GYŰJTEMÉNY ÉS KIÁLLÍTÁS

Miként látja saját intézményén keresztül a néprajztudomány és a kulturális antropológia mai társadalmi és tudományos szerepét és lehetőségeit? Hova pozicionálja mindebben a néprajzi muzeológiát, és milyen szerepet érezne ideálisnak a megújuló és új épületbe költöző Néprajzi Múzeumnak?

Balogh Balázs igazgató,

Bölcsészettudományi Kutatóközpont

Néprajztudományi Intézet

¶

 Az egyes tudományszakok állandó megújulásának szükségessége alapigazság, amely fokozottan érvényes a néprajztudományra is. Az európai társadalmak változásából, a parasztság egyre gyorsabb ütemű megszűnéséből, az akkulturációból, valamint a modernizációból és globalizációból következő társadalmi átformálódás szükségszerűen elméleti szemléletváltozásra, módszertani megújulásra készteti tudományszakunkat, hogy az új társadalmi folyamatokat, jelenségeket is értelmezni tudja. A paraszti kultúra átalakulása, illetve folklorisztikus felfedezése és szimbolizációja; a korábbi társadalomszerveződési minták átrajzolódása, a falusi és kisvárosi életmód, a foglalkoztatottság, a helyi közösségek megváltozása; a szubkultúrák megjelenése, egészében véve a rendszerváltozás óta lezajlott három évtized dinamikus gazdasági, társadalmi és etnikai változásai és konfliktusai új problémákat vetnek föl, és az egyre megújuló kihívások megválaszolásában a néprajztudomány továbbra is megmaradt mértékadó, véleményformáló diszciplínának.

¶ A hagyomány apáról fiúra szállásának megszűnésével a (nemzeti, regionális,
etnikai, kisebbségi, helyi) kultúra örökítésének szervezett formái kulcsfontosságú jelentőségűvé válnak.

¶ A néprajztudomány alkalmazhatóságának egyik legfontosabb bizonyítéka, hogy vezető szerepet játszik a kulturális örökség meghatározásában, az erre épülő identitások különböző szintjeinek (a helyitől a nemzetiig) kialakításában. Növekszik a felelősségünk, hogy a néprajztudomány kiadványaival és szakértői munkájával segítse az önkormányzatokat, a hazai nemzetiségi közösségeket, és az oktatást az óvodai neveléstől a felsőfokú képzésig.

¶ Kicsit egyszerűbben fogalmazva, a néprajz – hasonlóan több más bölcsészettudományhoz – nemzeti tudomány. Ha a nemzeti tudományok nem foglalkoznak a magyar történelemmel, művészettel, irodalommal, hagyománnyal, akkor ki fog? És itt van a fő különbség: a természettudományok univerzalitásának szembenállása a nemzeti tudományokkal. A természettudományok megállapításai függetlenek a nemzetiségektől, a vallásoktól, az ideológiáktól. Nincs unitárius kémia vagy japán fizika. A matematika szabályai, a biológia törvényszerűségei Kínától az Egyesült Államokig ugyanazok. A természettudományos kutatások eredményei az egész világon használhatók, alkalmazhatók, de tudomásul kell venni, hogy ionokból és részecskegyorsításból sohasem lesz nemzettudat. Magyarországon a nemzeti tudományok művelése döntően nekünk a feladatunk, magyaroknak, így járulván hozzá a világ kultúrájának részletező feltárásához, megismeréséhez és hagyományainak fenntartásához.

¶ Első munkahelyem a Néprajzi Múzeum volt, ahol az 1980-as évek végétől az 1990-es évek második feléig dolgoztam, ezért egykori kurátorként a múzeumot „belülről” is ismerem. Meggyőződésem, hogy a múzeumban folyó kutatómunkának a saját gyűjtemények feldolgozására kell elsősorban összpontosítania. Ezt az elvi alapállást csak megerősíti, a felelősséget pedig növeli, hogy a Néprajzi Múzeumnak páratlanul értékes gyűjteményei vannak. A feldolgozó, elemző kutatómunkával karöltve, az új, célzottan a néprajzi muzeológia sajátos szempontjait figyelembe vevő épületben pedig a leendő kiállításoknak is hangsúlyosan a saját anyag bemutatásán kell majd alapulniuk. Az Európai Unióban ugyanis a nemzeti kultúra ápolása nyilvánvalóan továbbra is az egyes országok feladata marad, a közgyűjtemények pedig éppen e tevékenységük által járulhatnak hozzá a nemzeti önazonosság megőrzéséhez és megerősítéséhez. Fontos, hogy a kutatómunka és a marketingtevékenység kényes egyensúlya se bomoljon meg, a helyes arányok megtalálásában a fenntartó minisztériumnak és a múzeumvezetőknek is óriási a felelősségük. A készülő nagyszabású magyar állandó kiállítás mellett érdemes számba venni a gyűjteményekben rejlő lehetőségeket abból a szempontból is, hogy melyek lehetnek azok az anyagok, amelyek korszerű eszközökkel bemutatva a külföldi látogatók érdeklődésére is számíthatnak,
és nemzetközi figyelmet is kelthetnek.

Borsos Balázs igazgatóhelyettes,

Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet,

az MTA levelező tagja

¶

Néhány évvel ezelőtt egy jeles történelmi esemény kerek évfordulójának megünneplésével kapcsolatban egy okos ember a következő elvárást fogalmazta meg: legyen fenszi, trendi és szexi. Noha nem tartom szerencsésnek külhoni eredetű divatszavakkal leírni bármi komolyan vehető és veendő dolgot Magyarországon, ez a felvetés azóta sem megy ki a fejemből: vajon mit akart az illető e három kifejezéssel megfogalmazni? Most talán lehetőség nyílik ennek értelmezésére, hiszen egy történelmi esemény ünneplése párhuzamba állítható egy néprajzi múzeum felépítésével: mindkettő fontos tétel az egészséges nemzettudat és nemzeti identitás felépítése és megerősítése során. Ha a divatszavak mögé nézünk: egy 21. századi néprajzi múzeumnak fontos feladata, hogy felkeltse és fenntartsa a nagyközönség érdeklődését a népi és populáris kultúra iránt (fenszi), hogy közvetítse a legkorszerűbb tudományos ismereteket (trendi), és végül hogy ne csupán a látogatók tudatos énjének szóljon, hanem hasson az érzelmekre is, és legyen esztétikai értelemben is megragadó (szexi). Ha az emlegetett illető rossz szavakkal ugyan, de az itt kifejtettekre gondolt, egyet is lehet érteni vele.

¶ Tudományos intézeti kutatóként, aki soha nem dolgozott múzeumban, és mú­zeumi tárgyak vizsgálatával is csupán érintőlegesen foglalkozott, a fenti hármas követelmény közül leginkább a „trendi” szó által képviselt korszerű tudományos ismeretekről szeretnék kissé részletesebben szólni, hangsúlyozva, hogy a trendin nem a divatost értem. A divatosság kényszere még a tudományos kutatást sem hagyja érintetlenül, de az épp aktuális divatok követése gyakran nem válik a minőség javára. Különös aktualitást ad gondolataimnak, hogy nemrég egy újonnan kinevezett múzeumi vezető beiktatási beszédében a tisztán tudományos szempontokat érvényesítő kutatóintézeteket szembeállította a mú­zeumokkal, amelyeknek a tudományosan nem igazolható „történetek jelenvalóságát is figyelembe kell venni”. Ez a semleges megfogalmazás nem igazít el abban, mit is kellene értenünk figyelembevételen. Mert ha ezeket a történeteket nem olyan kontextusban mutatják be, amely a tudományosan igazolható és nem igazolható közt szigorú határt von, akkor a múzeum éppen legfontosabb feladatát, a korrekt ismeretátadást nem tölti be. A Néprajzi Múzeumnak szerencsére sokkal kevesebb mítosszal kell szembenéznie a magyar népi kultúra kapcsán, mint egy régészeti és történeti anyagot bemutató múzeumnak, ám a népi tudást és alkotást illetően is fogalmazódtak már meg nehezen igazolható teó­riák (például a kazettás mennyezetek festményeinek vagy a hímzések motívumkincseinek szimbolikája). Természetesen az is igaz, hogy amit ma tudományosan igazoltnak tekintünk, az új eredmények fényében megkérdőjeleződhet, s amit ma csak teóriának tartunk, holnap, az akkori tudományos ismeretek birtokában már tényként kezelhetünk. Ám le kell szögeznünk: a mindenkori tudományos hitelességből nemcsak egy kutatóintézet, hanem egy múzeum sem engedhet. És meggyőződésem, hogy a mai világban, ahol nemcsak a focihoz és a járványtanhoz, hanem a néprajzhoz is – a saját megítélésük szerint – többen és jobban értenek, mint az arra hivatottak, ez a legfontosabb feladata a Néprajzi Múzeumnak. Akár új épületben, akár a régiben, akár a magyarok, akár a világ bármely szegletében élők népi kultúráját tekintjük: Fél Edit és Hofer Tamás híres gyűjtésének parafrázisával élve korrekt parasztokkal korrekt muzeológusoknak kell foglalkozniuk.¹

Cseri Miklós főigazgató,

Szabadtéri Néprajzi Múzeum

¶

 Szilárd meggyőződésem, hogy a Néprajzi Múzeum új épületbe költözése, illetve a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély-projektje, valamint az ehhez kapcsolódó szakmai, tudományos és infrastrukturális fejlesztések, illetve produktumok évtizedek után a néprajzi muzeológiát a magyar muzeológiai paletta élvonalába repítik. S ha hozzáveszem a vidéki néprajzi muzeológiai hálózat sokkal lassabb, de szívós „térfoglalását”, akkor – azt gondolom – ez az optimista felhang nem alaptalan. Azt tapasztaljuk, hogy a magyar társadalom egyre bővülő szegmensei igénylik a néprajzi muzeológia és a kulturális antropológia szaktudományok kutatási eredményeit ebben az elbizonytalanodó, sokszor értékválsággal küzdő mai társadalmunkban. A központi és vidéki néprajzi gyűjteményekben felhalmozott tárgyi és szellemi tudás a hazai kulturális örökség olyan kincseit és létfontosságú elemeit őrzi, s mindezek érthető módon történő interpretálásával sokat segíthetünk a mai kor embere életminőségének javításában.

¶ A leíró típusú, komoly filológiai és összehasonlító történeti kutatásokon alapuló produktumok mellett egyre erőteljesebbek a változások vizsgálatával foglalkozó kutatások, és a kutatók progresszívabb része konklúzióinak megvonásakor a mai kor kihívásaival történő összevetést sem hanyagolja el. Ezáltal ezek
a tudományos eredmények kézzelfogható segítséget adhatnak olyan, a jelen emberét globálisan gyötrő kérdésekre, mint például ökoszemlélet, kulturális diverzitás, identitáskeresés, nyelvi, nemzeti, kulturális nemzetépítés, gender- és családügyi kérdések, a kisebbségekkel való foglalkozás, tolerancia stb. Meggyőződésem, hogy ez az irányultság segítheti majd a néprajztudomány és a kulturális antropológia eddigi tudományfelfogásának és módszertanának megújulását és átvezetését a 21. század tudományos értékrendjébe. Ehhez szükséges, hogy a hagyományos paraszti kultúra mellett a 20. századi változásokat, a közelmúlt és napjaink vidéki Magyarországát is vizsgáljuk, ennek tárgyi kultúráját és a tárgyak mögötti történeteit is gyűjtsük, feldolgozzuk.

¶ Saját intézményem, a Skanzen példáját legjobban ismerve, de széles körű országos kitekintésű adatokkal is rendelkezve azt tapasztalom, hogy a néprajzi muzeológiának ki kell lépnie akár a tárgycentrikus, akár az úgynevezett népművészeti meghatározottságú szemléletből, és egyre jobban kell fókuszálnia az ismeretek minél tágabb körű átörökítésére. Rendkívül színvonalas tudományos kutatásokon, konferenciákon, időszaki és állandó kiállításokon keresztül fel kell tárni a paraszti világ tudáskincséből azokat az elemeket, amelyeknek átvétele bizonyos módosításokkal, illetve beépítése a mindennapok működésébe segíti és támogatja a kor emberét nemcsak a kulturális rekreációban, de a válaszadásban is a fentebb említett globális és lokális jellegű kihívásokra. Tehát korszerű feltárás, adekvát interpretáció és különböző műveltségi és kulturális szinteken történő átörökítés vagy ha tetszik, visszatanítás. Ezek lehetnek a néprajzi muzeológia jövendő fő célkitűzései. Szerintem!

¶ A néprajzi és kulturális antropológiai muzeológia oktatása kulcskérdés, hiszen a fentebb említett célkitűzések csak korszerű ismeretekkel kiképzett munkatársakkal valósíthatók meg. Budapest, Debrecen, Pécs, Szeged és Miskolc tanszékei mellett még Kolozsvárott lehet néprajzos vagy kulturális antropológiai diplomát szerezni. Ezen egyetemi tanszékek kiváló elméleti tudással, jól felkészült oktatói gárdával rendelkeznek, de – ahogy ezt egy korábbi MTA Néprajzi Bizottsága által szervezett konferencián is Kemecsi Lajos főigazgató úrral közösen jeleztük –, a gyakorlati felkészítésen volna mit javítani. A friss diplomások – akik egyébként a terület felvevőkapacitásához képest nagyobb számban szereznek diplomát – szakirányú elhelyezkedésük után még évekig alkalmatlanok komoly muzeológiai munka (gyűjteményezés, gyűjteményfeldolgozás, kiállításépítés, kiállításrendezés, monografikus feldolgozás, oktatási programok kidolgozása stb.) elvégzésére. A gyakorlatot helyben kell megszerezniük, aminek nehézségei ugyanakkor komoly fluktuációt is eredményezhetnek, főleg, hogyha ez alulfinanszírozottsággal párosul. E probléma orvoslására alapította meg a Debreceni Egyetem 2019 májusában kihelyezett tanszékét a szentendrei Skanzenben, melynek neve Alkalmazott Muzeológiai Tanulmányok Tanszék,
s MA diploma megszerzésének keretei között a négy félév során a magyar muzeológiai paletta mind a hét tudományszakában komoly elméleti és gyakorlati képzést kapnak, felkészítve őket az effektív munkába való becsatoláskor az akklimatizációs időszak lerövidítésére. A 120 kredites két tanulmányi év során egy félévnyi időszakot az adott szakág általunk legkorszerűbbnek tartott műhelyében töltenek majd el gyakorlati munkával.

¶ Az előző pontokban kifejtett megállapításokat azonban legnagyobb sajnálatomra árnyalja az a helyzet, hogy a rendszerváltás óta a különböző kormányzatok nem támaszkodtak a magyar néprajztudomány és kulturális antropológia – nemzetközi szinten egyébként vitathatatlan – eredményeire. Akár a társadalom, akár az agrárium vagy a kulturális élet, a szociális terület, a kisebbségvédelem,
az egyházi és vallási ügyek, a környezetvédelem területein sokszor olyan döntések születtek – pártállástól függetlenül –, amelyek nem vagy alig veszik figyelembe tudományszakunk tapasztalatait, eredményeit. Ennek részben lehet oka az, hogy a politika más érdekek által determinált „arroganciája” nem váltja aprópénzre a néprajzi tudást és eredményeket, illetve csak akkor használja fel, ha az egyéb érdekeinek megfelel vagy a kommunikációjához passzol. Másrészt viszont hibásnak érzem tudományszakunkat is, hogy nem elég határozottsággal, nem eléggé transzparens módon képviseli az érdekeit, hogy a társadalom számára nem elég dinamizmussal és erővel artikulálja ezeket az eredményeket. Nagyobb öntudatra, korszerűbb kommunikációra, jobb láttatásra és láthatóságra van szükség. Tudományszakunknak keresnie kell a társadalommal való párbeszédet, kutatnia azokat az égető kérdéseket, amelyek a társadalmat foglalkoztatják, és ezekre jól kommunikálhatóan adekvát válaszokat, esetleg tanácsokat kell tudni adnia. Ez segíti a néprajzi múzeumokat abban, hogy igazán társadalmi, részvételi múzeummá váljanak.

¶ Azt gondolom, hogy a fent említett nagy fejlesztések révén, illetve hogy a két központi néprajzi intézmény, a Skanzen és a Néprajzi Múzeum kultúrstratégiai intézménnyé vált a muzeológiai, illetve néphagyomány, népművészet területén, lehetőséget biztosít számukra, hogy az eddiginél sokkal nagyobb ráhatással
és rálátással s ami fontos, nagyobb hatásfokkal irányítsa a magyar néprajzi
és kulturális antropológiai muzeológia fejlődését, munkáját, s ezt az egész magyarságra kitekintve végezze, amelynek segítségével komoly eredményeket érhet el a teljes magyarság körében az épített, tárgyi és szellemi kulturális örökség elemeinek és tudásának megőrzésében, átörökítésében és a szükséges visszatanításában. Az infrastrukturális fejlesztés, illetve a kultúrstratégiai létből fakadó pénzügyi-gazdasági konszolidáció olyan hatásmechanizmusokat indíthat el, amelyeknek eredményei közelesen látszani fognak mind a vidéki, mind pedig
a Kárpát-medencei magyar néprajzi muzeológia területén.

Kemecsi Lajos főigazgató,

Néprajzi Múzeum

¶

 A föltett kérdésre kézenfekvő válaszként idézek egy részletet a Néprajzi Múzeum közösségi munka eredményeként megfogalmazott küldetésnyilatkozatából: „…A néprajztudomány, az európai etnológia, a kulturális antropológia első számú magyarországi intézménye, múzeumtudományi műhelye. Gyűjteményének és tudáskészletének köszönhetően a Múzeum más tudományok és a művészet számára is kiindulópontot jelent a kulturális emlékezet, a kulturális sokszínűség és a változó identitások megértéséhez, elfogadásához és tiszteletéhez…” Természetes, hogy egy múzeumi küldetésnyilatkozat tömör műfaji jellemzőivel csak azt tudja érzékeltetni, hogy mennyire meghatározó az intézmény számára a kulturális antropológiai és néprajzi szerepvállalás.

¶ Válaszom további elemeként utalok arra, hogy az új főépületben készülő állandó gyűjteményi kiállításunk múzeumtudományi perspektívából vizsgálja a néprajzi tárgy, a kollekció, az intézmény és a társadalom komplex kapcsolatrendszerét. Olyan sűrűsödési pontokat keres és mutat be – történeti perspektívában, kritikai és önreflexív beszédmódban –, amelyek a múzeum sajátos néprajzi gyűjteményét, illetve a néprajztudomány/kulturális antropológia néhány meghatározó időszakát, ezek múzeumi vetületét tematizálják.

¶ A világ néprajzi, antropológiai múzeumai, szabadtéri néprajzi kiállításai az utóbbi néhány évtizedben jelentős változásokon mentek keresztül. Széles körű kritika ért számos intézményt történelmük, céljaik és küldetésük miatt. A felerősödő kritikai hangok a néprajzi múzeumok megmerevedett működési modelljével összefüggésben esetenként erőteljesen megfogalmazott kérdéseket vetettek fel. William Sturtevant, a Smithsonian Institution munkatársa így tette fel a kérdést: Szüksége van-e az antropológiának múzeumokra? Sturtevan odáig jutott provokatív szándékú felvetésében, hogy szerinte a néprajzi múzeumok olyan megkövesedett intézmények, amelyeknek olyan rossz hírük van, mint egy bordélyháznak!

¶ Az antropológia és a múzeum innovatív észrevételeken és kölcsönhatásokon alapuló megújuló kapcsolata az utóbbi évtizedekben épült föl. Az új múzeumi modell, amely a tárgyak társadalmi életére is tekintettel volt, elterjedt napjainkra Európában. A metodikai megújulás igénye a klasszikus „Sachkulturforschung” múzeumi intézményi körben zajló programjait is alakította az utóbbi évtizedben. A néprajzi múzeumok egyre inkább, egyre tudatosabban törekedtek arra, hogy a tárgyakat „forrásnak” tekintsék, ne csupán raktári és kiállítási tárgynak. A kritika hatására a néprajzi-etnológiai-antropológiai múzeumok politikai és identitásviták terepeivé váltak. Számos intézmény vizsgálta fölül saját múltját, korábbi gyűjteményi, kiállítási és közönségkapcsolati stratégiáját, alakította át küldetésnyilatkozatát, programstruktúráját. Az útkeresés okai sokrétűek, irányai nem választhatók el az egyes országok történelmétől, etnikai összetételétől, nemzet- és kultúrpolitikájától, de ugyanúgy hatással vannak rájuk a globális társadalmi változások és a múzeumi világ új módszertani megközelítései is.
Érzékelhetővé vált egy nagyfokú elbizonytalanodás – elsősorban a nyugat-európai etnográfiai/antropológiai intézmények körében. Olvasható volt olyan szándékoltan provokatív megfogalmazás is, mely szerint a néprajzi múzeum „halott”, illetve, hogy „kannibálként működik”. Túlélte önnön hasznosságát, és nem képes betölteni történeti feladatát.² Olyan vélemény is felbukkant a diskurzus során, hogy „fel kellene gyújtani a néprajzi múzeumokat”.³

¶ Tudományos projekt is szerveződött az átalakulási folyamatok elemzésére Ethnography Museums and World Cultures címmel. Tíz európai néprajzi múzeum vett részt ebben a kiterjedt kutatásban, hangsúlyosan azzal a szándékkal, hogy fogalmazzák újra küldetésüket, vállalásaikat. A kutatás különösen izgalmas kérdéseket is felvállalt: Mit jelentenek a hosszú ideje működő épületek szempontjából az új épületek, a költözések? Mit vállalnak föl a múzeumok az új állandó kiállítások küldetéseként? Az aktuális projektek vajon a néprajzi múzeumoknak a kortárs társadalomban betöltött szerepének újragondolásáról tanúskodnak? Mennyire fontos az etnográfia elemző szerepe kortárs világunkban? Milyen körülmények alakították és befolyásolják az etnográfiai/antropológiai múzeumok munkáját? Hogyan változott az etnográfiai múzeumi tevékenység az évek során?

¶ A megújulás szükségességét fölismerő intézmények új kiállítási formákat és új stratégiákat (új kiállítások, interaktív megoldások, kutatási projektek) alakítottak ki. Az elmúlt néhány évtizedben a néprajzi múzeumok újradefiniálták magukat. Néhány intézményt bezártak, átterveztek, átrendezték állandó tárlatait. Így például a londoni Museum of Mankindot 1997-ben bezárták, Leidenben vagy Bécsben (új neve Weltmuseum) az etnológiai (Völkerkunde) múzeumok rekonstrukción mentek keresztül, és új állandó kiállításaik készültek. Az ember mú­zeu­mai közül a párizsi Musée de l’Homme költözésekor új nevet is kapott. Szintén párizsi példa az épület külső jegyeit és a küldetés változását önreflexíven értékelő Museum of Immigration (korábbi neve: Colonial Museum) átalakításának folyamata. Néhány múzeum megtartotta nevében a néprajzi megnevezést, újabban azonban több intézmény a világkultúra múzeuma nevet vette fel.

¶ Az utóbbi harminc esztendő a hazai néprajztudomány és kulturális antropológia történetének rendkívül fordulatos időszaka. Ez nyilvánvaló módon közvetlenül leképeződik az önmagát társadalmi múzeumként meghatározó Néprajzi Múzeum tudományos tevékenységében is. A társadalmi múzeum (écomusée) fogalma az európai, frankofón muzeológiában kristályosodott ki az elmúlt három évtizedben. Újdonsága leginkább abban az általános orientációban mutatkozik meg, ami érzékenységet, elkötelezettséget jelent a társadalom széles rétegeinek mindennapi élete, kultúrája, a folyamatos társadalmi változások,
az új jelenségek, a jelenbeli aktuális társadalmi kérdések iránt. A társadalmi múzeum nyilvánvaló módon épít a történetiségre és él annak konkrét mú­zeummódszertani eszközeivel. Az etnográfiát muzeológiai értelemben a művészeti, a történeti muzeológia és tárgyközpontú projektek erőteljesen formálják a jelenben is. Ismeretes nemzetközi területen az etnográfiai-etnológiai tárgyakkal összefüggésben az a „veszély”, hogy az intézményeknek a látványosságra törekvés, látogatócsalogató megoldásai miatt a látványos tárgyak kiválogatása, hatásvadász módja erősödik. További veszélyt hordoz a globalizálódó és multikulturálissá váló világ elvárásainak félreértelmezett intézményi reakciójaként a történetileg kialakult gyűjtemények összeegyeztethetetlenségét hangsúlyozó, azok esetleges átalakítása, felbomlása felé mutató folyamat. A néprajzi múzeumok és közönségük viszonyának értő és érzékeny elemzése oldhatja föl ezeket a veszélyeket. A világturizmus és a helyi közösségek kettős érdeklődése a néprajzi-etnológiai gyűjteményekkel foglalkozó múzeumok esetében rendkívül sokrétű és irányú módszertant tesz lehetségessé. Fontos azt tudni, mit várnak el a múzeumtól az azzal kapcsolatba kerülők turistaként, kutatóként, forrásközösségként, állami vagy önkormányzati fenntartóként. A néprajzi múzeumoknak ki kell tudni elégíteni ezen csoportok igényeit, megőrizve identitásuk, tudományos szerepük, küldetésük komplex és érzékeny egyensúlyát. Ezekben látom jelenleg a Néprajzi Múzeum számára a legnagyobb lehetőséget
és kihívást is egyben!

Keményfi Róbert dékán,

Debreceni Tudományegyetem BTK

¶

 Az utóbbi évtizedekben, jóllehet lassú folyamatként, ám egyre markánsabban jelenik meg a bölcsészettudományi területeken is a társadalmi felelősségvállalás kérdése. Nevezetesen az a felvetés lép az előtérbe, hogy pontosan miért is tart el az adófizető állampolgári közösség bölcsészeti képzési helyeket, illetve
finanszíroz ilyen jellegű alapkutatásokat? Arról van tehát szó, hogy napjainkban már a bölcsészeti, gyakran a „nemzeti identitás szempontjából fontos”, nehezen támadható magyarázati rendszer mögé bújtatott kutatásokkal kapcsolatban is egyre gyakrabban merül fel a humán erőforrások szükségességének mértéke és egyben a gazdálkodás felelősségének kérdése. Azaz a társadalmi hasznosság nehezen megválaszolható, ám szerintem igen nemes gondja kell hogy átjárja a szakemberek tevékenységét. Ebben a társadalmi attitűdben nem csupán a l’ art pour l’ art, azaz a zárt falak között megbúvó kutatói öncélúság számonkérése érhető nyomon, hanem annak az egyszerű ténynek a tudatosulása, hogy a kutatásfinanszírozás keretei is radikálisan megváltoztak az elmúlt években. Nem egyéni célok kis összegű támogatási lehetőségeiről szól napjaink tudománytámogatása a bölcsészeti területeken sem, hanem sok száz millió forintos, csak számos kutatót magában foglaló teamek által, igen feszes időkeretekben
és kvantitatív módon számonkérhető, nemzetközi, sőt a humánterülettől alapvetően idegen eredmények (digitális adatbázis-építések) felmutatásával megvalósuló nagy volumenű programokról. Jelen lapszám témájához ennek a fényében tehát a kérdés most: „Mi végre is néprajz a 21. század első évtizedeiben?”

¶ E radikális kérdés egy olyan tudomány alapvető létére irányul, amely alól a huszadik század második felének mélyreható társadalmi folyamatai felszámolták az egykori érdeklődési és kutatási tárgyát. Hiszen a polgárosodás folyamata, majd a huszadik század közepétől a napjainkig tartó komplex társadalmi, kulturális, gazdasági változások teljesen és véglegesen megszüntették éppen azt a társadalmi réteget, amelynek vizsgálatára a tudomány kétszáz éve létrejött: a tradicionális műveltséggel rendelkező parasztságot. Mi a szerepe tehát egy komplex „posztparaszti” társadalomban e tudománynak? Mit tud válaszolni a néprajz
e végleg lezárult átalakulás eredményeként kialakult helyzetben a „terméketlenség vádjára”?

¶ A legutóbbi néhány évben e kérdés már nem csupán a változás szükségességét folyamatosan hangoztató, mindenkori fiatal kultúrakutatók gondja, hanem a válaszok kidolgozásának igénye egyre markánsabb felismerés és teher a teljes néprajzi közösség számára is. Nevezetesen a néprajztudomány fő tematikai súlypontjainak kijelölése, illetve társadalmi szerepének megfogalmazása, majd határozott képviselete, a társtudományokhoz való viszony definiálása, a rokon diszciplínák hálózatában a néprajz sajátos kutatási területei markáns meghatározásának feladatai tornyosulnak a néprajzi szakma előtt. (Ez a felismerés juttatta el a kutatói közösséget addig az éppen a legutóbbi években megszervezett konferenciasorozatig, amely a diszciplína mai helyzetét mérte fel.)

¶ Az elmúlt két évtizedben a néprajz lehetséges társadalmi szerepvállalási irányai­ból karakteresebben lépett előtérbe, és erősödött a néprajz alkalmazott tudományi jellege a rurális kulturális örökség védelmének és megőrzésének területén. Ebbe a tematikai mezőbe nem csupán az épített, az úgynevezett tárgyi, hanem a szellemi örökség rétegeinek lokális közösségszervező „revival-aktivitása” is beletartozik. Az „újrateremtés” értő, szakmai aktusa, a néprajzi elméleti háttértudás az, amely legitimálja, megteremti a néprajz társadalmi szerepét a helyi közösségekben. Saját tereptapasztalatom is, hogy az egy-egy kulturális jelenséggel kapcsolatos komoly magyarázati minták felvázolása, nemzetközi szakirodalmi apparátusra támaszkodó értelmezése az adott kultuszt gyakorló közösség számára kiemelten fontos. A lokális kulturális képzelet alakításában (akár újrahangolásában) értékteremtő ereje van a tudomány felelősségteljes és magas színvonalú fellépésének, például akár a tudományosan értelmezhetetlen úgynevezett „magyar értékek” kusza szövete és a komoly elméleti és módszertani készlettel megközelített kulturális örökség fogalmának szétválasztásában a helyi közösségek mindennapjaiban. Sőt miért ne léphetnénk tovább bátrabban: a felkészült néprajz – önmagában természetesen nem, de – akár a lokális sajátosságok, helyi társadalmi folyamatok tudatosításával, elemzésével a gazdasági kitörési pontok felismertetésében is eredményes közreműködő lehet e keretekben. Ám ez igaz viszonosan is. A népi természetismeret egykori formái lépnek napjainkban a klimatikus változások miatt fokozatosan az előtérbe. A szaktudomány a huszadik század második felében ismerte fel elemi erővel a népi természetismeret karakteres jegyeit, a paraszti üzem önfenntartásban betöltött szerepét, amely jellegzetességek tulajdonképpen nem mást jelentenek napjaink szóhasználatában, mint „fenntartható környezetgazdálkodást”. A szétesett népi műveltség olyan gyakorlati módokat kínál örökségként napjaink környezetkímélő beélési módjaira, amelyek akár a környezeti beépítésre, hulladékgazdálkodásra, vízfelhasználásra adnak mintát. A néprajz alkalmazott tudományi kihívása ezen formák értő közvetítése az egyes szakterületek felé.

¶ Hasonló alkalmazott tudományi státusa és ma már égető szerepe van (lenne)
a néprajznak a lokális együttélések találkozási helyzeteinek segítő, szakértői értelmezésében az önkormányzatok számára. A kisebbségi kultúrák elmélyült ismeretével, a folyamatos jelenlét stabilitásával a közösségszerveződések sajátosságainak, kulturális lenyomatainak elemzésével lehet(ne) jelen a néprajztudomány. Olyan tudással, amelyet sem a szociológia, sem a szociálpolitika, sem más szakterület nem tud a lokális vezetők számára közvetíteni. Ám részben az önkormányzatok anyagi lehetőségei, illetve fontosabb: eleve az igény fel nem ismerése, részben pedig a felsőoktatási néprajzi képzés tartalma még markánsan nem mozdult el ebbe az egyre szorítóbban fontos irányba, ám kisebbségismereti tantárgyak (például romológia, etnicitás, együttélési modellek) már megjelentek a képzési hálókban.

¶ A hagyományőrzés alkalmi, színes fesztiváljai mellett a folyamatos „néprajzi jelenlét” leglátványosabb lenyomatát és a szakma gyakorlati, a társadalmi közösség által leginkább elfogadott és legitim művelését a vidéki épített örökség mesterséges szigetei, a szabadtéri néprajzi múzeumok, faluparkok és a szerves, helyben megélt múltjukon tájházakká váló épületek, udvarok jelentik. Majd most ismét, a Néprajzi Múzeum új épülete, kiállítási terének méretei, az indulás erős gazdasági alapjai pozicionálhatják újra a néprajztudomány helyzetét. Megkapta azt a kivételes lehetőséget részben a teljes szakma, részben a néprajzosok múzeumi szakemberközössége, hogy felmutassa azt, mit gondol múzeumról, muzeológiáról, néprajztudományról. Mit gondol – többek között –
a népi kultúráról, mit gondol európai kulturális kontextusokról, paraszti múltról és ezzel természetszerűleg párhuzamosan a bemutatás, a megmutatkozás metodikai lehetőségeiről: hogyan közvetíti tárgyát a jelen magyar nemzeti közössége számára, illetve hogyan emeli mindezt érthető kulturális folyamatokká a múzeumba majd feltehetően tömegesen látogató nem magyar ajkú látogatók számára. A professzionalizáció lényegi sajátossága az adott intézménybe vetett közbizalom. A közösség rábízza az egyes szakmák képzését az adott intézményekre, amely iskolákban végzetteket, e közbizalom alapján a társadalom – természetes módon – okleveles, legitim tudáshordozóként fogad el.
Ebből a bizalomból következik, hogy szakmai közösségeket eltartó intézeteknek óriási a társadalmi felelősségük magának a „néprajzi” képzeletnek az alakításában. Másként fogalmazva arról van szó, hogy a néprajzi muzeológiának meg kell fogalmaznia az őt fenntartó társadalom számára – jelen esetben most – kiállításokba, installációkba, virtuális megmutatkozásokba (etc.) foglalva azokat a mintákat, fel kell vázolnia azokat a kereteket, amelyekben a nemzeti közösség napjainkban érvényesen gondolkodhat a népi kultúráról, a paraszti múlt ma is élő lenyomatairól. Olyan múzeumról van tehát szó, amely a tradicionális kultúrakutatás legjobb hagyományaira támaszkodva, korszerű tudásként, vállaltan néprajzi oldalról mutatja be a vidék műveltségének komplex szövetét,
illetve néprajzi szempontból beszél a parasztság társadalomtörténetéről, így fejti fel az egyes rétegek társadalmi helyét (például földműves, kézműves), mutatja fel a letűnt paraszti tárgykultúra pontos helyét, jelöli meg e készletek funk­cióit, szól akár gazdaságtörténeti kontextusok (értékesíthetőség) felmutatásával (megértetésével) az esztétikai élmény fogalmáról (népművészet), és jut el a jelen kulturális áramlataiig. Olyan vezető fonalat ad tehát a kiállítás rendszere (installációk, magyarázatok, önálló tárgyak, képek, filmek) a látogató kezébe, amellyel képes a tradicionális kultúra számos rétegének összefüggés-teremtő olvasatára. Nem egyszerű látványtári, hanem „ismerettári” szerepet tölt tehát be a társadalom számára a Néprajzi Múzeum. Mert nem lehet a jelen kulturális, társadalmi, sőt politikai folyamatait megérteni a vidéki közösségekben egykor megélt és hordozott tudásformák, társadalmi történések nélkül. Nem érthetők társadalmi magatartások, akár választói preferenciák, közösségi döntések, az utóbbi években formálódó gazdasági utak, földtulajdonlási rendszerek a néprajzi kutatások által már feltártak megkerülésével. Hiszen a paraszti kultúra tudatos és tudattalan mélységei – ahogy a falukutatók maguk is egykor döbbenten tapasztalták – velünk élnek ma is.

Kósa László professor emeritus,

ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, az MTA rendes tagja

¶

 A körkérdéstől függetlenül, de azonos időben konferenciameghívót kaptam Pécsről. A konferencia időszerűségét az adja, hogy harminc éve indult el a pécsi egyetemen a folyamatos néprajzoktatás. A meghívót az egyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszéke küldte. A másik szervező a PAB Filozófia-Történettudományok Szakbizottsága Etnológiai Munkabizottsága. 1991-ben a pécsi néprajzszak úgy határozta meg magát, hogy a „néprajz tudományán” belül azonos súllyal három tudományterületet kíván megjeleníteni: az „anyagi kultúra” kutatását, a „folklorisztikát” és a „kulturális antropoló­giát”. A tervezett előadások címében többek közt szerepel még például az „európai etnológia” és a „vallásetnológia” mint az eddig fölsorolt területekkel összefüggő fogalmak. S nem említettem például a „történeti antropológiát” meg a „jelenkutatást” sem.

¶ Az idézett megnevezésekről hosszadalmas elméleti és terminológiai vitákat lehetne folytatni. Itt csupán azt szeretném szemléltetni, hogy a körkérdésre adandó válasznak milyen bizonytalansággal kell szembenéznie, ha konszenzust keresve próbálja az egymáshoz kapcsolódó, rokon vagy éppen azonos fogalmakat értelmezni. Nem fogom föl drámai jelenségként, mert nemzetközi viszonylatban hasonló helyzet, és nem is újonnan keletkezett. Már több mint fél évszázada megjelent angolul egy szakszótár/lexikon, amely ebben a változatosságban legalább szócikkek szintjén próbált rendet teremteni, ám a tarkaság azóta is tart, sőt bővült. Bő fél évszázada a magyar néprajzos szakmában ugyancsak többször fölvetődtek a kérdések belső vitákban, olykor a szigorúbban értelmezett tudományterületi határokon is túlmutató fejtegetésekben.

¶ Aki valamelyest ismeri a Néprajzi Múzeum történetét, tudja, hogy állandó és végleges otthona, értve ezen, ami önnön céljaira, távlatos elhelyezésére épült, eddig sosem létezett. Több helyen berendezkedett, de mindannyiszor ideiglenes jelleggel, küszködve a raktárak és a kiállítóterek elégtelenségével. Most fordul elő először, hogy funkcionális, saját, speciális igényei szerint tervezett épületet kap. Erre a lehetőségre szokás mondani, hogy száz esztendő alatt egyszer adódik. S most nem egy elhasznált szófordulattal élek, ugyanis a magyar országgyűlés 1922-ben hozott először határozatot arról, hogy a nagyértékű muzeális anyag számára készüljön végső otthon, ahol bemutathatja az addigi muzeológusi tevékenységének és kutatómunkájának eredményeit, a jövőben pedig megfelelő hely lesz a gyűjtemények gyarapodásának befogadására. A parlamenti határozat meghozatalakor az 1872-ben a Magyar Nemzeti Múzeum szervezetében önálló néprajzi osztály megalakításától, ahonnan a gyűjtemény önálló működését számoljuk, már félszázadnyi vándorlás állt a kialakuló intézmény mögött. A régibb és újabb költözéseket kiváltó okok közt többnyire a helyszűkével találkozunk, és legalább azonos súllyal azzal, hogy a birtokolt épület nem felelt meg múzeumi céloknak.

¶ A határozat napjainkig tartó meghiúsulását elsősorban Magyarország huszadik századi története magyarázza. Milyen nagyszerű lett volna, ha létrejön sok évvel, évtizeddel előbb a vágyott, végleges és saját otthon, de a mai helyzet akkor is korábban el sem képzelhető, rendkívüli lehetőséget kínál a tudomány és a közművelődés számára. Nem vagyok, nem voltam muzeológus, nyugdíjasként intézményem sincs, diákkorom óta azonban kiemelten kedvelem a múzeumok kiállításait, s ha lehet, bekukkantok a raktáraikba is. A múzeum fogalma, működése átalakulása, a technikai fejlődés és korszerűsödés az utóbbi néhány évtizedben annyit változott, mint korábban hosszabb időszakokban sosem. A mai muzeológusnemzedékek előtt szinte tornyosul az elődjeik által létrehozott,
eleddig kellően föl nem tárt, föl nem dolgozott, a nyilvánosság által csupán részben látott hatalmas gyűjtemény. Ebből a helyzetből további történeti és jelenkutatások bontakozhatnak ki, miközben dolgozhatnak azon is, hogy a néprajz és a kulturális antropológia termékeny konszenzusa tovább formálódjon.

¶ Nem tudok annál komplexebb hivatást ajánlani, mint hogy az új épületbe kerülő, egyidejűleg megújuló Néprajzi Múzeum népszerű emlékezeti hely (Pierre Nora) legyen, mely összeköti a múltat a jelennel. A múlt sokjelentésű, újra meg újra értelmezni kell, hogy a jelent megértsük. Az emlékezet helyei, ahol a múltat őrizzük, de nemcsak a hagyományosnak mondható módon írásbeliséggel, hanem sokkal szélesebb értelemben is. Az emlékezet helyei lehetnek materiálisak, funkcionálisak vagy szimbolikusak. Tehát épületek, tárgyak, területek, évfordulók, szokások, kultuszok, hozzájuk tartozó magyarázatok és történetek. A Néprajzi Múzeum nemzetközi hírű, hatalmas gyűjteménye nagy mértékben megfelel egy új, nagy hatású emlékezeti helynek, nem kevésbé az a Budapest városképébe most illeszkedő egyedi stílusú új épülete. Nem ismerem a munkatársak terveit és elképzeléseit, de biztos vagyok benne, hogy szakmailag jól felkészültek, a korszerű muzeológia minden eszközét alkalmazni fogják az épület berendezésében. Bizalommal és azzal a várakozással tekintek rájuk, hogy a megújuló Néprajzi Múzeum a legteljesebben betölti majd tudományos és közművelődési szerepét.

Kotics József tanszékvezető,

Miskolci Egyetem BTK Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék

¶

 A nemzetközi tapasztalatok egyértelműen jelzik, hogy a kulturális antropológia elméleteivel, módszereivel és kutatási technikáival a komplex társadalmak problémái nemcsak megismerhetők, de az ismeretek közvetlenül is visszafordíthatók ezek kezelésére. Az antropológiai perspektíva társadalmunk különböző változási folyamatairól holisztikus megközelítésmódjával, komparatív szemléletével, kulturális relativizmusával, valamint résztvevő-megfigyelő pozíciója révén olyan tudást képes közvetíteni, amely hozzájárul a társadalmi cselekvést követelő kérdések eredményes kezeléséhez. A kulturális antropológia miskolci műhelyében, az 1992-ben létrejött Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéken kezdetektől kiemelt szerepet kap a múzeumi szakértői szerepre való felkészítés. Ez azzal a koncepcionális alapvetéssel hozható összefüggésbe, amely már az alapító tanszékvezető, Kunt Ernő felfogásában is érvényre jutott, miszerint a kulturális antropológia nemcsak különleges tudományos megismerésmód, hanem egyúttal széleskörűen alkalmazható gyakorlati értékű tudást biztosít. A kulturális antropológia egyedülálló módszertani eszköze, a terepmunka lehetőséget teremt alkalmazott társadalomtudományi ismeretek előállítására és azok társadalmi hasznosíthatóságára. Éppen emiatt napjaink antropológusai nemcsak értelmezni képesek a globális és digitális világunk lokális szociokulturális változásfolyamatait, hanem egyúttal a kihívásokra reagálva cselekedni is.
Ez a szemlélet egyben a képzésalapító Kunt Ernő öröksége is. Felfogásában nemcsak lehetőségként, hanem egyúttal kívánatos célként is megfogalmazódott az, hogy az antropológiai kutatás gyakorlati eredményei, illetve az ezekből levont következtetések közvetlen alapjai lehetnek a mindenkori adekvát politikai, gazdasági, szociális és kulturális cselekvési stratégiák megfogalmazásának. Az alkalmazott antropológia esetében Kunt különösen a politikai, illetve a közigazgatási és szociális szakantropológia területeken elért kutatási eredmények megismerését tartotta szükségesnek, kiegészítve azokat a kulturális antropológia közgyűjteményi, muzeológiai, továbbá médiában megjelenő lehetséges szerepeivel. A tanszék majd harmincéves története során eltérő módon juthatott érvényre a képzési szerkezetben a muzeológiai tevékenységhez kapcsolódó ismeretek közvetítése. 1993-tól, a szak önálló oktatásának kezdetétől az öt szakirány egyikeként a muzeológiai specializáció keretében szisztematikus ismereteket sajátítottak el hallgatóink a múzeumi tudástermelés és -közvetítés különböző formáiról, a múzeumi tevékenység gyakorlati vonatkozásairól. Ennek eredményeként végzett hallgatóink nagy számban dolgoznak ma is országos és vidéki múzeumokban. A kulturális antropológia egyetemi oktatását – mint ahogy az összes egyetemi szakét – jelentősen befolyásolta a külső feltételrendszer alakulása, a tudománypolitikai elvárások és prioritások. Ezek változási folyamatában gyakran módosult a képzési szerkezet: egyszakos képzés 1993 és 2002 között, társított szakos képzés 2002 és 2006 között, „bolognai képzés” 2006-tól. Ez utóbbi, a kétosztatú képzési szerkezetre való átállás döntően befolyásolta a muzeológiai tevékenységhez kapcsolódó tartalmi elemek oktatási lehetőségét. Az alapképzésben ezek a tudáselemek és az azokhoz kapcsolódó kompetenciák csak részlegesen kaphattak szerepet. A mesterképzésben azonban a kialakított alkalmazott antropológiai és vizuális antropológiai szakirány lehetőséget kínált a múzeumokban ellátott szakértői feladatokra való felkészítésre. A 2018-tól akkreditált alkalmazott antropológiai alapozottságú alapképzési szak képzési szerkezetében markánsan jelennek meg azok az összetevők, amelyek az „új muzeológia” szemléletének szakmai megvalósítása során elengedhetetlenek. Fontos kiemelni, hogy a szakon nem képzünk célzottan muzeológus szakembereket, hanem azokat az ismereteket és kompetenciákat sajátítják el hallgatóink az alkalmazott antropológiai tudás széles körű megismertetése révén, amelyek a mai múzeumi tevékenységek ellátása során nélkülözhetetlenek. A miskolci antropológiai képzésben ma kiemelt figyelmet kap az a tudásátadási folyamat, amelynek részeként a hallgatók megismerkedhetnek a minden kori kortárs életkörülmények és kulturális formák reflektált interpretálásával. Az alkalmazott antropológia elméleteire, módszereire és színtereire vonatkozó ismereteik teszik lehetővé, hogy végzett hallgatóink múzeumokban hasznosíthassák tudásukat.

¶ A Néprajzi Múzeum napjainkban felkészült szakembergárdája közreműködésével társadalmi múzeumként működik, amely intézmény az „új muzeológia” szakmai elvárásait juttatja érvényre. Korábbi, a múlt tudományos reprezentációját szolgáló szerepén túllépve tudatosan fordul az aktuális társadalmi jelenségek feltárása és bemutatása irányába. Ennek során a társadalom széles rétegeinek mindennapi élete, kulturális megnyilvánulásai, a társadalmi változások lesznek a muzeológiai tevékenység meghatározó összetevői. A Néprajzi Mú_zeum a kortárs életvilág sajátosságait, jellemzőit igyekszik megörökíteni, gyűjteményeiben megőrizni, kiállításaiban értelmezni és megjeleníteni. Az elmúlt évtizedekben a Néprajzi Múzeum szakmai tevékenysége teljesen megújult. A társadalmilag szenzitív kérdések vizsgálata, a kritikai megközelítés, a társadalmi felelősség és elkötelezettség, az önreflexió és a participatív szemléletmód együttes érvényesítése jeleníti meg ezt a markáns változási folyamatot. A Néprajzi Múzeum új, korszerű és modern épületbe költözése remélhetőleg még inkább teret ad ennek a munkának az eredményes folytatásához.

Nagy Zoltán tanszékvezető egyetemi tanár,

Pécsi Tudományegyetem BTK TKI Néprajz – Kulturális

Antropológia Tanszék

¶

 A néprajztudomány és a kulturális antropológia helyzete a tudományos színtéren annak ellenére ellentmondásos, hogy bizonyos területeken, mint például az akadémiai nómenklatúrában, gyakorlatilag szinonimaként, egymás mellett használják a két elnevezést. Az antropológia ugyanis az utóbbi évtizedekben a humántudományok és a társadalomtudományok között afféle megtermékenyítő, új mozgásokat hozó szakként jelent meg, míg a néprajzot inkább a klasszikusabb, mozdulatlanabb tudományok közé szokták sorolni. Azt azonban látni kell, hogy Magyarországon a két szak intézményes elkülönülése csak részben valósult meg, és emiatt napjainkra két, egymással ellentétes tendencia is megfigyelhető: az elkülönülés, illetve a kölcsönös oda-vissza átjárhatóság. Jelenleg azt lehet látni, hogy a két szakma fiatalabb kutatóinak tudományos eredményeit olvasva nem egyszerű szétszálazni, hogy ki melyik tudományterülethez tartozik. Ennek megfelelően e tudományok helyzete a tudományos piacon kiegyensúlyozott, stabil.

¶ Az általam képviselt pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék olyan intézmény, amely a néprajz szak oktatásáért felel, mindkét tudományág hagyományaiból merít, és a kettőt egymással kölcsönhatásban fogja fel. A néprajz helyzete az oktatási piacon az utóbbi évtizedben rohamosan romlott, a humán- és társadalomtudományok általános gyengülésével párhuzamosan.
Ez a visszaesés egy olyan szakot, amely mindig is kis szaknak számított, érthetően jobban megviselt, mint a klasszikus nagy humánszakokat. A 2010-es évek elejének visszaesése után úgy látom, a szak helyzete – ugyan a bizonytalan,
a szak beindulásának lehetősége szempontjából veszélyeztetett spektrumban – de stabilizálódott. A néprajznak az oktatásban betöltött helyzetét az is befolyásolja, hogy „nem tanárképes” szak, vagyis az itt végzettek nem kaphatnak pedagógus végzettséget, hacsak a nép- és honismeret szakot nem soroljuk ide, amelyben – intézményenként eltérő arányban – szerepe van a néprajzi ismereteknek is.

¶ A néprajz szak ugyanakkor nem elkülönült sziget a bölcsészképzési szcénában, hanem annak szerves része. A néprajztudomány iránti igény az oktatásban egyértelműen kimutatható abban is, hogy számos szak épít, esetenként alapoz a néprajzos tudásra. Így jelentős a feladatvállalásuk a néprajzosoknak az olyan képzések esetében is, mint például a történelemtudomány, a szociológia, a kommunikáció, a romológia, az ember és társadalom program, a vallástudomány,
a kulturális mediáció és a kulturális örökség tanulmányok szak.

¶ A néprajz szak oktatása – mint azt korábban több helyütt is kifejtettem – az utóbbi évtizedekben komoly változásokon esett át. A társadalomtudományokban a közelmúltban bekövetkezett általános változásokra, az egyetemi oktatás kétszintűvé válására, a kompetenciaalapú képzési rendszerre történő átállásra, valamint a társadalmi kihívásokra reagálva a néprajz szak képzése – legalábbis Pécsett – a lehetséges klasszikus tematikák lefedhetőségéről lemondva a kánonközpontúról a paradigmatikus oktatási rendszerre tért át, vagyis a hangsúly az oktatásban a különböző tematikákon egyaránt használható elméletek, módszerek és tudományos morál oktatására került át. Ez értelemszerűen nem jelenti
az empirikus kutatásoktól való lemondást, éppen ellenkezőleg, a gyakorlatok, a terepmunkák hossza vagy a közgyűjteményekben való kutatás elmélyültsége az oktatásban még növelte is ennek jelentőségét. Így a legkülönfélébb (hagyományos és új) tematikák esettanulmányokat jelentenek, amelyeken keresztül a hallgatók elsajátítják a néprajztudomány elméleti és módszertani alapjait.

¶ Tanszékünk az utóbbi években – korábbi előzményekre építve – megtalálta azt az irányt, amivel az antropológiai szempontú néprajzi képzés nagyobb érdeklődést válthat ki: profilunkban kiemelt jelentőséget kap az ökológiai kérdésfelvetés, ahol a meghatározóan természettudományos diskurzusban sajátos, társadalmi orientációjú szemléletmódot tudunk megjeleníteni. Ennek megfelelően megalakult tanszékünkön a Humán Környezettudományi Kutatócsoport, ökológiai szemléletű képzés beindítása van folyamatban, és jelentős szerepet vállaltunk
a PTE Fenntartható Fejlődésért Szakkollégium újraindításában is.

¶ A társadalom- és humántudományok ma egyre gyakrabban szembesülnek a társadalmi hasznosság kérdésével. Ez a helyzet komoly elméleti és etikai kérdéseket is felvet, és ráirányítja a figyelmet tudományunk alkalmazott területeire. Itt arra a szempontra térnék ki, hogy egyre erőteljesebb az az elvárás, hogy alkalmazkodjunk a munkaerőpiac kihívásaihoz. Ez az elvárás természetesen sok szempontból jogos. Még akkor is, ha gyakorlatilag közhely, hogy a bölcsészdiplomával rendelkezők munkaerőpiaci esélyei kiemelkedően magasak, hiszen olyan attitűdöket sajátítanak el, amelyeket szűkebb szakmájukat elhagyva számtalan területen hasznosítani tudnak. Ezt egyértelműen alátámasztják nemcsak a statisztikák, hanem alumnusaink beszámolói is. Az a másik foglalkoztatással kapcsolatos közhely is relativizálja a munkaerőpiachoz való alkalmazkodás szükségességét, hogy vajmi kevés rálátásunk van arra, hogy évtizedek múlva milyen munkahelyek és munkakörök lesznek, és milyen kompetenciákra, tudásra lesz szükség.

¶ Fontos kiemelni azonban azt, hogy szakmánk egymásnak gyakran teljesen ellentmondó elvárásoknak van kitéve, ami egyértelműen kettős természetének köszönhető. A néprajz ugyanis – akárcsak a kulturális antropológia – csak egyrészről tudomány, másrészről határozott ideológiai tartalmú mozgalom is. A szűk szakma tudományképe és a társadalom néprajzképe között az olló szemlátomást nyílik, ennek ellenére nem gondolom azt, hogy a társadalom néprajzképéhez kellene szabni a néprajzi tananyag kialakítását. A fenti tudományfelfogás alapján képzett hallgató ugyanis meggyőződésem szerint a szűkebb szakmai és a tágabban értelmezett szakma körüli állásokban is megállja a helyét, és minden munkát megfelelő reflexivitással, rálátással tud végezni. Ez hosszú távon, reményeim szerint, az olló csukódását is segítheti.

¶ Ebben a tudományos, oktatási és társadalmi környezetben a megújuló Néprajzi Múzeumra mint országos gyűjtőkörű múzeumra kiemelkedő szerep hárul. Egyrészt a múzeumnak is szembe kell néznie a társadalmi változásokkal és a néprajztudomány változó vagy már meg is változott szerepével. Ez az utóbbi évek kiállítási és kiadói gyakorlata szerint megvalósult, megítélésem szerint a mú­zeum az új muzeológia egyik fontos intézményévé vált. Másrészt a múzeumnak is szerepet kell vállalnia a szakma és a társadalom elvárása közötti olló kezelésében, zárásában: a készülő állandó kiállítás – a koncepció ismeretében – ezt kiválóan szolgálhatja. Az új helyre költöző Néprajzi Múzeum olyannyira az érdeklődés központjába került, olyan szerepet tölt be a budapesti nagy múzeumok között, hogy tudományunknak a tágabb közvélemény felé való megjelenésében egyértelműen meghatározó szerepet kell játszania. Harmadrészt a mú­zeumnak központi szerepet kell vállalnia intézményi szinten is, vagyis a néprajz vezető intézményeként kell működnie. Ezt indokolja a magyarországi muzeológiai utóbbi évtizedekben bekövetkezett intézményi átalakulása és a néprajzi intézmények finanszírozásának utóbbi évtizedekben történt megingása is – szemben a Néprajzi Múzeuméval. Ezt a szerepet a jelekből ítélve a múzeum már fel is vállalta, és lehetőségeit a teljes szakma érdekében használja.

Paládi-Kovács Attila,

1986 és 2004 között az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának,

illetve Kutatóintézetének igazgatója, az MTA rendes tagja

¶

 A néprajzot sokan nemzeti tudománynak fogják fel. Valójában sokkal több annál, mivel a népekre tagolódó egész emberiség kulturális örökségét, hagyományvilágát vizsgálja, Az egyetemes néprajz az ember teremtő és alkotó munkáját, a dolgok eredetét, a mesterségek, a társadalmak születését az egész emberiségre kiterjedően, az evolúció folyamatában tekinti át. A regionális etnológia a kontinensek, szubkontinensek népeit, kultúráit kutatja (például európai etnológia, afrikanisztika). Elterjedt nézet szerint a néprajz identitástudomány, amely az etnikai mellett a vallási (felekezeti), a foglalkozási, a lokális stb. identitásokat elemzi.

¶ A néprajztudomány a népi műveltség számtalan oldalát, megnyilvánulási formáját vizsgálja: például anyagi kultúra, szövegfolklór, zene- és táncfolklór, tárgyalkotó művészet, vallási néphagyományok, népi orvoslás, jogi népszokások stb. Ennélfogva a néprajztudomány számos tudományos diszciplinával érintkezik, tart szoros kapcsolatot (például történetírás, archeológia, művészettörténet, nyelv- és irodalomtudományok, muzikológia, szociológia, jogtudomány stb.). Kapcsolata manapság a nyelv- és irodalomtudományokkal, az etnomuzikoló­giával és -koreológiával erősebb, az embertannal, régészettel, földrajzzal pedig lazább, mint volt a huszadik század első felében.

¶ A budapesti Néprajzi Múzeum, az etnográfia első hazai intézménye 1872-ben jött létre, mint a Nemzeti Múzeum egyik gyűjteménye. Az 1864-ben Amerikából hazatérő Xantus János 1866–1868-ban az általa szervezett pesti Állatkertet igazgatta, majd Eötvös József kultuszminiszter megbízásából elhajózott a Távol-Keletre az osztrák–magyar kelet-ázsiai expedícióval. 1868–1870 folyamán Ceylon, Szingapúr, Sziám (Thaiföld), Kína, Japán, Borneó, Jáva területén gyűjtött természetrajzi (botanikai, zoológiai), majd egyre inkább etnográfiai tárgyakat. Végül egy mintegy kétezer-ötszáz tételt számláló néprajzi kollekcióval tért haza. Gyűjteményének legértékesebb része Észak-Borneó területéről, a dajakoktól származik. 1871-ben nagy sikerű kiállítást rendeztek belőle a Nemzeti Múzeum csarnokaiban, erről Jókai Mór is többször beszámolt. Ezzel az Európában egyedülálló gyűjteménnyel vetette meg Xantus a „néprajzi tár” alapjait, és munkája sikerét ismerte el a kultuszkormányzat azzal, hogy a kiállítással egyidejűleg a múzeum tisztviselőjévé nevezték ki. 1872–1873-ban már múzeumi tisztviselőként gyűjtött hazai néprajzi, nép- és iparművészeti tárgyakat Rómer Flórissal karöltve az 1873-as bécsi világkiállításra. Az újabb, mintegy kétezer-ötszáz tárgyból álló kollekció azonban a kiállítást követően nem került a Néprajzi Tárba, mert azt Pulszky Ferenc és a kultuszkormányzat a felállítandó Iparművészeti Múzeumnak szánta. Bekerült viszont a Reguly Antal által Lappföldön és az Urál vidékén gyűjtött 92 tételt számláló kollekció, majd újabb messzi népektől, idegen földrészekről (Új-Guinea, Szibéria, Közép-Ázsia) származó sok-sok tárgy. Ezért az 1880-as években Herman Ottó és Herrmann Antal
s az 1889-ben megalakult Néprajzi Társaság „magyar néprajzi múzeum” felállítását követelte, és kiharcolta a millenniumi kiállítás néprajzi falujának létrehozását. Ez a Városligetben meg is valósult 12 magyar és 12 nemzetiségi (német, román, szlovák, bolgár stb.) ház felállításával és berendezésével. Ennek is köszönhetően Jankó János igazgatóságának ideje alatt (1893–1902) a Néprajzi Tár gyűjteménye öt-hatszorosára (mintegy hatezer-ötszázról több mint 36 ezerre nőtt. Miközben újabb (főként obi-ugor és pápua) tárgykollekciók, embertani leletek, fotógyűjtemények gyarapították a távoli népek ismeretét, hatalmasra nőttek a századfordulós Magyarország népeinek tárgyi vagyonát, hagyományos kultúráját dokumentáló tárgyak, fotók, kéziratok, viaszhengerek gyűjtemé-
nyei is.

¶ A budapesti Néprajzi Múzeum egyedülálló módon egyetlen intézményben őrzi
a magyar nép, a vele élő nemzetiségek, a nyelvrokon népek, a szomszédos népek és a messzi távol élő népek kultúrájának tárgyait, fényképeken, papíron, magnószalagon és hanglemezen, mozgófilmeken stb. megőrzött dokumentumait. A nyugat-európai országokban ez az egység nem található meg, némelyik fővárosban csupán a távoli népek kultúráját dokumentáló múzeumok láthatók (Museum of Mankind Londonban, Tropenmuseum Amszterdamban). Saját népük tárgyi világát csupán vidéki kis gyűjtemények őrzik.

¶ Az új épületbe költöző Néprajzi Múzeum végre biztonságban tudhatja tárgygyűjteményeit. Már eddig is nagy lendülettel folytatta különböző (fotó-, mozgófilm- stb.) gyűjteményeinek digitalizálását és azok nyilvántartását, ami megkönnyíti számára az új interaktív kiállítások megrendezését. Az állandó kiállítás mellett folytonosan módja lesz időszaki tárlatok megrendezésére, amelyek jól szolgálhatják majd a látogatóközönség informálását a magyar népi kultúra múzeumba mentett kincseiről, a különböző hungarikumokról, a távoli magyar népcsoportok (például moldvai, gyimesi, hétfalusi csángók) hagyományos kultúrájáról. Ebben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeummal és az ország más múzeumaival is együtt tud majd működni. Az időszaki kiállítások jól szolgálhatják Magyarország külkapcsolatait a hazai népek, népcsoportok, vallási közösségek (például zsidók, görögkatolikusok stb.) népéletének tárgyait, szokásait bemutató anyagokkal. Örömmel venném a külföldi múzeumokkal együttműködésben megrendezhető cserekiállításokat is. A hazai közönséget bizonyára érdekelnék az európai népek hagyományait bemutató kiállítások. Kezdeném a szomszédos népekkel, hiszen a román népművészetről, a lengyel, az ukrán,
a szlovák, a cseh, a tiroli stb. néphagyományokról sincs kellő ismeretünk. A kultúrkapcsolatoknak ez az eszköze elősegítené a népeink közötti bizalmat, a kölcsönös megbecsülést és tiszteletet.

¶ Fontosnak vélem a gyermekek megszólítását, a kicsiknek „játszóház”, kézműves-foglalkozás megszervezését, a nagyobbaknak alkalmanként egyfajta „táncház” lehetőségét, és minden korosztálynak az etnofilmek vetítését. Nem csupán a hazai alkotások bemutatása volna hasznos, hanem a világ távoli népeiről készült filmeké is. Végül szükségesnek gondolom egy néprajzi könyveket, képeslapokat, emléktárgyakat stb. árusító bolt létesítését, működtetését.

Simon András tanszékvezető egyetemi docens,

Mód László egyetemi adjunktus,

Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai

Tanszék

¶

 A Szegedi Tudományegyetemen a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Társadalomtudományi Intézetének tagja a Néprajzi és Kulturális Antropoló­giai Tanszék. A képzés néprajz alap- (BA) és mesterszakon (MA) folyik, doktori tanulmányok folytatására a Történelemtudományi Doktori Iskola Modernkor programjának néprajzi témacsoportjában van lehetőség. Tanszékünk tagja a négy európai egyetem közös MA-képzéseként megvalósuló, angol nyelvű, nemzetközi tánckutató képzésnek (Choreomundus).

¶ A szakos törzsképzésben a magyar néprajz klasszikus területei (anyagi kultúra, folklór, társadalomnéprajz), az európai etnológia és a kulturális antropológia irányzatai, tematikus területei szerepelnek. Mindkét képzési szinten 80–80 óra (két–két hét) múzeumi/közgyűjteményi, illetve terep/archívumi gyakorlat elvégzése kötelező. A BA- és MA-képzésben egyaránt belső specializációként választható – országosan egyedül nálunk – a táncfolklorisztika/táncantropológia szakirány, a mesterképzésben emellett a néprajzi kulturális örökség specializáció.

¶ Az utóbbi években számos platformon felvetődött a humántudományok társadalmi és gazdasági hasznának kérdése. Úgy látjuk, ennek a néprajz és a kulturális antropológia területén számos lehetősége nyílhat. Az oktatás minden szintjén és tématerületén szilárd elméleti és módszertani alapokra épített gyakorlat­orientált ismeretközvetítés a célunk. A kompetenciaalapú képzés keretében az elméleti alapvetés a kultúra jelenségeit összefüggéseiben látni és értelmezni tudó, kreatív, problémamegoldó, toleráns gondolkodás és készség megalapozását jelenti szakunk hallgatói számára. A magunk kutatói szakmai tevékenységében csakúgy, mint a hallgatók felkészítésében hangsúlyos szempontnak tartjuk tudományterületünk alkalmazott szemléletű művelését, illetve az erre való képesség kialakítását. A kutatási projektek és gyakorlatok keretében a szakmai intézmények mellett – határainkon innen és túl – a helyi közösségekkel (önkormányzatok, civil szervezetek) kapcsolatokat építve, megkeresésüket fogadva támogatni tudjuk identitásuk erősítését, ami alapot adhat gazdasági erősödésükhöz is (például turisztikai fejlesztések formájában). Munkánk révén megvalósult vagy folyamatban lévő ilyen jellegű szakmai tevékenységi formák: helyi kulturális örökségelemek feltárása, feldolgozása és bemutatása (kiállítások, tájházak, gyűjtemények létrehozása, helytörténeti-néprajzi tanulmánykötetek munkálataiban való részvétel, filmek készítése).

¶ Szakunk ismeretanyagának növekvő fontosságát nem lehet tagadni akkor, amikor például világunkban erősödik az ökológiai szemlélet, hiszen ebben nagyon jól lehet használni azt a hagyományos tudást, amit elődeink felhalmoztak. Ilyen egyrészről a környezetbarát szemlélet, a hulladék nélküli élet, a biotermelés, másrészről pedig az a szellemi kincs, ami a folklórban (mese, dal, tánc, rítusok stb.) ölt testet, amit egyre inkább a nemzeti alapműveltség részévé teszünk, akár terápiás céllal is használunk (mese, tánc, lovaglás, gyógyfüvek ismerete stb.),
az egészséges egyén és az egészséges közösség szolgálata, kialakítása érdekében. Minden kultúra önérték, így a miénk is, a másé is, s ezek védelme fontos, aminek leghatékonyabb útja a kultúravesztés megakadályozása, lassítása. A nemzeti és az egyéni önismeret, a kultúrák együttélése és kölcsönhatása, az abból kibontakoztatható harmónia máig fontos a társadalomban. Ezt, illetve ennek felismerését első helyen szolgálhatja a néprajz és a kulturális antropológia.

¶ A szegedi néprajzi képzésben hangsúlyosan megjelenő néprajzi muzeológia oktatása során is a gyakorlati és elméleti ismeretek együttes átadására törekszünk, azaz hallgatóink tudását igyekszünk olyan módon megalapozni, hogy felkészülhessenek a múzeumokban megkövetelt komplex elvárásokra. A néprajzi mu­zeológiát tehát olyan tudományterületként határozzuk meg, amely nemcsak az általános muzeológiai tendenciákat, hanem a néprajz és a kulturális antropológia legújabb megközelítéseit is igyekszik érvényesíteni az anyagi/tárgyi kultúra vonatkozásában. Érzékenységet mutat a társadalmi problémák
és azok megoldása iránt, próbálja erősíteni a néprajzi gyűjtemények és a különböző társadalmi csoportok közötti kapcsolatokat.

¶ Megítélésünk és elvárásaink szerint a Néprajzi Múzeum új épületébe költözve páratlan lehetőségeket kínál arra vonatkozóan, hogy gyűjteményei szélesebb körben is hozzáférhetővé válhassanak a látogatóközönség számára. Nemcsak a bemutatandó tárgyak mennyiségének jelentős mértékű növekedése, hanem az új kiállítások rendezési koncepciói, installációs technikái mintegy követendő mintaként szolgálhatnak a társintézmények, országos és vidéki múzeumok számára egyaránt. A Néprajzi Múzeum immár nemcsak konferenciái, kiadványai és időszaki kiállításai, hanem állandó tárlatai révén is megerősítheti vezető szerepét a hazai néprajzi muzeológia terén. Különös érdeklődéssel várjuk azt, hogy a nagyközönség számára eddig talán kevésbé ismert Európán kívüli gyűjteményei a 21. században miképpen jelenítődnek majd meg. Összességében úgy ítéljük meg, hogy az új múzeumépület az új kiállításaival általánosságban erősítheti a néprajz mint tudományág szerepét, fokozhatja társadalmi elismertségét, vonzóvá teheti a mai fiatalok körében a néprajzos muzeológus munkakört, biztosítva ezáltal a szakma utánpótlását. Felkeltheti az érdeklődést a hagyományos paraszti tárgyi világ iránt az által, hogy új tárlatain ezt a sajátos tárgyállományt új értelmezési keretek közé helyezve mutatja be. Mindezen túl reméljük, hogy a néprajzi tárgygyűjtés területén érvényesülő új tendenciák, felfogások erőteljesen megjelennek, mintegy iránytűt mutatva más intézmények számára a gyűjteményfejlesztés vonatkozásában.

Jegyzetek

[1] Fél Edit–Hofer Tamás: „Mi, korrekt parasztok… Hagyományos élet Átányon. Korall, Budapest 2011 (első kiadása: Proper peasants. Traditional life in a Hungarian village. Aldine, Chicago – Corvina, Budapest 1969).

[2] Harris–O’Hanlon 2018, 10.

[3] Pagani 2018, 24.