„KINCSEK PUSZTULNAK EL AZ ÉVEK FOLYAMÁN AZ AMERIKAI MAGYARSÁG KEZÉN”

VÁZLATOK A MAGYAR KIVÁNDORLÁS ÉS DIASZPÓRA MUZEALIZÁCIÓJÁRÓL első résZ, 1910–1945

MúzeumCafé 83.

„Teremtsük meg az amerikai magyarság múzeumát!”

Egy magyar múzeum életre hívásának gondolata az Egyesült Államokban első ízben 1910 nyarán fogalmazódott meg. A New Yorkban megjelenő országos napilap, az Amerikai Magyar Népszava vetette föl, hogy meg kellene őrizni az Amerikába került magyar értékeket. Amerikai magyar problémák címmel indítottak cikksorozatot, amelyben aktuális ügyeket, megoldandó kérdéseket tárgyaltak. Napról napra alakult ez a „problémakatalógus”, majd ritkultak a vonatkozó írások, de olykor még hónapokkal később is e cím alatt hoztak föl egy-egy fontosnak tartott vitakérdést. Írtak az amerikai magyarok nemzeti missziójáról, a munkásvédelemről, Magyarország és Amerika viszonyáról, a magyarság vezetőinek, intézményeinek hivatásáról, a betegsegélyezőkről, a magyar könyvekről, iskolákról, a második nemzedékről, a magyar kórház ügyéről, és így tovább. Mindjárt a második cikk egy megépítendő Magyar Ház szükségességét tűzte tollhegyre, aminek végén megpendítették a múzeum gondolatát. A New York-i magyar kultúrházban otthonra találhatna a magyar irodalom, a magyar művészet, helyet adhatna nívós estélyeknek, színielőadásoknak, időnként egy-egy iparművészeti kiállításnak, amelyek az amerikai közönséget is érdekelnék – „mind olyan dolog, mely nemzeti művelődésünknek kiváló eredményeket hozna”. Majd a cikk így folytatódik: „És végül, jutott-e már valakinek eszébe, hogy kincsek pusztulnak el az évek folyamán az amerikai magyarság kezén. Értékes reliquiák a politikai emigráció tagjaitól, apró emlékek, festmények, ipari és technikai dolgok, a melyeknek megőrzésével sem otthon, sem idekünn nem gondol és nem törődik senki. – Az amerikai Magyar Múzeum, a mely még nincs meg s a melyről mindmáig még nem beszélt senki, a megépítendő newyorki Magyar Kultúrházban mind helyet és otthont találhatna.”1

Pogány Willy (1882–1956) grafikája, Serly Lajos összes magyar dalai (Minerva Publishing Co., New York 1921) borítóján Reprodukció

Pogány Willy (1882–1956) grafikája, Serly Lajos összes magyar dalai (Minerva Publishing Co., New York 1921) borítóján
Reprodukció

¶ A magyar problémák cikkeinek szerzőjét nem tüntették föl, így ez esetben sem tudjuk, kinek a nevéhez fűződik a magyar múzeum létrehozásának első ízben fölmerült gondolata. Leginkább a lap kiadója, tulajdonosa és főszerkesztője, Berkó D. Géza (1871–1927) jöhet szóba, hiszen ő szabta meg a lap irányát és hangját, aki a korabeli – kissé ugyan elfogult – szerkesztőségi nyilatkozat szerint a „nagyfontosságú cikkek megírását nem engedi át másnak”.2 Ennek ellenére nem kizárt, hogy a cikksorozat írásában más is közreműködött vagy szerepet játszott. Az adott időben a lap munkatársa volt a fiatal Rácz Rónay Károly (1888–1937), aki érdeklődött az amerikai magyar múlt, az emigráció története iránt, s gyűjtötte ezek emlékeit, dokumentumait.3 Az ő véleménye feltehetően befolyásolhatta a szerkesztőséget, a lap kiadóját s fő-főnökét állásfoglalásának kialakításában, de természetesen kívülről is „súghattak” neki. Leginkább a Philadelphiában élő, újságoknak is dolgozó Pivány Jenőtől (1873–1946) nyerhetett inspirációt, aki szabadidejében csaknem egy évtizede kutatta az amerikai–magyar kapcsolatok történetét, kereste a kapcsolatot a Kossuth-emigráció még élő képviselőivel, s igyekezett irataikat, levelezéseiket megszerezni.4 A Berkóval ekkor (még) jó viszonyt ápoló Zerkovitz Emil (1870–1933), a budapesti Kereskedelmi Mú­zeum New York-i levelezője is szóba jöhet ötletgazdaként, lévén hogy kulturális ügyekben is agilis szervezőmunkát fejtett ki, és nem csak Magyarország gazdasági kapcsolatainak építésével törődött. 1908-ban művészeti kiállítás rendezését javasolta egy amerikai intézményben a magyar kulturális kormányzatnak, a neves hazai festő, Márk Lajos (1867–1942) kiutazásában és 1910-es New York-i kiállításának megszervezésében pedig tevőleges szerepet játszott.5 Kétségtelen azonban, hogy a magyar múzeumot szorgalmazó írások név nélkül jelentek meg.

¶ A szerkesztőségnek küldött első, kedvező reakciók – levelek, pártoló írások – után a lap egy önálló cikkben tért ki ismét a múzeum ügyére. Ebben azt az alapvető kérdést tárgyalta, van-e ennek a „szükségesnek, üdvösnek és életrevalónak” tartott elképzelésnek reális alapja. Nem a lehetséges tartalmát tekintve, hanem objektív feltételeit illetően. Más szóval: van-e infrastrukturális háttér ahhoz, hogy egy ilyen intézmény létrejöjjön. A lap cikkírója a következőképpen érvelt:

¶ „Amerikai magyar múzeum, mint ilyen önmagában nem létesülhet. Elsőbben azért, mivel nincs tér, nincs hely, amelynek keretein belül otthont találhatna. Nem ösmerek new yorki magyar egyletet, amelynek saját hajléka, saját otthona lenne s idegen helyet bérelni az esetleges múzeum részére csupán meddő kísérlet lenne, amely esetleg végzetes kudarcot eredményezhetne.”6

¶ Azzal folytatódik a fejtegetés, hogy az amerikai magyar mú­zeum ügye el nem választható a New York-i magyar kultúrháztól. „Egyik a másiknak a szükségszerű kiegészítője.
Ha megépül a new yorki magyarház, otthont talál benne kéretlenül is és minden anyagi áldozat nélkül az amerikai magyar mú­zeum is.” Ellenben ha nem sikerül a kultúrház megépítése, elveszett az amerikai magyar múzeum ügye is. Egyelőre azokkal az eszközökkel, módszerekkel kell tehát foglalkozni, amelyekkel a kultúrház eszméjét a megvalósulás felé lehet vinni. Minthogy New Yorkban van legalább ötven magyar egylet, amely évente minimum ötezer dollárt fizet ki
terembérlésre, az ő számukra is csak előnyt jelentene, ha egy állandó magyar helyen rendezhetnék mulatságaikat, összejöveteleiket. A jómódú magyar üzletemberek pedig sokszor hiábavaló és haszontalan vállalkozásokba ölik tőkéjüket, pedig az ő számukra is kifizetődő lenne egy magyar kultúrház megépítése New Yorkban. Végül a nemzeti öntudatra s hiúságra apelláló nyomós érv is előkerült: „Nálunknál kisebb és kevesebb anyagi és erkölcsi erővel rendelkező nemzetiségek már régen túl vannak azokon a dolgokon, amelyeket nálunk még megismerni is alig akarnak. Önön hibánkból maradunk hátra a népek nagy versenyében s csak nevetség, lekicsinylés
és gúny tárgyául szolgálunk minden dolgainkban.”

¶ Néhány hónappal később az Amerikai Magyar Népszava egy terjedelmes vezércikkben újra visszatért az Amerikai Magyar Múzeum létesítésére, „amelyben – mint összegződött a vélemény – otthonra találhatna minden ereklye, phizikai és szellemi alkotás, amely az amerikai magyarság múltjának, erejének
adná méltó bizonyságát”.7 Keserű tény, hogy ezt az eszmét „annyira se tudtuk vinni, hogy valamelyes érdeklődést tapasztalhattunk volna”. Itt főként a laptársak hallgatására gondolhattak, miután sem a fő rivális, a másik országos napilap, a clevelandi Szabadság, sem más nem nyilvánított véleményt. A Bevándorló 1910-es számai nem maradtak fenn, így nem tudható, hogy ez a hetente kétszer megjelenő, igen színvonalas New York-i orgánum, illetve a szerkesztő, a New York Times nívóján vezércikkező Singer Mihály (1859–1923)8 tényleg figyelmen kívül hagyta-e Berkóék elképzelését. A cikkíró határozottan állította, hogy egy ilyen múzeum az amerikai magyarok javára, hasznára szolgálna, s azt még a legelfogultabbak is elismerik. Ez a közömbösség azonban különösen akkor visszás, ha épp arról lehetett értesülni, hogy „az amerikai olaszoknak a közel napokban nyílik meg szintén egy ilyen múzeumok egy ereklye kiállítás keretében, ahol a nagy nyilvánosság előtt kommentálva mutatják be itteni életük kulturális eredményeit”.

¶ Figyelemre méltó érv, hogy bár az Amerikába vetődött magyarok élete „a nagy összességben még nem váltott ki valamelyes hatalmasabb eredményeket, az egyesek munkája olyan alkotásoknak a hordozója, amely az egész amerikai nép megbecsülésére tarthat számot”. Érdektelenség folytán azonban az ő alkotásaik, munkájuk és történelmi emlékeik sokasága kallódik el az esztendők során. Jutott-e valakinek eszébe, hogy jó lenne egybegyűjteni az amerikai magyarság nagyjai után még meglévő ereklyéket, a már az „okmányok erejével bíró” értékesebb iratokat. „Jutott-e már valakinek az eszébe, hogy legalább a statisztikáját állította volna egybe azoknak a találmányoknak, amelyek amerikai magyar emberek alkotó képességének a bizonyságai s amelyek Amerika ipari, technikai útvesztőjében a magyar lángelmék dicsőségét hirdetik. Micsoda hatalmasul szolgálná a magyarság javát egy amerikai magyar kiállítás, amely kizárólag ezeket az alkotásokat mutatná be – éppen azoknak, akiknek anyagi gyarapodását szolgálják.

¶ A mulasztásban a magyar állam is részes, amely száz és százezreket költ kivándorlási dolgokra. A kormányzat a legkülönfélébb utazók, tanulmányozók, reformerek rajait küldi ki,
de „még öt centet sem költött soha arra, hogy otthoni Nem­zeti Múzeumunk részére igyekezett volna megszereztetni egy pár olyan ereklyét, amely itt térül-fordul Amerikában anélkül, hogy bárkinek is hasznát szolgálnák”. Ez az utalás voltaképpen annak a mélyen gyökerező sérelemnek az újabb kifejezését jelenti, hogy a hazai körök miért nem vesznek tudomást az amerikai magyarokról. Túl az olasz példán, épp ekkoriban állapította meg a lap egy jegyzetében az amerikai német intézmények hazai felkarolása láttán, hogy: „Jaj, de nagyon árvák vagyunk mi, amerikai magyarok!”9

¶ A múzeummal kapcsolatos újabb cikk egy máig érvényes alapelvet is világosan megfogalmazott: az amerikai magyar emlékek megőrzése, megbecsülése nélkül sohasem lesz teljes a magyarság újabb kori története. Végül a cikk egy konkrét esetet hoz föl példaként, mint amely „keserű vádjával” figyelmeztető tanulságokkal szolgál.

¶ „A Philadelphia melletti Germantownban élt hosszú tízesztendőkön át Zerdahelyi Gábor 48-as százados. Szegényen, mindenkitől elhagyatva úgy annyira, hogy a 82 éves öreg úrnak zongoraleckék adásából kellett eltengetnie szomorú, hányt-vetett életét. Ennél az öreg úrnál láttunk mi és mások egy olyan levélgyűjteményt, a mely a 49-es emigráció történetére a legfenségesebb adatokat szolgáltatta volna. Nem adta ki a kezéből az öreg úr soha, ellenben fölajánlotta, hogy az esetben, ha a budapesti Nemzeti Múzeum valamelyes múzeum-őri álláshoz juttatja, a Múzeumnak ajándékozza. Ez volt az egyetlen vágya. Haza szeretett volna menni a rég elhagyott szülőföldre és – nem lett belőle semmi. Egynéhányan felirtunk a jelzett dologban a Múzeum igazgatóságához, a mely azonban még a választ sem tartotta érdemesnek. S Zerdahelyi Gábor elpusztult nyomtalanul. Írásai, okmányai, ereklyéi a 48-as időkből, majd az emigráció történetéből, – elkallódtak. Hogy hová, senki nem tudná megmondani.”

Kossuth Lajos megérkezik a Broadway-re 1851. december 6-án. Litográfia Megjelent: Ladies Home Journal, 1897

Kossuth Lajos megérkezik a Broadway-re 1851. december 6-án. Litográfia Megjelent: Ladies Home Journal, 1897

¶ A példának s az ezt megszövegező érvelésnek több jellemző vonása érdemel figyelmet. Először is az emlékezet romlása tűnik föl, amely már rövid távon is megmutatkozik. Zerdahelyi Gábor ugyanis nem létezett, Edéről, Edwardról van szó. Ez talán még csak vétlen elírás, a szegénység, elhagyatottság azonban már inkább a szárba szökkenő mitizálás jele. Zerdahelyi Ede (1821–1906), a Liszt Ferenc által hajdan sokra becsült zongoraművész fordulatos – „hányt-vetett” – életének utolsó három évtizedét élte Philadelphiában. A Szent Szív apácazárda zeneiskolájában tanított – az iskola legkiválóbb tanáraként írtak róla   –, családja volt, megbecsülték, haláláról a lapok is megemlékeztek. Nem állt ugyan a közérdeklődés homlokterében, nem tett szert hírnevet hozó vagyonra, és az is bizonyos, hogy haza szeretett volna menni szülőföldjére, ám ott, akkor professzor Zerdahelyi nem volt „mindenkitől elhagyatva”. Még egy nagyobb magyar rendezvényen is szerepelt nem sokkal halála előtt, ahogy ezt negyedszázad múlva egy helyi magyar lap nyomán felelevenítette Kende Géza (1879–1933), az amerikai magyarok történetében. Igaz, ő is rossz keresztnéven, Károlyként említi Zerdahelyit.10 Másodszor arra figyelhetünk föl, hogy természetszerűleg az emigráció vagy utóbb a kivándorlók áradata dokumentumok, források sokaságát hozta/hozza létre, amelyek fennmaradása erősen kérdéses. A példából kitetszik, hogy a ’48/49-es emigrációnak egy nem túl jelentős személyisége is milyen értékes dokumentumokat őrzött – legalábbis a korabeli értesülések szerint. Esetében nem a forradalom valamilyen irategyütteséről volt szó, amit a korban már egyértelműen történeti értéknek – ereklyének – tekintettek, hanem a korai amerikai magyar élet helyben képződött forrásáról, az emigránsok közötti levelezésről. S végül harmadjára: Zerdahelyi halálával mindez „elpusztult nyomtalanul”. Külön színfolt, hogy ő az értékes levelezését még a Nemzeti Múzeumnak is felajánlotta volna. (Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy a hazai történészekkel is kapcsolatban álló Pivány Jenő játszott ebben valami közvetítő szerepet.) Így járunk minden más esetben is, ha nem lépünk időben.
„És így kallódnak el – folytatódik a vádbeszéd – a más egyéb értékek is. A Madarászok, Figyelmesyek, Perczelek, Remé­nyiek, Hauserek emlékei, a Kerényiék, Vargák alkotásai, kincsei.” Nem kétséges: szükség van arra, hogy az eltűnő, lelépő nemzedék emlékeit valamilyen módon megőrizzük.

¶ A cikk végén megismétlődik az a korábbi felvetés, hogy talán leginkább otthonról kellene kezdeményezőleg fellépni.
„Nem gondolják-e az otthoni bölcsek, nagyurak, lapírók, hogy nem lenne kidobott pénz, idekünn megbizatást adni valakinek ezeknek a dolgoknak az összeszedésére, ha már az amerikai magyarság a maga erejéből nem képes megalkotni az Amerikai Magyar Ereklye Múzeumot?” Gondolkodni kell ezen, de az amerikai magyarok sem mentesülhetnek a tennivalók alól: „vegyék kezükbe az ügyet az amerikai magyar egyletek” – zárul a New York-i országos napilapnak a magyar múzeummal foglalkozó harmadik cikke.

¶ Nincs nyoma, hogy az egyletek vagy akár csak elhivatottabb egyének érdemben megmozdultak volna. Mégsem aludt el teljesen a gondolat, jó néhány év múlva, a világháború harmadik évében az Amerikai Magyar Szövetség vezetősége felhívással fordult az amerikai magyarsághoz: „Teremtsük meg az amerikai magyarság múzeumát! Küldjük emléktárgyainkat az Amerikai Magyar Szövetséghez!”11 Ezúttal már nem is egy múzeum melletti általános agitációról volt szó, hanem konkrét gyűjtési felhívásról. Kiinduló pontnak azt tekintették, hogy már hatvanhét éves az amerikai magyarság, mely ez alatt az idő alatt „történelmet csinált”, s ez a történelem „úgy a magyar nemzetnek, mint Amerikának is becsületére válik”. A jövendő történetírója pedig csak akkor lesz eredményes, ha munkájához kellő adatokkal fog rendelkezni. „Az adatok pedig csak is az amerikai magyarság sajtójának, egyházainak, egyleteinek, egyes kiválóbb intézményeinek, férfiainak emlékeiben lelhetők föl.” – Ezeket kell tehát az érintettek segítségével összegyűjteni. Sorra is vették, hogy miket kérnek:

¶ „Régi magyar lapokat, megszűnt magyar lapok számait, magyarokkal foglalkozó angol nyelvű folyóiratokat, könyveket, lapokat, a még élő magyar lapok évfolyamait, megszűnt magyar egyletek zászlait, könyveit, iratait, engedélyleveleit, templomok, gyűlések, magyar házak, magyar ünnepélyek fényképeit, bányaszerencsétlenségek, sztrájkok magyar áldozatainak sírjairól, magyar negyedek, telepek utcáiról készült fényképfölvételeket, egyházak, egyletek évkönyveit, jubileumi emlékkönyveit, jelentéseit, meghívóit, műsorokat, plakátokat, templomszentelések, zászlóavatások jelvényeit, egyleti jegyzőkönyveket, jelvényeket és más emlékeket, Műkedvelők, színészek előadásainak színlapját, hirdetéseit, szereplők arcképeit, stb., volt szabadságharcos emigránsok, polgárháborúban résztvett magyarok arcképeit, leveleit, magyar zenészek, művészek hangversenyinek műsorát, bírálatait, Amerikában megjelent magyar könyvek, nyomtatványok példányait stb., amerikai magyar szabadalmak mintáit, fényképeit, magyarok által tervezett amerikai építmények rajzait vagy fényképeit, szóval mindent, a mi történelmi értékkel, becscsel bír.”

¶ Új motívum, hogy az Amerikai Magyar Szövetség vezérkara nem egy helyben   –, leginkább New Yorkban – létesülő magyar múzeum részére kezdeményezte a gyűjtést, hanem a „rendezés, csoportosítás, lajstromozás után” az anyagot a Magyar Nemzeti Múzeum részére szándékozott felajánlani. Minden tárgyhoz, fényképhez magyarázatot kértek, hogy a lajstromozást kellőképpen elvégezhessék. Az adományozóknak megígérték, hogy: „Mindenki elismervényt kap az általa beküldött tárgyakról s neve a tárgyak jegyzékében benne lesz.”

¶ A felhívás (egyelőre) egyetlen ismert megjelenésének a clevelandi Képes Világlap adott helyet, Bíró János (1881–1954) lapja, aki az egyik legtapasztaltabb amerikai magyar újságíró volt (az író Bíró Lajos öccse), 1908-tól évekig az Amerikai Magyar Népszava szerkesztőségének vezetője, Berkó után az első ember.12 Akkor is ezt a szerepet töltötte be, amikor a magyar múzeumra irányuló kezdeményezésnek többszörösen hangot adtak. A felhívást valószínűleg más fórumokon is megjelentették, de erről pontos képünk nincs, mert a magyar sajtótermékek, különösen a háborús évekből csak hiányosan maradtak fenn. Egy tény: sem a New York-i, sem a clevelandi országos magyar napilap nem karolta föl a kezdeményezést, ami feltehetőleg arra utal, hogy az 1906-os magyarországi kormányválság hatására alakult Amerikai Magyar Szövetség tekintélyes elnevezése ellenére ekkor már – s ekkor még – jelentéktelen szerepet játszott az amerikai magyar közéletben. A felhívást aláírók között alig találni országosan ismert, befolyással bíró vezetőt, beleértve az elnököt, Kovácsi Miklós Györgyöt (1884–1944), a legnagyobb clevelandi bank magyar negyedbeli fiókjának vezetőjét.13 Leginkább a szövetség titkára, Szécskay György (1880–1958) ambicionálhatta az akciót, ezért is ő az, aki személyesen vállalta, hogy pittsburghi lakcímén fogadja az anyagot. A hazafias verseiről már odahaza ismert költő, újságíró Szécskay 1904-ben érkezett Amerikába. Eleinte számos helyen megfordult, minden állomáshelyén lapot szerkesztett, mígnem 1912-ben Pittsburghben telepedett le, s az Amerikai Magyar Népszava helyi irodavezetője és tudósítója lett. Versei, megzenésített nótái révén országszerte viszonylagos népszerűségre tett szert. Évek alatt hétszáz magyar telepet járt be, útjairól cikkek légióját írta. Tapasztalatai ihlették újabb, amerikai magyar tárgyú verseit, novelláit, amelyek leginkább annak kifejeződései, hogy mennyire szívén viselte az amerikai magyarok sorsát. Nem tudni, hogy az Amerikai Magyar Szövetség felhívására reagált-e bárki is. Az idő nem volt kedvező az ilyesmire, különösen azt kö­ve­tően, hogy az Egyesült Államok is hadba lépett, és a magyarországi kivándorlók egy csapásra egy ellenséges állam polgárainak minősültek. A kedvezőtlen körülmények ellenére valamennyi anyag azért begyűlhetett. Erre utal, hogy Szécskay György a későbbiekben mintha táplálkozott volna ebből a lehetséges forrásanyagból. Az Amerikai Magyar Népszava 25 éves fennállása alkalmából kiadott 120 oldalas jubileumi számában közreadott egy tanulmányt az amerikai magyarok századfordulót követő negyedszázados történetéről. Ebben
– ahogy későbbi önéletrajzában egyes szám harmadik személyben – írta, „első ízben jelent meg az Amerikában volt magyar lapok majdnem teljes jegyzéke, s e tanulmányban Szécskay két és félszáz olyan akár hivatalos, akár dilettáns író, költő, újságíró, szerkesztő nevét sorolja föl, akik amerikai magyaroknak írtak Amerikában”.14 Egész pontosan 184 lapot és 253 tollforgatót vett számba. Mindennek s a jubileumi számban közölt ritkaságszámba menő fényképek egy részének a forrása saját gyűjtésén túl a magyar múzeum megteremtésére szóló 1916-os felhívás eredményéből is származhatott, noha cikkében kénytelen volt megállapítani, hogy a kezdeményezés feledésbe merült, és eredménytelen maradt. Nem jött létre egy amerikai magyar múzeum. Azért ehhez még hozzáfűzte: „Lehet, hogy ez a törekvés a későbbi évek folyamán
megvalósul.”

A Rákóczi Magyar Betegsegélyző Egylet 25 éves jubileumi albuma, 1913 Reprodukció

A Rákóczi Magyar Betegsegélyző Egylet 25 éves jubileumi albuma, 1913 Reprodukció

¶ Szécskay György ezt a reménykeltő mondatot 1924-ben vetette papírra. Feltehetően tudomása volt arról, hogy a világháborút követően két irányban is újraéledt a források összegyűjtésének gondolata. Előbb Magyarországon, majd az Egyesült Államokban. Külön színfolt, hogy mindeközben egy kis magyar múzeum létre is jött, mégpedig Kanadában.

„Megcsináljuk a Külföldi Magyarok Múzeumát”

¶ Budapesten 1920 májusában a külügyminisztérium felhívására megalakult a Külföldi Magyarok Szövetsége,15 amely az idegenben szétszórva élő magyarok nemzeti alapon való összefogását tűzte a zászlajára. Szervezeti tömörülést, érdekvédelmet és a külföldi magyarok szervezeteinek megerősítését, felkarolását célzó programot hirdettek. Ennek részeként a szövetség kezdeményezőleg lépett föl a külföldi magyarok önálló múzeumának létrehozása érdekében. Ügyvezető elnöke, Simon Elemér (1875–1954) – későbbi soproni főispán –
a szövetség céljai kapcsán a „gazdátlan külföldi magyar hagyatékok” hazaszerzését is hangoztatta.16 Nem sokkal a megalakulást követően egy felhívást bocsátottak ki, amellyel a külföldi és belföldi magyarokhoz fordultak a Külföldi Magyarok Múzeumának megalapítása érdekében. Közvetlen céljuk az volt, hogy összegyűjtsék az „immár nagy múltú külföldi magyarság” emlékeit s ereklyéit, amelyeknek otthonául a IX. kerületi Lónyay utcában bérelt székházukat jelölték meg. Már a szóhasználat is árulkodó volt mind az értékképzést jelző ereklye kifejezés miatt, mind a „nagy múltra” való hivatkozás vonatkozásában.

¶ A szövetség kormányzó elnöke, Berzeviczy Albert (1853–1936) – egyben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke – több megszólalásában azt fejtegette – kiinduló adatát tekintve tévesen   –, hogy már a háború előtt mintegy hárommillió magyar élt a világban szerteszét szórva, „ami a nemzeti erők hatalmas tartalékát és nemzeti életünknek kimeríthetetlen erőforrását jelenti”.17 A megítélés változását az is jelzi, hogy nem kivándorlókról vagy kivándoroltakról, hanem immár külföldi magyarokról van szó. A hirtelen jött szemléletváltást az érintettek is azonnal érzékelték. Miként egy chicagói hetilapban ekkor Rickert Ernő (1887–1947) detroiti katolikus plébános fogalmazott, „tegnap a kivándorlást átkozták, ma már áldják otthon”. Régen a kivándorlókra mint vérveszteségre tekintettek, most úgy vélik, hogy „új vért ömleszthetnek át édes anyjuk megkínzott ereibe”.18 Ez a fordulat a felhívásban is kifejeződött annak hangsúlyozásával, hogy ezeknek a magyaroknak történetük, irodalmuk, művészetük, sajtójuk van, jóllehet – s ez már nincs leírva – erről addig Magyarországon egyáltalán nem vettek tudomást. „Egyesületeket, lapokat, vállalatokat alapítottak, amik szorosan a magyarság történetéhez tartoznak.” – hangzik az egyik első mondata a felhívásnak. A szövetség lapjában felkérte az összes külföldi magyar lap szerkesztőségét, hogy tegyék közzé a gyűjtést szorgalmazó felhívást. Az ügy híre ily módon az amerikai magyarokhoz is eljutott, noha kitüntetett figyelemben egyáltalán nem részesült. A mondhatni általános érdektelenséghez hozzájárult az is, hogy a korszak politikai viszonyaiból fakadóan nem kevesen voltak, akik a hirtelen támadt szövetséget a kiépülő ellenforradalmi rendszer eszközének, lapját pedig propaganda­kiadványnak tekintették.19

Amerikai magyarok Budapesten, 1937 Fényképfelvétel a Magyarok Világszövetségének gyűjteményéből Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótár

Amerikai magyarok Budapesten, 1937
Fényképfelvétel a Magyarok Világszövetségének gyűjteményéből Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótár

¶ A felhívásban felsorolt lehetséges forrásanyag jellege szinte azonos az Amerikai Magyar Szövetség 1916-os nyilatkozatába foglaltakkal. Ebben is elsősorban iratokra, nyomtatványokra, kiadványokra, kéziratokra, dokumentumokra, azaz papírra hivatkoznak, valamint forrásértékű fényképekre. Más szóval könyvtári, levéltári jellegű anyagokra gondoltak, és nem tárgyakra, műalkotásokra. Az utóbbiakra ez a dokumentum is csak szőrmentén célzott, bár valamivel hangsúlyosabban, mint a korábbi: jelvény, kép, szobor, zászló, címer, emléktárgy bővíti a gyűjtendő emlékek körét. A szöveg lényege, hogy valójában mindent gyűjteni kellene, amit híven kifejez a hangzatos – vagy inkább: frázisszerű – utalás: „bármely adat, amely külföldi magyarokra vonatkozik” figyelmet érdemel. Ebbe ráadásul beleértendő „minden olyan akár idegen állam, idegen újság vagy vállalat részéről történt olyan rendelkezés, támogatás vagy támadás, hátrányos, vagy előnyös bánásmód törvényes vagy társadalmi, esetleg újságbeli adata, nyomtatványa, emléke, amely bármely csekély kapcsolatban állott vagy áll a külföldi magyarság múltjával vagy jelenével”. Tágas merítést ígér, hogy összegyűjtve „az összes magyar külföldi egyesületek, művészi és színházi vállalkozások, emberbaráti, társadalmi, gazdasági, politikai és magyar nemzeti mozgalmaik és a külföldi magyar munkásmozgalmak adatai, leírásai, emlékei, feljegyzései, színlapok stb. mind a Külföldi Magyarok Múzeuma örökbecsű ereklyéivé válnak, minden időkben hirdetvén a határokon túl élő magyarok küzdelmeit, eredményeit és értékeit”.

¶ Egyértelmű, hogy a felhívás inkább emelkedett, morális deklaráció volt, amely nem nélkülözi sem a nemzeti önorvoslás kétségtelenül nemes szándékát, sem a messzemenő naivitást. Az olyan vágy, hogy „minden külföldi magyar nyom, adat, emlék együtt” legyen, hogy „a magyar világegység tudományos alapjait szolgálja”, nem több nagyot akaró deklarációnál. A távlati cél pedig egyszerre rendkívül általános, ugyanakkor a legközvetlenebbül propagandaízű. A Külföldi Magyarok Múzeuma legyen – mint olvasható – „egy csodás csarnok, amely a külföldi magyarok minden vonatkozásában dicsőséget, szépséget, tudományt hirdet a jelen és a jövő nemzedékének”. Mindaz, ami egyeseknek lim-lom, a Külföldi Magyarok Múzeumában „nemzeti kincsé válik”.

¶ Valóban „szép tervről” van szó – ahogy a felhívás is nevezte
az elképzelést  –, anélkül azonban, hogy bármilyen tekintettel lett volna a nemzeti kultúra történetileg kialakult intézményrendszerére, a könyvtárakra, levéltárakra és múzeumokra. Ebből adódik, hogy mind ez a felhívás, mind a későbbiekben a hasonló mederben megfogalmazott tervezgetések eleve holt vágányon mozogtak, s legföljebb adattöredékeket voltak képesek megmenteni, legyenek e töredékek – ha valóban fönnmaradtak – önmagukban bármilyen értékesek is. Az más kérdés ugyanakkor, hogy a kulturális intézményrendszer milyen módon reagált a „külföldi magyarok” létére. Rövidre zárva a választ azt mondhatjuk, hogy a könyvtárak a hungarikakoncepció fokozatos kialakításával, tágításával többé-kevésbé aktívan,20 ellenben a múzeumok egy-egy elszigetelt vagy
időleges föllángolást leszámítva mindmáig szinte sehogy. A Külföldi Magyarok Szövetségének felvetése társadalmi keretek között mozgott, és semmiben nem kapcsolódott a múzeumi gyűjteményképzés gyakorlatához vagy szakmai normáihoz. Ettől függetlenül valamilyen amatőr múzeum, vagy egy mai kifejezéssel élve: közösségi gyűjtemény még létrejöhetett volna, amit talán nem is annyira a szakértelem hiánya, mint a szövetség s a nyomába lépő szervezetek más irányú működésének dominanciája határozott meg. A Külföldi Magyarok Múzeuma a hangzatos felhívás ellenére meglehetősen marginális szerepet játszott. Berzeviczy Albert egy „az elszakított területek magyarságához” intézett szózatában 19 pontba foglalva sorolta föl azokat a feladatokat, amelyek beteljesítése révén „a külföldi magyarok végre központi szervvel” rendelkezhetnének. Az utolsó előtti, a 18. pont így foglalta össze a vágyott elképzelést: „Nemzetközi magyar kulturalap megteremtése. A Külföldi Magyarok Múzeuma felállítása és fenntartása, ennek keretében minden, a külföldi magyarok múltjára, jelenére vagy jövőjére vonatkozó okmány, nyomtatvány, újság, könyv, történeti adat vagy emlék tudományos gyűjtése és kiállítása.”21

¶ A rossz gazdasági viszonyokra hivatkozva a Külföldi Magyarok Szövetségét 1924-ben megszüntették. Újabb impulzust a magyarok első, 1929-ben tartott világkongresszusa adott, amely a külföldi – ekkor már értsd: nem az utódállamokban élő – magyarok egyesítésének immár egy évtizedes gondolatát az általános nyilatkozatoknál és tervezgetéseknél valamivel szilárdabb, azaz valóságos formába öntötte. Maga a kongresszus nem tárgyalta a múzeum kérdését, a hangsúly a magyar csoportok, szervezetek felmérésén, tömörítésén s nemzeti öntudatának megerősítésén nyugodott. A felmérő- és szervezőmunka melléktermékeként azonban jelentékeny forrásanyag képződött, amely újra előtérbe állította, hogy a külföldi magyarok emlékeit össze kellene gyűjteni.

A Református Árvaház főépülete. Ligonier, Pennsylvania Toledo Lucas County Public Library

A Református Árvaház főépülete. Ligonier, Pennsylvania Toledo Lucas County Public Library

¶ A Magyar Nemzeti Szövetség 1930 nyarán egy alkalmi kiállítást szervezett a trianoni béke elleni megmozdulások ismertetésére, népszerűsítésére, s ezen bemutatták az amerikai magyaroktól addig sporadikusan összegyűlt anyag látványosabb részét is.22 Láthatta a közönség a New York-i Kossuth-szobor avatására 1928-ban kiutazott ötszáz fős „magyar zarándokcsoport”, illetve az ennek viszonzásául a következő évben az amerikai magyarok által szervezett csoportos „óhazai zarándoklat” dokumentumait, így elsősorban a résztvevőkről és a rendezvényekről készült fényképeket – például a New York-i utcákon díszmagyarban masírozó küldöttséget  –, valamint újságcikkeket, dokumentumokat a két látványos megmozdulásról, továbbá külön „szobákban a Trianon elleni küzdelem emlékeit”. A kiállítás kapcsán hangzott el ismét a régi terv, hogy „megcsinálják a Külföldi Magyarok Múzeumát”. A világkongresszus szervezeti irodájának vezetője, Nagy Károly (1874–?) nyugalmazott rendőrfőkapitány-helyettes, a rossz hírű toloncház (nem sokkal jobb hírű) korábbi főnöke néhány elképzelésről is beszámolt, amelyekből kiderül, hogy a kiállításon láthatónál valóban többre törekedtek. Az alaphangot az adta volna meg, hogy dokumentálják, illetve bemutassák, mit adott e kis nép kultúrája a világ nagy nemzeteinek. „Össze akarjuk hordani – nyilatkozta – mindazoknak a szobroknak, képeknek, épületeknek fotográfiáit, amelyeket magyar szobrász, magyar festő és magyar építész alkotott és amelyekre különböző nemzetek mint sajátjukra büszkék.” Emellett: „összegyűjtünk minden emléket, amelyek egy-egy kiváló külföldi magyar karrier jellemző állomásainak jelzőtáblái”. Lényegében a már korábban felvetett elképzelés ismétlődött meg, a minden külföldön megjelent magyar nyelvű, illetve a magyarok által írott könyv, sajtótermék, kiadvány, továbbá a magyarokról, Magyarországról szóló hasonló dokumentumok összegyűjtésének szükségessége. Múzeumi szempontból leginkább az a gondolat érdemel figyelmet, hogy a különleges sikerek propagandisztikus fölmutatása mellett a „kivándorlók mindennapi életét szeretnénk visszatükröztetni az itthoniaknak. Kicsiben meg kellene mintázni azt a földbeásott gödröt, amely első téli szállásul szolgál[t] a kanadai magyaroknak, amikor messze Északon törni kezdték a szűz földet. Dél-Amerikában, az egyenlítő izzó poklában a magyar leleményesség más megoldásokat talált. Az öt világrészbe szerteszóródott magyar ember élete fog elénk kerülni.”

¶ Az ambíció nem kevesebb volt, mint Budapesten létrehozni
a világ első kivándorlási múzeumát. A szórványos információk szerint az anyagot két helyszínen gyűjtötték. A felajánlott tárgyakat, beszolgáltatott emlékeket az 1922-ben létrehozott Magyar Kivándorlókat és Visszavándorlókat Védő Iroda Fiumei úti székházában fogadták. A világkongresszus Géza (ma Garibaldi) utcai, a Parlament szomszédságában lévő szervező irodájában pedig a dokumentációs kartotékok, az egyre terjedelmesebbé váló levelezés s a levelekkel küldött fényképek képezték a jövendő múzeum másik egységét. Mi lesz a múzeumban? – tette föl a kérdést egy hírlapíró a Védő Iroda igazgatójának 1934-ben. „Többszázezer elszakadt magyar története. Egy étlap az elsüllyedt Titanicról, magyarok amerikai kitüntetései, idegenben faragott pásztorbotok, tükrösök – indián és néger motívumokkal, párnák, szalma szatyrok, cipő, – amely bejárta a félvilágot. Magyarok etnográfiai gyűjteményei, megható naiv emléktárgyak a föld minden részéből.”
Továbbá fényképek, levelek a világ minden tájáról, a magyar tehetség ezer és ezer dokumentuma, az elesettek, a gyöngék, a rabszolgasorba süllyedt tömegek segélykiáltásai.23

¶ A Magyarok II. Világkongresszusára készülve kapott újabb lendületet az elképzelés. Még az is felmerült, hogy a Védő Irodánál és a világkongresszus szervezeti központjában, továbbá a belügyminisztérium kivándorlási osztályán időközben felhalmozódott anyagot helyszíni gyűjtésekkel kellene kiegészíteni. Áldásy József (1873–1945) nyugalmazott helyettes államtitkár, ez utóbbi hivatal korábbi vezetője vállalkozott arra, hogy Észak- és Dél-Amerikában felkeresi a magyar telepeket, miután az 1920-as évek elején mindkét területen tanulmányutat tett, s ily módon megfelelő helyismerettel, illet­ve kapcsolatokkal rendelkezett. Azt azonban 1936-ban már a jótékony feledés homálya borította, hogy az Egyesült Államokbeli 1921-es látogatása után tett nyilatkozatai mekkora botrányt váltottak ki az amerikai magyarok között, s még a képviselőházban is parázs vita kerekedett.24 Aligha emiatt, de végül Áldásy gyűjtőútjából nem lett semmi, a gyűjtést maguk az érintettek vették kézbe. Brazíliában Szentpétery Klára, a Julián Tanító Egyesület kiküldött tanítónője vállalta a munkát.
A São Pauló-i iskolák próbakiállítást is rendeztek a Budapestre küldött kézimunkákból, rajzokból és „egyéb kézügyességi anyagból”.25

St. Andrews University, Saskatchewan (Kanada) Képeslap

St. Andrews University, Saskatchewan (Kanada) Képeslap

¶ A Magyarok II. Világkongresszusára – amelynek keretében alakult meg a Magyarok Világszövetsége – valóban sikerült egy kiállítást megszervezni, amely ily módon valamelyest realizálta a Külföldi Magyarok Szövetsége által kezdeményezett, csaknem két évtizedes, ám rendre elhaló „szép idea” jegyében itt-ott megkezdett munkát. A Vigadóban rendezett kiállításon látható formában, térképekkel, grafikonokkal, táblázatokkal, magyarázó szövegekkel kiállítássá szervezték azt a dokumentációs anyagot, amit a külföldi magyarok szervezeteivel, egyesületeivel és számos aktív személyiségével fenntartott kapcsolatrendszer létrehozott. A sajtóbeszámolókból, fényképekből kitetszően ez néhány emléktárggyal – kézimunkák, faragások, barkácsmunkák – gazdagított, amolyan tablókiállítás volt, hasonlatos a későbbiekben meghonosodott munkásmozgalmi, jelenkortörténeti tárlatok első generáció­jához. Az iránya hasonlóképpen a propagandáé volt, amely ugyanakkor az öt kontinensen szétszóródott magyarok részére az elismerés, a „hazatalálás” érzetét erősítette meg. A kiállított újságok, könyvek, naptárak s elsősorban a fényképek ragaszkodásukat bizonyították a magyar nyelvhez s a magyar kultúrához, s bepillantást engedtek az óhazától távol élők életének néhány vonásába. Amit a sajtó kiemelt a látottakból, az a magyar géniusz nagyságát volt hivatott bizonyítani, továbbá azt a magatartást, aminek Pálinkás Mihály szolgáltatta egyik példaszerű mintáját. A 86 éves „torontói farmer”, aki ötven év előtt vándorolt ki az új világba, „egy művészi kidolgozású faberakásos tálcát készített a kiállításra”. A kép a csodaszarvast homlokán a kettőskereszttel ábrázolta, amelyhez reszketős betűkkel írt üzenetet küldött: „A csodaszarvas üzze ki országunkból a bitorlókat…”26

¶ A tárlat sajátos módon egybefonódott egy másik kiállítással, amely új jelentéssel ruházta föl a külföldi magyarokkal való kapcsolattartást s magát a világkongresszust. A szomszédos termekben a Magyar Külkereskedelmi Hivatal elsődlegesen a külföldi magyaroknak szóló, figyelemfelkeltő bemutatóján a magyar mezőgazdaság és ipar fejlettségéről adtak képet,
és hangsúlyosan kitértek a kiviteli kapcsolatokra s lehetőségekre. A magyar kivitel irányai a magyar termékek világhódító útját szemléltették. Látványában ez volt az „igazi”, vizuá­lisan „értékelhető” kiállítás. Míg a világkongresszus jóval szürkébb tárlata ehhez képest tartalmi „érdekességeivel”, tanulságaival próbálta a figyelmet fölkelteni, a külkereskedelmi kiállítás a látványosságával is hatott. Ezen volt látható az a nagyszabású világtérkép, amely a világban szétszóródott magyarok elhelyezkedését illusztrálta. Egy másik térkép Magyarország külkereskedelmi forgalmát mutatta. Kunder Antal (1900–1968) államtitkár a megnyitón egyértelműen kifejtette a kiállítás fő üzenetét, amely abban állott, hogy a külföldi magyarok és az óhaza közötti kapcsolatokat új irányban is fejleszteni kell. Nevezetesen: a külföldi magyaroknak kötelességévé kell tenni, hogy a magyar ipar és mezőgazdaság termékeit külföldön terjesszék, propagálják.27

¶ A kongresszus legfontosabb beszédét Kozma Miklós (1884–1941) nyugalmazott belügyminiszter, az MTI és a Magyar Rádió elnöke mondta. A magyarság hivatásáról beszélt, amelyet „átfogó és teljes magyar helyzetismeretre” kell alapozni. Kiemelte a világkongresszus jelentőségét, majd történelmi visszapillantást vetett a magyar múltra, és az öt világrészben élő magyarok helyzetét ismertette. Hangsúlyozta, hogy a világba szétszóródott magyarokkal az összetartozás és a testvériesség fenntartásához minden eszközt igénybe kell venni, így a sajtó mellett az olyan újabb lehetőségeket, mint a filmet s különösen a rádiót. Alaposan meg is kell ismerni – tette hozzá –
a külföldi magyarok életviszonyait és teljesítményét, ezért minél előbb kifejlesztendőnek tartott egy „olyan muzeális jellegű intézményt”, amely „az állandóság jegyében” ismerteti és szemlélteti a külföldre szakadt magyarok életviszonyait,
statisztikáját, munkáját, elért sikereit, földrajzi és kulturális környezetüket.28 A nagy ívű beszéd többet ígért, illet­ve szorgalmazott tehát, mint amit a kongresszusra időlegesen összeállított kiállítás megvalósított. Ez utóbbit fél év múlva ismét bemutatták az Uránia Filmszínház emeleti kiállító helyiségében. Ekkor Nagy Iván (1898–1977) miniszteri titkár,
az amerikai magyarokról hirdetett Uránia-előadása háttereként szolgált: tájékoztatni kívánták a nagyközönséget és a tanulóifjúságot a történelmi Magyarország határain kívül élő – kétmillióra becsült – magyarok létezéséről s életéről. A korábbi tárlathoz képest kiegészítésekkel is éltek, így például dokumentumokkal, fényképekkel, eredeti művekkel bemutatták, „hogyan lett Finta Sándor (1881–1958), a túrkevei parasztfiú kalandos élet után Amerika egyik elismert szobrászművésze”.29 Önálló múzeum vagy kiállítóhely azonban nem jött létre, a világszövetség irodája őrizte s külföldi levelezői jóvoltából gyarapította az anyagot. Nincs arról tudomásunk, hogy múzeumi szakemberekkel konzultáltak volna az intézményesülés, illetve az anyag szakszerű gondozása érdekében. Az éves jelentések 1944 kivételével még futólag sem említik a „múzeumi anyag” gyarapítását, minden, ami begyűlt, amolyan mellékes tevékenység eredményének tudható be, s a hivatali helyiségek dekorációjaként szolgált.

¶ A világháború pusztításait a világszövetség iratanyaga nagyjából túlélte, ma az Országos Levéltárban kutatható az egyesületi és családi levéltárak szekcióban. A 8,6 iratfolyóméter utolsó állaga egydoboznyi, több mint 360 darab fénykép,30 amelynek jó része bizonyos, hogy szerepelt az 1938-as kiállításon. A fényképek egy másik egysége a Magyar Nemzeti Múzeumba került, a Történeti Fényképtár anyagát gyarapítja. Jó néhány rongált állapotban vagy széttépett kartonra ragasztva maradt fenn, amelyeken kivehetők az egykori kiállítási feliratok. A két gyűjteményben föllelhető fényképanyag jól mutatja a nagy ambícióval épített Külföldi Magyarok Múzeuma gyűjtésének töredékességét, de egyben a meglévő dokumentumok ritkaságba menő forrásértékét. Az irodán a majdani múzeum céljára összegyűlt tárgyak sorsáról azonban egyelőre semmilyen információnk nincs. Vajon hol vannak az „indián és néger” motívumú faragások, a naiv emléktárgyak vagy Pálinkás Mihály faragott tálcája? Mi lett a sorsuk azoknak a zászlóknak, amelyeket a megszűnt észak-franciaországi protestáns misszió képviselői ajándékoztak az irodának, „amelyek az idegenben magyarságuk szimbólumai voltak”.31 További kutatások talán erre is választ adhatnak.
Az egyik látványos, tárgyi mivoltában is figyelemre méltó fotóalbum Hoffmann Ferenc (1877–1958) református lelkész
– a „nyugat-kanadai lovas pap” – gondos munkája, szerencsére megvan. A kanadai magyarok életét 208 fényképben, feljegyzésekben és dokumentumokban bemutató albumot a szerző a Magyarok Világkongresszusa számára – az állandó szervezeti irodának szóló ajánlással – készítette 1938-ban.32

„Magyar múzeum Saskatoonban”

¶ Hoffmann Ferenc a kanadai prérin tizennyolc kisebb-nagyobb magyar telep lelki gondozását látta el, ám nevéhez fűződik az első magyar diaszpóramúzeum megalapítása is. A világkongresszusra küldött albumban szereplő képek egy részét több tucatnyi hasonlóval együtt eredetileg a múzeum számára készítette, amikor a kanadai hatóságok 1923-ban megbízták, hogy a magyar bevándorlóknak a mezőgazdálkodás szempontjából való célszerű szétosztását tanulmányozza.33 Senkit ne tévesszen meg a „modern”, mai elnevezés, aprócska gyűjteményről volt szó, amely főként az elsőség révén érdemel figyelmet, illetve amiatt, hogy az utókor teljesen megfeledkezett róla idehaza éppúgy, mint Kanadában. Magyarországi látogató ritkán vetődött arra, s aki látta, mint Paizs Ödön (1892–1979), Az Est-lapok újságírója, alig palástolta nem túl rózsás véleményét, amikor fölényeskedő hangnemben így írt róla: „Az egyetem egyik kis szobácskájában egy kis fülkét adtak neki. Szerzett valahonnan egy Kossuth-képet, ott van néhány régi magyar pénz, magyar eke és sok apró lim-lom, amelyen a magyar művészet szelleme megérzik. Nincs az egésznek sok jelentősége, de az egyetemi hallgatók mégis csak tudomást vesznek arról, hogy messze Európában van egy kis ország, amelynek Magyarország a neve, ahonnan sok derék magyar ember kerekedett fel, munkaerejét, egész életét ennek az országnak boldogulásáért áldozta, föl.”34

¶ Hoffmann Ferenc a keszthelyi mezőgazdasági főiskolán szerzett diplomát, majd Kolozsvárra került. Itt egy mintagazdaságot vezetett, közben elvégezte a jogakadémiát, doktorátust szerzett. Ezt követően a miskolci, majd a keszthelyi gazdasági akadémián tanított 1910 és 1914 között. Először még a háború előtt, 1909-ben járt Kanadában, miután előtte már hosszabb európai s amerikai tanulmányutat tett. A földművelésügyi minisztérium küldte ki a kivándorlás és az ország közigazgatási, illetve gazdasági viszonyainak tanulmányozására. Végigjárta a nyugat-kanadai magyar telepeket, megismerkedett a kivándorlás természetével. Miután hazatért, alapos tanulmányokat tett közzé a kérdésről.35 A világháborúban orosz fogságba esett. Szibériából kalandos úton Kanadába szökött, ahol újabb nehézségek árán és csak régi ismerősei segítségével sikerült lábát megvetnie a nyugat-kanadai Saskatchewan tartományban. Baráti tanácsra beiratkozott a Saska­toonban lévő tartományi egyetemre, a presbiteriánus egyház teológiájára, ahol 1923-ban pappá szentelték. Egyúttal kinevezték a teológia, a St. Andrew’s College internátusának vezetőjévé s az európai nyelvek tanárává – hat nyelven beszélt, köztük törökül, ukránul  –, sőt pár év múlva teológiai doktorátust is szerzett. Itt alapította meg a város- és a környékbeli magyarok segítségével a kis Saskatooni Magyar Múzeumot, amely legelsősorban néprajzi tárgyakat gyűjtött, valamint a magyar történelemmel, Magyarországgal kapcsolatos emlékeket.36 A magyar források, illetve Hoffmann saját beszámolói azonban nem fedik föl azt a döntő tényezőt, hogy mindez nem egyéni ötlete volt – bár éppen fakadhatott volna sokrétű, sokfelől táplálkozó hazai és európai tapasztalataiból  –, hanem elsődlegesen az egyetem saját igényeiből származott. A fő mozgató pedig Arthur S. Morton (1870–1945), a történeti tanszék és az egyetemi könyvtár vezetője volt, akit az utókor – mai fogalmaink szerint – Saskatchewan korai örökségmozgalmának kezdeményezőjeként és legjelentősebb alakjaként tart számon.37

¶ A skót Morton 1914-ben lépett a fiatal saskatchewani egyetem kötelékébe. Saskatoonban Nyugat-Kanada betelepülésének történetével kezdett el foglalkozni, s jelentékeny energiát fordított arra, hogy a történeti emlékek megőrzése mellett agitáljon. Kifejezetten újszerű elképzelései voltak a történeti kutatásról, illetve az örökségről. Az egyetemen történeti társulatot szervezett, amely egy etnológiai, néprajzi mú­zeum (folk museum) alapítását határozta el. Az oktatás szolgálata mellett az volt az általánosabb céljuk, hogy a tartományt benépesítő csoportok öltözetét, kézműves termékeit,
munkaeszközeit, művészetét összegyűjtsék. Mintegy kétéves előkészítés, gyűjtés után nyitották meg a közönség előtt a kis, egyteremnyi múzeumot 1922 márciusában, amelynek három hangsúlyos pontja volt: az „eszkimó”, az ukrán és a magyar gyűjtemény.38 Morton Hoffmann Gézát még mint a kollé­gium magyar hallgatóját vette rá arra, hogy a magyarok körében anyagot gyűjtsön. „Az a szándékunk – mondta egy alkalommal  –, hogy az utánunk jövőknek megmutassuk, miként élt Saskatchewanban az idegen földről érkezett telepesek első nemzedéke.”39 „Vannak adataink arra vonatkozóan, hogy milyen népek éltek itt, azt is tudjuk, hogy mit értek el, de azt nem, hogy a mindennapi nehézségeken hogyan lettek úrrá. Mindaz, ami erről vall, ma értéktelen. Ötven év múlva nyeri mindez el becsét, amikor valaki ezekből fog történelmet írni. Jelenleg az a legfontosabb – fejtegette  –, hogy összegyűjtsük az információkat.” Ma is egészen újszerűnek hat az a törekvése, hogy a helybeli, még élő pionír telepeseket bevonta a kutatásba. „Elmondatlan értékes történelem van e férfiak és nők elméjének a mélyén, és ha ezt nem gyűjtjük egybe mi­előtt meghalnak, örökre elvész.” A mentés érdekében kisebb összejöveteleket szerveztek, ahol az együttműködő idős telepesekkel múltbeli dolgokról beszélgettek, s ezt egy gyorsíró jegyzetelte. Ehhez hasonlóan azt tervezték, hogy a történeti társulatot újabbak szervezésével hálózatszerűen kiterjesztik, miután „az emberek helyi csoportjai több információt tudnak összeszedni helyi dolgokkal kapcsolatban, mint bárki más”.

¶ A múzeumi gyűjtést is ez a felfogás alapozta meg, amihez Hoffmann Ferenc előzetes helyismerete alapján eredményesen hozzá tudott járulni. Mintegy 80-90 történeti értékkel bíró tárggyal tért vissza 1921 nyarán két hónapos gyűjtőútjáról. Ruházati, házberendezési tárgyakat, munkaeszközöket, könyveket, képeket-nyomatokat, régi pénzeket hozott három magyar lakosságú préritelep – Wakaw, Otthon és Yorkton – magyar farmerjaitól. A ’48-as forradalom és szabadságharc nevezetes eseményeit, Kossuth Lajost, valamint a pusztai életet ábrázoló képek és a könyvek a magyarok történetébe engedtek bepillantást, két másik vallásukra vetett fényt. Feltűnést keltett egy 1736-os hágai kiadású, latin nyelvű teológiai munka, amelyet egy magyar család hozott magával, s amely egy farm istállójából – egy zabkosárból – került elő, valamint az a zsoltároskönyv, amit Kovács János (1861–1921), a Kanadában működő, magyarokat telepítő első református lelkész Wakaw-n lakó özvegye ajándékozott a történeti társulatnak. A színes hímzésű ingek, ruhadarabok közül kiemelkedett egy több mint százéves fekete selyemkendő, egy csaknem egy fontot nyomó, ezüstgombokkal díszített fehér csipkefátyol, egy ezüsthímzésű, hosszú piros rojtokkal ékesített „katrinca”. Hoffmann gyűjtött egy szépen díszített, régi, legalább 18. századira tehető ágyúcsőből kialakított rézmozsarat, egy rézserpenyőt, amely a „családi étkezés hagyományos edénye Magyarországon – mai háziasszonyok is megirigyelhetnék”  –, egy lőporszarut, parazsas rézvasalót, egy csaknem negyven centi hosszú, szarvból faragott pipaszárat, ekét, ásókat, fa kavarókat, fűrészeket. „Aligha van olyan tevékenység egy mai saskatchewani magyar farmon, ami nincs képviselve” – írta a beszámoló. A gyűjteményt ötnyelvű felirattal nyomtatott Kossuth-bankók egészítették ki.40

¶ A saskatooni múzeum megnyitását követően elapadtak, sőt megszűntek a hírek a helyi sajtóban. Úgy tűnik, az egyes gyűjteményeket maguk a „forrásközösségek” képviselői tekintették magukénak, így állhatott elő az a helyzet, hogy a szórványos magyar források magyar múzeumként emlegették a gyűjtemény vonatkozó részét. Hoffmann említett 1923-as, hatalmas területre kiterjedő hivatalos „terepbejárása” az így értett magyar múzeumot gyarapította. Újabb beszerzésekről alkalmanként hírt adott Az Otthon című hetilap, Hoffmann egy további, szintén a Szent András Kollégium anyagi támogatását élvező vállalkozása. Volt, aki egy fűzfakosarat ajándékozott, más Békevárról – a legnagyobb magyar faluból – egy díszes Kossuth-albumot vagy háborús emlékérmet. Molnár István elhunyt felesége emlékére a család öreg Bibliáját adta át a magyar történelmi és néprajzi múzeumnak, hogy „az méltó
helyen és biztosan őriztessék”.41 „Mrs. Steve Kovács prudhomme-i (Sask.) lakos – adta hírül a lap  –, volt dunaföldvári lakos igen értékes ajándékot adott. Még 1876-ban szőtt a saját termelésű kenderjéből jó házi vásznat. Abból bőgatyát varrt, immáron megboldogult férje urának, aki már régen a kanadai hantok alatt nyugszik. Ez a bőgatya annak idején – 26 esztendővel ezelőtt – szépen rásimult a csípőkre. Itt azonban nem lévén divatos, a nyáron nagyon célszerű és szép ruhadarab a ládába került, majd pedig a múzeumba Saskatoonban, ahol
Dr. Hoffman honfitársunk a többi hazai ereklye társaságában híven őrzi az utókor számára oktatás képen.”42

¶ Az oktatás segítése mellett más célú „múzeumi outreach” is szerepet kapott. Ha alkalom nyílt, Hoffmann szerepeltette tárgyait kanadai rendezvényeken. Így járt el a tartomány fővárosában, Reginában az Arts and Crafts irányzatot követő kanadai kézműves céh (Canadian Handicrafts Guild) 1929-ben tartott, nagy néprajzi kiállítása alkalmával. A bevándoroltak kézművességét és folklórját felkaroló tárlatra – Great West Canadian Folksong, Folkdance and Handicraft Festival – két fali futót és két hímzett asztalterítőt küldött be. „Továbbá a magyar pusztai és falusi életet ábrázoló színes kőnyomatos képeket, amelyek még az 1860-as évek festői öltözetében ábrázolják a magyar csikósokat, amint a ménest »fordítják«.” A kép valószínűleg a Prónay-féle Vázlatok Magyarhon népéletéből című albumából (1855) származott. A többi kép címe Théodore Valerio (1819–1879) és Joseph Böss (1868–1908) metszeteit idézi, amelyek „az angol polgártársak” és a kanadai születésű magyar nemzedék előtt egyaránt egy ismeretlen világot mutattak be. Az utóbbiak „sem láttak még ilyet – jegyzi meg a beszámoló írója. Ők sem szagolták az akácfa virág andalító illatát! Nekünk pedig a lelkünk sír utána!”43

¶ Hogy mi történt ezzel a kicsiny magyar múzeumi kollekcióval, senki nem tudja. A University of Saskatchewan 1910-ben alapított művészeti múzeumának nincs innét származó tárgya, legalábbis a gyűjteményi adatbázis szerint. Az egyetem, illetve a St. Andrew’s College archívumainak nyilvántartásai alapján sem sikerült kideríteni, mi lett a magyar tárgyak későbbi sorsa.44 Jobb esetben nyomot nem hagyva mégis
„beszivárogtak” valamilyen helyi gyűjteménybe, de nem kizárt, hogy megsemmisültek. Hoffmann 1945-ben nyugdíjba vonult, British Columbiába, Victoriába költözött. Felesége még halála után is őrizte magyar tárgyait, köztük ritka, még Magyarországról származó kincsét: a fényes, fekete bőr lovaglócsizmáját, valamint Bibliáját.45

„Peregnek a magyarság őszi fájáról a levelek”

¶ Az Egyesült Államokban az első világháború utáni éveket
az amerikai egység és a belőle fakadó amerikanizáció politikája határozta meg. A százszázalékos amerikaiság elérését azonban nem minden társadalmi s politikai közegben követelték türelmetlen, sőt erőszakos módon, életre keltek azok az intézmények és kialakultak azok a jótékony módszerek, amelyek révén a bevándoroltakat lassabb tempóval igyekeztek közelebb vinni az amerikai intézményekhez, illetve normákhoz. A „megértők” szerint a megkívánt egységet a sokféleség elismerésével is el lehet érni, s a sikeres asszimilációnak nem feltétele, hogy az idegen származású népesség „hozott” kultúráját megtagadja. Ennek folytán nemigen volt olyan város, település, ahol ne rendeztek volna úgynevezett nemzetközi (international) vagy óhazai (homelands) kiállításokat. A bevándorolt csoportok bemutatták saját kultúrájukat, illetve elszármazási országuk fő nevezetességeit s a büszkeségüket leginkább tápláló értékeit. A kiállítások és a hozzájuk kapcsolódó előadások, a „népviseletek”, az énekes, táncos rendezvények a bevándoroltak önreprezentációját biztosították, de egyben a többségi társadalom felé azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy mindazzal, amit magukkal hoztak – beleértve történelmük, kultúrájuk nagy alakjainak hírét s nimbuszát  –, az amerikai társadalom értékes részét képezik. Ők ezzel járultak hozzá új hazájukhoz, ez az, amivel a bevándoroltak az amerikai életet és civilizációt gazdagították és gazdagítják.46 Amit például Buffalo „Kis Magyarországa” 1921-ben önállóan bemutatott a bevándorlókat segítő International Institute segítségével a városnak, vagy amit évekkel később Clevelandben a „nemzetek” közös, egy hétig tartó kiállításakor – All Nations Exposition – a magyarok felsorakoztattak, biztos alapot jelenthetett volna egy magyar múzeum megszervezésére.47 Különösen akkor lehetett volna látványos sikert elérni, egy önálló magyar múzeumot teremteni, ha legalább néhány város helyi magyar csoportjai egyesítették volna a magánosoknál, az egyházaknál vagy az egyesületeknél meglévő anyagot. A nagy területi, társadalmi, vallási, politikai széttagoltság
miatt ennek azonban nem voltak meg a feltételei. A kiállításokat kísérő sajtóbeszámolókban sem merült föl a múzeumalapítás gondolata, noha a nemzeti és etnikai büszkeség veretes kinyilvánítására számos példát lehetne idézni. Talán volt, aki gondolt erre, ám nem adott hangot neki. Clevelandben 1934-ben felmerült ugyan a múzeumalapítás gondolata, de rögtön hamvába is holt. Lehetséges, hogy az előző évben, Cleveland megalapításának 125. évfordulóján a Nemzetek Ünnepélyén aratott siker hatására fogalmazódott ez meg,
a részleteket azonban nem ismerjük.48 Az idő múlását,
az óhaza képének fakulását persze sokan átérezték, s nem egy romantikus ötlettel próbálták a veszteséget ellensúlyozni. Amikor például az 1920-as évek derekán Floridában Kossuthville néven magyar falut alapítottak, volt, aki a nagy országos felbuzdulás közepette s az elszármazottak nosztalgikus érzelmeit látva úgy képzelte, hogy az szinte egy kis magyar mú­zeum lehetne, amely sűrítetten magába foglalja a magyar életet. A friss amerikás Bojár István New York-i lakos vélte úgy, hogy itt olyan otthont lehetne, kellene teremteni, ahol minden magyar, magyar stílusú épületekkel, olvasó körrel, magyar viselettel, kicsiny magyar múzeummal, ahol magyar muzsika szól, az isten házában magyarul beszélnek. Ez hatékony ellenszere lenne a beolvadásnak.49

A Magyar Tájékoztató Könyvtár 1941–1942-re tervezett, csak részben megvalósult programja Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged

A Magyar Tájékoztató Könyvtár 1941–1942-re tervezett, csak részben megvalósult programja
Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged

¶ Az is kedvezőtlen körülményt jelentett, hogy az óhaza támogatása egy magyar múzeum létesítésére ekkor föl sem merülhetett. Az 1920-as években a magyarországi hivatalos körök, társadalmi szervezetek és a magánosok csak kérni mentek az Egyesült Államokba, s legföljebb az merült föl – mint a fentiekben volt róla szó  –, hogy a külföldi magyarok értékeiből odahaza mentsenek meg valamit. Fényévnyi távolságban állt ettől – többszörösen is  –, amikor a svéd koronaherceg Gusztáv Adolf (1882–1973), a későbbi VI. Adolf svéd király Philadelphia déli szegletén, egy akkor még kietlen, mocsaras vidéken, 1926-ban saját kezűleg lerakta a majdani amerikai svéd múzeum alapkövét. A környező tágas területen épült meg a Függetlenségi nyilatkozat 150. évfordulója alkalmából rendezett világkiállítás. A svéd múzeum azonban csak 12 évvel később nyílt meg – a pompás, egy svédországi udvarház mintájára egy chicagói svéd építész tervei szerint emelt épületben  –, ám az alkalom nem kevésbé volt méltó ehhez: ekkor ünnepelték meg az első svédek Amerikába érkezésének háromszáz éves jubileumát. A földterület, ahol a múzeum fölépült s áll mind a mai napig, egykor a svéd korona tulajdona volt, Krisztina királynő adományozta egy svéd telepesnek 1653-ban.50

¶ Az amerikai magyarok történetét nem kísérték ilyen gesztusok, s nem eredményeztek ilyen nagyszabású kulturális létesítményeket. Múltjukban azonban már nemcsak a volt ’49-es emigránsok letűntével kellett számolniuk, hanem az őket követő kivándorlók két-három nemzedékének kiöregedésével is.
S ez kiváltotta néhány tollforgató, újságíró körében, hogy meg kellene örökíteni az amerikai magyarság történetét. Más szavakkal: meg kellene formálni önálló amerikai magyar történetük méltó, azaz önmaguk szerinti kanonikus képét. Szécskay György nem volt ebben a törekvésben egyedül, költő
s újságíró, lapszerkesztő társa, Kemény György (1875–1952) szintén meghirdette – nem sokkal őelőtte  –, hogy hosszas unszolás után nekilát az amerikai magyarok történetének megírásához. Mint fogalmazott, „évek óta előttem peregnek a magyarság fájáról az őszi levelek” – ezért vállalkozik erre
„a hatalmas feladatra”. Életrajzokból összeállított díszalbumot ígért, amelyekből azonban mindössze néhány tucat portré készült el, a többkötetes díszmű soha nem jelent meg.51 A korszak legteljesebb amerikai magyar történetét a Szabadság tulajdonosának, Cserna (Cherna) Endrének (1882–1929) ösztönzésére a szintén újságíró, szerkesztő – de korábban a rivális lapnak, az Amerikai Magyar Népszavának dolgozó – Kende Géza írta meg, és 1927-ben két kötetben látott napvilágot. Az utolsó tíz év története torzóban maradt, az elkészült, a lapban napi folytatásokban közreadott részek sem jelentek már meg önálló könyvként.52 Ez a három, nem egyenrangú s jelentőségében nem összemérhető kísérlet mindenesetre jelzi, hogy érlelődött egy jellegzetes alkotói műfaj – amelynek néhány újságcikk erejéig már korábban is voltak előzményei  –, az amerikai magyar múlt öndokumentatív jellegű megörökítése iránti igény, annak ellenére, hogy hiányoztak a tényleges szakemberek, s még a lehetséges források megőrzése is csak a kezdeteknél tartott. Szécskay György biztosan folytatta a gyűjtést. Amikor a Nyugat Pennsylvaniai Történelmi Társulat százezer dolláros költséggel emelt új palotájában egy „amerikai magyar múzeum” – értsd: gyűjtemény – reményében a magyar dokumentumok, források összegyűjtését is kezdeményezték, a legnagyobb mennyiségben tőle kaptak anyagot, „mert Szécskay évtizedek óta gyűjtögetett magyar vonatkozású, az amerikai magyar múltra vonatkozó anyagot, emlékeket”.53 De másokról is szót lehet ejteni. A Zircről elszármazott Bacher Gyuláról (1879–1947) írta egy kortárs, hogy ingatlanforgalmi és építészeti irodája „a philadelphiai régi magyar emléktárgyak valóságos múzeuma” volt.54 Hány hasonló lehetett? Nem tudjuk, noha kisebb-nagyobb magyar vonatkozású hasonló tárgyegyüttesek mások kezén is lehettek. A magyar tárgyú kiadványok, nyomtatott dokumentumok legjelentősebb kollekcióját Feleky Károly (1863–1930) hozta létre, akiről alább még lesz szó. Kende Géza is támaszkodott az ő archívumára, ám a Feleky-gyűjtemény fő vonulata Kossuth amerikai útját és az emigráció történetét leszámítva nem amerikai magyar vonatkozású volt – felölelt minden nyomtatásban megjelent angol nyelvű, magyar tárgyú munkát a 16. századtól kezdődően  –, tárgyakra, s más muzeális jellegű emlékekre pedig nem terjedt ki. Itt említhető a református lelkész Vasváry Ödön (1888–1977) is. Kezdeti lépések után az 1920-as évek derekán kezdte igazán gyűjteni Kossuth amerikai útjának forrásait és emlékeit, majd az amerikai polgárháború magyar hőseire vonatkozó adatokat. Fokozatosan tágította
érdeklődését, és az amerikai magyar múlt dokumentátorává vált. Mint ismeretes, az ő adattára, illetve könyvtára halála után szülővárosába, Szegedre került a Somogyi-könyvtárba.55 A megőrzés motivációján túl ez a vállalkozás sem tekinthető kifejezetten a múzeumi törekvések előzményének. Mégis említést érdemel ebben a vonatkozásban is, mert akár egy diaszpóramúzeum része is lehetne ez – vagy egy ilyen jellegű kollekció  –, amely az Amerikába vetődött, maguknak nevet szerző magyarok tetteit, eredményeit tanúsító és megörökítő feljegyzések, dokumentumok s forráskijegyzések, -másolatok egyedülálló gyűjteményét képezi.

A Magyar Tájékoztató Könyvtár 1941–1942-re tervezett, csak részben megvalósult programja Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged

A Magyar Tájékoztató Könyvtár 1941–1942-re tervezett, csak részben megvalósult programja
Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged

„Magyar Református Múzeum és Levéltár”

¶ Egy amerikai magyar (levéltár és) múzeum kezdeményező alapjait az amerikai magyar reformátusság vetette meg.
Az egyházi fennhatóságot illetően három (s olykor még több) egyházkormányzati testület szerint széttagolt magyar reformátusoknak egyetlen közös intézményük volt, az önsegélyezés céljával 1896-ban alapított Amerikai Magyar Református Egyesület, amely a Pennsylvania állambeli Ligonierban közös erőfeszítéssel létrehozta és a tagság, illetve az egyházközségek adományaiból fenntartotta a Református Árvaházat, későbbi nevén a Bethlen Otthont. Megalapítását már 1906-ban felvetette újévi üzenetében a Sárospatakon végzett, 1895 óta az Egyesült Államokban működő Kalassay Sándor (1869–1950). A gyűjtés azonnal megindult, de a célt végül 1921-ben sikerült megvalósítani.56 Az árvaház első igazgatója a kezdeményező Kalassay Sándor lett. Ezt megelőzően (Mount Carmel és Bridge­port után) 19 esztendőn át volt a pittsburghi hívek lelkipásztora, egy évtizedig pedig a magyarországi református egyházhoz tartozó amerikai magyar gyülekezetek legnagyobb, legerőteljesebb szervezetének, a nyugati egyházmegyéjének esperese. Kitűnt rendkívül aktív, fáradhatatlan szervezőmunkájával, lapok szerkesztésével, az egyházi életet alapvetően befolyásoló írásaival. Mindemellett az amerikai magyar közélet egyik aktív szereplőjének is számított. Gondosan őrizte az egyházmegyei irattárat, saját levelezését, amit magával vitt Ligonierba, s ezzel megalapozta a magyar reformátusság
levéltári s muzeális gyűjteményét. Lelkésztársai általában megküldték neki az egyházközösségek publikált jelentéseit, jubileumi emlékfüzeteit, illetve az egyházi kiadványokat.
Az első tárgyat, egy megszűnt virginiai bányászegylet zászlaját 1927 nyarán ajánlották fel, hogy az eladásából befolyó pénzzel támogassák az árvaházat. Kalassay megírta az ajándékozónak, „hogy a zászló nem lesz eladó”! Ha valóban elküldi, az árvaház zászlója lesz, fel is avatják, és ha mennek valahová, magukkal viszik. „Gombkötő Ferenc testvérem a zászlót teljes felszereléssel elküldte […] Ezzel kapcsolatban jut eszembe az, hogy mennyi ilyen értékes tárgy lehet minálunk veszendőben. Egyleti jegyzőkönyvek, zászlók, jelvények, más ilyen dolgok. Nem volna-e szép dolog, ha itt a magyarság számára volna egy helyünk, ahol ezeket a régi emlékeket összehordanánk. Tudom én, hogy el lehetne ezeket helyezni más múzeu­mokban is, de azt is tudom, hogy egy ilyen központi helyen volna a mi múzeumunk a legjobban hozzáférhető.” Árvaházi híradását ezzel kapcsolatos felhívással zárta: „Gondolkozzunk a dolog felett és ha úgy látjuk, hogy nem szabad semmit sem elveszítenünk a régi értékek közül: cselekedjünk!”57 A zászlóavatást a Református Egyesület soron következő „konven­cióján” – négyévenként esedékes közgyűlésén – meg is tartották.58 Mindez ösztönzőleg hatott. Egy újabb adományozásról mintegy két év múlva az egyházi hetilap számolt be egy rövid dél-ohiói híradás keretében, amely jelzi, hogy az árvaház vállalja az amerikai magyar emlékek megőrzését, de azt is, hogy még jobbára a szándék kinyilvánításánál tartanak:

¶ „A megszűnt Steubenvillei Önképzőkör örökét a megmaradt tagok Dr. Várady Arthur lelkész buzgólkodása folytán az Árvaháznak adományozták. A maga nemében nem az első adomány ez, amelyben az Árvaháznak már eddig is része volt. Bizony, a magyar életnek itt is, ott is megszűnik egy-két intézménye, amelynek hagyatékából valóságos amerikai magyar múzeumot lehetne berendezni az Árvaházban.”59

A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár részlete OSZK Kézirattár

A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár részlete
OSZK Kézirattár

¶ Az „árvaatya”, Kalassay egyre inkább meggyőződött arról, hogy az amerikai magyar reformátusok dokumentumait, emlékeit
össze kell gyűjteni. A többé-kevésbé spontán módon bekerült anyag hívta életre az intézményesülés gondolatát, a szervezett
gyarapítást. Kalassay 1931-ben nyugalomba vonult, de továbbra is Ligonierban maradt, az árvaház mellett időközben létesített kis aggmenház felügyelői állását vállalta el. A történeti visszatekintés egyre jobban foglalkoztatta, s hozzákezdett az amerikai magyar reformátusság múltjának feldolgozásához. Történeti munkái közül kiemelkedik az amerikai magyar református egyházak 1904-ig terjedő korai történetének összefoglalása, amelyet saját emlékei, korábbi cikkei mellett a hivatali iratok, egyházi jelentések s kiadványok – vagyis a levéltári anyag – felhasználásával írt meg. Az akkor még embrionális formában létező levéltár, illetve múzeum szervezésére is valamivel több ideje nyílott. Egy újabb jelentős gyarapodás a pennsylvaniai bányavidékhez és ismételten a „magyar bányászok lelkipásztorának”, Várady Arthurnak (1891–1974) nevéhez fűződik. Úgy tűnik, számára sem volt közömbös a magyar múltat tanúsító emlékek megmentése. „Valamikor 1895-ben alakult meg – írja Kalassay az újabb ajándékozásról – a Startelei Sionra Épült Magyar Református Betegsegélyző Egylet. Miután Startle tulajdonképpen megszűnt, s a vidék központja Dillonvale lett, ahol magyar református templom is épült, az egylet megszűnt. Most ennek a régi egyletnek a zászlóját és jegyzőkönyvét küldte be Dr. Várady Arthur a Magyar Múzeumba Ligonierba. Nagy segítségére volt az értékes emlékek felkutatásában Varga József tiltonvillei testvérünk. Sok-sok ilyen érték van szerte-széllyel egyes magyar családoknak a birtokában. Minden ilyen értékes emléknek múzeumban van a helye. Szívesen kérjük mindazokat, akik valami ilyen emlékről és hasonlókról tudnak, hogy küldjék be hozzánk.”
60

¶ A Református Egyesület igazgatósága 1936 februárjában egy múzeumi és levéltári bizottságot nevezett ki, hogy áttekintse a terveket, és ajánlást fogalmazzon meg ezzel kapcsolatban. A tervek között már szerepelt egy esetleges épület kérdése is. Az első ülésről beszámoló jegyző, Kalassay Sándor szerint a bizottság óvatosságra intett. Mint írta, „minden tervet csak akkor lehet és szabad megvalósítani, ha van miért megvalósítani. Itt is az az eset áll fent, hogy a Múzeum részére nem jönnek úgy a tárgyak, mint az kívánatos volna. Pedig az amerikai magyarságnak nagyon sok olyan emléktárgya van, amelyeknek valódi értéke akkor tűnnék ki, ha azokat minél többen megláthatnák. Az a néhány zászló s régi újság csomó,
s a régi nyugati egyházmegyéknek az irattára, még nem jogosíthatnak arra, hogy az Egyesület és a Bethlen Otthon költséges építkezésekbe menjenek bele.”61 A bizottság ily módon elsősorban azzal fordult a magyar testületekhez, egyházközösségekhez és magánosokhoz, hogy az értéktelennek tűnő, de a köz számára becses tárgyakat küldjék a Bethlen Otthonba. „Egyes egyházaknál nagyon értékes történelmi becsű dolgok vannak. Úrasztali terítők, felszerelések, amelyek el vannak rejtve a világ előtt. Sok régi egyletnek könyvei, felszerelései, zászlói csak akkor bírhatnak értékkel, ha olyan helyen vannak elhelyezve, ahol megláthatják azokat.” Ebből a szempontból Ligonier jó hely – érvel a felhívás  –, nyaranta valóságos búcsújárás van itt. „A kérésünk tehát az, hogy szedjünk össze minden értékes tárgyat. Gyűjtsük össze emlé­keinket s ezekkel az emlékekkel is gazdagítsuk meg a magyar jövendőt.” Ezek a megjegyzések arról vallanak, hogy a múzeumi gyűjtést nem csak a már megszűnt szervezetek javainak összeszedésében látták. Kétségtelenül ez volt a meghatározó törekvés, a nyilatkozatok visszatérően a mentést-megmentést hangsúlyozták, ugyanakkor annak igénye is felsejlett, hogy a használatban lévő vagy akár az itt-ott „kallódó” tárgyak is összegyűjtésre méltók, s együttesen, egy helyen bemutatva felértékelődnek. Részben a jövőt „gazdagítják”, de megvan a szerepük a jelenben is – mai szóval élve: az önreprezentációt,
a magyar közösség értékeinek bemutatását szolgálhatják.

A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár olvasóterme OSZK Kézirattár

A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár olvasóterme
OSZK Kézirattár

¶ Nem sokkal az ülés után egy sokfelé megfordult, sokat tapasztalt lelkész, Hankó Gyula (1871–1936) hagyatékát ajánlotta fel özvegye, aki már életében beszélt arról, hogy számos kötetből álló irattárát, levelezését a felállítandó múzeumnak és levéltárnak szánja. Az ajándékkal 32 év amerikai lelkészkedése során összegyűlt anyag került Ligonierba.62 Az árvaház adott évi, 1936-os jelentése további adományokat is felsorolt. Könyvek, zászlórudak és egyéb – nem részletezett – emléktárgyak mellett a legértékesebb adományt Lágyi Csiszár József (1876–1940) küldte be Roselle Parkból (New Jersey), „ki a Jókai Mór egyik regényének kéziratát adta át és több hasonló
műkincsek ajándékozását ígérte”.63 Más forrásból tudható, hogy az adományozó, a Máramarosszigetről kivándorolt lakatosmester, autodidakta, ám „művészlelkű” műpártoló és gyűjtő három Jókai-regénykézirattal rendelkezett. Gyűjteményében ezenfelül több mint nyolcszáz magyar író, politikus, festő és szobrász kéziratát őrizte, továbbá ismert magyar és külföldi festők híres képeinek olajfestésű másolatát, amelyek (vagy legalábbis egy részük) valószínűleg Jókai unokájának, Feszty Masának (1895–1979) munkái voltak, akivel intenzív levelezésben állt. Ligonieri ajándékát, Jókai Mire megvénülünk című regénye – időközben annak mintegy háromnegyed részére „apadt” – kéziratát később Vasváry Ödön a Somogyi-könyvtárnak adományozta 1963-ban. Még éppen időben:
figyelembe vehették a regény kritikai kiadásakor.64 Vasváry nem fedte föl, hogy a kézirat milyen úton került az ő birtokába. Valószínűleg apósától, Kalassay Sándortól kapta, aki feltehetően nem érezte azt biztonságban, miután felesége halála után, 1942-ben egyik lányához költözött Chicagóba. A szóban forgó jelentés jelzi a múzeumi és levéltári bizottság ajánlása nyomán született, jövőre vonatkozó döntést is: „A konvenció által elfogadott múzeumi és levéltári épület felépítését az új aggmenházi épülettel együtt, mint annak egyik részét szeretnénk megvalósítani.” Önálló elhelyezést, egy saját épületrészt terveztek tehát, amely egy új idősotthon építésével volt összehangolva. Mindez igen komoly anyagi tehervállalás melletti elköteleződést jelentett. Az együttes építési, berendezési és fenntartási költségekre igen tetemes összeget, százezer dollárt kívántak az amerikai magyarságtól összegyűjteni. A kampány 1937 június végén el is kezdődött, öt hónap alatt az építési alapra háromezer dollárt fizettek be. Ez azonban messze volt még attól, hogy az építkezés elkezdődhessen, amihez 25 ezer dollárra lett volna szükség.65 A gyűjtés folytatódott, miközben más esetleges megoldásokkal is foglalkoztak, így a gyerekek új helyen, a közeli városban való elhelyezésével s az ő régi épületük aggmenházzá alakításának lehetőségével.

¶ Bár a múzeum és levéltár ügyét leginkább Kalassay Sándor tartotta életben, voltak hasonlóan elkötelezett partnerei. A Bethlen Otthon élén őt követő Nánássy Lajos (1881–1945), az edinburgh-i, párizsi és bázeli teológiai képzettséggel rendelkező második „árvaatya” szintén szorgalmazta az amerikai magyar múlt rekvizitumainak megőrzését. Adott esetben maga szállította be a felajánlott dokumentumokat – mint a Lynch nevű bányásztelep megszűnt magyar egyházának anyakönyvét Kentuckyból66  –, s készséggel vállalkozott a szállítási költségek fedezésére is, ha valahol felmerült az ajándékozás gondolata. Ezt ajánlották az észak-michigani rézbányák vidékén megszűnt magyar egyletek még ott élő tagjainak is, amikor kiderült, hogy meglévő zászlóik s egyleti dolgaik már nincsenek használatban. „Itt csak pusztulásra van[nak] ítélve
– mondta nekik a református egyesület helyszínen járt kerületi szervezője  –, míg Ligonierban az amerikai magyarság szépen fejlődő múzeumában megőrzik azt s így a mi történelmünknek ezek a nagyon értékes emlékei örök idők emlékezetének számára lesznek megőrizve.”67

¶ Látható a beszámolókból, hogy a múzeum és levéltár fejlődését a helyhiány hátráltatta, de kétségtelenül megmutatkozott az érdektelenség is. Kalassay Sándor egy alkalommal – nem sokkal távozása előtt – kendőzetlen indulattal erre is kitért, miközben leszögezte, hogy az adott viszonyok között, amíg alkalmas helyiségre nem tesznek szert „nem lehet előbbre haladnunk”. Úgy vélte, hogy minél jobban telik az idő, és minél idősebb lesz az amerikai magyar egyházak munkája, annál jobban kitűnik majd ennek a munkának a jelentősége. „Sokan talán azt mondják – fogalmazott  –, hogy nincsen arra semmi szükség, hogy történelmi adataink egy helyen gyűjtessenek össze, de majd lesz bizonyára valaki, aki törődni fog az amerikai magyar reformátusság életével a későbbi időkben. Akkor lesz ennek a munkának az értéke nyilvánvaló, ha 25 vagy majd ismét 50 esztendő múlva megfogja valaki írni az amerikai magyar reformátusságnak a történetét.” Minthogy ő maga is foglalkozott ezzel – s tapasztalta, hogy néhány egyház iratai máris elkallódtak  –, nem véletlen, hogy a jövő történetírójának szempontjából értékelte a levéltári és múzeumi gyűjtés jelentőségét. A jelent illetően első sorban arra van szükség – hangsúlyozta  –, hogy „a meglevő anyagot rendezzük és megőrizzük. Így amint most van, nem maradhat tovább. A nagy zsúfoltságban alig lehet valamit megtalálni. Aztán sajnos, hogy olyan egyének végzik a tisztogatást, akiknek a gyűjteményről fogalmuk sincs. Éppen a napokban történt, hogy tisztogatás közben felkaptak egy nyaláb írást és bedobták a kályhába.” A Jókai-kéziratot talán egy hasonló mozdulattól féltette. Végül kitért arra, hogy az adott évben tovább gyarapodott az anyag, noha a szűkös elhelyezés miatt kérniük nem illett. Tárgyat egyet kaptak, Daytonból egy amerikai zászlót, valamint egy régi alapszabálykönyvet. Mások kiadványokkal gyarapították az anyagot. Rácz Győző (1903–1954) passaici, amerikai végzettségű lelkész megszerezte az Amerikai Magyar Népszava azon számait, amelyek az első világháború idején jelentek meg. Szabó László (1880–1961), volt sárospataki diák, pap költő beküldte a régi keleti Magyar Református Egyházmegye nyomtatásban megjelent jegyzőkönyveit.
A jubiláló egyházak pedig eljuttatták emlékkönyveiket. Ezek a ligonieri levéltári gyűjtemény fő erősségét jelentették, ahogy a jelentés megállapította, az emlékkönyvekből „most már csaknem teljes gyűjteményünk van”.68

A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár részlete OSZK Kézirattár

A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár részlete
OSZK Kézirattár

¶ Kalassay mindvégig reménykedett abban, hogy – miként az árvaház intéző bizottságához szólóan írta  –, „estére hanyatló életemnek ezt az álmát megvalósíthatom. Kérem, hogy egységes erővel igyekezzünk arra, hogy az amerikai magyar reformátusság életére vonatkozó adatok egy helyen összegyűjtve álljanak mindazoknak rendelkezésére, akik a mi elmúlt életünket meg akarják ismerni.”69 A háborús évek azonban megakasztották a fejlesztési tervek valóra váltását, az új aggmenház felépítése évtizedekkel elnapolódott, a „szépen fejlődő” múzeum ügye pedig háttérbe került. Meg kell mondani, hogy Kalassay Sándor határozottsága, az alkalmanként elhangzott kedvező nyilatkozatok és a gyarapodásokat ismertető beszámolók ellenére a „múzeumügy” mégis csak periférikus kérdésnek számított a Bethlen Otthon életében. A húszéves évfordulóra írt összegzésében maga Kalassay sem tért ki erre, miközben fejet hajtott „aranyszívű népünk” előtt azért, hogy több mint félmillió dollárt adományozott az árvákat és öregeket ellátó intézet megalapítására, fenntartására és fejlesztésére.70 Miután elhagyta az aggmenházat, nem is volt többé közvetlen befolyása a Ligonierban zajló eseményekre. Úgy halt meg, hogy nem érte meg álmának beteljesülését, ami évtizedekkel később vált valamelyest valóra, korántsem ideális és végleges megoldással. Erről a tanulmány második részében lesz szó.

¶ Érdemes fölfigyelni arra, hogy a magyarok körében az első, kifejezetten múzeumi (és levéltári) céllal is eltervezett építkezés nagyjából ugyanakkor merült fel Ligonierban, mint amikor az amerikai svéd múzeum megnyitotta kapuit. Ekkortájt, 1935-ben alakult meg a chicagói lengyel múzeum is, amelyről Vasváry Ödön látogatása után azt írta, hogy az amerikai lengyelek legkiválóbb történetírója vezetése alatt álló múzeum és könyvtár nagyszerű intézmény. „A múzeum olyan – fűzte hozzá  –, amilyenhez hasonlót, félek, az amerikai magyarság sohasem fog tudni felmutatni.”71 A lépték és az anyagi erőforrás ezekben nagyon más volt, de hasonló törekvés mozgatta. Röviden: az amerikai környezetben a saját külön etnohistória megörökítése és annak számbavétele, hogy mit adtak az egyes bevándoroltak – svédek, írek, lengyelek vagy a magyarok – Amerikának. Az etnikai kontribúció folytonos kiemelése és hangsúlyozása a bevándoroltak és leszármazottaik kisebbrendűségi érzésének leküzdését, az etnikai büszkeség és azonosság megerősítését szolgálta, s az olvasztótégely felfogásból fakadóan a „hozzájárulás”, Amerika gazdagítása egyúttal kitüntetett amerikai értéknek számított. A múzeum ennek lehetett intézményes kerete, az öndokumentációval,
a hírességek sorjázásával, esetenként az „óhazai” kultúra reprezentatív elemeinek bemutatásával alakította az adott csoport etnikus identitását.

¶ Ezen a ponton kell hivatkozni arra, hogy ugyanekkor merült fel egy másik, teljesen más alapokon álló magyar múzeum létesítésének a terve is. Miután a magyar állam 1938-ban New Yorkban megnyitott egy magyar tájékoztató könyvtárat – Magyar Intézetet  –, rövid időn belül az is megfogalmazódott, hogy ennek a bázisán ki kellene alakítani egy magyar múzeumot. A lépték itt sem volt mérhető egy valódi múzeumalapításéhoz, de a felvetés jelentősége így sem becsülhető le, jóllehet az ötletet némileg a kényszer szülte, a háború pedig megakadályozta megvalósulását. Így végső soron ez esetben is csak egy tervről, kezdő lépésekről volt szó, csekély anyagi ráfordítás mellett. A csírájában körvonalazódott elképzelés egy más irányt vetített elő, mint amit helyben, az amerikai magyarok addig követtek. A New York-i esetben egy, a magyar állam aktív szerepvállalásával működő, tájékoztató jellegű intézmény kialakítása volt a cél. A hangsúlyváltás egyértelmű. Egy ilyen magyar múzeum Amerikában nem a bevándoroltak történetének s emlékeinek lett volna az intézménye – bár valamennyire az ilyen funkciótól sem zárkózott el  –, hanem az óhaza melletti, de még inkább az általános magyar kultúra érdekében kifejtett propaganda eszközét s színterét képezte volna.

„A magyar műveltség népszerűsítése Amerikában”

¶ A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár, a Hungarian Reference Library a magyar állam, közelebbről: a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona volt, s felügyeletét a vallás- és közoktatásügyi minisztérium látta el. Alapját az említett Feleky Károly-féle gyűjtemény képezte, amelyet özvegyétől vásároltak meg 1937 tavaszán. Az 1930-ban elhunyt egykori színházi rendező és igazgató, karmester csaknem négy évtizednyi munkával s teljes vagyonának ráfordításával páratlan hungarikagyűjteményt hozott össze, amely mintegy hatezer angol nyelvű nyomtatványból és tízezer hírlapi és folyóiratcikkből állt, kisebb mértékben kéziratokból. „És az idők folyamán
– írta az őt jól ismerő és nagyra becsülő újságíró, Pásztor Árpád (1877–1940) – Feleky Károlyból, a könyvgyűjtőből tudós lett, histórikus, akinek fő műve nem a könyvtár volt, hanem a bibliográfia. […] A könyvtár anyagának feldolgozása. Hogy megmutassa a világnak a magyar szellem és tehetség kincseit, hogy tisztázza az angol világgal összefüggéseit.”72 Végül a 19 kötetre rúgó gépírásos, lexikonszerű kéziratot özvegye próbálta kiadatni, sikertelenül. A bibliográfia nem volt része az eladásnak, Antoinette Feleky (1873–1950) a lakásán tartotta, s az ő halála után elkallódott.73 A vásárlással a magyar kulturális kormányzat célja egy amerikai magyar kulturális intézet létesítése volt. Az új „magyar intézetnek” igen jó, „előkelő” helyen, Manhattan szívében sikerült helyet találni. A 44. utca keleti oldalán a 19. szám alatti Berkeley Building 15. emeletén béreltek egy három kis szobából álló helyiséget, ahol nem sokkal a vásárlást követően a gyűjtemény már a nagyközönség rendelkezésére is állott. Az ünnepélyes megnyitást 1938. április 20-án tartották. Tevékenysége rövidesen olyan méreteket öltött, hogy nagyobb helyre volt szükségük. Egy év múlva ugyanazon épület harmadik emeletére költöztek, ahol sokkal tágabb elhelyezésre nyílt mód, továbbá egy előadóterem fenntartására, amely háromszáz személy s egy újabb bővítéssel még száz fő befogadására volt alkalmas. A nagyteremben pódium és egy zongora állt a főhelyen, a falakat magyarországi tájképek, épületek, műemlékek fényképei díszítették. Itt helyezték el ünnepélyes ceremónia keretében, 1940 januárjában Finta Sándor Colonel Kovats – Kováts Mihály (1724–1779) ezredes  –, az amerikai függetlenségi háború magyar hősének bronzplakettjét is.74

¶ A könyvtár igazgatójának Telkes Lászlót (1902–1998) kérték föl, aki jogi diplomával ösztöndíjasként került ki az Egyesült Államokba 1930-ban. A Harvard Egyetemen szerzett újabb jogi diplomát, majd ugyanitt előbb kutatóként, aztán az összehasonlító magánjog előadójaként nyert alkalmazást. Közben az egyetem jogi könyvtárában is dolgozott, ahol katalogizálta a magyar jogtörténeti könyveket, fejlesztette a magyar gyűjteményt. Kezdettől foglalkoztatta, miként lehet Magyarország iránt érdeklődést kelteni az amerikaiak körében. A jónevű New York-i sebésszel, Cholnoky Tiborral (1904–1975) és feleségével együtt intézték a budapesti Egyetemi Énekkar amerikai látogatását 1937-ben, ami páratlan sikert aratott. Az amerikai viszonyok kiváló ismerőjeként esett rá a választás, miután tevőlegesen is részt vett a hagyaték megvásárlásának hosszas előkészületeiben, amit a magyar követ, Pelényi János (1885–1974) vezetett. Kezdetben az intézet belőle és egy titkárnőből állt.75 Hozzájuk csatlakozott egy fiatal okleveles gimnáziumi angoltanár, Szentkirályi József (1913–2008), aki 1939 februárjában az amerikai–magyar diákcsere ösztöndíjával érkezett aa New York-i International House-ba. Költségeihez a könyvtár barátainak szövetsége is hozzájárult. Ösztöndíját fél évvel, 1940 februárjáig meghosszabbították azon a címen, hogy az amerikai–magyar kapcsolatok tanulmányozza a Magyar Könyvtárban. Ezt követően a vallás- és közoktatásügyi minisztérium állományába került, titkárként alkalmazták a könyvtárban, illetve magyarnyelv-órákat tartott a Columbián az egyetem meghívására. A könyvtár személyzetét működésének harmadik évében az igazgatón kívül két tudományos és négy irodai alkalmazott alkotta.76 Telkes László támogatókat, mecénásokat nyert meg, s megalapította a könyvtár barátainak szövetségét. A tagdíjak a könyvtár fejlesztését s programjainak megvalósítását szolgálták. Az amerikai könyvtárakban rendszeresített, mennyezetig érő acél könyvespolcok és a bútorzat beszerzését a könyvtár amerikai támogatóinak adományai tették lehetővé. A hiányzó összegeket Telkes nemritkán saját forrásaiból egészítette ki. Az említett koncertzongorát
ő maga vásárolta.77

Igazgatói szoba a New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtárban OSZK Kézirattár

Igazgatói szoba a New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtárban OSZK Kézirattár

¶ A New York-i Magyar Könyvtár jóval több volt, mint könyvtár. Sokkal inkább magyar klubként, rendezvényirodaként, tudakozóközpontként működött. Gazdag kulturális programot bonyolított, előadásokat, hangversenyeket és kiállításokat szervezett részben saját helyiségében, részben olyan külső, reprezentatív helyszíneken, mint a Carnegie Hall, a New York Public Library, a Columbia Egyetem McMillian Theatre vagy a Belmont Plaza hotel. Minden rendezvényre ötezer meghívót küldtek szét. A könyvtári működés bibliográfiai munkát, katalóguskészítést, új gyarapításokat – főleg magyar kézikönyvek, sorozatok beszerzését – jelentett, illetve a könyvtárhoz forduló érdeklődők személyes vagy írásbeli kiszolgálását. Havi átlagban ötven-kétszáz érdeklődőnek nyújtottak tájékoztatást, majd a szolgáltatást bővítendő rotaprintes kiadványsorozatot indítottak. Volt rádióműsoruk, angol és magyar nyelvű sajtószolgálatuk. Az amerikai magyar telepekről is kezdeményeztek egy adatgyűjtést, s hozzáfogtak egy angol nyelvű, a prominens amerikai magyarokat bemutató biográfiai lexikon anyagának összegyűjtéséhez, előkészítéséhez.78 Szentkirályi József egy a hazai olvasóknak szánt írásában világosan fogalmazott: „Előadásaink, hangversenyeink és kiállításaink közönségsikere, különösen amerikai körökben, igazolta azon felfogásunkat, hogy angolszász nyelvterületen, de legalább is Amerikában, tartós sikert és eredményt csak ilyen kulturális programmal lehet elérni. Területi sérelmeink és külpolitikai csatározásaink csak igen csekély számú érdeklődésre számíthatnak s így azok hangsúlyozása nem áll arányban a befektetett anyagi és erkölcsi áldozatokkal.”79 Egy másik alkalommal megemlítette, hogy az amerikai „közvéleménynek megfelelően” a propaganda kifejezést nem használják, helyette a „felvilágosító szolgálat” megnevezéssel élnek. „A Könyvtár munkájának jelmondata: a magyar műveltség népszerűsítése Amerikában!”80 A könyvtár megnyitásakor a magyar követ, Pelényi János kiemelte, hogy az intézmény nem „propaganda szervezet”. Azt hangsúlyozta, hogy a könyvtár „fontos kulturális kapocs Magyarország és az Egyesült Államok között”. Telkes László rövid beszédében ehhez azt is hozzátette, hogy a könyvtár működésével minden egyes amerikai magyar nyerni fog, beleértve a második nemzedéket is. „A magyar kultúrának széles körökben való megismertetése útján – fogalmazott – minden amerikai születésű magyar származású nő és férfi gazdagabb lesz kulturális örökségében és nyerni fog azáltal, hogy az Egyesült Államok közönsége úgy fog a magyarságra tekinteni, mint egy nagy
európai kultúra zászlóvivőire.”81

¶ A kulturális, tudományos nyelvezet ellenére az intézmény valójában a kor kulturális diplomáciájának megfelelő propagandatevékenységet folytatott. Ez azt jelentette, hogy politikai kérdéseket nyíltan nem artikuláltak – ebben állt a politikamentesség  –, hanem kulturális, oktatási, tudományos keretek között mozgó tájékoztatás, népszerűsítés révén törekedtek ismeretterjesztésre, illetve a magyar álláspont képviseletére. Mindennek hátterében a Teleki Pál-féle angolszász kapcsolatok megerősítésének, a német befolyás ellensúlyozásának szándéka állt, valamint az utódállamok amerikai kulturális propagandájának semlegesítése.82 A kultuszkormány osztálytanácsosa, Paikert Géza (1902–1990) finoman utalt is erre a hazai pedagógusoknak írt tájékoztatójában: „Mert történhetik bármi a kontinensen, Amerika megfelelő felvilágosítása, s ebből kifolyólag jóindulata, sohasem lehet közömbös Magyarország számára. Azok a mérhetetlen szellemi és anyagi erőforrások, amelyek az újvilágban állnak rendelkezésre, a mostani háború befejeztével, akár egy forrongó átalakulás után, akár anélkül egyszer újra be fognak kapcsolódni a nagy világegyetembe. Hogy majd akkor Magyarország miként részesül ezekben a javakban, az attól függ, hogy hogyan s milyen szemüvegen keresztül ismeri meg hazánkat Amerika.”83

¶ A manőverezést a helyszínen azonban aligha értették, nem is igen érzékelték, és nem így értékelték. A kulturális program- és információszolgáltatás azonban egyértelműen sikeres és hatékony volt. Az amerikai közönség jól fogadta a magyar tárgyú színvonalas előadásokat, a szerda esti hangversenyeket, a külső helyszíneken szervezett műsorokat – többek között Bartók Béla koncertjét, az opera- vagy zongoraesteket  –, miként az amerikai magyarok kultúrára éhes rétegei is örömmel vették, hogy végre ők is kapnak valamit az óhazától. Ám a magyar állami részvétel miatt – bármilyen burkolt formában is állt a háttérben  –, a „felvilágosító szolgálat” sem lehetett semleges tevékenység. Propaganda volt, „ha azt mindjárt ostyába[n] is adják be”, ahogy fogalmazott egy a Horthy-rendszerrel élesen szembenálló magyar munkáslap, amely ennek ellenére kezdetben maga is közölte a fontosabb rendezvényekre szóló híreket, meghívókat.84 A könyvtár hazulról jövő anyagi lehetőségei egyébként rendkívül korlátozottak voltak, amit az agilis „Director Telkes” és Szentkirályi találékonysággal, elszántsággal próbált tágítani, ahogy Paikert Géza fogalmazott: „amerikai stílusban” – azaz ilyen tempóval és hatékonysággal – eredményeket elérni.

¶ A könyvtár múzeummá bővítésének első állomásaként 1940. február 7-én ünnepi hangverseny keretében megnyitottak egy állandó magyar kiállítást a Magyar Iparművészeti Társulatnak a New York-i világkiállításra küldött anyagából. (A világtárlaton ekkor épp „téli szünet” volt, május 11-én nyílt meg az új évadra.) A könyvtári előadóterem főbejáratát képező benyílóban modern, belső világítású kiállítási szekrényeket helyeztek el, amelyekben Herendi és Zsolnay porcelánokat, hódmezővásárhelyi és Gorka kerámiákat, Szerelemhegyi-féle
magyar viseletű babákat, faliszőnyegeket, bútorhuzatokat, egyéb textíliákat s más kortárs iparművészeti tárgyakat állítottak ki. A látnivalókat időnként cserélték is. Ekkor még inkább amolyan díszletezésről volt szó, ahogy Szentkirályi ki is fejezte: „Ez az állandó kiállítás nemcsak elsőrendű propaganda a magyar iparművészeti cikkek mellett, de hatásos keretet szolgáltat a könyvtár tudományos és művészeti programjához is.”85 A kiállítási tér még elég szűkösnek is bizonyult, ezért az ősz folyamán bővítésbe kezdtek. A múzeummá válás lehetőségéhez ugyanakkor egy kedvező külső adottság is hozzájárult, ami valójában egy szükséghelyzet megoldásának kényszeréből származott. Az 1940-re meghosszabbított világkiállítás a vége felé közeledett, s a háborús viszonyok, a tengeri út veszélyei miatt a kiállítási anyag hazaszállítása bizonytalanná vált. Ekkor merült föl, hogy a felszabaduló festmények, iparművészeti és háziipari cikkek a magyar kultúrpropaganda kiváló lehetőségét biztosíthatnák, ezért az anyagot átengedik a Magyar Könyvtár részére a New York-i Magyar Múzeum megteremtése érdekében. Az első tervek a meglévő kiállítási tér megtízszerezéséről szóltak, amelynek köszönhetően az átvett iparművészeti anyag mellett kiállítják majd a Kossuth Lajos amerikai útjára vonatkozó emlékeket, de magyar népviseleteket is – „bizonyítva népünk magas műveltségét és művészi képességeit”. A könyvtár azt is tervezte, hogy a majdani múzeum évenként kisebb-nagyobb kiállításokat fog küldeni az amerikai magyar telepekre, hogy ott is népszerűsítsék a magyar műveltséget és művészetet.86

¶ Az októberben és novemberben kiadott sajtóközleményekben már határozottan a New Yorkban létesülő magyar múzeum építéséről adtak hírt. Minden politikamentesség ellenére azt is leszögezték, hogy a múzeumot „Erdély felszabadulásának emlékére” állítja az amerikai magyarság. Olyan központi hely lesz ez, „ahova mindenhonnét el fognak zarándokolni az első- és másodgenerációsok, és ahol az amerikai közönség százezrei fogják a magyar műveltség, történelem és művészet okmányait, bizonyítékait és remekműveit megszemlélni. A magyarság megbecsülésének szolgálata mellett a második nemzedék „»inferiority complex«-ének eloszlatásához fog hozzájárulni.”87 Telkes László világosan látta a második nemzedék problémáit. Ez a kérdés volt az egyetlen szál, amin keresztül a Magyarok Világszövetségével közvetlenül együttműködött. Határozott elképzelései voltak arról, hogy a már amerikai iskolázottságú, angolul beszélő generációt csakis a magyarságra vonatkozó ismeretek angol nyelvű megismertetésével lehet megtartani a magyar horizonton belül. A Magyarok II. Világkongresszusán hozzászólásában azt fejtegette, hogy a második nemzedéknek a Magyarországhoz való „ragaszkodás érzetét” három úton lehet elérni: a sajtóban,
a filmen és az előadásokon – megfelelő angol nyelvű, kulturális tájékoztatással és propagandával. Az amerikai viszonyok valós tapasztalatait figyelembe véve készített egy reális tervezetet a világkongresszus szervezeti irodája számára egy a második generációnak szánt történelemkönyvre vonatkozóan. Ebben is a kulturális ismeretek átadására fektette a hangsúlyt, s nem a magyar nyelvűség elsajátításának követelményére.88 A világszövetségre a könyvtár működése, rendezvényei során annak politikai kötődései miatt soha nem hivatkoztak, s ezáltal a politikai vitákba való sodródást is
elkerülték.

¶ Az elképzelt múzeum számára a könyvtárban nagy, mintegy 130 négyzetméternyi kiállítóteret, „csarnokot” alakítottak ki, ahova „számos amerikai magyar kiválóság” javaslatára üvegezett kiállítási szekrényeket helyeztek el. Ezeket a világkiállítás magyar pavilonjában kiállító cégektől vásárolták. A könyvtár megvette onnét a Diósy Antal (1895–1977) által népi motívumokkal tervezett színes, kazettás famennyezetet (vagy legalább is egy részét), amelyért a művész aranyérmet nyert a kiállításon. Mindezzel s az átvett kiállítási tárgyakkal a világtárlat magyar pavilonja mintegy tovább élt az új helyen,
a magyar múzeumban. A szándék azonban mindenképpen az volt, hogy a tervezett kiegészítésekkel együtt a múzeum az amerikai magyarok és az óhaza életét, illetve a magyar kultúra értékeit együttesen fogja majd át és mutatja be. A hírek szerint a múzeum kialakítása, berendezése és felszerelése több mint háromezer dolláros ráfordítást igényelt, amit nem hazai pénzből, hanem egészében a tagsági díjakból és adományokból
szándékoztak előteremteni. A december végi utolsó sajtóhír szerint a múzeum néhány héten belül készen lesz, s díszes ünnepély keretében adják majd át.89

¶ Ünnepélyes megnyitásra azonban nem került sor, a múzeum kifejezés lényegében eltűnt a hírekből. Telkes László későbbi,
a könyvtár programjait összesítő feljegyzésében sem szerepel. Sőt ebben a nem sokkal a halála előtt összeállított dokumentációban egyáltalán nincs szó a múzeumi tervekről.90 A töredékes korabeli forrásokból úgy tűnik, hogy a politikai helyzet, illetve a magyar–amerikai viszony romlásával nézeteltérések támadtak a könyvtár vezetője és a magyar hatóságok között. Telkes a New York-i magyar konzulátus, illetve a nagykövetség tudomása nélkül megszerezte az amerikai állampolgárságot (1941. ápr. 7.), s a magyar külképviselet álláspontja szerint más olyan lépéseket is tett, amelyekhez nem volt felhatalmazása.91 Mindemellett 1941 nyarán egy baleset miatt anyagi nehézségek is felléptek. Petró Elza, a könyvtár titkárnője elvágta a csuklóját egy kiállítási vitrin összetört üvegével, és kártérítési pert indított. A bíróság által megítélt ezerhétszáz dollárt a könyvtár nem akarta, nem tudta kifizetni. December 10-én a New York-i sheriff zárolta az intézmény vagyonát, hogy árverés útján biztosítsák az összeget. Három nappal később Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Az amerikai külügyminisztérium elrendelte a magyar állam hivatalos szervezeteinek bezárását. Telkes 1942. január 28-án kapta kézhez a határozatot, s február 8-án a könyvtár hivatalosan is bezárt. A Feleky-könyvtárat összecsomagolták, és nyolc nap alatt a Columbia Egyetemre szállították, az egyéb javakat,
a berendezést és a múzeumi tárgyakat egy manhattani raktárban helyezték el.92 Telkes korábban Budapestről azt az utasítást kapta, hogy ha a helyzet romlik, a könyvtárat zárja be, és állományát a főkonzulátus segítségével küldje Magyarországra. Nemcsak ennek nem tett eleget, hanem aznap, amikor a svéd főkonzul közbenjárására a könyvtár zárlatát feloldották – megegyeztek ugyanis a kártérítés ügyében a károsulttal  –, a New York-i sheriff hivatalával lefoglaltatta a gyűjteményt, s pert indított a magyar állam, illetőleg a tulajdonos Nemzeti
Múzeum ellen elmaradt járandóságai s meg nem térített,
a könyvtár működéséhez nyújtott kölcsönei miatt. Ezzel azt akarta elérni, hogy a könyvtárat semmi esetre se szállítsák el Magyarországra.93 A per lefolytatását a külügyminiszté­rium közbelépésére a háború befejeztéig, illetve a békekötésig felfüggesztették. Az újabb amerikai törvények értelmében a Magyar Könyvtár és a múzeum teljes állományát 1942 végén az idegen vagyon hatósága foglalta le, de mindkét részegység maradt az addigi raktározási helyén. Telkes Lászlót, minthogy időközben amerikai állampolgár lett, nem internálták, ellenben Szentkirályi Józsefet igen. A magyar, német és olasz diplomatákkal együtt hagyta el az Egyesült Államokat, és tért vissza Magyarországra.94

¶ A Magyar Könyvtár utolsó nagy rendezvénye egy Kossuth-emlékkiállítás volt 1941 nyarán. Bár ekkor sem került szóba, hogy ez múzeumi kiállítás, mégis a könyvtár talán leginkább múzeumi rendezvényének tekinthető. Mint láttuk, gyűjteménye még nem volt az épülőben lévő magyar múzeumnak, illetve amit átmenetileg átvett a Magyar Iparművészeti Társulattól, annak ekkor még nem látszott a végleges sorsa. Magyarán: nem dőlt el, hogy visszaszállítják-e majd Magyarországra a világkiállítási műtárgyakat, iparművészeti termékeket, vagy inkább átengedik a ténylegesen létrejövő New York-i Magyar Múzeumnak, amely éppen lehetett volna a Nemzeti Mú­zeum filiája is. Az intézmény gyűjteménye ezenkívül könyvtári és adattári volt, eltekintve a Finta-féle említett Kováts Mihály-domborműtől, valamint a New Brunswick-i Szent László római katolikus hitközség plébánosa által a könyvtárnak adományozott Szent László-bronzplakettől.95 Voltak még fényképek – egy későbbi kimutatás szerint több mint nyolcszáz darab  –, és lehetett még a birtokukban alkalmilag bekerült néhány festmény, grafika is. A Kossuth-emlékkiállítást Kossuth Lajos amerikai körútjának kilencvenedik évfordulója alkalmából rendezték. Négy teremben 261 Kossuthra vonatkozó könyvet, kéziratot, képet és emléktárgyat mutattak be. A minden hazai támogatás, tárgykölcsönzés nélkül készült kiállítás a helyben föllelhető anyagokból, elsősorban a Feleky-gyűjteményből állt össze. Gál István (1912–1982) emiatt
– s bizonyos interpretációs hiányosságok miatt – kritizálta Budapestről a bemutatót, pedig éppen ez, a helyben föllelhető anyag volt a legfőbb erénye. Különösen, hogy a sajtóvisszhang eredményeképpen többen fölajánlották a tulajdonukban őrzött Kossuth-relikviákat, s emiatt a tárlatot át is kellett rendezni. A kiállítást a nagy érdeklődésre való tekintettel az év végéig nyitva tartották. Tulajdonképpen akkor zárt be, amikor Kossuth partra lépésének évfordulója aktuálissá vált volna, de ez már egybeesett a nagypolitika említett fordulatával.96 Az Amerikai Magyar Református Egyesület 1941-et Kossuth-esztendőnek nyilvánította. Lapja, a Washingtonban megjelenő Testvériség erre az alkalomra America and the Kossuth era címmel – Antoinette Feleky hosszú, férjére is emlékező bevezetőjével – közreadta azokat a verseket, amelyeket az amerikai és angol költők írtak Kossuthhoz, s amelyeket Feleky fáradtságos munkával gyűjtött össze. A kiállított Kossuth-levelek az özvegy tulajdonát képezték, noha ezeket nem tartotta magánál, hanem a könyvtárban voltak elhelyezve, s egy előző, 1939-es kisebb Kossuth-tárlaton már láthatta őket a közönség. A kiállítás óta a Kossuth-kéziratok sorsa ismeretlen, amikor a Feleky-gyűjteményt a Kongresszusi Könyvtár 1953-ban megvásárolta, a levelek nem voltak az anyagban.97

¶ A New York-i Magyar Könyvtár (és a formálódóban lévő mú­zeum) tevékenységét több olyan vonás jellemezte, ami mai viszonyok között is megállná a helyét, sőt szinte úttörő elképzelésnek hatna. Említhető egyrészt az intézmény társadalmi beágyazottságának módszeres kiépítése. A múzeumbaráti kör – Könyvbarátok Szövetsége – megszervezése, a jó nevű amerikai szaktekintélyekből álló tanácsadói testület felkérése egyaránt kiemelte a szervezetet a szűkebb helyi amerikai magyar közéletből vagy a magyarok kizárólagos érdekköréből. A grémium élén Nicholas Murray Butler (1862–1947),
a Columbia Egyetem elnöke állt, akit magyarországi látogatásakor Bethlen miniszterelnök látott vendégül vacsorára miniszterek, diplomaták, egyetemi tanárok társaságában. Ugyanebben az évben kapta meg a béke Nobel-díjat. A tizenhárom fős testülethez még hat Columbia-professzor adta a nevét.98 További személyiségek felsorolása nélkül is világos, hogy a Magyar Könyvtár úgy volt magyar intézmény, hogy legalább annyira az amerikai kulturális és tudományos élet igényeit is eredményesen (ki) tudta szolgálni. Még más intézmények támogatójaként is megnyilvánult. A Metropolitan Operaház javára a könyvtár híres magyar fotográfusok képeiből fényképkiállítást rendezett 1940-ben, André Kertész, Munkácsi Márton, Muray Miklós, Dienes André, Éder Gábor és mások részvételével.99 Ugyancsak megemlíthető, hogy a könyvtár többször élt a partnerség előnyeivel. Úgy terveztek például egy előadást és bemutatót a magyar ékszerek történetéről, hogy egyúttal megállapodtak elegáns manhattani ékszerészcégekkel, hogy egy hétig magyar ékszereket mutatnak be kirakataikban.100 Mátyás király születésének ötszázadik évfordulójára a könyvtár megszervezte, hogy a New York Public Library egy hétig kiállításon mutassa be az Amerikában található négy Corvinát s más korabeli, Mátyáshoz köthető műtárgyakat. A megnyitó ünnepélyen Stephen V. Grancsay (1897–1980), a Metropolitan Múzeum fegyvertárának igazgatója és Walter Allan (1911–2001), a Yale Egyetem tanára tartott előadást, aki az egyetemi könyvtár nemrégen megszerzett Corvinájának, egy Tacitus-kéziratnak feldolgozásával szerzett doktori címet. A Metropolitan fegyvertára őrzi Mátyás címeres, elefántcsont-berakásos íját és három pajzsát, ezekről
– illetve a magyar fegyverek történetéről – Grancsay István már korábban is tartott vetített képes előadást a könyvtárban. Az ő dédszülei Kossuthtal vándoroltak ki Amerikába. „Grancsay István már a harmadik generáció, és nem is tud magyarul – mondta róla Kovács Árpád (1898–1983), a brooklyni Szent János katolikus egyetem világtörténet-tanára  –, de él-hal minden magyar ügyért.”101

¶ Végül egy olyan „múzeumpedagógiai” programot is érdemes megemlíteni, amely ugyancsak a ma népszerű megoldások előképének tekinthető. A könyvtár – hazai példára – divatba akarta hozni a „magyar díszruhákat”, vagyis a díszmagyart, annak modernizált változatát. Ilyen céllal 1940 telén nagy bál megrendezését hirdették meg „New York egyik legelőkelőbb báltermében”. Volt ebben vastagon politika, amit jól mutat az előzetes sajtóközlemény: „Ezen az estélyen Nagymagyarország dicsőséges korszakai fognak megelevenedni. Mindenki magyaros díszítésű estélyi ruhában fog felvonulni, ugyanúgy, mint most az óhazában divatos.” Ezúttal fontosabb azonban a módszert meglátni. A hirdetett „szenzációs újítás” abban állt, hogy egy „képzett ruhatervező”, Mátyás Anna vezetésével az érdeklődők felkészülhettek a bálra. A könyvtárban található képek, minták alapján magyaros báliruha-varró alkalmakat szerveztek. Talán jóindulatú túlzással, de így írt erről a helyi magyar sajtó: „A könyvtár egyik szobájában naphosszat folyik a varrás és hímzés. Csodálatosan szép magyar estélyi ruhákat, gyönyörű báli köpenyeket hímeznek és varrnak a fáradhatatlan magyar asszonyok és leányok.” A könyvtár emellett külön magyarosruha-tervezési tanfolyamot is indított kedden esténként 7-től 8-ig.102

¶ Fennállása négy éve alatt a Magyar Könyvtár új utat nyitott
a magyar kultúra és műveltség népszerűsítése számára az Egyesült Államokban. Egyúttal ígéretes lépéseket tett egy magyar múzeum kialakítása felé is, amely azonban a szűkre szabott időben nem juthatott révbe. Gyűjteményi munkáját szinte teljes egészében a könyvtári feladatok ellátása tette ki, s az időleges átvett iparművészeti, háziipari tárgyak gondozása, kiállítása inkább még csak előre vetítette annak a lehetőségét, hogy egy differenciált közönséget szolgáló s „megszólító” jövőbeli intézménynek milyen jellegű muzeális szakgyűjteményt érdemes fenntartania. Pontosabban: megmutatta az egyik pólust, azt a feladatkört, amely az Egyesült Államokban egy idegen származású népesség történelmi, kulturális hátterét állítja a tevékenysége központjába. Csoporton belül ez az önbecsülés és az azonosságtudat alapjait s forrását biztosítja, a külvilág felé pedig azzal tölti be kulturális funkcióját, hogy mérvadó információkat kínál az érdeklődőknek. A diaszpóra helyzet ugyanakkor a másik pólus „művelését” sem nélkülözheti, az etnikus önkép és öntörténet helyi forrásainak, emlékeinek módszeres felkutatását, begyűjtését, és legfőképpen a megőrzését. A vándorlás és megtelepedés, a sikerek és kudarcok helyi emlékezete és hagyománya nélkül nincs diaszpóra múzeum. Tisztában voltak ezzel New Yorkban is, noha saját feladatukat nem ennek a szolgálatában látták. A Ligo­nier­ban formálódó gyűjtemény ennek a másik követelménynek próbált eleget tenni szerény eszközeivel. Az adott korszakban itt sem jutottak el az intézményesülés tényleges fokára, bár a gyűjtés megindult, az adományokat befogadták. A módszeres gyűjteményképzést, a tudatos gyarapítást, netán az anyag nyilvántartását, rendszerezését ekkor még egyik póluson sem észlelhetjük. Nem volt ehhez hozzáértő személyzet és megfelelő anyagi fedezet. Míg a múzeumi funkciók közül Ligonierban a megőrzés szándéka jelentette az elsődleges mozgatóerőt, a New York-i magyar intézetben a bemutatás,
a kulturális közvetítés élvezett elsőbbséget. Mindehhez hozzáfűzhető, hogy az Egyesült Államokban az – itteni szóhasználat szerinti – etnikus múzeumok kifejlődése a második világháború előtt még általában is a kezdeteknél tartott. Bár a norvégok már 1877-ben, a zsidók 1900 körül, a svédek az 1920-as évek derekán, a lengyelek 1935-ben alapították meg saját múzeumukat, az ilyen intézmények elszaporodásának igazi korszaka csak ezt követően vette kezdetét. Jobban láthatóvá pedig inkább csak az 1960-as évek második felétől váltak.

Jegyzetek

[1] Magyar ház – kultúrház. Amerikai Magyar Népszava, 1910. augusztus 4., 2. (Itt és a továbbiakban az idézetek a rövid magánhangzók kivételével betűhívek.) A New York-i Magyar Ház gondolata nem új, már 1887-ben felmerült, és rendre hamvába holt. Kende Géza sokat mondó fejezetcímmel (A new yorki „Magyar Ház”-ról, amely nincs)
írt róla: Magyarok Amerikában. Az amerikai magyarság története,
1583–1926
. I–II. Szabadság, Cleveland 1927. II. 92–96.

[2] Magunkról. In: Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbuma, 1899–1909. Szerk.: Berkó D. Géza. Amerikai Magyar Népszava, New York 1910, 299–305., idézet: 300. Megjegyzendő, hogy Berkó számos ellenlábasa szerint egyáltalán nem tudott írni (nyomdászként kezdte), és a neve alatt közreadott cikkeit is egy erre alkalmazott stróman írta, lásd például a lap tízéves jubileuma kapcsán kirobbant botrányt
a budapesti Népszava és a New York-i Előre hasábjain.

[3] Lásd bővebben Fejős Zoltán: Arcképek, csatangolások (Magyar) Amerikában. Rácz Rónay Károly tárcái az Amerikai Magyar Népszavában. Vasváry Collection Newsletter, 2019/1. (61.)

http://vasvary.sk-szeged.hu/newsletter/19jun/fejos_zoltan_racz_ronay.html.

[4] Gál István: Az angolnyelvű Hungaricák gyűjtésének történetéből. Történelmi Szemle, 19. 1976. 3. 504–508. Pivány 1899-ben vándorolt ki, többször megfordult Magyarországon, 1915-ben amerikai állampolgárként tért időlegesen vissza. Vö. Pivány Jenő: Egy amerikai kiküldetés története. Magyar Nemzeti Szövetség, Budapest 1943, 5–7. Pivány ismerte Rácz Rónait, aki 1910 előtt néhány évig szintén Philadelphiában működött.

[5] Fejős Zoltán: „Újszerű mint a futuristák munkája”. Magyar népművészeti kiállítás Amerikában 1914-ben. Néprajzi Értesítő, 2016. 98. 87–113. (Zerkovitzról: 92); Fejős Zoltán: Tárgyak nemzeti mundérban. „Magyar specialitások” és háziipar Amerikában az első világháború előtt. Ethnographia, 130. 2019. 3. 361–417., különösen: 389–395.

[6] A New Yorki magyar kultúrház és az amerikai magyar múzeum. Amerikai Magyar Népszava, 1910. augusztus 19., 2.

[7] Magyar ereklyék Amerikában. Amerikai Magyar Népszava, 1910. december 5., 2. (Vezércikk.)

[8] Róla lásd Himler Márton: A száz éves magyar sajtó. Singer Mihály. Szabadság, 1953. augusztus 22., 2. Eddig ismeretlen születési
és halálozási éve: Illinois, Cook County Deaths, 1871–1998, database, FamilySearch, Michael Singer, 28 Dec 1923.

[9] Tollhegyről. Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 19., 2.
– „És persze duzzad a német önérzet. Csupa buzdítás, lelkesítés, erkölcsi és anyagi támogatás minden irányban. Az európai németek szeme mindig figyelő szeretettel kíséri az amerikai németek útját. Ezen az úton pedig babér terem. Pénz, befolyás, hatalom és boldogság dicsősége.”

[10] Eden Hall. Philadelphia Inquirer, 6 Oct 1903. 6. („the most distinguished” professzor); Kende i. m. 1927/I: 247–249.; Beszedits, Stephen: Hungarian musicians in America in the second half of the 19th century. Vasváry Collection Newsletter, 2008/2. (40.): http://epa.oszk.hu/00900/00960/00012/musicians.html; Gracza Lajos: Liszt és az 1848/49-es magyar szabadságharc menekültjei. Muzsika, 52. 2009. 10. 13–22., Zerdahelyiről: 13–16. Halálhíre: The Philadelphia Inquirer, 17 Aug 1906. 7.; Philadelphia Public Ledger, 18 Aug, 1906.; The Etude (Philadelphia), Oct 1906. https://etudemagazine.com/etude/1906/10/musical-items-36.html.

[11] Képes Világlap, 1916. május 20., 26.

[12] 1908–1911 között volt a lap főszerkesztője, vö. Amerikai Magyar Népszava, 1944. szeptember 6., 1. 45 éves jubileumi szám. A Képes Világlapot ő indította 1915. szeptemberében, de alig egy év múlva kivált a szerkesztőségből, lásd 1916. augusztus 26., 35. sz., 348.

[13] Kovácsi / Kovachy M. Györgyöt tízéves gyerekként vitték ki szülei 1894-ben Amerikába (apja jogász, Pápán végzett református lelkész volt, korábbi országgyűlési képviselő). Iskoláit Clevelandben végezte, sikeres karriert futott be a clevelandi pénzügyi világban, magyar mozgalmakban főként az Amerikai Magyar Református Egyesület egyik országos vezetőjeként játszott szerepet, lásd Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged, K6:23-26; apjáról: K6:30-31.

[14] Szécskay György: Huszonöt esztendő. Történelmi, társadalmi és politikai tanulmány. Amerikai Magyar Népszava, 1924. április 20. Huszonöt éves jubileumi szám, IV. Magyar-Amerika Melléklet, 2–6. Szécskay gépiratos önéletrajza: Kende Géza iratai, 4. doboz, 2., Amerikai Magyar Alapítvány, New Brunswick. Ugyanitt található Szécskay hagyatéka (ARCH 304), többek között egy több ezer amerikai magyar adatait tartalmazó kataszter. Szécskay munkássága feldolgozatlan, sokrétű szerepét beárnyékolja, hogy az 1940-es években nyíltan németbarát lett, és a nácizmussal szimpatizált. Bár régi nimbusza sem enyészett el, újabb hívei a ’45 utáni politikai emigráció szélsőjobbján támadtak. Eddig Várdy Béla érintette tevékenységét, de csak töredékes képet nyújt róla, lásd (több előzetes cikk alapján): Magyarok az Újvilágban. Az észak-amerikai magyarság rendhagyó története. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest 2000. Verseivel többen is foglalkoztak, de csak
a népszerűsítés módján, legutóbb: Várdy Huszár Ágnes: Költő
és hazafi: szemelvények a pittsburghi Szécskay György verseiből.
Előadás a MBK 2013. május 23-i tavaszi találkozóján, William Penn, PA, hozzáférhető: https://www.bocskairadio.org.

[15] Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940. Akadémiai, Budapest 1982: 327–328.; Tóth Imre: Simon Elemér – Sopron megye főispánja. Arrabona, 40. 2002. 335–354. (338.)

[16] A Külföldi Magyarok Szövetsége célja. Külföldi Magyarság, 1920. november 15., 14.

[17] Berzeviczy Albert a külföldi magyarság megszervezéséről. 8 Órai Ujság, 1920. november 12., 4.

[18] Az amerikai magyarság Magyarország területi integritásának szolgálatában. Az Otthon karácsonyi nagyszáma részére írta: Father Rickert Ernő. Otthon (Chicago), 1920. december 12., 12–13.

[19] Külföldi Magyarok Múzeuma. Felhívás a világ összes magyarjaihoz! Külföldi Magyarság, 1920. december 16., 8. – kiemelések az eredeti szöveg szerint. Vö. Amerikai Magyar Népszava, 1921. január 21., 4.; Akroni Magyar Hirlap, 1921. január 28.; Foreign-Born: A Bulletin of International Service, Vol. II. No6. (April 1921) 185.; Vigyázat, Amerikások! Előre, 1921. február 19.

[20] Kovács Ilona: Külföldi hungarika gyűjtemények kérdése egy nemzetközi konferencián. Könyvtári Figyelő, 37. 1991. 4. 653–656.;
Uő: Hungarika/diaszpóra-kutatás az Országos Széchényi Könyvtárban
a Mikes Kelemen Program előtt. Könyvtári Figyelő, 63. 2017. 3. 325–336.

[21] Külföldi Magyarok Szövetsége. Székely Nép, 1921. március 2., 2.

[22] A legszomorúbb magyar kiállítás. Budapesti Hirlap, 1930. június 19., 9.; Paizs Ödön: Készül a Külföldi Magyarok Múzeuma. Összegyűjtik a magyarok emlékeit az öt világrészben. Pesti Napló, 1930. június 22., 43. – az idézetek kurzivált részei az eredeti szöveg kiemelései.

[23] Elsodort magyar életek múzeuma. 8 Órai Újság, 1934. március 27., 6. – kiemelés az eredetiben. Vö. Fejős Zoltán: Nyugati magyarság.
In: Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai 1919–1944. Teleki László Alapítvány, Budapest 1995. 513–703., lásd a 7. sz. dokumentumot a Védő Iroda felállításáról. Igazgatója 1931-től
a jogi végzettségű, Komárom és Esztergom megye korábbi főispánja, Czobor Imre volt (1883–?).

[24] Paizs Ödön: A magyarság szent esztendejében újra összegyűl
a magyarok kongresszusa. Pesti Napló, 1936. szeptember 18., 12.; Paizs Ödön: Öt világrész magyarsága hazakészül. Pesti Napló, 1937. június 27., 11. (ebben már nincs szó Áldássy kiutazásáról.) A botrány részleteit az amerikai magyar lapok 1921. őszi–téli számai őrzik, lásd továbbá: Nemzetgyűlési Napló, XIV. köt. 284. ülés, 1922. január 9., 421–422.

[25] A brazíliai magyarok szervezkedése a kongresszusra. Budapesti Hírlap, 1938. július 29., 6.

[26] Csatár István: A külföldi magyarok élete egy kiállítás keresztmetszetében. Esti Újság, 1938. augusztus 11., 2. A farmer Pálinkás Mihály a Torontótól mintegy száz kilométerre lévő Brantfordban lakott, lásd Canada, Voters Lists, 1935–1980 [database on-line]. Ancestry, 1945. A kiállításnak más mozzanatát emeli ki:
(cs. z.): Tizenhat amerikai helységnév őrzi Kossuth Lajos emlékét. Keleti Ujság (Kolozsvár), 1938. augusztus 20., 7.

[27] Az egész föld magyarságáról nyújt összefoglaló képet
a Külkereskedelmi Hivatal kiállítása. Budapesti Hírlap, 1938. augusztus 14., 6.

[28] Kozma Miklós előadása. In: A Magyarok II. Világkongresszusának tárgyalásai. Magyarok Világszövetsége Központi Irodája, Budapest 1938. 64–80., idézet: 65., 79.

[29] T. L.: Látogatás öt világrész magyarjainál. Budapesti Hirlap, 1939. február 14., 7.; Megnyílt a Magyarok Világszövetségének kiállítása. Pesti Napló, 1939. február 14., 6. – Nagy Iván kormánytámogatással 1938-ban tett három hónapos tanulmányutat Észak-Amerikában, hogy megírja az amerikai magyarok szociográfiáját. Féja Géza szóvá tette a Magyarország hasábjain, hogy a hivatalos magyar társadalomkutató mindössze „három futó hónap alatt akarja végigtanulmányozni az amerikai magyarság sorsát”, ezért módszerváltoztatásra kellene késztetni. Lásd Nagy Iván válaszával: Két cikk – és epilógus. Láthatár, 6. 1938. 5. 150–156.; Nagy Iván: Az amerikai magyarság. Külügyi Szemle, 15. 1938. 3. 302–321., különlenyomatként: Dunántúl Ny., Pécs 1938. Rövid beszámoló az Uránia-előadásról: Budapest Hirlap, 1939. február 21., 7.

[30] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, P 975. Magyarok Világszövetsége, 1928–1944. Az egydoboznyi fénykép jelzete: 61. d., 61. tétel.

[31] Fejős, i. m. 1995, 697. (56. sz.). – a dokumentum szerint a kegyszereiket a szolyvai református templomnak adták át. Egy a három zászló ünnepélyes átadásakor készült fénykép látható a Láthatár – Kisebbségi Kultúrszemle 1942. évi januári számának címlapján, beszámoló ui. 23. Vö. Hőgye Mihály: Az északfranciaországi magyar református misszió. Láthatár, 10. 1942. 1. 15–17.; Uő: Aki egy falunyi magyart hozott haza Észak-Franciaországból. Egyedül Vagyunk, 1942. 5. sz., 16.

[32] „Photographs – Pillanatfelvételek a kanadai magyarok életéről”, 1920–1941. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, P 975-II. 60. cs., 59. tétel, 188. Az albumot újabban részletesen bemutatja: Schmidt Anikó: Magyar férfi Kanadában. Archivnet, 20. 2020. 4., https://archivnet.hu/magyar-preri-kanadaban.

[33] A magyar bevándorlók szétosztása. Amerikai Magyar Népszava,
1923. október 11., 5., ugyanez részletesebben, lovas fényképével:
Az Otthon, 1923. október 1. – Három hónap alatt 1800 mérföldet tett meg vonaton, autón, lóháton. A lovat, a túrkevei származású Fias Vince farmer kölcsönözte a számára.

[34] Paizs Ödön: Végig magyar Kanadán. Egy város, amely a prairiekből nőtt ki. Pesti Napló, 1927. január 9., 35.; illetve kötetében: Magyarok Kanadában. Egy most készülő országról. Athenaeum, Budapest [1928], 132–133.

[35] A legfontosabbak: Dr. Hoffmann Ferenc: Mi vonzza kivándorlóinkat Észak-Amerikába? A Társadalmi Múzeum Értesítője, 3. 1911. 4. 337–348.; uő: Tapasztalatok a jelen és jövő kivándorlásának színhelyéről. Pesti Hirlap, 1910. november 20., 69–72.; uő: Kivándorlóink, mint amerikai telepesek. A Társadalmi Múzeum Értesítője, 3. 1911. 5. 483–495.; uő: A magyar telepesekről. Magyar Gazdák Szemléje, 16. 1911. 2. 129–133. Hoffmann életrajzához lásd Teaches Ukranian. Saskatoon Daily Star, 2 October 1920. 3.; Tíz év szolgálat. Az Otthon, 1930. július 1., 4–5. (angolul is); Hardy, R. W.: “Tales of Hoffman”. The Western Home Monthly, 1931. October, 16., 28., 30., 69.; Ruzsa Imre: A kanadai magyarság története. Toronto, 1940, 106–107.; Mortimore, G. E.: This Week’s Profile. Dr. Frank Hoffman [sic!] – Missionary. The Islander. Daily Colonist Magazine (Victoria, B. C.), April 12, 1953. 1., 12.; Dojcsák Győző: A kanadai préri magyar misszionáriusa. In. Uő: Amerikai magyar történetek. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest 1985. 196–202.

[36] Magyar múzeum Saskatoonban. Amerikai Magyar Népszava, 1923. augusztus 30., 6.

[37] Egyetemi képesítését Edinburgh-ban szerezte, amit féléves berlini egyetemi tanulmányokkal egészített ki. Kanadába érkezése (1904) előtt presbiteriánus lelkésszé szentelték. Kezdetben egyházi szolgálatban állt, majd vallástörténetet tanított előbb Halifax,
aztán Toronto egyházi főiskoláján. Morton történeti monográfiák mellett a nyugat-kanadai levéltárügy megteremtőjeként írta be
nevét az ország tudományos életébe, s kiemelkedő szerepe volt
a történeti helyek, emlékek megőrzésében. Lásd https://memorysask.ca/morton-arthur-silver-1870-1945-professor-of-history; Champ, Joan: Arthur Silver Morton and his Role in the Founding of the Saskatchewan Archives Board. Archivaria, 32. 1991. 101–113.

[38] Members of University Historical Association Open Museum for Public. Star-Phoenix (Saskatoon), 18 March, 1922. 7.; ugyanez: Saskatoon Daily Star, 18 March, 1922. 8. A kezdetről, a doukhobor, ukrán, eszkimó gyűjtésről: Material is Collected for Museum. Historical Society is Busy Gathering Ethnological Relics. Saskatoon Daily Star, 27 July, 1920. 3.

[39] Association Outlined By Professor Morton. Star-Phoenix, 8 November, 1922. 8.; President’s address. Star-Phoenix, 5 May 1923. 10. A saskatooni múzeumot s Morton ezzel kapcsolatos nézeteit nem tartják számon a muzeológiai irodalomban, így az „új muzeológia” előzményei között sem, vö. Mairesse, François: La belle histoire, aux origins de la nouvelle muséologie. Public et Musées, nos. 17–18.
2002. 33–56.

[40] Hungarian Museum Has Good Start. Saskatoon Daily Star, 1 August, 1921. 9.; Museum is Making Collection of Many Hungarian Articles. The Leader-Post (Regina), 30 August, 1921. 7. A lelkész Kovács János valódi pionír volt. 1891-ben érkezett Pittsburghbe, ahol felépítette az első magyar református templomot Amerikában. Az egész kontinenst akarta szolgálni, Kanadába először 1893-ban ment telepíteni, majd visszatért Toledóba, onnét Louisianába, végül ismét Kanadába ment. Nagy tudású, jól képzett lelkész volt, de a falusi nép idegen volt számára. Wakaw községben mint postamester hunyt el, lásd Jubileumi emlékkönyv. Szerk.: Tóth Sándor. Amerikai Magyar Református Egyesület, Pittsburgh 1940, 198.; Komjáthy Aladár: A kitántorgott egyház. Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest 1984, 22.

[41] Ajándék a Saskatooni Magyar Múzeumnak. Az Otthon, 1924. január 2. Az 1910-es kiadású Kossuth-albumot a Karcagról elszármazott Debrecenyi József őrizte.

[42] Ajándék a múzeumnak. Az Otthon, 1928. november 6.

[43] “Canadian Handicrafts Guild”. Néprajzi kiállítás Reginában.
Az Otthon, 1929. április 15., 2–3. A kiállításon más magyarok, jobbára bukovinai székelyek által beküldött tárgyak is szerepeltek. Az 1906-ban létrejött kézművescéh működéséhez lásd McLeod, Ellen Mary Easton: In Good Hands. The Women of the Canadian Handicrafts Guild. McGill-Queen’s University Press, Montreal–Kingston–London–Ithaca 1999, főként: 140–166., a bevándorlókkal kapcsolatos tevékenység: 234–249.

[44] Patrick Hayes, University Archives and Special Collections és Melanie Schwanbeck, St. Andrew’s College 2021. január 5., illetve 6-án kelt tájékoztatása, valamint az online adatbázisok alapján.

[45] Mortimore, i. m. 1953, 12.; Dojcsák, i. m. 1985, 197. Mrs. Jean Hoffman 1973-ban hunyt el, Star-Phoenix, June 12, 1973. 14.

[46] Eaton, Alan H.: Immigrant Gifts to American Life. Some Experiments in Appreciation of the Contributions of Our Foreign-Born Citizens to American Culture. Russell Sage, New York 1932. Vö. Greenwold, Diana: “The Great Palace of American Civilization”. Allen Eaton’s Arts and Crafts of the Homelands, 1919–1932. Contemporaneity: Historical Presence in Visual Culture, 3. 2010. 4. 1. DOI 10.5195/contemp.2014.56. Magyar vonatkozások: Fejős Zoltán: A chicagói magyarok két nemzedéke, 1890–1940. Az etnikai örökség megőrzése és változása. Teleki László Alapítvány, Budapest 1993, 153–155.; Uő: A matyó hírnév
az Újvilágban. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 38. 1999, 1181–1192., különösen 1184–1186.

[47] Buffalo’s “Little Hungary,” Rich in Arts and Crafts, to Make its Formal Bow to All-City in Colourful Pageant-Exhibit. Buffalo Courier, Sunday, May 15, 1921, 39. The Book of the All Nations Exposition held at the Cleveland Public Hall, Cleveland, Ohio, March 18 to March 24, 1929, The Cleveland Press and the Cleveland City Hall, Cleveland 1929. Eaton, i. m. 1932, 97–103. A magyar pavilon: „Ügyes kezek egy udvarházat építettek, elől kőkerítéssel. Az udvarban látható a jellegzetes kerekes kút és galambdúc. A falusi ház belsejében magyar bútorok vannak elhelyezve, tulipános láda és egyéb, a magyar háziipari dicsérő tárgyak: pipatartó, tányéros, cserépkályha és neves festők olajfestményei. Az udvarháznak egy külön helyiségében mutatják be a többi érdekességeket.” – A Magyar Pavilon Cleveland „Nemzetiségi Kiállítás”-án az érdeklődés központjába került. Amerikai Magyar Népszava, 1929. március 21., 1.

[48] Pavlish, James: Previous attempts. Review, vol. 1. 1986. 1. 2. (Publication of the Cleveland Heritage Society and Hungarian Museum). Kemény György írta egy jegyzetében: „az amerikai magyar múzeumot a clevelandi magyarok vették tervbe és bizonyára meg is valósítják”. – Kalászok a múlt mezejéről. „Omega”. Amerikai Magyar Népszava, 1938. augusztus 2., 4. Vö. Krusoe Béla a kereskedők és Iparosoknak ajándékozta nagyszabású Hunyadi festményét. Szabadság, 1933. április 4., 5.; 1933. augusztus 10., 7.

[49] Magyar falu. Miért szükséges Kossuthville felépítése Floridában? Amerikai Magyar Népszava, 1925. július 8., 5. – A lap ezzel a címmel hirdetett pályázatot, az írás a közölt 50 „pályamű” első darabja. Bojár István (1884–1953) kilétét a lap nem közölte. Az 1924-ben érkezett Bojár még helyét kereső budapesti ügyvéd volt, aki egyes sajtóhírek szerint nem egészen tiszta okok miatt hajózott át az Újvilágba,
bár ezt utóbb cáfolta, lásd Magyar Hirlap, 1927. január 11., 6.
Az állampolgárságot 1941-ben nyerte el: New York, State and Federal Naturalization Records, 1794–1943 [database on-line], Ancestry; New York Death Index, 1949–1965 [database on-line], Ancestry.

[50] Conn, Steven: Melting Pot, Salad Bowls, Ethnic Museums, and American Identity. In: Bayor, Ronald H. (ed.): The Oxford Handbook
of American Immigration and Ethnicity.
Oxford University Press,
2016, 477–488. (481.)

[51] Kemény György bejelentése. Megírja az amerikai magyarság történetét. Szabadság, 1923. december 8., 1. Ígéretének megfelelően lapjában, a Dongó című élclapban kezdte el közölni az életrajzokat,
de a sorozat kb. egy év múlva megszakadt. Később, 1938-ban
az Amerikai Magyar Népszavában „Kalászok a múlt mezejéről” címmel indított rovatában közölt ismét életrajzokat. Költői munkásságához lásd legutóbb Kürti László: Öregamerikás irodalom – nosztalgia, radikalizmus és a komikum határán. Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica, XX. 2016, 1. 265–283.; Sághi Ilona: A Mikes Kelemen Program margójára – 11. rész (folytatás), nemzetikönyvtar, blog, 2020. szeptember 18.

[52] Kende, i. m. A harmadik kötet elkészült része a tervezett folytatásnak kb. egyharmada. A kiszedett, tördelt kézirat az Amerikai Magyar Alapítvány levéltárában található. Vö. Fejős Zoltán: Miről szólt volna Kende amerikai magyar történetének harmadik kötete? Vasváry Collection Newsletter, 1990, 1. 1–3. A harmadik kötet sajtó alá rendezésén huzamosabb ideje Deák Nóra, Kovács Ilona és e sorok írója dolgozik.

[53] Amerikai Magyar Múzeum lesz rövidesen. Amerikai Magyar Népszava, 1932. március 29., 6. – A történelmi társaság megbízásából a pittsburghi egyetem egyik magyar hallgatója, Marchbin Andor (1904–1980) vette jegyzékbe az anyagot, aki részben e források alapján egy tanulmányt is szentelt a magyar csoportok ismertetésének: Marchbin, Andrew A.: Hungarian Actvities in Western Pennsylvania. The Western Pennsylvania Historical Magazine, 23. 1940. 3. 163–174.

[54] Káldor Kálmán: Magyar Amerika írásban és képben. II. köt. St. Louis, 1937, 174. (arcképpel). Magyarországon molnár volt, 1897-ben vándorolt ki Philadelphiába, ahol szinte kezdettől vezető szerepet vitt a magyar közéletben. Családtörténeti adatait a Bacher Family Tree, Ancestry összesíti.

[55] A gyűjteményről: http://vasvary.sk-szeged.hu/frame0.html. Az anyag java ma már online hozzáférhető a Somogyi-könyvtár eKönyvtár platformján az Elektronikus kép- és dokumentumtárban. Vö. Mutató a Vasváry-gyűjteményhez. Összeállította Csillag András. Somogyi-könyvtár, Szeged 1984; Vasváry Ödön: Magyar Amerika. Somogyi-könyvtár, Szeged 1988. Lásd még alább a 73. sz. jegyzetet. A Feleky- és a Vasváry-gyűjtemény összevetését és a gyűjtésben Kossuth amerikai útjának inspiratív szerepét lásd Nyirady, Kenneth E.: The Impact of Lajos Kossuth on Collections of Hungarica in the United States. In: Virágos, Zsolt K. (ed.): Hungarian-American Ties. Essays and Studies in Intercultural Links and Contacts. Debrecen University Press, Debrecen 2013, 110–118.

[56] Kalassay Sándor: Újév. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906. január 4., 1. Uő: Huszonötévi munka a jótékonyság mezején 1906–1931
és a Református Árvaház tízéves története
. [Pittsburgh], Magyarság, 1934; Nánássy Lajos: A ligonieri ref. árvaház és aggmenház. Református Világszemle, 3. 1933, 124–133.; Puskás, i. m. 1982,
366–368.; Komjáthy, i. m. 1984, 136. Kalassay Sándor páratlan,
az amerikai magyar reformátusság és közélet szempontjából egyaránt megkerülhetetlen életműve feldolgozatlan. Adataiban mindmáig legpontosabb egykori nekrológja: Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1950. május 15. (10. sz.) 8–9., lásd még: Jubileumi emlékkönyv,
i. m. 1940, 332–333.; Komjáthy, i. m. 1984.

[57] Árvaházi hírek. Amerikai Magyar Népszava, 1927. szeptember 2., 6. Gombkötő Ferenc (1866–1943) a Borsod megyei Szendrőről kivándorolt bányamunkás volt Toms Creeken, lásd Virginia Naturalization Petitions, 1906–1929, Ancestry; findagrave.com Memorial ID: 110497059.

[58] A ligonieri konvenció. Amerikai Magyar Népszava,
1927. szeptember 28., 2.

[59] Ligonieri árvaházunk jelenti. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929. június 8., 7–8.

[60] Újabb tárgyak érkeztek. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936. január 4., 4. A kassai születésű Várady Arthur 1921. január elején érkezett Amerikába. Római katolikus papként kezdte, majd elvégezte a protestáns teológiát, valószínűleg Bloomfieldben (New Jersey). 1923 novemberétől 38 évig szolgált a dél-ohiói bányavidéken, Crescent-Martyns Ferry egyházánál. Magyarországi látogatásakor hunyt el 1974-ben Budapesten, lásd Ohio, County Naturalization Records, 1800–1977, database with images, FamilySearch, Arthur Varady, 1926; Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923. május 12., 9.; 1923. november 24., 11.; Harangi László: Búcsúzik a magyar bányászok lelkipásztora. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1961. 8. sz., 5.

[61] A Magyar Református Múzeum és Levéltár. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936. április 25., 6. A bizottság tagja volt még Fiók Albert (1891–1953) alelnök, nyomdász, az Expert Printing Company (Pittsburgh) alapító tulajdonosa és Sebestyén Endre (1885–1968) igazgatósági tag, a Független Magyar Református Egyház esperese, duquesne-i református lelkész, vö. Fontos határozatokat hozott
a református egyesület gyűlése. Amerikai Magyar Népszava,
1936. február 28., 1.

[62] A Magyar Református Múzeum és Levéltár. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936. május 30., 6. Hankó Gyula 1904-ben érkezett Amerikába. „Fegyelmezett észjárású, logikus agyú pap
és természettudós volt”, az amerikai magyar lelkészek 25. halottja, lásd Jubileumi emlékkönyv, i. m. 1940, 206.

[63] Az Intéző Bizottság jelentése. A Bethlen Otthon 1936. évi működése. Bethlen Otthon Naptára, 1938. 30–34.

[64] Káldor, i. m. 1937, 158.; Bálint Lajos: Feszty Masa mecénása. Világ, 1921. február 17., 3. nekrológja: Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged, HRL1. Gyűjteményének sorsa ismeretlen. Vö. P[éter] L[ászló]: Hazakerült egy Jókai-regény kézirata Amerikából. Délmagyarország, 1963. augusztus 1., 5. – Itt az szerepel – s ez terjedt el sajnálatos módon a sajtóban és a szakirodalomban, illetve manapság az interneten  –, hogy az iparos neve feledésbe merült, aki a teljes kéziratot kétezer dollárért vásárolta. Még az is előfordul, hogy a vásárlást Vasvárynak tulajdonítják, vö. Vasváry, i. mű 1988, 15. A mű kritikai kiadása: Jókai Mór: Mire megvénülünk (1865). Kiad. Orosz József. Akadémiai Kiadó, Budapest 1963., hivatkozás a kéziratra: 451.

[65] Új aggmenházunk építése. Bethlen Otthon Naptára, 1938. 100–102.

[66] Uo. Szintén itt olvasható, hogy „Nt. Papp Károly egy értékes Kossuth levelet adományozott a múzeum részére”.

[67] Melegh Gyula: A kearsargei harangok. Református Ujság, XIV. 1936. augusztus, 11–12. Vö. Fejős Zoltán: „Kaper kóntri”. Magyar rézbányászok Amerikában. Korall, Budapest 2020, 241–242.

[68] Jelentés a Bethlen Otthon 1940-ik évi munkájáról. XI. Múzeum
és Levéltár (Kalassay Sándor). Árvaházi Naptár, 1942, 36–37.

[69] Múzeum és levéltár. Dr. Kalassay Sándor múzeum őr jelenti.
In: Intéző Bizottsági jelentés a Bethlen Otthon 1939. évi munkájáról. Árvaházi Naptár, 1941. 28–40.

[70] Kalassay Sándor: A Bethlen Otthon munkálkodásának a huszadik évfordulóján. Árvaházi Naptár, 1941. 72–78. (77.).

[71] Vasváry Ödön: Washingtoni posta New Yorkba. Amerikai Magyar Népszava, 1939. november 14., 4. A múzeumra egy másik alkalommal „bámulattal vegyes irigységgel” is utalt, lásd Vasváry Ödön: Negyvennégy esztendős az Amerikai Magyar Református Egyesület. Magyarság (Pittsburgh), 1940. augusztus 16., 3.; Az Egyesület 44-ik születésnapjára. Testvériség, 1940. 7. sz., 5–6. – 1940-ben ezt írta neki a múzeum igazgatója: „Ma már a mi múzeumunk az egyetlen lengyel múzeum az egész világon!” A múzeumról lásd Cabrera, Rosa M.: The Polish Museum of America: shaping cultural identity. In: Levin, Amy K. (ed.): Global Mobilities. Refugees, exiles, and immigrants in museums and archives. Routledge, London–New York 2016, 67–182.

[72] Pásztor Árpád: Három szoba Newyorkban. Pesti Napló, 1935. április 26., 9. – kiemelés az eredetiben. Egy korábbi cikkében így írt
a bibliográfiáról: „A legnagyobb összefoglaló mű, amely ebben
a szakmában elképzelhető. Eddig már négy hatalmas kötetre való anyag van feldolgozva, s a munka még nem kész. Egyszerre útmutató és forrás, adattár és kritika. Az anyag ismeretének legnagyobb tárháza, együtt történelem, zsurnalisztika, szociológia, technika
és irodalom. A tudós hangyaszorgalma és a bohém vándormuzsikus fantáziája.” – Pásztor Árpád: New York (N. Y.) 508 W. 114th St. Literatura, 1926. 8. 1–3. (1.).

[73] Antoinette (Bley) Feleky a Columbia Egyetem jó nevű, több publikációt jegyző fejlődés- és kísérleti pszichológusa volt, foglalkozott zenepszichológiával is. Feleky Károly 1901-es útlevélkérelme szerint felesége Eperjesen született 1872-ben, az 1903-as szerint 1873-ban, US Passport Applications, 1795–1925, Ancestry. Házasságot 1894-ban kötöttek, lásd Nyirady, Kenneth E.: The history of the Feleky Collection and its Acquisition by the Library of Congress. Library of Congress, European Division, Washington 1995, 74–75.,
a bibliográfia elkallódása: 5. A kéziratról saját kiadványt adott közre Charles Feleky and his unpublished manuscript címmel (1938). Mindvégig sérelmezte, hogy a Reference Library elnevezésében nem szerepel férje neve, amire pedig ígéretet is kapott, lásd Pásztor Árpád: Szegény asszony könyve. Pesti Napló, 1939. február 11., 12.

[74] Magyar intézetet állít fel a kultuszkormány NewYorkban. (MTI) Napi Hírek, 1937. szeptember 28., 30. kiadás.; H. L.: 250 millió amerikai szemnek-fülnek nyújt táplálékot a Newyorki Magyar Intézet. Pesti Napló, 1938. szeptember 25., 30.; Paikert Géza: Az Amerikai Magyar Felvilágosító Könyvtár. Magyar kultúrmunka Amerikában. Néptanítók Lapja, 73. 1940. 21. 931–933.; Szentkirályi József: A new yorki Magyar Könyvtár. Láthatár, 8. 1940. 4. 97–100.; Vasváry, i. m. 1988, 167–168. Vö. Rónai Tamás: A New York-i Magyar Tájékoztató Könyvtár történetéhez. Magyar Könyvszemle, 94. 1978. 1–4. 81–85.; Nyirady, i. m: 1995; Nyirady, i. m. 2013, 111–115.; Nagy Zsolt: Great Expectations and Interwar Realities. Hungarian Cultural Diplomacy, 1918–1941. CEU Press, Budapest–New York 2017, 119–132.

[75] Nyirady, i. m. 1995, 78.; Nagy, i. m. 2017, 126. Telkes László 1996-ban véglegesen hazatért Magyarországra, s halála előtt az OSZK kézirattárának ajándékozta a könyvtárral kapcsolatos iratait (Fond 548), vö. Kovács Ilona: Dr. Telkes László látogatása a Széchényi Könyvtárban. OSZK Híradó, 41. 1998. 7–8. 13–14.; Uő: Telkes László
és a Hungarian Reference Library: Dr. Telkes László emlékezete 1902–1998. Vasváry Collection Newsletter, 1999, 2. (22.) 1–2. Kovács Mária: Budapesti egyetemi énekkarok 1862–1948. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 10. 2001, 301–314. (az amerikai út: 311–317.). Dr. Cholnoky Tibor életrajzát lásd Vasváry-gyűjtemény, C1:75-76, C1:77v-78.

[76] Magyar célú Rockefeller-ösztöndíjat kapott egy magyar diák. Az Est, 1939. augusztus 11., 10.; Paikert, i. m. 1940, 932.; Magyarország tiszti cím- és névtára, 48. 1941, 377. – ekkor Szentkirályi József és három – kettő a világkiállításra korábban kiutazott – kisegítő munkatárs állt a magyar állam alkalmazásában. Telkes László egy 1998-as, Kenneth Nyiradynak írt feljegyzésében cáfolta, hogy Szentkirályi a könyvtár igazgatóhelyettese vagy könyvtárosa lett volna, és azt állította, hogy saját zsebből fizetve ő alkalmazta irodai munkára, lásd OSZK Kézirattár Fond 548/19. Lásd még: Joseph St. Clair [életrajz]: https://www.whitestag.org/history/founders/bio_joseph_szentkiralyi.html (2021. 01. 29.).

[77] OSZK Kézirattár Fond 548/19.

[78] Az adatgyűjtésből a Library of Congress, amely 1953-ban megvásárolta a Feleky-gyűjteményt, mikrofilmkiadványt készített, a cédula- és jegyzetanyagot a Vasváry-gyűjteménynek adta át, lásd Kórász Mária: Amerikai magyar életrajzgyűjtemény – Washingtonból Szegedre. Könyvtári Figyelő, 6. (42.) 1996, 1. 20–22. Itt köszönöm meg Kórász Máriának, a gyűjtemény kezelőjének, hogy az innét idézett források másolatát eljuttatta hozzám.

[79] Szentkirályi, i. m. 1940, 100. Tudni kell, hogy a 75. kongresszuson elfogadott, 1938. június 8-án kelt, az „idegen propaganda” rendszabályozását szolgáló törvény értelmében a külföldi hatóságok (foreign principals) által fenntartott intézmények regisztrációkötelesek voltak. Ez a HRL-re is vonatkozott.

[80] Szentkirályi József: A postabélyeg a kultúrpropaganda szolgálatában. Magyar Posta, 14. 1940. március, 3. sz. 93–102. (94.). Egy másik példa: „Mondanom sem kell, hogy a könyvtár nem napi politikai vonatkozású információkat ad, hanem csak arra vigyáz, hogy az amerikai sajtóban napvilágot látó közlemények magyar szempontból és adatszerűség dolgában megfeleljenek a mi érdekeinknek, illetve az igazságnak!”
– Szentkirályi József: A New-Yorki Magyar Információs Könyvtár. Magyar Rendőr, 1939. ápr. 15., 8. sz. 185–186., 2 fényképpel (185.).

[81] Nagy tömegben vonult fel a Hungarian Reference Library megnyitására a magyarság. Amerikai Magyar Népszava, 1938. április 23., 5. Pelényi szavait a New York Times is átvette, innét idézi Nagy, i. m. 2017, 128. Telkes megnyitóját közli: Vasváry Collection Newsletter,
1992. 2. (22.) 3. – kiemelés tőlem, F. Z.

[82] Nagy, i. m. 2017, 128–130. Teleki Pál 1935 végén részt vett
a Carnegie-alapítványok New York-i értekezletén. Ekkor egy szűk körű tanácskozáson Pelényi János magyar követtel és másokkal számba vették a New Yorkban felállítandó magyar intézet terveit (Nagy, i. m. 2017, 124. – téves dátummal, Teleki 1936 februárjában már nem volt Amerikában). Hazatértekor egy újságírónak kifejtette, hogy nem jó propagandistákat kell kiküldeni, ha azt akarjuk, hogy tudjanak rólunk, hanem „igazi értékeket”, a propaganda pedig
az angolszászoknak azt jelenti, hogy „tudatosan hazudni”. Boldizsár Iván interjúja: Nemzeti Újság, 1935. december 25., 3–4. Teleki 1921-es amerikai látogatásakor Pelényi jóvoltából maga is látta a Feleky-gyűjteményt, aki bemutatta neki Felekyt (Nyirady, i. m. 1995, 5.). A két év múlva megjelent The Evolution of Hungary and its place in European History (New York, 1923) című monográfiájának bibliográfiáját jórészt Feleky nyomán állította össze, lásd v. és 245.

[83] Paikert, i. m. 1940, 933.

[84] Amit nem hagyhatunk szó nélkül. Ki a názikkal! Bérmunkás, 1941. június 28., 6.

[85] Állandó Iparművészeti Kiállítás a Magyar Könyvtárban. Magyarság (Pittsburgh), 1940. február 2., 4.; St. Louis és Vidéke, 1940. február 9.; Szentkirályi, i. m. A new yorki…1940, 97. A világkiállítás magyar anyagáról: Magyarország a newyorki világkiállításon. Magyar Iparművészet, 42. 1939, 151–154., 157–164., a kiállítók: 169–170.; Hungarian Pavilon. New York World’s Fair. New York, Hungary’s World Fair Comission, 1940; Creed, Virginia: Hungary at the New York World Fair. The Hungarian Quarterly, 7. 1941. 1. 95–104.

[86] Állandó kiállítás. Testvériség (Washington), 1940, 9. sz., 16.; Megnyílik a new yorki Magyar Múzeum. Magyarság (Pittsburgh), 1940. szeptember 6., 4.

[87] Magyar múzeum nyílik New Yorkban. Az Ember, 1940. október 5., 6.; St. Louis és Vidéke, 1940. október 16., 3.

[88] A Magyarok II., i. m. 1938, 104–105. A tankönyvtervről: Fejős, A chicagói, i. m. 1993, 172–174.

[89] New Yorkban magyar múzeum épül. Bérmunkás, 1940. november 16., 8.; Épül a New York-i múzeum. Magyarság (Pittsburgh), 1940. november 22., 4.; St. Louis és Vidéke, 1940. december 27., 4. Diósy Antal mennyezetterve hat kazettájának képét lásd Magyar Iparművészet, 1940, 89.

[90] OSZK Kézirattár Fond 548/19. – A korabeli sajtóhírek fényében megállapítható, hogy ez a dokumentáció nem teljes.

[91] Affidavit of George Linzbott. In: State of New York, Supreme Court. Laszlo Telkes against Hungarian National Museum by Martin Kastengren, …in charge of Hungarian interests in the State of New York… Adams Press, New York 1942/1. 96–105., különösen 101–102.

[92] Nadányi Pál: Telkes Lászlót a State Department rendeletére elmozdították állásából. Amerikai Magyar Népszava,
1942. február 4., 1., 3.

[93] Affidavit of George Linzbott, i. m. 1942/1. 101.; 11,700 dollár követelés alapján Dr. Telkes lefoglaltatta a Libraryt. Amerikai Magyar Népszava, 1942. február 20., lapkivágat, Vasváry-gyűjtemény, HRL 1. Eredeti szándékáról 1992-ben nyilatkozott Kenneth Nyiradynak, lásd Niyrady, i. m. 1995, 80.

[94] Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948. Téka Könyvkiadó, Budapest 1988, 349. (124. dokumentum). Office of Alien Property Custodian (Vestin Order 592) Hungarian Reference Library. Federal Register, Vol. 8. No21. January 30, 1943, 1325. Niyrady, i. m. 1995, 13.; Lisszabonba érkeztek az amerikai magyar diplomaták. 8 Órai Ujság, 1942. május 18. – Szentkirályit mint a New York-i magyar könyvtár igazgatóját tünteti föl. Lásd még életrajzát: 76. sz. jegyzetet (1948-ban hagyta el újra és véglegesen Magyarországot).

[95] Bronze Plaque to be Presented. The Central New Jersey Home News, 1 February, 1941. 3. Kiss Szaléz (1904–1946) ferences szerzetes hazautazásának emlékére ajánlotta föl a Szent László-plakettet.
Vö. Káldor, i. m. 1937, 119. Hazai kálváriáját lásd Balogh Margit: P. Kiss Szaléz szovjetellenes „összeesküvése”. História, 19. 1997. 3. 20–23.; Máthé Zsuzsanna: Egy ferences szerzetes tragédiája. Valóság, 47. 2004. 6. 37–42.

[96] OSZK Kézirattár Fond 548/6; Kossuth Exhibition. Daily News (New York), July 14, 1941. 17.; Kossuth kiállítás. Bérmunkás, 1941. augusztus 9., 6.; Kossuth emlékkiállítás sikere. Testvériség, 1941. 8. sz., 8.; Kossuth-kiállítás New-Yorkban, Kossuth-év Amerikában. Külügyi Szemle, 1941. 5. sz., 488.; Gál István: Egy Kossuth kiállítás. Az Ország Útja, 1942. 1. 25. A kiállított tárgyak listájának egy sokszorosított kópiáját a New York Public Library őrzi (ltsz.: A pv. 757), de ezt nem állt módomban megtekinteni. A New York-i napilap utal néhány kiállított dokumentumra, képre: A new yorki Kossuth Emlékkiállítás nagy megnyitó ünnepsége. Amerikai Magyar Népszava, 1941. július 19., 2.

[97] Kossuth and the Kossuth Era / Kossuth és a Kossuth-korszak. Preface by Antoinette Feleky. Testvériség, 1940. 10. sz., 9–20.; 11. sz., 13–20.;
12. sz., 15–18.; Nyirády, 1995, 5. A könyvtár zár alá helyezett anyagának később fölvett első leltári jegyzéke 812 fényképet, 262 nyomatot, 266 kéziratot tüntet föl: Information Bulletin (The Library of Congress), 1953,
No36. 2. A kiállítás előzménye: Szentkirályi József: Kossuth kiállítás New Yorkban. Amerikai Magyar Népszava, 1939. december 13., 4. Már ekkor felhasználtak magángyűjteményekben őrzött leveleket, fényképeket és más emlékeket: Január 7-ig marad nyitva
a Kossuth-kiállítás. Amerikai Magyar Népszava, 1939. december 26., 5.

[98] A miniszterelnök dinéje Murray Butler tiszteletére. Pesti Napló, 1931. június 17. Vö. https://www.nobelprize.org/prizes/peace/1931/butler/biographical/. A tanácsadók névsora: Nyirady, i. m. 1995, 78–79. (62. jegyzet); Nagy, i. m. 2017, 126–127. Butler meghatározó szerepet játszott a Carnegie-alapítvány amerikanisztikai könyvadományának a budapesti Egyetemi Könyvtárba való juttatásában, vö. Deák Nóra: A Carnegie-örökség magyar könyvtári vonatkozása.
Az Americana-könyvadomány sorsa. In: Az emberi sors és a történelem kereszteződésében / At the crossroads of Human Fate and History. Tanulmánykötet Frank Tibor 70. születésnapjára / Studies in Honour
of Tibor Frank on His 70th Birthday.
Főszerk. / Ed.-in-chief: Deák Nóra. ELTE BTK Angol-Amerikai Intézet, Budapest 2019. 115–129.

[99] Fényképészek figyelem! Az Ember, 1940. március 10., 8.; St. Louis és
Vidéke,
1940. március 15., 1.; A Magyar Információs Könyvtár fénykép-
kiállítása. Amerikai Magyar Népszava, 1940. március 21. Magazine, 5.; Vándorkiállítást rendeznek Amerikában magyar fényképészek műveiből. Ujság, 1940. július 26., 7.; Népszava, 1940. július 27., 4.

[100] H. L., i. m. 1938.

[101] Uo.; Hungarians to Attend Exhibition of Works Of Mathias in. N. Y. The Central New Jersey Home News, 13 October 1940. 8.; The Hungarian Quarterly, 6. 1940. 4. 698. Vö. Allen, Walter: The four Corvinus Manuscripts in the United States. Bulletin of the New York Public Library, 42. 1938. 315–323.; The Yale Manuscript of Tacitus (Codex Budensis Rhenani). The Yale University Library Gazette, 11. 1937. 4. 81–86. A szerzőről: https://dbcs.rutgers.edu/all-scholars/8507-allen-walter-jr (2020. január 29.).

[102] Idézetek: Magyar estélyi ruhák Amerikában. Testvériség, 1940. 10. sz., 6.; Újra divatba jönnek a magyar díszruhák. St. Louis és Vidéke, 1940. november 1., 15., 29. Mátyás Anna (1910–?) ösztöndíjas tervezőként érkezett Amerikába 1937-ben, 1940 januárjában egyetemi hallgatóként deklarálta az állampolgárság megszerzésére vonatkozó szándékát, lásd New York, State and Federal Naturalization Records, 1794–1943, Ancestry.