Egy 2009-ben megjelent kézikönyv szerint az Egyesült Államokban 1162 olyan múzeum, illetve múzeum jellegű intézmény működött, amely a kontinensnyi ország etnikai történetével és kultúrájával foglalkozik.² Közülük 622-t valamilyen etnikai csoport tartott fenn, 478 pedig ilyen közösségtől függetlenül működött. Ezek városi, állami, szövetségi, egyetemi fenntartású múzeumok, illetve közintézmények voltak, esetenként magángyűjtők nyilvánossá tett kollekciói. A kötet szerzője, Victor D. Danilov (1924–2018) ismert amerikai múzeumi szakember, a chicagói Tudomány és Ipar Múzeumának korábbi igazgatója, elnöke előszavában hangsúlyozza, hogy a maga nemében ez az első kiadvány, amely erről a nagyközönség előtt alig ismert múzeumtípusról átfogó képet ad. Kivételt csak az olyan országos s nemzetközi jelentőségű „óriások” jelentenek, mint az Egyesült Államok Holocaust Emlékezet Múzeuma és a Smithsonian Amerikai Indián Nemzeti Múzeum Washingtonban, illetve az Ellis Island Bevándorlási Múzeum New Yorkban. A kötet 55 különböző etnikai csoport muzeális intézményeit ismerteti, valamint a több etnikumra kierjedő multikulturális irányultságú szervezeteket. Nagyjából minden negyedik (302) az amerikai őslakosok történelmével, kultúrájával, művészetével foglalkozik, az afrikai amerikaiakkal 189, a zsidókkal 112, a németekkel 66,
a spanyolokkal 60, a dél-, illetve közép-amerikai csoportokkal 56. Az egykori s mai európai bevándoroltak a zsidókon és németeken kívül még 135 intézményt mondhatnak magukénak, amelyek 31 etnikai-kulturális kategória szerint tagolódnak. Ebben a kimutatásban a következő öt magyar múzeum szerepel angol nevük szerinti abc-sorrendben: Amerikai Magyar Múzeum (Passaic, New Jersey), Magyar Népművészeti Múzeum (Port Orange, Florida), Magyar Örökség Múzeum (Cleveland, Ohio), az Amerikai Magyar Alapítvány Múzeuma (New Brunswick, New Jersey), a New York-i Magyar Ház. Nincs föltüntetve a legrégibb intézmény, a Bethlen Múzeum és Levéltár (Ligonier, Pennsylvania), amely a 2000-es évek derekán épp Csipkerózsika-álmát aludta.

A Bethlen Múzeum és Levéltár épületterve, 1990 körül Reprodukció

¶ Ma már nem teljesen ez a helyzet, a passaici múzeum bezárt, anyaga raktárba került, miközben két újabb magyar, illetve magyarokkal kapcsolatos intézmény kezdte meg működését: a Louisiana államban lévő Albany (Árpádhon) Településtörténeti Múzeum, valamint egy magángyűjtemény a kaliforniai Berkeley-ben, az Orly Magyar Kultúrtörténeti Múzeum. A ligonieri pangást pedig új fejlemények váltották fel. A pillanatnyi kép – akár 2009-t, akár 2021-t vesszük – ugyanakkor nem mutatja meg azt, hogy korábban hosszabb-rövidebb ideig milyen más múzeumok működtek, netalán milyen más intézmények alapítása merült föl. Ebből a kimutatásból természetszerűleg a muzealizáció másik iránya is hiányzik, az a több évtizede – változó intenzitással a második világháborút követően – fel-felmerülő törekvés, amelynek nyomán szervezetek, egyesületek, egyházak, magánosok az emlékanyagot Magyarországra juttatták s juttatják. Az „itthon” lévő, amerikai magyar vonatkozású múzeumi tárgyállomány felmérése önálló kutatást, tanulmányt igényelne, amit a meglévő publikációk, gyűjteményi online és offline tájékoztatók vitathatatlan hasznosságuk ellenére sem pótolhatnak.³ Minden további kutatást, kiállítást nagy mértékben elősegítené a különböző múzeumi adatbázisok összehangolása, illetve egy tárgyszintű közös virtuális nyilvántartás folyamatos üzemeltetése. Ezzel itt a továbbiakban nem foglalkozom. Ilyen nyilvántartásnak, keresztutalási rendszernek ugyanakkor más irányban is megvan a létjogosultsága, nevezetesen: a történeti és kortárs migrációk múzeumi „befogadása”, értelmezése, reprezentációja szempontjából.⁴ A magyar emlékek hazahozatalát célzó újabb, kormányzati támogatást élvező Mikes Kelemen Programnak nincs múzeumi vonatkozása, muzeális értékű tárgyak Magyarországra szállítására ebben a keretben nem nyílt lehetőség.⁵

¶ Az Egyesült Államok etnikus múzeumainak s rokon jellegű intézményeinek létrejöttében és működésében nyilvánvalóan két faktor játszik közre: egyrészt az amerikai viszonyok strukturális összetevői, másrészt az egyes bevándorolt, illetve diaszpóra csoportok saját eredet- és alakulástörténete. A kötet szerzője bevezető áttekintésében nem foglalkozik ezzel a különbséggel, s az előbbit is csak közvetve érinti a nagyobb csoportok, etnikai kategóriák szerint rendszerezhető intézmények időrendi felsorolásával. Úgy tűnik, kiadványával a sokszínűséget akarta elsősorban érzékeltetni, ami megnyilvánul az elnevezésekben, a nagy eltérésekkel jellemezhető látogatószámokban éppúgy, mint abban, hogy vannak apró galériák, egyteremnyi bemutatóhelyek, egyházi tárgykollekciók, történeti személyiségek, hírességek emlékhelyei, kiterjedt régészeti és örökségparkok vagy nagy antropológiai, archeológiai múzeumok több tízezer darabra rúgó részgyűjteményei, és így tovább. Arra sem tért ki, mennyire más motivációk hívták életre a 19. századi előzményeket, majd a második világháborút követően megszaporodó etnikai tartalmú vagy orientációjú múzeumokat. A döntő fontosságú polgárjogi mozgalom ilyen irányú hatására is csak annyiban utal, hogy Martin Luther King meggyilkolása (1968) után egész sor különféle afrikai-amerikai intézmény jött létre, köztük a legjelentősebb a több lépésben kialakított, mára mintegy 14 hektárnyi területre kiterjedő atlantai Martin Luther King Nemzeti Történeti Park, amelynek az adott időben évente csaknem egymillió látogatója volt.⁶ A kötet összeállításakor már folytak a később, 2016 szeptemberében megnyílt Afrikai Amerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeumának előkészületei, amely az amerikai történelmet kívánja interpretálni az afrikai amerikai történelem és kultúra szemüvegén keresztül. Missziója szerint minden amerikai múzeumaként működik, mert a közös történelmet mondja el – saját szempontjai szerint. Jókora távolságban áll ez a gondolat a saját múlt és az etnikai kultúra – az etnikus örökség – ünneplésének felfogásától, amelyet Victor Danilov meglehetősen leegyszerűsítve az amerikai etnikai múzeumok fő szerepének tulajdonít. Arra helyezi a hangsúlyt s azt szándékozott a kötettel bizonyítani, hogy bár az Egyesült Államokat tekinthetjük olvasztótégelynek, mégis eredetükre és kultúrájukra büszke népek alkotják. Úgy véli, az etnikai jellegű múzeumok, illetve rokon létesítmények az ország történelmének, kultúrájának jobb megértését szolgálják, beleértve mindazt, amivel a bevándorlóként érkezők és leszármazottaik gyarapították. Ha ez ma már evidensnek tűnik is, korántsem takar mindenkire érvényes és változatlan, illetve azonos módon értelmezett alapigazságot. Az európai bevándoroltak s amerikai születésű gyermekeik, unokáik – különösen a kisebb létszámú csoportok – számára az elismerésnek (recognition) ez a módja a hajdani egyenes vonalú és teljes mértékű asszimiláció javított változatát jelenti, amelynek révén befogadottságukat, otthonosságukat élhetik meg és fejezhetik ki. Az őslakosok, az afrikai amerikaiak,
a mai spanyol nyelvű amerikaiak nem pusztán ebben a körben „mozognak”, saját múltjukat nem szektoriális különbségnek tekintik, amit a többség hosszas küzdelmek nyomán mint valami színezőanyagot elismer, hanem az amerikai történelem meghatározó részének.

¶ Az etnikai múzeumok a fejlettség és szakszerűség vonatkozásában nagy különbségeket mutatnak. Egy olasz vizsgálat kimutatta, hogy a fokozatok a teljes amatörizmus és a professzionalizmus között váltakoznak. A vizsgálatban szereplő nyolc olasz múzeum, kiállítóhely közül csak néhány működik szakmailag képzett munkatársakkal, megfelelő szervezeti struktúrával és viszonylag professzionális irányítással. A szerényebb adottságokkal és működésmóddal jellemezhető intézmények gyűjteményei is sok kívánnivalót hagynak maguk után. Egyik múzeum sincs akkreditálva az Amerikai Múzeum Szövetségnél, ami igazolná, hogy egy intézmény megfelel a múzeumi gyakorlat országosan érvényes normáinak. Mindegyiknél komoly kétségek vethetők fel az alapvető muzeológiai eljárásokat illetően, legyen szó a kiállítások esztétikai színvonaláról, a múzeumi gyakorlat szakmai megalapozottságáról vagy a történeti kutatások újabb eredményeinek figyelembevételéről. Ez leginkább a negligálásukat jelenti, alig van eltérés a bevándorlástörténet sablonos felfogásától: a kiállítások nem lépnek ki a „küzdelem és siker”, valamint az asszimilációs nehézségek tematikájából. A professzionalizmus alacsony fokának a jele, hogy a kritikai szemlélet a kiállításokban alig mutatkozik meg: a bevándorlók élete az érzelmekkel hangolt küzdelem, az etnikai múlt bemutatását pedig áthatja az emelkedett, ünneplő hangvétel. A kiállítási tárgyak ugyanakkor a kulturális kapcsolatokat, a hagyományos életvitel tapasztalatait hangsúlyozzák és állítják előtérbe, elsősorban a család, a vallás és az étkezés tematikája szerint.⁷ A bevándorlástörténet elbeszélésének másutt is jellemző alapmotívuma a túlélésért folytatott harc, a nehézségek heroikus legyőzése. A Chicagóban működő kisebb etnikai múzeumokban is ilyen tárlatok láthatók, noha számtalan apró részlet árnyalja, teszi érthetővé ezt a képet. Az etnikai múlt alakulását azonban az ünnepélyesség foglalja keretbe. A litván múzeum – és persze a lengyel – jól mutatja, hogy nem egyetlen bevándorlásról van szó, ily módon a nehézségek és küzdelmek is különbségeket jelentettek az eltérő bevándorlási korszakok, különböző „hullámok” szerint, amiket nagymértékben befolyásoltak a megtelepedés jellemző fizikai körülményei.⁸

¶ A magyar esetben fokozottan figyelembe kell venni a belső adottságokat. A második világháborút követően nemcsak a „Magyar Amerika” sajátos világa módosult a nagy történelmi változások, illetve a generációs átrendeződés következtében, hanem új migrációs csoportok érkeztek, amelyek saját kulturális törekvésekkel rendelkeztek. A különböző felfogású, orientációjú „nyugatosok”, „emigránsok”, „menekültek”, „disszidensek” vagy „a Kádár-kor árvái” jobbára csatlakoztak ugyan a már meglévő intézményekhez, és fokozatosan át is vették az irányítást az egyesületekben, az egyházaknál és a sajtóban, de önálló intézményeket is alakítottak. Saját önképüket s az idő előre haladtával múltjukat adattárak, gyűjtemények révén is igyekeztek kifejezni, intézményesíteni – legalábbis a szándékok, tervezetek, s ritkábban valóságos intézmények alapításával.

¶ A ma tevékenykedő magyar múzeumok eredetében többféle indítékot lehet megkülönböztetni, s jellegükben is lényeges eltérések állapíthatók meg. Ugyanakkor vannak közös sajátosságok is, a motivációk összefolynak, nincsenek tiszta képletek. Például több gyűjtemény is egyházi keretek között jött létre, mégsem tekinthetők tisztán egyházi muzeális intézményeknek. Noha nincs tisztán magyar művészeti múzeum az Egyesült Államokban, majdnem mindegyik múzeumként működő szervezet őriz képzőművészeti anyagot. Kivételként kell megemlíteni egy 2010-ben „nyitott” internetes galériát. A Hungarian Art Masters Gallery (HamG Gallery) Margareta Schik Bardy (1916–2013) és néhai második férje Thibaud (Tibor) Bárdy (1901–1998) képkereskedő páratlan magángyűjteményéből adott válogatást. Az ezerkétszáz festményt, kétezer-négyszáz akvarellt, grafikát, litográfiát, nyomatot felölelő kollekció e sorok írásakor került Magyarországra, ahol aukción értékesítik az anyagot.⁹ Önálló múzeum alapításának gondolata voltaképpen kivételes elképzelésnek számított – leginkább a passaici vállalkozás tartható ennek –, mert több helyütt is valamilyen átfogóbb, többféle tevékenységet felölelő intézmény részeként képzelték el a múzeum létesítését s tevékenységét. De megemlíthető az a szempont is, hogy az 1970-es években az akkor uralkodó etnikai öntudatosodási közhangulat kifejezetten életre hívott újabb múzeumokat, vagy legalább felerősítette a második, harmadik nemzedék érdeklődését „örökségük” iránt, miközben ez a hatás előnyösen hatott a már meglévő vagy formálódó intézményekre is.

¶ Ha mindezek ellenére külön karakter szerint akarjuk a közelmúltban, illetve a ma működő magyar múzeumokat jellemezni, akkor négy jellegzetesség különíthető el. Először is létezik a háború előtti gyökerek alapján kifejlődött Bethlen Múzeum és Levéltár Ligonierben. A második eset egy olyan komplex, általános magyar kutatóközpont ideája, amely archívumot, könyvtárat és múzeumot tart fenn, s kapcsolódik mind az általános magyarságtudományi kutatásokhoz, mind az amerikai akadémiai világhoz, miközben kiállításaival jelentékeny közösségépítő és tájékoztató szerepet játszik. Ebből az elképzelésből született a New Brunswickban működő Amerikai Magyar Alapítvány, illetve annak múzeuma. A harmadik múzeumalapítási irányt az etnikai reneszánsz, a gyökérkeresés légköre váltotta ki, a fehér amerikaiak öntudatosulási folyamata a polgárjogi mozgalmak következtében.¹⁰ Ebben a keretben egyházi, illetve helyi jellegű „örökséggyűjtemények” jöttek létre Clevelandben, Lorainben, Bridgeporton, Trentonban, Miamiban s szerényebb mértékben több helyütt más magyarlakta helyeken. Sorsuk különbözőképpen alakult. A clevelandi kísérletből nőtt ki a mai, már nem egyházi fenntartású Magyar Örökség Múzeuma, három megszűnt (Lorain, Bridgeport és Miami), az ötödik maradt egyházi keretek között. Ugyancsak ez a korszak erősítette meg a reprezentatív magyar kiállítások megszervezésének igényét különböző városokban, függetlenül tényleges múzeumi háttértől, intézményalapítási szándéktól. Az ilyen bemutatkozások aktuális funkcióján kívül azzal a további „haszonnal” is jártak, hogy a magánosoknál, egyesületeknél, egyházaknál lévő sokfelé – elvileg – muzeális értékű anyagok napvilágra kerültek, s egy részük idővel múzeumi gyűjteményekbe került. Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy nem minden járt így, s emlékek, műtárgyak sokasága utóbb újra eltűnt, kikerült a figyelem homlokteréből.

A Bethlen Múzeum és Levéltár épülete az 1980-as években, Ligonier, Pennsylvania Reprodukció, Bethlen Naptár, 1981

¶ A negyedik irányt a magángyűjtemények jelzik. Bár az intézményesülést ritkán elérő műgyűjtés végpontja többnyire az elárverezés, az anyag szétszóródása, néhány amerikai magyar vonatkozású műgyűjteményből¹¹ létrejött egy-egy alkalmi vagy ritkábban valóságos, önállósult múzeum. Victor D. Danilov is említ olyan egyszemélyes magánmúzeumot, amely a gyűjtéssel közösségi célt szolgál, nem a tezaurálást, a művelődéstörténeti értékek, illetve az értéktárgyak egyéni élvezetét. Itt egy rendhagyó magyar példára is lehet hivatkozni. Sári Gál Imre (1923–2006), clevelandi költő vállalkozása ebbe az „egyszemélyes típusba” tartozik, aki sajátos múzeumot hozott létre könyvekkel s efemer dokumentumok kötetbe gyűjtésével. Az 1978-ban megjelent Clevelandi magyar múzeum című riportkönyvében így írt elgondolásáról: „Ez a könyvem is, mint az előző riport-kötetem, Az amerikai Debrecen, szintén egy mozgó múzeum, amit mondhatnék úgy is, hogy ennek a munkának az első kötete. Talán az utolsó órában készült ez a gyűjtemény, amikor már haldoklik a magyar negyed. […] De, hogy ne tűnjön el innen ez a kis-országnyi magyar etnikum végérvényesen és nyomtalanul, megpróbálom e kis múzeumban is megőrizgetni őket.”¹² Az Amerikába érkezése óta, 1956-tól gyűjtött aprónyomtatványokat, fényképeket, rajzokat, lapkivágatokat két könyve folytatásaként kötetekbe rendezve juttatta el Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba 1981-től kezdődően. Az amerikai magyar kis levéltár című egypéldányos dokumentumgyűjtemény 19 kötetre rúg. Az első három kötet az 1956 és 1982 közötti anyagot öleli föl, az azt követők az évente megőrzött dokumentumokat. Néhánynak másolatáról is lehet tudni.¹³ Nyilvánvalóan határterületről van szó, a szerző a „mozgó múzeum” kifejezést inkább átvitt értelemben, a mozgékonyság és nyitottság hangsúlyozására használja, a gyűjtéssel és megőrzéssel azonban mégis csak a clevelandi magyar múlt bizonyos momentumainak elemi szintű megörökítésére vállalkozott. Akkor kezdte, amikor még nem volt valódi magyar múzeum Clevelandben. S az sem véletlen, hogy milyen nevet adott annak, amit létrehozott. Magyarországi látogatásakor a következőt írta be az érdi Földrajzi Múzeum vendégkönyvébe 1989-ben: „Én magam is állítottam egy múzeumot, fölállítottam a CLEVELANDI MAGYAR MUZEUM-ot, de könyv alakjában; az ott élő magyarság életét, nagyjait mutatom ebben a közegben be.”¹⁴

¶ A továbbiakban az 1920-as évekre visszavezethető ligonieri múzeum háború utáni második korszakát foglalom össze, majd a New Brunswick-i Amerikai Magyar Alapítvány Múzeumának sajátosságait ismertetem. A tanulmány következő, harmadik folytatásában lesz szó Clevelandről, a már megszűnt passaici, loraini magyar múzeumról és néhány más kisebb egyházi gyűjteményről, továbbá a New York-i Magyar Házról, valamint az említett két legújabb múzeumról, az árpádhoniról
és a Los Angeles-iről.

„Megőrző helyből, raktárból intézményt

kell formálni”

¶ A ligonieri múzeum és levéltár építésének 1937-ben kelt terve nem realizálódott, az Öreg Otthon épületgondjain nem egy új épülettel, hanem másként segítettek, a növekvő gyűjtemény elhelyezésének ügye pedig lekerült a napirendről. Olyannyira, hogy az 1950-es évek végén a Bethlen Otthon igazgatója, Daróczy Sándor (1899–1983), aki messzemenően
pártolta az amerikai magyar reformátusság történeti emlékeinek megőrzését, kénytelen volt viszonylag sötét képet festeni a megelőző mintegy másfél évtizedről: „Otthonunknak levéltára és múzeuma is van, aminek alapjait még néhai dr. Kalassay Sándor rakta le. Az idők folyamán elég sok anyag gyűlt össze, de mert annak alapos rendezésére sor soha nem került, az anyag egy része vagy elkallódott, vagy elpusztult. Egyetemes szempontból nagyon fontos volna, hogy ez a levéltár és muzeum fejlesztessék s hogy a népünk, egyházaink, közületeink életére vonatkozó tárgyi adatok (levelek, nyomtatványok, jegyző és pénztárkönyvek, naplók, urasztali térítők, szentedények, fényképek, rajzok, hanglemezek, szalagok, filmek, egyleti zászlók, egyenruhák, jelvények stb.) megmentessenek. A meglevő anyaghoz a magam gyűjteményét hozzáadva s kiszállásaimon, amikor lehet, újabb anyagot szerezve, a gyűjteményt végre rendeztük s lassan a katalogizálásra is sor kerül.”¹⁵ A rendezés egy 56-os menekült, Kovács Zoltán Ákos (1927–1997), a gyermekotthon tanítójának kiegészítő feladata volt, aki utóbb így emlékezett erre az időszakra: „Mint az Árvaház nevelője, Ft. Daróczi Sándor megbízásából megkezdtem az akkor még névtelen archívum összeállítását. Pókhálóból, papírtörmelékből és porból kezdtem meg az anyagok kibányászását, amelyet évtizedek óta gyűjtöttek.”¹⁶ Ezt a munkát ugyan más feladatok miatt ekkor csupán két évig folytatta, de a múzeum és levéltár ügye kimozdult a holtpontról. „Levéltárunkat, múzeumunkat állandóan gyarapítjuk – írta az otthon igazgatója 1961-ben –, jól tudván, a jövő történeti kutatása számára milyen nagy értéket fog jelenteni a tárgyi emlékek, elsődleges forrásanyagok megőrzése.”¹⁷ Az éves jelentésekben ismét rendszeressé váltak a jelentősebb gyarapodások, ajándékozások, illetve az anyagrendezés hírei, s egyúttal újra felmerült az elhelyezés problémája. Nemcsak helyszűkében szenvedtek, hanem a hatósági előírásoknak sem tudtak megfelelni. Az állam egészségügyi hivatala kezdettől kifogásolta, hogy a gyűjteményt az Öreg Otthonban tárolták, sürgették mielőbbi kiköltöztetését. Ideig-óráig tudták „védeni” a helyzetet, de a múzeumot és levéltárat 1974-ben a hatóságok tűzveszélyesnek minősítették, és azonnali kiürítését rendelték el. Január első felében az összes anyagot nagy ládákba pakoltatták, és ideiglenesen a garázsban helyezték el.¹⁸ Ekkor már nem Daróczy Sándor állt a Bethlen Otthon élén, aki tizenhárom évi szolgálat után, 1969 decemberében vonult nyugalomba. Utóda, Nagy Lajos (1911–1984) írta róla jubileumi emlékezésében, hogy az ő „szivéhez állott legközelebb a levéltár és a muzeum”. Az addigi igazgatók elkötelezettségét Nagy Lajos is vitte tovább, s hasonlóképpen az intézmény őt követő vezetői is felelősséget éreztek az amerikai magyar múlt – különösképpen a reformátusság – emlékeinek megőrzése iránt.

¶ Az idők során többféle megoldási terv, gyűjteményi elképzelés született. Eleinte az otthon területén lévő megszűnt nyomda épületét szánták a múzeum és levéltár céljára. Felmerült, hogy a szintén gyarapodó könyvtárat válasszák el a másik két egységtől, és egy jobb megközelítéssel bíró helyen lévő, megfelelő szakemberrel rendelkező intézménynek – például az időközben egyre erősödő Amerikai Magyar Alapítványnak – adják át.¹⁹ Hosszas mérlegelés, vajúdás után a nagyméretű, négy férőhelyes garázs felett építettek egy külön bejárattal rendelkező második szintet, ami átmenetileg megfelelő elhelyezésnek tűnt. Amíg az építkezés zajlott, az anyagot helyben nem tudták elhelyezni, Youngstownba szállították, az ottani Magyar Presbiteriánus Egyház Kálvin-központjának nagytermében tárolták. Miután a két teherautónyi állományt onnét visszahozták, rendezés után, 1984-től az anyag nagyobbik hányada hozzáférhetővé vált. A gyűjtemény tágas, új helyisége megfelelő világítással, fűtéssel, légkondicionálással rendelkezett, ahol szakszerűen, rendszerezve el lehetett helyezni az anyag zömét. A tárgyak, a keretezett képek, a könyvek az otthon gyűléstermébe kerültek. Mindenki érzékelhette, hogy a sok munka, a nem csekély anyagi áldozatvállalás meghozta gyümölcsét.²⁰ Ugyanakkor az újabb anyagok beérkezésének köszönhetően ez a kedvező megoldás is hamar szűkösnek bizonyult, mert az épületrész rövid idő alatt teljesen megtelt. Szinte azonnal megszületett a nagy terv, hogy az intézményt tovább kell fejleszteni és építeni. A feladatot olyan egyházi szolgálatnak tekintették, amely „egyetemes szempontból is igen fontos. Gyűjteményünk nemcsak amerikai magyar történelmünk és kultúránk múltját őrzi, de hisszük, hogy a következő nemzedékek számára majd a származástudat ébrentartását is szolgálja” – fogalmazott 1987-ben az otthon adminisztrátora, az ügy iránt messzemenően elkötelezett Kovács Pál (1930–2009).²¹

Cifraszűr a Bethlen Múzeum gyűjteményében
Fotó: Ludwig Kalman

Tájékoztató leporelló a Bethlen Múzeum és Levéltár új épületének megvalósításához, 1984 Reprodukció

¶ A Bethlen Otthon Igazgatósága és az Amerikai Magyar Református Egyesület Igazgatósága – élén az ügyben szintén rendkívül aktív Bertalan Imre (1918–2008) elnökkel – egy önálló múzeum és levéltár megépítése mellett döntött, amelynek csaknem 350 ezer dolláros költségével számoltak. Az intézményt Bethlen Gyűjtemény és Múzeum néven szervezetileg is önállósították, ami elősegítette a célirányos munkát, főként a szükséges anyagi források előteremtését, ugyanakkor saját szabályzattal, vezetőséggel rendelkező szervezetként léptek föl. A tervezett új, 560 négyzetméter nagyságú épület alsó szintjét szánták a levéltár és kiállítási termek részére, az emeleten egy nagy gyűléstermet akartak kialakítani. Az épület látványtervét közreadták, megindult a gyűjtés (1987), mivel a tervezett költségeknek kevesebb mint harmada állt rendelkezésre. A gyűjtéshez kiadtak egy tájékoztató pamfletet, amelyből több mint hétezer darabot küldtek szét országszerte. Kisebb összegek mellett az első évben egy jelentős felajánlás is érkezett egy lelkész házaspár leányától, Hunyadi Piroskától, aki szülei emlékére huszonötezer dollárt ajánlott fel az építési alapra.²² Volt kapavágási ünnepély (1989), újabb képet is közöltek a tervezett épületről, a tényleges építkezés kezdetét is kijelölték (1992 tavasza), ám arra már nem került sor. „[A] tervet – írta az otthon igazgatója – bizonytalan időre el kellett halasztanunk, mivel a város szennyvíz-tisztító telepe, amely túl van terhelve, több elvezető csatornát befogadni nem tud”.²³ Hamarosan kiderült, hogy az időlegesnek tűnő halasztás valójában véget vetett egy jó három évtizednyi fejlődési periódusnak. A Református Egyesület 1995-ben úgy döntött, hogy mivel a Bethlen Archívum és Múzeum szakképzett kurátor és megfelelő épület nélkül nem képes tovább fejlődni Ligonierben, sokkal kézenfekvőbb, ha az anyagot az Amerikai Magyar Alapítvány addigra elkészült modem, méreteiben is minden igényt kielégítő New Brunswick-i épületében helyezik el letétként. Nem a teljes gyűjtemény került át, hanem az egyháztörténeti, úgynevezett Bethlen Archívum, ami ott rövidesen kutathatóvá is vált. Erről a következő fejezetben még lesz szó. Azzal a feltétellel adták letétbe, hogy katalogizálják a gyűjteményt. Erre anyagi támogatást is szántak, ami kiegészítette a katalogizálást végzők Fulbright-ösztöndíját. A tárgyi muzeális anyag azonban maradt Ligonierben, illetve néhány reprezentatív darab az egyesület washingtoni székházának dekorációjául szolgált.²⁴

¶ Milyen felfogásban, illetve szakmai alapokon folyt a ligonieri gyűjteményi, múzeumi munka a háború utáni újrakezdést követő időszakban? Bármennyire is elkötelezettek voltak az otthon vezetői az emlékek megőrzésében, nem voltak szakemberek, s nem tudtak a feladat ellátásához szakképzett helyi munkaerőt mozgósítani. Korlátaikat időről időre külső segítséggel hidalták át. Komoly segítséget nyújtott Újszászy Kálmán (1902–1994), a Sárospataki Református Teológiai Akadémia volt professzora – egyben a társadalomkutatási célú „faluszeminárium” megteremtője –, a Tudományos Gyűjtemények igazgatója, az Országos Református Gyűjteményi Tanács elnöke és a Tiszáninneni Egyházkerület főgondnoka, aki feleségével 1965-ben, illetve 1971-ben több hetet töltött a helyszínen, s tevőlegesen is rendezte az anyagot. Első alkalommal amerikai egyházak meghívására utazott az Egyesült Államokba. Hivatalos programja végeztével, volt sárospataki tanítványai – György Árpád (1911–1987), a Krisztus Egyesült Egyházához csatlakozó magyar egyházközösségek elnöke és Nagy Lajos, ekkor még az Amerikai Magyar Református Egyház püspöke – kezdeményezésére kereste föl Ligoniert. Kéthetes ottléte alatt – mint fogalmazott úti jelentésében – „az anyagnak a megmozdításában, szétválasztásában, az új gyűjtemény alapjainak lefektetésében és a további tennivalók megtanácsolásában voltunk azok segítségére, akikre ennek a terhe elsősorban hárul”.²⁵ Felesége a kiállítható múzeumi tárgyakat rendezte, és hozzákezdett a fényképek leltározásához. Ekkor született meg a Bethlen Gyűjtemény elnevezés, amely – „a főbb vonalakat kihúzó rendezéssel” – az elődök által felhalmozott anyagból „egy az amerikai magyar irodalomban
gazdag könyvtárral, az egyházközségek és egyháztestek ira-tait őrző levéltárral, a megszűnt egyesületek és egyházközösségek emléktárgyait, illetve klenódiumait befogadó múzeummal, továbbá egy főleg fényképanyagban meglepően gazdag adattárral” rendelkező intézmény kialakíthatóságát vetítette elő. Egyúttal kiválogatták a duplumokat a tervezett hazaküldésük érdekében s azzal a szándékkal, hogy odahaza épüljön belőlük gyűjtemény. Annál is inkább, hogy „amiből több példány áll rendelkezésre azt jobb különböző helyeken őrizni”. Az amerikai kivándorlás emlékeit Újszászy tanítványai már az 1930-as években gyűjtötték a falukutató munkatáborok alkalmával, 1947-ben pedig levelet intézett az amerikai magyar református közösségekhez, hogy segítsék a gyűjtőmunkát a tengerentúli helyszíneken is. „Mindenre szükségünk van, ami a magyarság életével kapcsolatos tárgyi, vagy írott emlék” – írta, és sorolta a gyűjtendő anyagokat.²⁶ Az 1965-ös látogatás tehát egyaránt alkalmat adott arra, hogy a ligonieri gyűjtemény szakszerű alapjait megteremtsék,
és ennek „testvérgyűjteményét”, a sárospataki Adattár amerikai magyar református anyagát helyszíni gyarapítással bővítsék és tegyék teljesebbé. Útjuk során azt is világosan látták, hogy a Bethlen Gyűjtemény további rendezésében mennyire nagy szükség lenne hazai szakemberek segítségére, aminek költségeit egyébként az amerikai magyar egyházak vezetői vállalták volna.

Tálas, valószínűleg Ruth Catlin hagyatékából
Fotó: Török Karola, 2017

¶ Újszászy Kálmán a budapesti Reformátusok Lapja hasábjain tett közzé egy beszámolót a Ligonierben szerzett tapasztalatairól, amely amerikai magyar vonatkozásban – s talán még általánosabb értelemben is – elsőként hozta szóba a hazai sajtóban az örökség formálódóban lévő eszmekörét. Meglátása szerint az amerikai magyarok múlthoz való viszonyulása kettős irányultságú. Egyrészt az a törekvés jellemzi őket generációktól függetlenül, hogy eggyé forrjanak az új hazával. „Régi tapasztalat – írja –, hogy a befogadó nemzet fiává akkor lesz a »hospes«, ha annak történetét, múltját a magáénak érzi.” Ez az egyik fele a dolognak. „Az amerikai »örökség« tudatosítása mellett – folytatja –, vele párhuzamosan és azonos intenzitással halad egy másik folyamat. Amikor az amerikai magyar úgy akar begyökerezni új társadalmába, hogy annak nemcsak a jelenébe, hanem a jövőjébe is beleszövi magát és részt igényel magának az amerikai örökségből, azt a másik örökséget sem akarja elveszíteni, amit a szülőhazából vitt magával. Amilyen mértékben történik a tudatos azonosulás az új haza múltjával, jelenével és ezt a jövőt munkálja: az új világban is színesnek, gazdagnak és sajátosnak érzett magyar »örökség«. Mintha abból érezne valamit az amerikai magyar, hogy amivel hozzájárult új társadalma értékesebbé tételéhez, az nem egyedül az övé, hanem a népé, amelyből származott, s ha azt akarja, hogy ezeknek az értékeknek nemzedékeken át csatornája legyen, akkor nem szabad elszakítania, hanem erősítenie kell azokat a szálakat, amelyek őt az anyaországhoz, annak múltjához és jelenéhez fűzik.”²⁷ Ennek az elképzelésnek egy más aspektusát emelte ki a kéziratban maradt úti jelentésében, amikor úgy fogalmazott, hogy az egykori bevándoroltak amerikai születésű másod- és harmadgenerációnál „»rekompenzációs folyamatok« figyelhetők meg. Ennek terméke, illetve fogalma a »heritage«, azaz a népi, nemzeti, egyházi örökség kérdése, [amely] ma a másodgenerációs magyaroknak talán legközpontibb gondja”.²⁸

¶ A gondolat a második út tapasztalataival tovább gazdagodott. Ekkor Eugene M. Osterhaven, a Western Theological Seminary (Holland, Michigan) professzorának meghívására három hónapot töltött az Egyesült Államokban. Hat hetet fordított gyűjteményi munkára Ligonierben, illetve a magyar gyülekezetek körében tett körút alkalmával.²⁹ Úgy látta, hogy az Egyesült Államokban is megnövekedett a forrásértékű történeti dokumentumok iránti érdeklődés. Újabban „a közép-európai térségből kivándorolt tömegek utódainak érdeklődése jelentkezik múltjuk, származásuk és új hazájukban megtelepedésük körülményei iránt, s ugyanakkor – az őket körülvevő társadalomba betagolódásukkal párhuzamosan – sajátos népi értékeik megőrzésére, nemzeti kultúrájuk továbbvitelére törekvésük is megmutatkozik a csak néhány évvel ezelőttinél is feltűnően magasabb hőfokon”. Az amerikai társadalomra ekkor jellemző, erősödőben lévő történeti érdeklődésnek – a származás megbecsülésének – ez a kissé idealizált értékelése Újszászy Kálmán felfogásában annak volt a jele s bizonyítéka, hogy kialakulóban van a Közép-Európából zömmel a századforduló körül kivándorolt etnikumok múlttudata, amelyhez egy közösségnek „általában három-négy nemzedéknek megszakítatlan, folyamatos letelepültségére van szükség”. Akik tehát a századforduló időszakában „hagyták el hazánkat – fejtegette –, most jutottak odáig, amikor már csak az utódokban, leszármazottakban, a második és még inkább a harmadik generációban élnek, s ezeknek lett vagy lesz ügye az, hogy a maguk jobb megértése végett, önismeretük okából is számba vegyék, rögzítsék, őrizzék és továbbvigyék mindazt, ami »pionír« elődeiktől maradt reájuk”.³⁰

¶ Akik magyar részről meghívói voltak, legföljebb azonban szószólói lehettek a másod- és harmadgenerációnak, minthogy lényegében első nemzedékbeli bevándoroltaknak számítottak. Bár mindkét említett egyházi vezető, György Árpád és Nagy Lajos az Egyesült Államokban született az első világháború előtt, szüleik hazavitték őket Magyarországra, és ott nevelkedtek, a teológiát Sárospatakon végezték, illetve ott sajátították el az alapokat. Béky Zoltán (1903–1978) – nagy tekintélyű püspök, egyesületi elnök – vagy a fiatalabbak közül Bertalan Imre ugyancsak pataki diákok is voltak. A gyülekezetek és az Amerikai Magyar Református Egyesület tagságát már valóban az amerikai születésű nemzedékek dominálták, a vezetőség – a „hangadók” többsége – azonban még inkább a bevándoroltak köréből került ki. Ők fogalmazták meg, tolmácsolták a közhangulatot, ami a jelen esetben azzal járt, hogy az amerikai magyar reformátusság emlékei gyűjtésének, megőrzésének jelentőségét kiemelték az addig jellemző érvrendszerből – hogy tudniillik a majdani történész megírhassa hiteles történetüket –, s felruházták azzal a jelenben is megtapasztalható, átélhető gyakorlati „haszonnal”, amely a múltnak a közösségek összetartását, azonosságtudatát
szolgálja.

Faragott pannó az 1939-es New York-i világkiállítás magyar anyagából
Ismeretlen fényképész felvétele a Bethlen Közösségek 2021 előtti honlapján

¶ Újszászy Kálmán hazatérését követően kidolgozta „egy a már meglévő alapok felhasználásával létesíthető Amerikai Magyar Református Tudományos Gyűjtemény (röviden: Archívum) tervét”. A rá jellemző visszafogottsággal hozzátette: „korántsem [a] kivitelezés céljából, hanem sokkal inkább azért, hogy amennyiben és amikor egy ilyennek létesítésére az illetékesek elérkezettnek látják az időt, s ha jobbal, mással, az igényekhez, szükségekhez és lehetőségekhez inkább igazodóval nem rendelkeznének, szempontokat adjon. Egyszóval: kéznél legyen, szolgáljon.” Kézirata nem jelent meg, de Ligonierbe eljutott, s a munka ennek alapján, illetve a Bethlen Gyűjtemény fejlesztésére a helyszínen megfogalmazott tanácsai nyomán folytatódott.³¹

¶ A tervezet átfogó gyűjteményi, illetve intézményalapítási
és -szervezési koncepció s mint ilyen, alighanem a legteljesebb, ami valaha is született egy amerikai magyar archivális és/vagy muzeális intézmény létesítése, működtetése vonatkozásában. Hasonló részletességű, kidolgozottságú elképzelés egyetlen más amerikai magyar múzeum (vagy levéltár) esetében sem készült. Szerzője szinte minden szóba jöhető alapelvre kitér: a gyűjtőterület, a megőrzendő anyag jellege (a gyűjtési terület), a földrajzi, illetve épületbeli elhelyezés, a személyzet, a működési szabályzat, az anyag számbavétele – beleértve az eredetiben már nem gyűjthető, másolatban megszerzendő fontos források –, az intézményközi kapcsolatok kérdéseire. Mindezek előtt azon elengedhetetlen követelmény tisztázását is hangsúlyozta, „hogy ki szervezze, ki legyen a gazdája” és milyen irányító testület vezesse, felügyelje az ily módon létrejövő Archívumot. Miként a tervezet bevezető első pontjában megfogalmazódik, csak mindezek nyomán jön létre egy valódi intézmény: „A [Bethlen Otthonban őrzött] dokumentációs együttes megszilárdulni csak akkor tud majd, ha kiemelkedik »ad hoc« jellegéből, és az amerikai magyar reformátusságon belül elfoglalja az őt megillető helyet ennek intézményi sorában. Azt jelenti ez, hogy nemcsak tudomásul kell venni, hogy van, hanem döntést kell hozni afelől, hogy legyen; azaz a szó szorosan vett értelmében létesíteni kell; letéti, megőrző helyből, raktárból intézményt kell formálni belőle.”³²

¶ Az otthonban lévő – valóban ad hoc jelleggel felhalmozódott – anyag csoportjairól megállapította, hogy a leginkább történeti és forrásértékű anyag levéltári jellegű, ez képezi
a gyűjtemény törzsállományát. Minden más részlegük csak ezt erősíti, illetve kiegészíti. Ilyennek tekinthető az Archívum muzeális részlege – vagyis a szorosabban vett múzeum –, aminek tartalmát, illetve a tárgyak jellemző bekerülési módját
a következőképpen foglalta össze:

¶ „Az egyházközségi és egyesületi, valamint az egyháztársadalmi élet tárgyi dokumentumai, elsősorban a gyülekezeti használatban levő ötvösművek, textíliák, közelebbről: úrvacsorai és keresztelő edények, terítők, ruhák (papi öltöny, palást), pecsétek, emlékérmek, zászlók tartoznak ide, és Archívumba kerülésük történhet használaton kívüliségük, elavulásuk vagy megrongáltságuk okából, vagy az egyházközség megszűnte miatt, illetve szakszerű kezelés és őrzés céljából.

¶ A muzeális tárgyakhoz soroljuk azoknak a tárgyi emlékeit, ismert kifejezéssel élve relikviáit, akiknek fontosabb szerepük volt az amerikai magyar református egyházi életben, általában a magyarság életében. Kitüntetések, egy-egy személyhez vagy családhoz kötött jellegzetes vagy önmagukban is értékes használati tárgyak tartoznak ide, valamint a portrék, de itt kell elhelyezni – legalábbis átmenetileg – azokat a muzeális értékű tárgyakat is, amelyeket tulajdonosaik adnak át, vagy hagynak az Archívumra, meg az esetben is, ha nem egyes darabokról, hanem egész gyűjteményekről van szó. És ugyanitt helyezendő el a nem személyes jellegű, de az amerikai magyarság, közelebbről reformátusság életét, a református egyházak és intézmények munkásságát illusztráló emlékek, valamint az egyháztagok egyéni kegyességének dokumentumai (áhítatos könyvek, énekeskönyvek, házi áldás, házi persely stb.).”

¶ Továbbá ide sorolhatók még „a fényképek, filmek, diák, magnószalagok mint az egyház életének képes, illetve hallható ábrázolásai, rögzítései”.³³

¶ Újszászy Kálmán tervezetének nagy erénye – s ebből a szempontból kifejezetten unikum az amerikai magyar múzeumi elképzeléseket, illetve intézmények gyakorlatát tekintve –, hogy aktív gyűjtőmunkát, gyarapítási elveket is megfogalmazott. Vagyis egyértelművé tette, hogy nem elég befogadni a felajánlott vagy a gazdátlanul maradt múltbeli rekvizitumokat, hanem elébe kell menni a dolognak. Más szóval: a levéltárnak, a múzeumnak átgondolt gyarapítási elvekkel s gyakorlattal kell bírnia. Ennek értelmében részletezte az iratképző egyházközösségek, testületek anyagának felmérését, illetve az Archívum részére történő beszolgáltatás követelményeit, módozatait. Míg a forrásértékű, egyedi dokumentumok értelemszerűen az Archívum levéltárát kell hogy gyarapítsák, a sokszorosított anyagok – gyülekezeti, testületi hírlevelek, jubileumi emlékfüzetek s más kiadványok – több példányos beszolgáltatását irányozta elő. Fontosnak tartotta ugyanis, hogy ez utóbbiakból egy-egy példányt amerikai,
illetve magyarországi gyűjtemények számára is szükséges eljuttatni. Gyülekezeti látogatásai révén személyesen is tárgyalt erről az érintettekkel, s ennek köszönhető, hogy a sokszorosított, nyomtatott duplumok egy sorozata valóban megérkezett Sárospatakra – az első küldemény már 1965 novemberében –, s ezáltal, illetve az idézett előzmények alapján létrejött a Nagykönyvtár Tudományos Gyűjteményein – az Adattáron – belül egy jelentős amerikai magyar gyűjtemény. Újszászy Kálmán eredeti, 1947-ben megfogalmazott elképzelése a gyűjtőmunkára „az amerikai magyar élet egészére vonatkozott”, a megvalósulás a „hazai és újhazai adottságoktól meghatározottan” az egyházi anyag gyűjtésére korlátozódott. Ezzel ő maga is kénytelen volt szembesülni. Amerikai útjai alkalmával – mint fogalmazott – „csak az egyházak, közelebbről a református egyházközösségek és intézmények kapui voltak nyitva a gyűjtőmunka előtt. Másfelé ezeket a kapukat nyitva akkor sehol sem találtuk. Rá voltunk kényszerítve tehát arra, hogy az egyházi anyag gyűjtésénél maradjunk”.³⁴

Díszmagyar kiállítva a Hagyományőrző Központban
Ismeretlen fényképész felvétele a Bethlen Közösségek 2021 előtti honlapján

Kiállítási részlet a Hagyományőrző Központban
Ismeretlen fényképész felvétele a Bethlen Közösségek 2021 előtti honlapjánIsmeretlen fényképész felvétele a Bethlen Közösségek 2021 előtti honlapján

¶ A Bethlen Archívum alakításához újabb szakmai segítséget
a művészettörténész Szabó Györgytől, a New York-i Metropolitan Museum of Art úgynevezett Lehman-gyűjteményének kurátorától kértek, aki 1976-ban megtekintette a tárolásra és kiállításra tekintetbe jövő helyiségeket, és szakvéleményt írt a Bethlen Otthon vezetőségének az elhelyezés lehetőségeiről. Ő is kiemelte a gyűjtemény történeti értékét, és megerősítette az Újszászy-féle anyagfelosztás helyességét, vagyis a könyvtár, archívum, múzeum egységeinek szükséges elkülönítését.³⁵ Amikor a legközelebb jutottak a levéltár
és múzeum megvalósításához – „mire a magvetés kikelt” nyolc évvel Újszászy Kálmán második útja után³⁶ –, Magyarországról hívtak segítséget. A gyűjteményben bő három éven át dolgozott Oláh Béla (1910–1989), volt biharugrai, gebéi (nagykátai) nyugalmazott lelkész és felesége, akik a teljes állományt áttekintették, az ömlesztett anyagokat, különféle adományokat kicsomagolták, csoportosították. Már Youngstownban megkezdték a munkát, amelynek a fő vonulata a levéltári iratok, nyomtatványok, hírlapok, folyóiratok feltárására, rendszerezésére vonatkozott. Munkájuk eredményeként a teljes, illetve a folyamatosan érkező új anyag az öregotthon garázsa felett kialakított helyiségben szakszerűen csoportosítva, polcokra helyezve hozzáférhetővé vált. Van nyoma a tárgyak leltározásának is, bár egyedi nyilvántartás, valamilyen jegyzék legföljebb csak egy részükről készült. A tizenöt darabot számláló „zászlógyűjtemény” jegyzékét Bertalan Imre közre is adta, mint a múzeumi anyag leggazdagabb egységét. A lista a zászlók feliratát és az állapotukat tünteti föl – anyagukat, méretüket nem –, valamint az egyik esetében a készítő, Papp Ferencné, New York-i zászlókészítő nevét. „A legtöbb zászló siralmas állapotban van” – írta, s kérte az egyházi varró- és kézimunkakörök, egyéni érdeklődők segítségét a zászlók helyreállítása érdekében. A Kalassay Sándor idejében bekerült – a korabeli beszámolók alapján ismert – zászlók azonban nem szerepelnek a jegyzékben, ami mutatja a korai gyűjtések megőrzésének esetlegességét, az anyagpusztulást.³⁷

¶ A levéltárat Oláh Béla rendezte napi nyolc-kilenc órában, a tárgyakkal felesége foglalkozott. A zászlókról így írt: „Meg kell emlékezni azokról a különféle zászlókról, amelyek 60-80 éven keresztül össze-vissza hányódtak, elsorvadt gyülekezetek hozták be őket, szétszakadva, szétmálva, piszkosan-rongyosan. Ezeket én próbáltam megmenteni az érdeklődő utókor számára. Úrasztali térítők is voltak, hasonló állapotban. Ez sem volt egyszerű, könnyű és tiszta munka. A csodálatos gyűlésteremben beépített könyvespolc van […], itt helyeztük el a rendbe hozott zászlókat, úrasztali térítőket, ezek csodálatosan gazdagon díszített aranydíszítésű teljes garnitúrák voltak. Van egy zárt vitrin is itt, régi papi öltözetek, palást, zsinati – amit a palást alatt viseltek –, kisleány magyar ruhák, babák, hortobágyi csikós szűr, egyházi edények, kézimunkák. Mind-mind a magyar nemzet drága, ma már ott elfelejtett értékes nemzeti öröksége.” A múzeumi anyaghoz tartozott még a régi kiadványok nyomdai kliséinek két-három ládányi gyűjteménye. Szintén a gyűlésteremben helyezték el a berámázott nagyméretű festményeket, fényképeket, amelyek többek között „nagyjainkat” ábrázolják: Kossuthot, Petőfit, Ravasz Lászlót, Baltazár Dezsőt, valamint az otthon vezetőit. „Ezeket én mostam le […] a nagyterem falát a 164 kép teljesen befedi, mind a négy oldalon.”³⁸

¶ Ahogy a feldolgozásnak híre ment, szinte naponta érkeztek újabb anyagok. Sokszor annyi gyűlt össze, hogy a nagyterem szinte kezdett kicsi lenni, a polcokat, dobozokat nem győzték rendelni. Az érdeklődés az 1980-as évek folyamán nem csappant meg, évről évre jelentős hagyatékok gazdagították a Bethlen Gyűjtemény és Múzeum állományát.

¶ Oláh Béla és felesége 1984 nyarán tért vissza Magyarországra. Ezt követően, rövid kihagyás után újra Kovács Zoltán Ákost bízták meg a gyűjtemény gondozásával, aki ezt a feladatot félidőben látta el, miután az öregek otthona lakóinak lelkigondozása is rá hárult. Nyugdíjba vonulásáig, 1992-ig minden évben jelentést tett közzé az elvégzett főbb munkákról, a gyarapodásokról, amelyek a beszámolás kötelezettségén túl azt is igazolták, hogy szükség van egy új múzeumépület megépítésére. Már első alkalommal azt kellett írnia, hogy több ezer fontra rúg azoknak az anyagoknak a súlya, amelyek dobozokban állnak, mert nincs már mód elhelyezésükre. Ekkor többek között megemlített egy 1855-ös datálású Kossuth-levelet, az új adományok közül pedig egy múlt századi „magyar nagykövetének ezüstszálakkal kivarrott magyar ruháját, amelyet csupán hivatalos fogadások alkalmával viselt”, továbbá egy 19. századi magyar huszáruniformist s „az Osztrák–Magyar Monarchia fogatolt vonatosztályának csákóját”.³⁹ Egy másik alkalommal arra biztatta olvasóit, hogy „az anyaggyűjtésben keljenek versenyre Nt. Bertalan Imrével”, a Református Egyesület elnökével, aki „értékesebbnél értékesebb anyagokat” hoz be az archívumba. Ekkor arra is kitért, hogy a felügyelőbizottság döntése értelmében beiratkozott a pittsburghi Duquesne Egyetemre, hogy levéltári képesítést nyerjen, mivel „gyűjteményünket az amerikai standardok alapján szükséges kategorizálni”. Az egyetem Archival Science esti kurzusát hallgatta, és sikeres vizsgát tett. Ennek nyomán az Archívum rendezését az Amerikai Levéltári Egyesület (Society of American Archivists) segédletei s a képzés során nyert ismeretek alapján végezte. Minthogy mindaddig mindössze egy sorszám szerinti Accession Book – értsd: növedéknapló – volt az átvett anyagokról, hozzákezdett egy „alfabetikus katalógus készítéséhez”, hogy az egyes tételeket meg is lehessen találni. A profiltisztítás jegyében az angol nyelvű szépirodalmi műveket átadták a ligonieri városi könyvtárnak, a teológiai munkákat azonban megtartották, „mert ezekre itt van szükség”. A több mint háromezres magyar szépirodalmi könyvtárukat az idősotthon egyik lakója kezelte.⁴⁰

¶ Ebben az évtizedben az egyháztörténeti, iratok, dokumentumok, a lelkészi hagyatékok mellett meglehetősen változatos anyaggal gyarapodott a ligonieri gyűjtemény. Kaptak történeti értékű kiadványokat, például a Károli Biblia hetedik és nyolcadik kiadását 1704-ből, illetve 1804-ből, énekes- és imádságos könyveket, még Magyarországról is. Dr. Ludász Gyula (1912–1999), volt nagyari lelkész, a Debreceni Református Teo-lógiai Akadémia ny. titkára régi zsoltárokkal és imádságos-
könyvekkel gazdagította az állományt.⁴¹ A gyarapodás ekkori ütemét, növekvő volumenét jelzi, hogy míg 1986-ban nyolc személytől kaptak könyveket, iratokat, képeket stb., addig 1987-ben az ajándékozók száma 29-re emelkedett. A következő évben már negyvenegyen küldtek be értékes anyagokat, tárgyakat, 1989-ben 92 adományozóról lehetett számot adni, s a Kálvin Egyházkerület megőrzés végett átadott 12 doboznyi iratot, egyháztörténeti dokumentumot. Ekkor Fogarassy Károly kaliforniai grafikus, szobrász tizenegy olajképéhez jutottak hozzá. „Kaliforniából kaptunk egy gyönyörűen faragott pásztorbotot, amelyet az 1920-as évek elején készített egy művész. A botra spirális alakban a Himnusz első verse van kifaragva, s a többi helyre a művész hazánk kimagasló hőseinek arcképét faragta. […] kaptunk még varrottasokat, díszmagyart, szűrdíszt stb.”⁴²

Kiállítási részlet a Hagyományőrző Központban Ismeretlen fényképész felvétele a Bethlen Közösségek 2021 előtti honlapján

¶ „Az 1988. esztendő legértékesebb adománya – olvasható a kurátori jelentésben – néhai Ruth Catlin hozzátartozóitól jött, akik egy gyönyörű, magyar motívumokkal festett, komplett falusi bútorral gazdagították gyűjteményünket. Az amerikai Ms. Ruth Catlin, aki a magyar festő és népművészet szerelmese volt 1938-ban hazautazott Magyarországba, s magyar népművészekkel megcsináltatta a fent leírt bútorokat, s azokat ide Amerikába, New Canaan, Connecticut államba hozatta, s berendezett velük egy magyar stílusban épített házat.”⁴³ A bútorzat ma is megvan, eredetük azonban úgy tűnik, már elenyészőben van… Már csak emiatt, valamint az idézett feljegyzés pontatlanságai, bizonytalan információi miatt érdemes az adományozó kilétéről összegyűjthető adatokat összegezni. Az bizonyos, hogy – a fentiekkel ellentétben – Ruth Catlin (1883–1978) nem magyar bevándorlóktól származott, hanem egy „régi” vermonti családból, bár Evanston, Illinois-ban született. John Dewey (1859–1952), Frances Parker (1875–1924), Horace Mann (1796–1859) pedagógiájának követőjeként az Oregon állambeli Portlandben nyitott magániskolát 1911-ben, amely később egy másik progresszív iskolával egyesült, s mind a mai napig fennáll mint a város legnagyobb nem egyházi fenntartású magániskolája (Catlin Gabel School). Magyarországi útjáról nem sikerült eddig adatot találni. Ellenben annak egyértelmű nyoma van, hogy 1939-ben, fél évvel a müncheni egyezmény után tért vissza Csehszlovákiából, ahol csaknem hét hónapot töltött „az emberek között elvegyülve”. Tapasztalatai alapján többfelé előadásokat tartott a Habsburg-önkény ellen küzdő „nagy hazafi, Thomas Masarykról” és „a csehszlovák nép életéről”. Az volt a véleménye, hogy nem volt a történelemben nagyobb tragédia, mint ennek a kis népnek a feláldozása Münchenben. Magyar szimpátiájáról, netán „magyar stílusban épített házról” nincs információ. A népművészet iránti érdeklődése iskolázottságából, műveltségéből, világlátottságából következhetett – tanulmányi céllal korábban járt már például Új Zélandon is –, a magyaros bútorzat beszerzése egy rövid látogatásnak, talán egy bútorfestővel való megismerkedésének köszönhető. Ehhez azonban további kutatásra van szükség. New Canaanban bátyja lakott, akinél nyaranta megfordult, s ahova idős korában visszavonult. A bútorzat ily módon került innét a Bethlen Múzeumba.⁴⁴

A Clevelandi Magyar Ifjúság Egyletének hagyatéka: zászlók, egyleti jelvények
Fotó: Kertész Adrienn, 2018

Úrvacsoraasztal az egykori South Chicagó-i magyar református templomból, rajta a reformáció 500. évfordulójára rendezett kiállítási tárgyakkal
Fotó: Török Karola, 2017

¶ Az anyaggyarapodást elősegítette, hogy a Református Egyesület közgyűlési ajánlással minden helyi és központi tisztviselőjét arra buzdította, hogy „legyenek történészek”: az egyházakkal, az egyesülettel és társadalmi szervezetekkel kapcsolatos minden történeti értékű anyagot igyekezzenek összegyűjteni.⁴⁵ Az 1980-as években végbement sokat ígérő fejlődés – mint már szó volt róla – 1995-ben zárult le. Kovács Zoltán nyugalomba vonulása után néhány évig még a volt kalamazooi lelkipásztor, Posta József gondozta a gyűjteményt. Miután a tervezett új levéltár és múzeum nem épült meg, s a levéltári anyag legértékesebb része New Brunswickbe került, beállt a visszalépés korszaka. A múltat, az egyháztörténeti emlékek megőrzésének hagyományát nem tagadták ugyan meg, de az önálló intézmény felállításának gondjait elvetették. Úgy tűnik, csak időlegesen, mert egy évtizednyi kihagyás után, a közelmúltban ez ismét terítékre került. A „pangást” követő új korszak 2007-ben vette kezdetét, amikor a Bethlen Otthon hosszas stratégiai tervezőmunka alapján nevet változtatott
– Bethlen Közösségek (Bethlen Communities) –, és új, több helyszínen, illetve épületben folyó, akkreditált rendszerű komplex idősgondozás és -rehabilitáció gyakorlatát vezették be. A régi, történeti értékű központi épületnek – amely fényképe e tanulmány első részében látható – új funkciót szántak. Felújítása elkészült, az emeleten kapott helyet az Örökség (vagy más néven Hagyományőrző) Központ (Heritage Center), amely helyet biztosít a levéltári és múzeumi anyagnak is. Az új elhelyezés egyben az emlékanyag mint örökség újabb felfogását képviseli.⁴⁶ Teljességgel légből kapott tehát az a nemrég kelt állítás, hogy a Bethlen Otthon anyaga elkallódott, megsemmisült volna.⁴⁷ Új tárgyak is gyarapították a gyűjteményt. Említést érdemel például egy úrvacsoraasztal és egy Mózes-szék, amelyek az első, 1898-ban épült chicagói református templomból származnak. Miután a megrongálódott templomot 1940-ben lebontották, ezek a közeli Whiting, Indiana református templomába kerültek – ahova a hívek egy része csatlakozott –, s egészen 2006-ig használatban voltak. Ekkor a város egy építkezés miatt lebontatta a templomot, az egyház lelkésze, Ludwig Kálmán, egyházkerületi püspök, aki ekkor a Bethlen Gyűjteményt is felügyelte, Ligonierbe szállította
a két nagy múltú relikviát.⁴⁸

¶ Az utóbbi években a Kőrösi Csoma Sándor program keretében ösztöndíjasok segítették a Bethlen Közösségek munkáját. Eddig öten jutottak el ide. Tevékenységük részben kiterjedt a levéltári, múzeumi anyagok rendbetételére, illetve alkalmi kiállításokat is szerveztek. Simon Ervin, Kerekes Tímea elsősorban kulturális, közösségi programokat szervezett, illetve magyart tanított.⁴⁹ A gyűjteményi munkát húszévnyi szünet után az anyag ismételt csoportosításával az Újvidéki Egyetem Földrajz Tanszékének volt munkatársa, a vajdasági Cvetanovic Milán kezdte 2015 őszén. Elsősorban a tömegesen érkezett gyülekezeti kiadványokat, könyvadományokat szelektálta és dobozolta be tárgyuk szerint.⁵⁰ Utána a könyvtárszakos Török Karola folytatta a munkát, aki kilenc hónapot töltött Ligonierben 2016–17 folyamán. Ezalatt két kiállítást szervezett. Az egyik 2016 őszén volt megtekinthető, a Bethlen Otthon fennállásának 95. évfordulója alkalmából. Az otthon történetével kapcsolatos anyagot a közösség munkatársai állították össze, amely ezt megelőzően a helyi könyvtárban is megtekinthető volt. Ekkorra sikerült néhány tárgyat, bútort is megtisztítani (szútalanítani stb.). A bútorok s a kiállítás egész évben látható volt a felújított régi épületben, a Hagyományőrző Központban.⁵¹ A másik kiállítás 2017 tavaszán a reformáció 500 emlékévhez kapcsolódóan készült, döntően a múzeumban található tárgyi emlékek, régi bibliafordítások és kiadások, énekeskönyvek, egyháztörténeti kiadványok alapján.⁵² Mindemellett hagyatékok, adományok begyűjtésével is foglalkozott, de tevékenységi körébe tartozott – mint a többieknek is – a magyartanítás, valamint különféle kulturális programok szervezése. Legutóbb a Sárospataki Református Teológiai Akadémián végzett lelkész, Kertész Adrienn munkálkodott Ligonierben. Elsődleges feladata az otthon idős gondozottjainak lelki szolgálata volt, de emellett rá hárult
a múzeum és levéltár további rendezése is.⁵³

Az Elmhurstben tervezett magyar múzeum és könyvtár tervét ismertető újságcikk részlete
Reprodukció, Testvériség / Fraternity, 1954. 7. sz.

Az Amerikai Magyar Tanulmányi Alapítvány tervei Reprodukció, The Elmhurst College Bulletin, May 1955

¶ A további rendszerezés, katalogizálás, szkennelés, közreadás előmozdítására 2019-ben a Pennsylvania Historical and Museum Commission 11 600 dolláros támogatást biztosított.⁵⁴ Ennek felhasználásáról, illetve a Covid–19 esetleges ezt befolyásoló körülményeiről egyelőre nincs információ. A gyűjtemény s különösen a muzeális anyag jövőbeli sorsa a Bethlen Közösségek vezetőségének döntésén múlik, amelyet feltehetőleg erősen befolyásol az a körülmény, hogy az intézmény ma már lényegében amerikai kézben van. Nem sok jót ígér, hogy az intézmény honlapján ma már nem szerepel a múzeumot és levéltárat ismertető, Ludwig Kálmán által írt korábbi tájékoztató. Kérdés, hogy az alapítók és a korábbi működés magyar jellege és tartalma, az intézmény sokszor emlegetett kulturális öröksége lesz-e annyira erőteljes motiváló tényező
a számukra, hogy a Hagyományápoló Központ, illetve a múzeum hosszú távon is fennmarad és a lehetőségek szabta módon esetleg megerősödik, netán még önállósulhat is.

„Privát egyének jóvoltából létrejött

és fenntartott múzeum”

¶ New Brunswickben 1989. május 21-én nyílt meg az Amerikai Magyar Alapítvány székháza – Magyar Örökség Központ –, amely a magyar kultúra megőrzését szolgáló múzeumnak, könyvtárnak és levéltári gyűjteménynek ad otthont. Az „álom” megvalósulását több évtizedes tervezgetés, kitartó munka és elszántság, s nem utolsósorban jelentős pénzmennyiség összegyűjtése tette lehetővé. Az alapítványt 1954 legvégén jegyezték be – ekkor még Amerikai Magyar Tanulmányi Alapítvány (American Hungarian Studies Foundation) néven –, amelynek kezdete egy még korábbi előzményre megy vissza. A későbbiekben a „történeti jelentőségű” kiinduló pontként emlegették 1941 szeptemberét, amikor Chicago egyik nyugati külvárosában, egy protestáns egyházi főiskolán „először ült egy osztály magyar tanár előtt”. Az osztály mindössze két hallgatóból állt, de ezzel megindult a magyarnyelv-oktatás
az Elmhurst College-ban, egyedüliként ebben az időben az egész országban. Tanáruk a magyarországi magyar–francia szakos tanári diplomával, amerikai lelkészi képzettséggel és gyakorlattal rendelkező Dienes Barna (1895–1950) volt, aki ekkor a Chicago déli oldalán működő magyar református egyház lelkészeként egyben a német alapítású amerikai református egyház – az Evangelical and Reformed Church – Magyar Egyházkerületének elnöki tisztét is betöltötte.⁵⁵ A program célja az volt, hogy az Amerikában született második generációnak felsőbb szintű magyar nyelvoktatást biztosítsanak, megismertessék a beiratkozó hallgatókkal a magyar történelmet, irodalmat, kulturális hagyományokat, azzal a reménnyel, hogy soraikból kerülhessenek ki az újabb, amerikai magyar egyházi és világi vezetők, akik a magyar értékeket megőrzik és az amerikai társadalom felé is közvetíteni tudják. Tizenöt évvel később a főiskola nyolcszáz diákja közül már ötvenen tanultak a magyar szakon – fő tárgyuk mellett –, s a legjobbak közül többüknek az alapítvány biztosított tanulmányi ösztöndíjat. A program megerősítésére létrehozott tanulmányi alapítvány igazgatósága 1955-ben félmillió dollár összegyűjtését határozta el, hogy bővítsék a magyar programot, ösztöndíjakat biztosítsanak, negyedéves tudományos publikációt indítsanak, illetve önálló épületet emeljenek egy Magyar Múzeum és Könyvtár céljaira.⁵⁶

¶ Az alapítvány egy korabeli közleménye így foglalta össze
az épülettel kapcsolatos elképzeléseket: „A tervezett múzeumi épületben helyeznék el a kollégium magyar könyvtárát, valamint az eddig összegyűjtött magyar élet múzeumi értékű emlékeit. Ez a múzeum és könyvtár őrizné meg az amerikai magyar élet hagyományait, könyveit, iratait, tevékeny munkások neveit és [a] múzeum tárgyait. […] A múzeum épület foglalná magában a Magyar Amerikaiak Nagyjainak Emlék Csarnokát (Hall of Fame). Ez örökítené meg az utókor számára azon magyar származású férfiak és nők nevét és munkásságát, akik az amerikai élet kiépítéséhez a tudomány, művészet és kultúra terén vagy bármi egyéb módon hathatósan hozzájárultak.”⁵⁷ A majdani múzeum gyűjteményének alapját Charles Harsanyi (1905–1973) amerikai magyar festőművész vetette meg, aki elsőként tett felajánlást: Téli táj című olajképét 1955-ben adományozta az újonnan alakult alapítványnak.⁵⁸

¶ Az épület mielőbbi megvalósításához néhány magyar építész rögtön fel is ajánlotta segítségét. Sőt, egy „magyarbarát” mexikói mérnök meg is ajándékozta a magyar program intézőit egy vázlatos épülettervvel. „Örömmel fogadtuk álmunknak ez[en] első valóra vált ígéreteit – írták a vázlat közlésével az Amerikai Magyar Református Egyesület havi értesítőjében –, melyhez minden magyar hitét és segítségét kérjük.”⁵⁹ Az alapítvány hivatalosan 1955 januárjában kezdte meg működését, s ezt a rajzot rögtön fel is használták a népszerűsítés, mozgósítás érdekében. Az elképzelések azonban még alakulóban voltak. Az alapítvány igazgatóságában ekkor még úgy gondolták, hogy „két magyar központi könyvtárat és múzeumot kellene létesíteni Amerika két legnagyobb városában, New Yorkban és Chicagóban. Így lehetne a legnagyobb nyilvánosság számára legméltóbban dokumentálni a magyar életet és kultúrát, különösképen pedig az amerikai magyarságnak múlt és mai életét”.⁶⁰ A New York-i elhelyezést a kívülállók is fontosnak tartották,⁶¹ ugyanakkor érdemi munka végeredményben csak az elmhursti elhelyezés érdekében indult útjára.

¶ Az alapítvány igazgatójának Molnár Ágostont (August J. Molnar) választották meg, aki ekkor már, 1952. július 1-jétől a magyar tanszék előadója volt, és egyben ellátta a főiskola helyettes dékáni feladatait. Molnár Ágoston a nagy magyar központban, Clevelandben született 1927-ben. Kőműves, kőfaragó mester édesapja 1910-ben vándorolt ki az Ózd melletti Kissikátorból. Legalul kezdte, Virginiában egy bányában, Pittsburghben olvasztókohók mellett, mígnem elismert építési vállalkozóvá emelkedett Clevelandben. Magyaroknak is rendszeresen dolgozott, templomokat épített, legbüszkébb arra volt, hogy egy amerikai építész tervei szerint ő építette fel az Első Magyar Református Egyház új templomát. Az 1949-ben avatott reprezentatív épület már a harmadik temploma volt az Egyesült Államokban legelsőként, 1891-ben alapított magyar református egyháznak. Ifjabb Molnár Ágoston a középiskola elvégzése után – miközben apja hatására kőműves oklevelet is szerzett – az elmhursti magyar program növendéke lett, majd lelkészi képesítést nyert Lancasterben,
a református egyház teológiáján. A lelkészi vizsga letételét követően 1952. június 5-én szentelték lelkésszé ott, ahonnét jött, ahol a nyári szünetben ő is segédkezett az édesapja által vezetett építkezésen. Bár oktatói kinevezésekor magyar nyelvtudása – miként az első sajtóközleményei is tanúsítják – még messze nem ért fel a budapesti egyetemen doktorált Dienes Barnáéhoz vagy az őt átmenetileg követő, magyarországi képzettséggel is rendelkező Parragh Dezsőéhez (1913–2006), a huszonöt éves fiatalember hamar felnőtt a feladathoz,
és rendkívül hatékonyan, változatos eszközök latba vetésével intézte az alapítvány ügyeit.⁶² Több mint fél évszázadon keresztül állt az alapítvány élén, megtestesítette az amerikai viszonyokat tökéletesen ismerő, azok előnyeit magyar kulturális célra fordító, magyar származású amerikai közéleti személyiség eszményképét. Professzionalizmussal szervezte a források folyamatos bővítését és a kitűzött célok elfogadtatását mind magyar, mind amerikai közegben. Ismertsége, tekintélye nyomán az alapítvány az amerikai magyar szervezetek legszélesebb körét mozgósítani tudta, beleértve a „névtelen” magyarok és magyar származású amerikaiak sokaságát éppúgy, mint a tudomány, a média, a szórakoztatóipar „neves” hírességeit vagy a vállalatvezetőket, bankárokat, helyi és országos politikusokat. Molnár Ágoston neve és egész élete összeforrott az Amerikai Magyar Alapítvánnyal, „ebbe
– egy méltatója szavaival élve – minden tudását, szakértelmét, erejét, idejét és törődését beleépítette”.⁶³ Nélküle ez a nagy jelentőségű amerikai magyar intézmény aligha érte volna el maradandó eredményeit. Még akkor is igaz ez, ha az intézmény alapítása, működtetése mindig is több volt, mint egyéni ambíció megvalósítása. Széles körben felmerülő, valóságos igényt elégített ki, illetve fogalmazott meg realizálható módon és megvalósítható formában.

¶ Az alapítvány életében korszakos változást jelentett, hogy 1959-ben helyváltoztatásra kényszerült. Utóbb visszatekintve szinte bizonyos, hogy jobban is járt ezáltal, mert kedvezőbb körülmények közé került. A költözést a fenntartó közegyház 1957-ben hozott döntése kényszerítette ki, miután a következő tanévtől megvonták az elmhursti főiskola magyar programjának pénzügyi fedezetét. A döntés váratlanul érte az alapítvány igazgatóságát, amely kezdetben arra gondolt, hogy a magyarok összefogásával próbálja biztosítani a több mint másfél évtizedes oktatómunka folytatását. A Magyar Egyházkerület soron következő közgyűlése meg is szavazta, hogy vállalja a közegyház által a magyar programra fordított évi 1800 dolláros támogatás biztosítását.⁶⁴ Molnár Ágoston
– „rendíthetetlen kitartása” –, Borsy Kerekes György, az Amerikai Magyar Református Egyesület titkára, Haydu K. György gyáros, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke s mások erőfeszítései nyomán azonban más megoldás született. Sikerült megállapodni a New Brunswick-i Rutgers Állami Egyetemmel, hogy ennek kebelén belül áll föl egy Amerikai Magyar Intézet – mint a tanulmányi alapítvány jogutódja –, illetve az 1959. őszi tanévben megindul a magyar szak. Elsőként kezdő és haladó nyelvórák és magyar irodalom szerepelt a tantervben. A későbbiekben történelemmel foglalkozó kurzusokat is terveztek, de ez nem valósult meg. Az igényekhez alkalmazkodva nemcsak nappal, hanem este is tartottak órákat. Az alapítvány vállalta három évre a költségek biztosítását, és a magyar egyházak, egyesületek, szervezetek és magánosok adományaiból 1962-re teljesítette is ezt a húszezer dolláros vállalását. A magyar program kedvező befogadását elősegítette, hogy az egyetem elnöke, Mason W. Gross (1911–1977) érzékelve a közhangulat módosulását, pártolta a kevésbé ismert nyelvek s kultúrák oktatását, és bővíteni igyekezett ebben az irányban az egyetem profilját. Minden hallgatónak kötelező volt két évig valamilyen idegen nyelvet tanulni, és ettől kezdve választhatta a magyar nyelvet is. Az elnök azt is felvetette, hogy idővel az egyetem területén épülhetne ki egy magyar központ.⁶⁵

A Magyar Örökség Központ épülete az udvar felől az 1989-es átadásának idején
Ismeretlen fényképész felvétele

Könyvtár a Magyar Örökség Központban
Fotó: Deák Nóra, 2009

Tárgyalóasztal székekkel, a William Penn Biztosítóegyesület egykori tárgyalójából
Fotó: Deák Nóra, 2009

¶ A társadalmi légkör változását New Jersey egy közeli városának egy korabeli magyar rendezvényével is jól lehet példázni. Carteret úgynevezett független magyar református egyházának éves társas vacsoráján nemcsak magyar szónokok, hanem a polgármester is azt fejtegette, hogy a magyarok legyenek büszkék magyarságukra, és igyekezzenek megtartani azt a külön értéket, amit magyarságuk jelent. „Már régen elmúlt az az idő – olvasható a beszámolóban –, amikor szégyellték az emberek magyarságukat. Molnár Ágoston,
a Rutgers egyetem magyar lektora felvetette azt a gondolatot, hogy olyan városokban, ahol valamely nem angol nyelvet a lakosság jelentős része beszél, azt a nyelvet a középiskolában mint szabadon választható idegen nyelvet tanítani kellene.”⁶⁶ A helyválasztásban is szerepet játszott, hogy New Jersey állam New Yorkhoz közel eső részén viszonylag jelentős számban éltek magyarul beszélők, illetve magyar származású lakosok.
Ez a körülmény később ellentmondásosan alakult. Nemhogy a középiskolákban kezdődött volna magyaroktatás, az egyetemi magyar nyelvi program is megszűnt 1966 után. A kétéves idegennyelv-tanulási kötelezettséget eltörölték, ezzel a teljes nyelvoktatás megváltozott, a nyelvtudás már nem volt feltétele a diplomaszerzésnek.⁶⁷ A későbbiekben más kezdeményezésre az 1986/87-es tanévtől ismét volt három évig magyaroktatás a Rutgersen, majd újabb kihagyást követően a magyar kormány támogatásával magyar intézet jött létre 1991-ben, amely mintegy másfél évtizedet élt meg.⁶⁸

¶ Visszatérve az alapítvány New Brunswickba költözésének időszakához, múzeumi szempontból egy átmeneti időszakot láthatunk. A székház, múzeumépület ügye ugyanis egy időre háttérbe szorult, mert fontosabbnak ítélték, hogy tanulmányi programokat és ösztöndíjakat, tudományos kutatásokat támogassanak. Ez összefüggött az 56-os menekültek felkarolásával, a közülük kikerülő jelentős számú egyetemi hallgató, tudományos kutató beilleszkedésével az amerikai tudományos életbe. Az örökségközpont gondolata 1978-ban merült föl ismét komolyan. „Először is az volt a kérdés
– mondta el Molnár Ágoston egy amerikai lapnak –, hogy hol legyen. Washington, New York és néhány más helyszínt is megvizsgáltunk. Már majdnem Washington mellett döntöttünk, egy helyszín mellett, szinte a Capitol Hillen. Mégis New Brunswick mellett döntöttünk, az itt lévő élő magyar közösség, az itt működő nagy egyetem, illetve New York közelsége miatt, ahol jelentős források érhetők el a Columbián és a New York-i közkönyvtárban. Az alapítvány 1980-ban megvásárolta az egykori [Potter nevű] tűgyár romos épületét, amely remekül megfelel a célnak. A gyárban valaha sok magyar
dolgozott.”⁶⁹

¶ Az épület átalakításának, megújításának tervét egy magyar építész – volt 56-os menekült –, Papp László, illetve irodája (Papp Associates, White Plains, NY) készítette el. Az építkezés az 1985. június 1-jén tartott alapkőletétellel indult, a kész épületet ezerfős ünneplő közönség részvételével 1989. május 21-én avatták föl. „Az épületet úgy tudtuk megépíteni – fogalmazott Molnár Ágoston egy interjúban –, hogy a hárommillió dolláros költség felét végrendeletek ajánlották és adták meg. Ebből a szempontból nem az államtól, nem mástól, hanem privát egyéneknek a jóvoltából jött létre, és azok tartják [fönn] ezt az intézmény.”⁷⁰

¶ A kétszintes, 1800 négyzetméternyi hasznos területtel rendelkező épületben gyűjteményi raktár, nagy kiállító- és konferenciaterem, ajándékbolt, irodák kaptak helyet. Az előtérben az építkezést anyagilag támogató több száz adakozó nevét emléktábla örökíti meg. Az épület fenntartása az 1990-es évek elején öt fő alkalmazása mellett évi 350 ezer dollár körül alakult, és ehhez járult még az építkezéshez felvett 1,4 millió dolláros banki hitel törlesztése. A nagyszerű új épület nagy lehetőségekkel kecsegtetett, de a mindennapi működés egyben rendkívüli nehézségekkel is járt, s jár jelenleg is. Amennyi előnyös lehetőséget nyújt az amerikai nonprofit rendszer a kulturális élet közadakozáson, társadalmi finanszírozáson alapuló fenntartásához, annyira ki is van téve a makrogazdaság gyors változásainak, hullámvölgyeinek. Az 1990-es évek elejének gazdasági krízise, a 2008-as ingatlan- és pénzügyi válság az Amerikai Magyar Alapítványt is súlyosan érintette. Az adományok, támogatások, bevételek jelentősen visszaestek. A menedzsment – elsősorban Molnár Ágoston és az igazgatóság – rugalmassága, kiváló kapcsolatai jóvoltából úrrá tudott lenni a helyzeten, bár a támogatások mértéke nem állt vissza a korábbi szintre. A terveket, elképzeléseiket többször is vissza kellett nyesni.⁷¹

¶ Az örökségközpont megnyitásával nemcsak megvalósulhatott az önálló magyar könyvtár, levéltár és múzeum, hanem a nehézségek, válságok ellenére jelentős sikereket ért el. Megkerülhetetlen bázissá vált az Egyesült Államokban mindenki számára, aki az amerikai magyarok története vagy általában a magyar történelem, kultúra és művészetek iránt érdeklődik, akár tudományos alapon, akár ettől függetlenül. A szakmai munka a könyvtárrendezéssel⁷² és a változatos kiállítási program megindulásával kezdődött. Mind a kettő közönségszolgálatot jelentett, de ez a kettősség bizonyos mértékig a két szakterület eltérő megítélését is kifejezi. Hozzá kell tenni: nem csak házon belül. Az etnikai tanulmányok felfutásának évtizedében az „új társadalomtörténeti” kutatások fókuszában a könyvtári-levéltári források felderítése, gyűjtése, rendszerezése és feldolgozása állt. Tárgyak iránt egyáltalán nem vagy alig érdeklődtek, ami összhangban állt az akkori történeti felfogással, amely nem tulajdonított jelentőséget az anyagi kultúrának, a tárgyaknak. Ezen a téren a megfelelő szakértelem is hiányzott. A Minnesota Egyetem bevándorlástörténeti intézete tárgyakat nem fogadott be, ami az adományozók körében is értetlenséget váltott ki. A philadelphiai Balch Intézetnek (The Balch Institute for Ethnic Research) volt ugyan múzeumi részlege, de a kezdetben jó anyagi körülmények között működő intézmény 2002-ben megszűnt, a harminc év alatt összegyűjtött néhány ezer tárgyát elajándékozták, elárverezték, míg a csaknem egymillió tételt számláló könyvtárát és levéltárát átvette az állam történelmi társulata.⁷³

05-17-a

Kiállítási leporellók, 2004, 2003

¶ Az Amerikai Magyar Alapítványnál a gyűjteményi munka intenzitása, szakszerűsége mindvégig különbözött a két részterület, illetve az archívumi feladatok szerint. A legnagyobb figyelmet a könyvtári állomány feldolgozása nyerte, amiben 1993-tól többszörös magyarországi segítséget vettek igénybe Fulbright-ösztöndíjas könyvtárosok és az Országos Széchényi Könyvtárral kötött megállapodás jóvoltából. A katalogizálási munka a könyvtár felállításával, elrendezésével kezdődött. Az örökségközpont megnyitása előtt az állomány elhelyezésére egy a református templomhoz tartozó kis épületet bérelték ki, ahol még nem könyvtárszerűen volt felállítva
az anyag, hanem többnyire stócokba rakva tárolták. A könyvek egy jelentős, elsősorban történelmi részét a Rutgers Egyetem könyvtárában tudták elhelyezni, s ennek utóbb csak egy hányadát vették vissza. Az új épületben a megfelelő könyvtári polcok beszerzésével már szakszerűen lehetett elhelyezni az anyagot. Ekkor készült az első katalógus, amelyet később lecseréltek, miután a Kongresszusi Könyvtár rendszere szerint újrakatalogizálták az állományt. Döntően azért dolgozták fel újra az anyagot, hogy integrálhassák a Rutgers számítógépes könyvtári katalógusába. Ezzel a hatvanezres gyűjtemény feldolgozott részét – nagyjából a felét – az egyetemi katalóguson keresztül széles körben hozzáférhetővé, hasznosíthatóvá tették. A könyvtár affiliált egysége a Rutgers Egyetem könyvtárának. Az egyes tételeken kezdetben „Hungarian” jelzéssel tüntették fel, hogy az adott kiadvány az alapítvány könyvtárában található. A mai, integrált egyetemi katalógus minden tételnél tartalmazza a lelőhelyet, nincs szükség a korábbi megkülönböztető jelzésre. A katalogizáláskor a Kongresszusi Könyvtár rendszerét használták, ami azt jelenti, hogy az egyes tételeknél csak az esetleges saját információkkal egészítették ki a központilag „lehívható” könyvészeti adatokat. Mivel pár éve már csak egy nyugdíjas könyvtáros maradt az alapítványnál, az állomány feldolgozása erősen visszaesett, bár visszafogott ütemben folytatódott. A covidjárvány okozta leállás miatt azonban az önkéntes alapon dolgozó Sarah Mozgai is kénytelen volt beszüntetni munkáját. Az adományokból, hagyatékokból összetevődő új gyarapodás dobozokban „várja”, hogy a munka újrainduljon.

¶ Az archivális, levéltári jellegű hagyatékok sokáig egyáltalán nem voltak feldolgozva, csak átvételi dokumentációt készítettek. Az archívumban két jelentős letéti anyag található. Mint már szó volt róla, 1998-ban Ligonierből ide került a Bethlen Gyűjtemény, az amerikai magyar reformátusság terjedelmes, háromszáz folyómétert kitevő levéltára, amelyet Kovács Ilona, az Országos Széchényi Könyvtár hungarika részlegének vezetője rendezett és készített az előmunkálatok alapján egy részletes, 250 oldalas kutatási segédletet. A katalogizált gyűjtemény számítógépes feldolgozása és adatbázisba rögzítése
a következő Fulbright-ösztöndíjas könyvtáros, Deák Nóra munkájaként készült el.⁷⁴ A másik nagy gyűjtemény, a William Penn Társaság archívuma, amely magában foglalja az 1886-ban alakult Verhovay Segélyegylet és a később csatlakozó, valamint beolvadt önsegélyező egyesületek dokumentumait. A terjedelmes, mintegy nyolcvan folyóméternyi anyagot 2000-ben adták át megőrzésre az alapítványnak. A feldolgozáshoz és a felmerülő költségekhez négy évre százezer dolláros adománnyal járultak hozzá.⁷⁵ A könyvtáros képzettségű Margaret Papai, az alapítvány részmunkaidős, majd önkéntes munkatársa ebben az időben kezdte el az archívum részletesebb regisztrációs munkáját. A William Penn anyagát ő rendezte, és készített róla szabályos, részletes jegyzéket egy levéltárosok által széles körben használt számítógépes programmal, az Archivists’ Toolkittel. Míg a Bethlen Gyűjtemény segédlete a Rutgers katalógusán keresztül online módon hozzáférhető, a másik állagé nem. Más levéltári egységekről egy 2014 nyarán lezárt, 231 tételes fondjegyzék segíti a kutatást, amely a magyarországi Elektronikus Levéltári Portálon keresztül is elérhető.⁷⁶ Az archivális anyag savmentes dobozokban, felcédulázott konténerekben van állományvédelmi szempontból is szabályosan elhelyezve.

¶ A múzeumi gyűjtemény és az ezzel járó nyilvántartási feladatkör a korlátozott források s a szakemberhiány miatt némileg háttérbe szorult a könyvtári feldolgozáshoz képest. A múzeumi funkciót – alább bővebben lesz róla szó – elsősorban kiállítások rendezésével teljesítették be, ami ugyanakkor látványos sikereket, közönségvisszhangot eredményezett. A háttérmunkához, vagyis a nyilvántartások elkészítéséhez, folyamatos vezetéséhez, a gyűjteménygyarapításhoz szakemberek folyamatos munkájára lett volna szükség, amit legfeljebb alkalmanként tudtak biztosítani. A nyilvántartás néhány egység kivételével egyet jelentett az adományok leltárba vételével, vagyis a növedéknaplózással. Az adományok befogadáskor egy nyomtatványon rögzítik az ajándék, az adomány és a felajánló adatait. Aláírásával az adományozó lemond az anyag feletti rendelkezési jogáról. Ezen kívül kezdetben egy kézzel vezetett cédulakatalógus – egyszerű nyilvántartás – segítette a tételek visszakeresését, utóbb visszamenőleg is rögzítették a nyilvántartást a helyi adatbázisban (az említett program segítségével). A tárgyakról egyedi, szakszerű nyilvántartás mindeddig nem készült, de többnyire még tárgyjegyzék sem.

¶ A múzeumi gyűjtemény is alapvetően adományok révén gyarapodott. Molnár Ágoston büszke volt arra, hogy végrendeletükben sokan ajánlják fel értékes tárgyaikat a múzeumnak. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a múzeumban a megőrző
és nem annyira a gyarapító aktivitás a jellemző. Ebből következően a gyűjteményt az esetlegesség határozza meg, ami ugyanakkor bizonyos mértékig visszatükrözi azt, hogy az amerikai magyarok milyen tárgyakat, művészeti alkotásokat becsültek meg, illetve őriztek. Tervszerű szerzeményezésről, aktív gyűjtésről és a részgyűjtemények tudatos alakításáról azonban néhány esetet leszámítva itt sem beszélhetünk, miként egyetlen amerikai magyar múzeum esetében sem. Arról, hogy egy ilyen irányba mutató alapvetés, programtervezet – mint amilyent Újszászi Kálmán készített Ligonier részére – született-e, nincs információ. A legtöbb, ami az adományok befogadásán, átvételén túl érvényesül(t), az arra irányul(t), hogy a gazdátlanná váló magyar vonatkozású tárgyi vagy más kulturális emlékeket „meg kell menteni”. Ha ezek árverésre kerültek, a hagyatékok megszerzésére forráshiány miatt nem gondolhattak. Néhány festmény megvásárlásához Art Acquisition Fund néven célzottan gyűjtöttek adományokat 1999/2000 folyamán, de ez kivételes megoldásnak számított.

¶ Múzeumi képzettséggel és gyakorlattal rendelkező munkatársa csak rövid ideig volt az alapítványnak. Hegedűs Katalin (1944–2017) régész, a szentesi Koszta József Múzeum korábbi igazgatója, akinek nevéhez jelentős Árpád-kori temetőfeltárások fűződnek, 1989 decemberében állt munkába a múzeumban. Házasság révén került az Egyesült Államokba, a Brown Egyetemen lejárt kutatásszervezői szerződése után vállalta el a múzeum vezetését. Jó hazai tudományos és múzeumi kapcsolatokkal rendelkezett, nagy tervekkel látott munkához.⁷⁷ A biztató kezdet ellenére mindössze bő egy évig lehetett a múzeum kurátora, mert a hirtelen beállt recesszió miatt az ő állását is meg kellett szüntetni.⁷⁸ Ezt követően külső segítséget vettek igénybe, s nagymértékben támaszkodtak – mint minden válságosabb időszakban – az önkéntesek munkájára. A múzeumnak Patricia Fazekas személyében 1997-től 2010-ig lett újabb kurátora, aki a Rutgers Egyetemhez tartozó Douglass College-ban 1971-ben szerzett művészeti képesítéssel érkezett az alapítványhoz.⁷⁹ Önkéntesként már korábban kapcsolatban állt a múzeummal. Belépése a saját rendezésű kiállítási munka felfutását eredményezte.

¶ A múzeumi tárgyállomány összetételéről a kiállítások, a leíró források, jelentések, illetve az alapítvány fél évszázados jubileumára kiadott kötet vonatkozó fejezete alapján lehet nagy vonalakban képet alkotni. A mindent ismerő, mindenről tudó Molnár Ágoston halálával azonban pótolhatatlan információk sokasága enyészett el, ami megnehezít bármilyen későbbi feldolgozást, újabb kiállítások tervezését és elkészítését. Beszédes példát kínál egy az alapítvány birtokában lévő reprezentatív bútoregyüttes. A jubileumi kiadvány szerint a nagyméretű tárgyalóasztalból, a hozzá tartozó 16 bőrbevonatú karosszékből és néhány kisebb székből álló garnitúrát Henry Ford részére készítette egy magyar mesterember az 1900-as évek elején. A faragott, festett magyaros (szecessziós
ihletettségű) motívumokkal díszített együttes a Verhovay
Segélyegylettől került a gyűjteménybe. Hogy ki volt a mester, miért és mikor kapta meg az egylet a bútort, mikor adták át az alapítványnak, nos, ez úgy tűnik, a volt elnök-igazgató titka maradt. De valóban Henry Fordnak készítették? A Molnár professzorról a nyugállományba vonulása alkalmával írt portrécikkből az derül ki, hogy a bútor a Verhovay Segélyegylet számára készült, a székházuk tanácstermében használták. Amikor pedig a Verhovay átalakult a William Penn Biztosítóegyesületté, akkor annak tanácstermét ékesítette, majd tőlük szállították be a New Brunswick-i múzeumba, talán a levéltári anyaggal együtt.⁸⁰

A Magyar Örökség Központ külső homlokzata Domján József és Somogyi Csilla kerámiadíszítéseivel és a Magyar népművészet című kiállítás plakátjával
Fotó: Deák Nóra, 2009

A Magyar népművészet című kiállítás részlete, kerámiatárgyak a Teszár család gyűjteményéből
Fotó: Deák Nóra, 2009

¶ Említhető Magyar Amerika múltjának egy másik „sokat látott” tárgya, amely talán szintén a székházban lelhető fel. Vérbeli jelentésteli múzeumi tárgy lenne, a legnagyobb, legelterjedtebb amerikai magyar napilap, a Szabadság alapítójának, tulajdonos szerkesztőjének, Kohányi Tihamérnak (1863–1913) az íróasztala. A méretes munkaeszközt Sziklay Andor (1912–1996) újságíró, az amerikai hadsereg, a titkosszolgálat, majd
a külügyminisztérium volt vezető tisztviselője, diplomata
(Dr. Andor C. Klay), illetve tudományos, művelődéstörténeti cikkek, könyvek sokoldalú szerzője örökölte meg. Pontosabban ajándékba kapta a Magyar lábnyomok című rovatának századik epizódja megjelenése alkalmából az utódszerkesztőtől, Gombos Zoltántól. „Ez a terjedelmes tanú – írta – átélte a lap jogfolytonossági utódának minden napját 1891 őszétől, amikor Kohányi Tihamér, az alapító, kísérte be a szerkesztőségbe. A tanú névjegye: »M. Davidman & Bro., 165 William Street New York, N.Y.« […] Súlyos, tölgyfából van, hat fiókkal és közepén egy lesüllyeszthető és felhúzható betétlappal, amelyen az írógép ül.” Sziklay már az 1930-as években írt a Clevelandben megjelenő lapba, szerkesztette annak Second Generation című angol nyelvű mellékletét, majd az 1970-es évek végétől egészen haláláig ismét szerzője volt. A Magyar lábnyomok több mint ötszáz fejezetet ért meg, s ezen kívül is írt a lapnak, s ontotta a cikkeket ezerfelé. „Egyfajta műemlék vagyok” – írta halála előtt pár héttel. Az amerikai magyar újságírás daliás időszakának tanújelét az „Alapítvány emlékgyűjteményének” szánta.⁸¹ Molnár Ágostont kellene kérdezni: Oda került? A fondjegyzék és a levéltári segédlet szerint⁸² iratok, jegyzetek, könyvek vannak tőle…

¶ A múzeum gyűjtőkörébe természetszerűleg beletartozik
az amerikai magyar múlt emlékeinek a gyűjtése. A papíralapú dokumentumok részesedése – átfedésben az archivális anyaggal – alighanem meghaladja a tárgyak hányadát. A chicagói magyar katolikus templom egyik volt üvegablaka vagy egyletek jelvényei, emléktárgyai, efemer nyomtatványai, fotográfiai, kisebb személyes hagyatékok-emléktárgyak értékes információkat kínálnak a „nagy” kivándorlási történethez, de e mozaikokból nagyobb kiállításra még nem futotta. Az állam, New Jersey magyar közösségeiről még 1984-ben készült egy tárlat a Rutgers Egyetem múzeumában, ami része volt az állam etnikai csoportjait bemutató nagy vállalkozásnak.⁸³ Ez a tematika s tágabban a bevándorlástörténet – meglepő módon – azóta sem vált meghatározó irányzattá a múzeum törekvéseiben. A bevándorlástörténeti anyagot jobbára magyarországi s amerikai vendégkutatók – mint e sorok írója – hasznosították saját munkájukban. Más jellegű történeti emléket jelent például az alapítvány éremgyűjteménye István király pénzeitől a 20. századig vagy az olyan vegyes anyagok, mint egy középkori nemesi oklevél, egy Rákóczi-szablya, Kossuth Lajos levelei, Kármán Mórral és Kármán Tivadarral kapcsolatos dokumentumok s mások. Önmagában mindegyik értékes műtárgy, illetve dokumentum, de nem alkotnak valamilyen egységes történeti gyűjteményként elkülöníthető
állományt.

¶ A legnagyobb tárgyi egységet a művészeti anyag képezi. A kifejezetten sokrétű műtárgyállomány ugyanakkor meglehetősen vegyes, az ajándékok a barokk festményektől a 19. és 20. századi műalkotásokon át a mai fotóművészek anyagáig terjednek. Jelentősége folytán a képzőművészeti részgyűjtemény az egyetlen, amelynek feldolgozásában sikerült előbbre jutni a növedéknaplózásnál, köszönhetően Szabó Lilla,
a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze munkájának, aki 2011–2012-ben Fulbright-ösztöndíjjal csaknem egy évet dolgozott a gyűjteményben. Ezalatt átrendezte és feldolgozta a több mint háromszáz műalkotást felölelő, igencsak eltérő minőségű és állagú gyűjteményt. Részletes magyar és rövid angol nyelvű egyedi műtárgyleírásokat készített, és önkéntesek segítségét igénybe véve lefotózta az anyagot. A méret, anyag, technika, proveniencia, állapot mellett az egyes tételek művészi kvalitását is besorolta egy többfokozatú skála szerint. A kézirat még nem végleges formájában is több mint gyűjteményi leltár, amolyan műtárgykatalógus. Egyedi leltári számot azonban ekkor sem kaptak az egyes tételek, és a műtárgyleírásokat, illetve annak adatait nem rögzítették adatbázisban. Mivel a munka nem folytatódott és azóta sem vált nyilvánosan hozzáférhetővé, a gyűjtemény nem vált szélesebb kutatói körben ismertté, hasznosíthatóvá. Reményt keltő ugyanakkor, hogy megvannak az alapok, és a képzőművészeti anyagról már elmondható, hogy eleget tesz az adatszerű forrásérték követelményeinek.

A Magyar népművészet című kiállítás részlete Fotó: Deák Nóra, 2009

¶ A képzőművészeti leltár 310 műre terjed ki, ami nem öleli fel az összes művészi értékű anyagot, így nem szerepelnek benne a szobrok, a kisplasztikák, az érmek, az iparművészeti tárgyak, André Kertész, Muky Munkácsi, a New York-i szabómester, John Albok (1894–1982), a gyermekfelvételei révén Amerika-szerte jól ismert Suzanne Szasz (1915–1997) s mások fotográfiái, valamint a népművészetinek tekintett tárgyak. Nincs benne továbbá – három kép kivételével – az a jelentős állomány, amely az 1930-as években Amerikában letelepült Hellebranth testvérek, Bertha és Elena életművét reprezentálja. A csaknem kétszáz darabos hagyatékot egy oldalági hozzátartozó adományozta a múzeumnak. A Képzőművészeti Főiskoláról kikerült, a párizsi Julian Akadémián is tanult, sokoldalú testvérpár szerepelt az 1939-es világkiállítás magyar kiállítói között is. Munkáikból mintegy ötven volt látható a múzeum új szerzeményeit bemutató, Az Óvilágból az Újvilágba című tárlaton 2002 és 2003 folyamán. Ez esetben klasszikus muzeoló-
giai munkáról beszélhetünk. A kurátor, Patricia Fazekas kutatta föl az anyagot, ő válogatta ki a műveket a testvérpár egykori műtermében, s természetesen ő rendezte a kiállítást. Utóbb egy átfogó tanulmányt is szentelt munkásságuknak.⁸⁴ Itt kell hangsúlyosan utalni arra, hogy a képzőművészeti gyűjtemény markáns részét képezi az ilyen jellegű, vagyis az Amerikában alkotó művészektől származó anyag. Ez a legnagyobb ilyen tartalmú kollekció, ami létezik, noha erősen magán viseli
a véletlenszerű gyarapodás bélyegét. A Hellebranth testvéreken kívül legmarkánsabban Domján József (1907–1922) van képviselve 15 festménnyel, fametszettel, grafikával. Nagy jelentőségű lenne, ha sikerülne ezt az irányt folytatni, felmérni a szóba jöhető egykori és mai alkotók körét, és tervezett gyűjtőmunkát kezdeni. Egy további „alkategória” – amely számos itt nem tárgyalható kérdést is fölvet –, az amerikai születésű magyar (magyar származású) művészek esete, mint például az illusztrátor, képzőművész Stevan Dohanos (1907–1994), aki sok szálon kötődött Magyar Amerika életéhez, többek közt az alapítványhoz. Itt őrzött munkáiból Hegedűs Katalin rendezett kiállítást az újonnan nyitott épületben.

¶ A múzeum képzőművészeti kiállításai kitágították a gyűjtemény adta lehetőségeket. Hegedűs Katalin gondozta az első kiállítást a volt budapesti amerikai nagykövet, Nicolas M. Salgo képzőművészeti gyűjteményéből. A kiállításhoz egy prospektust jelentettek meg, de a nevét ezen nem tüntették fel. Később Botár Olivér, a winnipegi Manitoba Egyetem művészettörténésze, a Salgo-gyűjtemény kurátora rendezett ebből az anyagból egy újabb kiállítást a 19. századi magyar művészetről, egyet pedig Szőnyi István alkotásaiból.⁸⁵ Szintén a Salgo Alapítvány jóvoltából mutatták be Mednyánszky László művészetét 2000-ben. Ugyanebben az évben amerikai gyűjtőktől kölcsönzött műtárgyak segítségével Munkácsy Mihály életművének amerikai vonatkozásait, illetve itt készült alkotásait mutatták be. Ezek a tárlatok azt bizonyították, hogy a magyar művészet élvonaláról az Egyesült Államokban lévő műalkotások segítségével is lehetséges viszonylag átfogó és érvényes képet adni. A közönség elé tárt fajsúlyos képzőművészeti bemutatók jelentősen emelték a múzeum tekintélyét.

¶ A néprajzi, népművészeti tárgyak számottevő hányadát teszik ki a gyűjteménynek. Ennek a részkollekciónak az összetétele számos tanulsággal szolgál. Az anyag hosszú időn át folyamatosan gyarapodott, de a 2000-es években egy múzeumi átadás és három jelentős ajándékozás révén a darabszám nagyságrendekkel megnövekedett. East Jersey Olde Towne egy a korai amerikai falusi életet bemutató szabadtéri múzeum székhelye, ahol hosszas előkészítés után 1984-ben egy komplett magyar „tiszta szobát” rendeztek be az egyik farmépületben. Az anyagot a Sárközből szállították a helyszínre – egy olyan vidékről származó tárgyakkal, ahonnét szinte egyáltalán nem volt kivándorlás. A bútorzat és a textíliák talán a terepről származnak, valóságos paraszti használati tárgyak voltak. Erre utal, hogy a felvetett ágy és a menyasszonyláda festett felirata egyaránt őrzi a tulajdonos nevét: Tot Zsuzsa – 1894, illetve a ládán: Lepo Lidi. Más tárgyak feltehetően sárközi népi iparművészek alkotásai. Az asztalon elhelyezett kerámiatálba azonban a Franklinban (New Jersey) lakó Thomas Tesza által festett hímestojásokat tettek. A magyar szobát az Amerikába vándorolt és ott letelepedő magyarok emlékére állították ki. Körülbelül két évtizeden keresztül láthatta a közönség, majd az alapítvány múzeumának adták át, ahol még várja a feldolgozást és értő kutatóját.⁸⁶

A Magyar népművészet című kiállítás részlete Fotó: Deák Nóra, 2009

¶ A Teszár család gyűjteménye főként Erdélyben, Kalotaszegen, kisebb részt Magyarországon gyűjtött textíliákból, kerámiákból, pásztorfaragásokból, használati eszközökből s néhány bútorból áll. A gyűjtő, Teszár Róbert New Brunswickban, egy a közösségi és egyházi életben igen aktív cserkészcsaládban nőtt fel. Néptáncosként s néprajzi ismeretek birtokában „tudta”, mit kell gyűjteni, „megmenteni” a falusi padlásokon, vidéki vásárokon. Kádár Lynn Katalin Budapesten született,
a második világháború után került szüleivel az Egyesült Államokba, ahol marketing szakemberként sikeres pályát futott be. Amerikai egyetemi diplomái mellett Közép-Európa történelméből Budapesten szerzett utóbb doktorátust az ELTE-n. Több mint három évtizeden keresztül gyűjtötte, vásárolta a néprajzi tárgyakat. Sok segítséget kapott Knopp János műkereskedőtől, akivel együtt is járták a vidéket, beleértve Erdélyt, a Felvidéket is. Gyűjteményében dominálnak a két háború között készült szőttesek, hímzések, s komoly értéket jelentenek a 19. századi bútorok, menyasszonyi ládák. A kollekciót a kilencvenes években vitte ki Kaliforniába. A harmadik, szintén történeti jellegű tárgyegyüttest a Salgo Alapítvány ajándékozta a múzeumnak. Ez a három gyűjtemény – kiegészítve régebbi szerzeményekkel – a Magyar népművészet című kiállítás gerincét alkotta 2009-ben. A bemutató főszövegét Szemerkényi Ágnes, az MTA Néprajzi Kutatóintézet Folklór Osztályának vezetője írta. A kiállításról készült fényképek és leporelló is jelzi, hogy nem „szuvenírbolti népművészetről” van szó, hanem az adományok által olyan ritka tárgyakkal gyarapodott a múzeum, mint egy 1878-as évszámú somogyi faragott-karcolt szaru sótartó a Teszár családtól vagy mint a Kádár Lynn Katalintól származó, szintén évszámos, 1843-ban készült nyugat-dunántúli festett, virágozott szekrény. A plakáton szereplő pásztoralak pedig Kapoli Antal egy remekművű szarukürtjének a díszítménye.⁸⁷ A történeti néprajzi-népművészeti anyag feldolgozása a kiállítás révén éppen csak megkezdődött, a forrás- és szakemberhiány miatt azonban 2010-ben leállt.

¶ Ha tágabban húzzuk meg a „népművészet” körét, akkor ide számíthatók a helyben, az amerikai közegben született népművészeti stílusú, a történeti formakincset, díszítésmódot, színeket használó alkotások is. Az akadémiai képzettségű Domján Evelyn (1922–2009) művészi kvalitású erdélyi festett ládája, aprólékos kidolgozottságú gyöngyös pártái, de az egyszerűbb hímestojások, hímzések az adott közegben egy kultúra sajátos továbbéltetési vágyának bizonyítékai, és egyúttal a közösségi identitás építőelemei. A külvilágnak is szól az üzenet, mint az alapítvány Kemence kiállítási „projektje”. A cél az volt, hogy szemléltessék az Amerikába vándorolt magyarok egykori lakáskultúráját, a hagyományos kenyérsütést, tágabban azt, „amit magukkal hoztak és amit megőriztek”. A kivitelezés egy magyar származású festő, modell- és színházi díszlettervező William (Bill) Rakoczy (1924–2015) révén valósult meg. A művész készített egy makettet, benne egy kenyérsütő kemence modelljével, hozzá tartozó szakajtók, sütőeszközök mintáival, a hátlapként pedig egy háromosztatú tablóképet festett, három magyarországi régió – Tolna, Somogy, Borsod – hagyományos tüzelőberendezéséről. A továbbélésre néhány visszaemlékező szöveg utalt és egy fénykép, ami egy Árpádhonban 1943-ban épült – nota bene: egy ünnepi bemutatóra emelt – kemencét mutatott. A mini néprajzi kiállítást bemutatták az örökségközpont megnyitásakor, majd utaztatták az állam területén. Könyvtárakban, egyházaknál, társadalmi szervezeteknél több mint huszonötezren látták. A hármas tablókép ezt követően az egyik közösségi terembe került.⁸⁸

Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára rendezett kiállítás és rendezvény meghívója, 2016

05-23-a

A kemence című kiállítás makettje, William Rakoczy munkája Reprodukció, kiállítási leporelló
A kemence című kiállítás makettjének táblaképei, William Rakoczy munkája Reprodukció, The Hungarian Legacy in America, 2007

¶ A gyűjteményt nemcsak szakágak szerint lehet jellemezni, hanem abban a vonatkozásban is, hogy milyen közegből származnak a műtárgyak. Az Amerikai Magyar Alapítvány Múzeuma egyszerre helytörténeti jellegű múzeum és a magyar történelem, nemzeti kultúra általános bemutatóhelye. Ennek a sajátos Heimatmuseumnak a térbeli keretei roppant tágak. Nem egy falu vagy település szabja meg a határait, hanem elvileg egy kontinens. Az amerikai magyar múlt emlékanyaga elsősorban az Egyesült Államokba való kivándorlás és az ottani letelepedés, beilleszkedés, érvényesülés sokrétű folyamataival van kapcsolatban. Ide sorolható – az említett kiállítás címére utalva – a „régi világból az újba” átkerülő művészek (kisebb mértékben a tudósok) tevékenysége is – nem teljességében, jobbára csak jelzésértékűen s töredékesen –, továbbá a már az Amerikában született nemzedék(ek), neves vagy névtelen tagjainak működése, leginkább annak magyar vonatkozásai.⁸⁹ A másik gyűjteményi póluson a magyar múlt,
a magyar kultúra és művészet olyan emlékei sorakoznak, amelyek a nemzeti kánon elvileg térbeli határoktól független keretébe tartoznak – akár összefüggésben a szülőhaza bármilyen ok kiváltotta elhagyásával, akár ettől elvonatkoztatva.
Ez a kettősség a múzeum egész tevékenységét áthatja. Egyszerre „mesél” a valamikori Magyar Amerika „egzotikus társadalmáról” (© Sziklay Andor), a mindenkori kivándorlás-emigráció nyomán létrejött „amerikai magyar múltról”, valamint képviseli, közvetíti a „mi a magyar” kulturális reprezentációját. A múzeum történeti anyaga főként az előbbire vonatkozik, az utóbbi a kiállításokon játszik nagyobb szerepet, noha vannak forrásai a gyűjteményekben is. A határok ugyanakkor nem élesek, a megkülönböztetés olykor erőltetettnek tűnik, elegendő például Domján
József életművére gondolni. A két pólus között átmenetek vannak, és kellő interpretációval az amerikai magyar helytörténeteknek is megvan a helyük a nagyobb összefüggésekben. A distinkció inkább gyakorlati, ami ideális esetben a tervszerű gyűjteményfejlesztés kiindulópontja is lehetne. Az etnikai, bevándorláshátterű múzeumok mezőnyében a New Brunswick-i magyar múzeum különlegessége, hogy nem rendelkezik a bevándorlási hullámokat bemutató állandó kiállítással. Itt tehát nem adják elő – romantikus hangvételben – a nagy bevándorlástörténeti sagát mint egyedi, csak a magyarokra jellemző, nehézségekkel sújtott történetet – hiszen ez nem is az ő kizárólagosságuk –, hanem a róluk
megfogalmazott-forgalmazott történetben a magyar történelem s a zene, a művészet, a tudomány terén elért sikerek, nagy teljesítmények ismertetése kap kitüntetett szerepet.

¶ A kiállítások szervezése, bemutatása nem az örökségközpont megnyitásával kezdődött, hanem elejétől fogva része az alapítvány tevékenységének mint a társadalmi kapcsolatháló építésének egyik eszköze. Az első tárlatot még az elmhursti időben rendezték: Hornyánszky Miklós / Nicholas Hornyansky (1896–1965) kanadai magyar festő és grafikus, a torontói képzőművészeti főiskola tanára színes metszeteit mutatták be a chicagói közkönyvtárban.⁹⁰ Külső helyszíneken szerveztek kiállításokat többek között Domján József olajképeinek és színes fametszeteinek (Rutgers Egyetem, 1960), klasszikus magyar mesterek alkotásainak (Plaza Hotel, New York, 1970), a New Jersey-ben létrejött magyar telepek történetének (Trenton, 1984), továbbá olyan híres magyar fotóművészeknek, mint André Kertész (Zimmerli Művészeti Múzeum, Rutgers Egyetem, 1987), Suzanne Szasz (New Brunswick, 1988) és Muky Munkacsi (New Brunswick, 1988). Közben az alapítvány Somerset utcai szűkös székhelyén is rendeztek kisebb tárlatokat, főként a képzőművészeti anyagból, új szerzeményekből. A székház megnyitásával a kiállítási tevékenység jelentősen kibővült, évente legalább két bemutatót rendeztek, a jó években többet is. A legelső kiállítás keresztmetszetet adott a gyűjteményből, célja az alcímben hangsúlyozott gesztus volt: a magyar örökség ünneplése. Az év karácsonyi időszakában tartották meg az első karácsonyfa ünnepélyt (Festival of Trees), amelyen a város nemzetiségi-etnikai csoportjai mutatták be karácsonyi ünnepi hagyományaikat. Az ötlet az elmhursti időbe megy vissza. A főiskola magyar programjának hallgatói díszítették fel évente a magyar fát Chicagóban a Tudomány és Ipar Múzeumában, és ők adtak műsort a nemzetek karácsonya ünnepségsorozatban.⁹¹ New Brunswickban a magyar múzeum indította útjára az ehhez hasonló közönségkapcsolati programot, amelyet évről évre mindmáig megszerveznek. A 2010-es évtizedben új kiállítás hiányában négy esetben is ez és a hozzá kapcsolódó karácsonyi vásár jelentette az egyetlen közönségrendezvényt.

¶ Az eddigieken túl példaként említhető az alapítvány fennállásának 45. évfordulója, amelynek alkalmából négy bemutatót is tartottak 1999/2000 folyamán (s ezek mellett kisebb időszakos tárlatok is készültek). Mindegyik megjelenítette a múzeumi munka egy-egy irányát. A magyar szikra Amerikában
a bevándorlásgyökerű történészek, etnikus múzeumok klasszikus kérdését prezentálta: mivel járultak hozzá a magyar bevándoroltak és leszármazottaik az amerikai élethez. Művészet, tudomány, vallás, kereskedelem, üzleti élet, közszolgálat, politika – széles horizontján vonultatta föl a multimédiás bemutató a magyar teljesítményeket, híres (vagy bizonyos körön belül annak tartott) neveket. A jubileum keretében mutatták be az említett Munkácsy Amerikában című kiállítást, amely egyben a művész halálának századik évfordulójára emlékezett/emlékeztetett. Az Egykor és ma című tárlattal az élő, folyamatosan gyarapodó múzeumról adtak képet, mivel az új szerzeményű műalkotásokból és népművészeti tárgyakból válogattak. A Herendi porcelán remekeit felvonultató kiállítás pedig egy olyan tárgycsoportot mutatott be – elsősorban Yolan Varga, nyugdíjas tanárnő 30 éven át gyarapodó magángyűjteménye alapján –, amelynek kapcsán egy világhíres magyar termékkel – „élő nemzeti kinccsel”⁹² – lehetett nyomatékosítani a magyar ipar, illetve iparművészet magas nívóját a nem magyar közönség számára. Ugyanakkor a Herendi porcelán kedvelt dísz- és ajándéktárgy, a családi gyűjtemények jellegzetes tárgyfajtája, a magyar identitás hordozója s kifejezője távol az ország határaitól is. A „Herendi remekművek” mintegy összefonják a nemzeti reprezentáció és a személyes azonosságtudat motívumait, társítva ehhez a hagyományápolás meggyőződését is.

¶ Figyelmet érdemelnek még a történeti kiállítások, amelyek rendszerint a magyar történelem eseményeihez, illetve évfordulóihoz kapcsolódtak. A Wallenbergre és ezzel a holokausztra emlékező tárlat a diplomata Budapestre érkezésének ötvenedik évfordulója alkalmából készült 1994-ben. A Magyarország 1100 éve című kiállítással a honfoglalás millecentenáriumi ünnepségeihez kapcsolódtak. A nagyszabású tárlat a New York-i műgyűjtő, Szarvasy Mihály szervezésében készült, az alapítvány önkénteseinek tevékeny részvételével. Kossuth Lajos életét, amerikai útját látogatásának 150. évfordulóján idézték fel, részben az alapítvány saját dokumentumai alapján (2002). A sorban a legújabb és a legjelentősebb, kifejezetten helyi gyökerű és tartalmú vállalkozás az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójához kötődött. Ennek kapcsán rendezvénysorozatot szerveztek annak emlékére, hogy több mint 32 ezer menekült a közeli Camp Kilmer katonai támaszpontból kialakított befogadó központba érkezett, és átmenetileg itt tartózkodott, amíg regisztrálták, megvizsgálták őket. Az alkalomra készített Camp Kilmer, 1956–1957 című kiállítás a menekültek fogadását, elhelyezését dolgozta fel, támaszkodva az alapítványnál őrzött dokumentumokra, fényképekre, képzőművészeti alkotásokra és az egykori menekültek által kölcsönadott tárgyakra, kiegészítve az 56-osok visszaemlékezéseivel.

Leonard W. Volk (1828–1895) Abraham Lincoln mellszobra alapján készült az Abraham Lincoln-díj
Reprodukció, meghívó

¶ A múzeum mindmáig több mint száz kiállítást rendezett, amelyeket becslések szerint 150-180 ezer látogató keresett fel.⁹³

¶ Ki kell emelni az együttműködések szerepét is. A kiállítások tematikai bővítését szolgálták a vendégkiállítások, amelyek más gyűjtemények alapján még tágabb merítést kínáltak a magyar művelődéstörténetből. Magyarországról a Matyó Múzeum és a Déri Múzeum egy-egy népművészeti kiállítását láthatta a közönség 1993/1994-ben, illetve a rá következő évben. A budapesti Bélyegmúzeum 1996-ban Zombory Éva grafikus, bélyegtervező életművét mutatta be. A Szlovák Nagykövetség egy Benyovszky Móricnak szentelt kiállítással gazdagította a bemutatók sorát 2000-ben. Az 1956-os forradalom 45. évfordulóját a Hadtörténeti Múzeum fényképkiállításával ünnepelték meg. A debreceni Koncz Galériától Boros Attila magyar Nobel-díjasokról készített portréit fogadták (2004/2005). „Külső”, kölcsönzött anyagként André Farkas – egykori kerékpárversenyző, 56-os menekült – elsőrangú plakát- és egyéb aprónyomtatványok gyűjteményéből a múzeum kurátora, Patricia Fazekas rendezett kiállítást Magyar grafika címmel 2008-ban. A kiállítási vezetőhöz Bakos Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa írt tanulmánynak beillő előszót. Legújabban Löki Viktor Debrecen utcáit megörökítő fényképeit látták vendégül 2021 nyarán. A fotográfus arra törekszik, hogy a város összes utcáját megörökítse. Ez az elképzelés akár példát adhatna arra, hogy New Brunswick egykori s mai magyar színhelyeit, épületeit, intézményeit valaki módszeresen végigfényképezze. A debreceni kölcsönzéseket előnyösen szolgája, hogy New Brunswick és Debrecen testvérvárosi kapcsolatban áll egymással.

¶ Több kiállítás amerikai múzeumokkal való együttműködésben jött létre. Az amerikai magyar zsidóság kincsei című bemutatóhoz (1997) a Jewish Historical Society of Central Jersey nyújtott segítséget és kölcsönözte a tárgyak számottevő részét: ötvösmunkákat, a vallásgyakorlat rituális kellékeit, szent könyveket, textíliákat. Egy vitrinben három magyar (eredetű), New Jersey-ben működő zsinagóga állította ki tárgyait, és magánosok adták kölcsön féltve őrzött vallásos emléktárgyaikat.⁹⁴ A legrangosabb amerikai vendégkiállítás Kárász Ilonka (1896–1981) életművét tárta a látogatók elé 2004-ben. A Georgia Museum of Art Varázslatosan modern című tárlata elmélyült muzeológiai munka eredményeként született,
és már az eredeti helyszínen kisebb szenzációt keltett az 1913-ban New Yorkban letelepedő, gyorsan nagy elismertségnek örvendő, ám halála óta kissé elfeledett művész újra felfedezésével. A New Brunswick-i múzeumban újrarendezett tárlat, a kiállítási vezető és az eredeti forrásértékű katalógus magyar környezetbe is „behozta” a magyarok előtt ismeretlen művész munkásságát. Kárász Ilonka az amerikai alkalmazott grafika és formatervezés egyik markáns megújítója volt, aki többek között a nagy presztízsű New Yorker magazin évtizedeken át rajzolt címlapterveivel s más illusztrációkkal, valamint lakberendezési tárgyak s tervek sokaságával aratott
sikereket.⁹⁵

¶ Az alapítvány vezetése tisztában volt azzal is, hogy a múzeumi munka szakmai színvonalát, szakszerűségét javítani kell. Az 1990-es évek végén sikerrel pályáztak az Amerikai Múzeumi Szövetség akkreditációs eljárását előkészítő programokra. A múzeumi állapotok, célok felmérését szolgáló úgynevezett MAP (Museum Assessment Plan) mindkét szakaszához nyertek támogatást, szakmai segítséget. Az első fázisban egy külső szakértő a szövetség normái szerint állapotleírást készített a múzeum aktuális helyzetéről. Az alapítvány igazgatóságának összeállított jelentés alapot nyújtott a stratégiai tervezéshez, a hiányosságok felszámolásához és a szolgáltatások fejlesztési irányainak kijelöléséhez. A második szakaszban folyamatos szakmai konzultációra nyílt lehetőség, és 2000 szeptemberében felmérték a gyűjtemények (collection management) helyzetét.⁹⁶ A múzeum akkreditációja mindezek ellenére nem történt meg.

¶ Hosszan lehetne taglalni a társadalmi beágyazottság folyamatos építését és változatos módszereket követő „gondozását”. Ezt a munkát Molnár Ágoston vezérletével az alapítvány mesteri módon bonyolította, aki az önkéntesek bevonásában szintén nagy organizátornak, lelkesítő erőnek bizonyult.
Az alapítvány és a múzeum tényező, számon tartott partner volt New Brunswick, illetve New Jersey kulturális, oktatási és társadalmi életében. Az örökségközpont fénykorában rendre másra befogadta a helyi magyar szervezetek rendezvényeit, így irodalmi estéket, zenei műsorokat, könyvbemutatókat, tanácskozásokat. Saját programokat, műsorokat szervezett felnőtteknek, diákoknak, beleértve olykor az amerikai iskolásokat is. Ádventkor vásárt szoktak tartani – ez ma is jellemző –, amihez a helyszínt az Alapítvány biztosítja, a bevétel viszont a cserkészek javára megy. A múzeumi outreach mindmáig kiemelkedő eleme, hogy múzeum az egyik bázisa az évről évre megtartott többnapos, tömegeket vonzó nyári magyar fesztiválnak. A legutóbbi években az udvaron szoktak rendezni kézműves vásárt, a hozzá tartozó kulináris élvezetek biztosításával – magyaros hentesáruk, töltött káposzta, kürtőskalács, zserbó s hasonlók árusításával

¶ A sokfelé ágazó és sokrétegű kapcsolatrendszernek egy külön irányát jelentette az a kezdettől megmutatkozó törekvés, amelyet Molnár Ágoston ezekkel a szavakkal jellemzett: „Igyekeztünk megünnepelni azokat a híresebb magyarokat, akik hozzájárultak az amerikai élethez. Tudományos téren vagy kulturális téren, s ezzel őket is belefonni az alapítvány működésébe, hogy beszélgessünk velük. Mert ők egy ilyen elzárt életet éltek. Kármán Tódor is. Megvolt neki
az ő tudományos tere. Volt egy kis magyar csoport, amelyik körülötte volt, de az amerikai magyarság életében nem vett részt. Nem volt ideje rá. Nincs idejük ezeknek az embereknek. Wigner Jenő is. Ez nem jelenti azt, hogy nem érdekelte őket a magyarságuk. Wigner Jenőnek Princetonban legkedvesebb, már gyermekkori barátja Neumann János volt. Ott volt és együtt jártak a Fasori iskolában Pesten. Próbáltunk ilyeneket is bevonni az amerikai magyarságnak a vérkeringésébe. Valahogyan ők is érdekelve legyenek.”⁹⁷ A „vérkeringésbe hozatal” hatékony eszközének bizonyultak az alapítvány által adott díjak, kitüntetések, elismerések, amelyek egész rendszert alkotnak. A kívülálló már-már alig igazodik el benne.⁹⁸ A legrangosabb a nagy magyar teljesítményekért járó, 1961-ben alapított George Washington-díj. Elsőként Kármán Tódornak adományozták, majd következtek más (Nobel-
díjas) tudósok, művészek, egyéb jeles magyar személyiségek. Az 1977-ben létesített Abraham Lincoln-díjjal a magyar származású tudósok, művészek, üzletemberek, politikusok Amerika javát szolgáló munkáját ismerik el (két alkategória szerint). Ezenkívül évente díjaznak olyan amerikai személyeket is, akik a magyar közösség vagy a magyar kultúra érdekében fejtettek ki valamilyen figyelmet érdemlő munkát. A díjátadásokat jellegzetes amerikai módszerrel celebrálják: bállal, díszvacsorával, amelynek célja egyben az adománygyűjtés is. A tudományos közélet szereplőinek bevonzására 1999-ben egy másik módszert is kezdeményeztek, a Bolyai
János nevét viselő előadássorozatot. A csaknem ötven alkalommal tartott sorozatban az előadók a tudomány és a művészetek legszélesebb köréből kerültek ki.

Kárász Ilonka kiállításának leporellója, 2004

¶ Ha a bevezetőben említett professzionalizmus kérdését nézzük, akkor az Amerikai Magyar Alapítvány Múzeuma a jól menedzselt finanszírozásban és igazgatásban, a változatos kiállítások szervezésében és nívós bemutatásában, valamint a sokrétű szakmai és társadalmi kapcsolatrendszer fenntartásában mutatja ennek egyértelmű jegyeit. A 2000-es évek végén zászlóra tűzött gyűjt, megőriz, ünnepel – CollectConserve-
Celebrate – jelszó a muzeológiai elkötelezettséget és a közösségi funkciót kapcsolja össze, és nem szorítkozik a harmadik elemre. Több ez, mint az induláskor hirdetett „nagy magyarok” dicsőségcsarnoka, miközben a kollektív azonosságot szolgáló funkciót is újrafogalmazza.

¶ Molnár Ágoston 55 év elnökség után 2010-ben nyugalomba vonult, de továbbra is az alapítvány társigazgatójaként tevékenykedett egészen hat évvel később bekövetkezett haláláig. Utódjának Hajdú-Németh Gergely 32 éves jogászt választották, akit három év múlva a jelenlegi ügyvezető igazgató, Melissa Katkó Pepin váltott. Az előbbi a menedzselésben számított reményt keltő megoldásnak, az utóbbi az eddigiek szerint a kiállítási tevékenységben és a közösségi programokkal erősítheti meg az intézmény életképességét. Nem könnyű a Molnár Ágoston után maradt űrt betölteni. Nem pusztán „egyszerűen” (?) nemzedékváltásról van szó, hanem lényegi átalakulásról. Úgy tűnik, hogy a „Molnár-korszak” sarokpontja, hogy tudniillik Magyarországgal csak szakmai kapcsolatokat ápolnak, de nem vesznek igénybe anyagi segítséget – ha netán adnának, akkor sem –, nem tartható fenn. Az alapító azt vallotta, hogy egy ilyen intézményt az amerikai magyaroknak kell fenntartaniuk a helyi adottságok, vagyis: az amerikai lehetőségek minél teljesebb kihasználásával. Ez minden siker ellenére is – mint szó volt róla – folyamatosan együtt járt az instabilitással, az érdekek/értékek változásával, ami megnehezítette a mindennapi működést és a távlatosabb célok kitűzését, elérését. Ma nem látszik olyan széles társadalmi beágyazottságú, energiáját maximálisan a célnak szentelő vezető, aki ezt a felfogást a gyakorlatban is érvényesíteni tudná. Magyarán: nincs a láthatáron olyan, aki vállalná – és aki képes lenne arra –, hogy egy ekkora szervezetet tisztán önkéntes adományokból, társadalmi finanszírozásban és a ritkán adódó amerikai pályázati lehetőségek mellett működtetni tudna, eleget téve a szakszerűség normáinak mind a gyűjtemények gondozása-hasznosítása, mind a társadalmi funkció vonatkozásában. Ennek tudható be, hogy az alapítvány (a múzeum) vállalt feladatainak ellátásához, az üzemeltetéshez ma már hazai (vagy onnét áttételesen származó) forrásokat, pályázatokat is igénybe vesz. A múzeum raktárhelyiségei megteltek, új anyagok befogadására alig van mód. A több mint harminc éve átadott épület felújítását sem lehet sokáig halogatni, s ha az igazgatóság új helyre való költözés mellett dönt – ami jó ideje rendre fölmerül –, hosszú időre, akár évekre előre kell tervezni, és szinte beláthatatlan anyagi erőforrásokat kell előteremteni. Az ötvenedik évforduló idején 17 millió dollár összegyűjtésében gondolkodtak. Szó, mi szó: nagy feladatok előtt
állnak.

¶ Mindeközben az össztársadalmi háttér, a városi környezet
és az amerikai magyar közeg is változott. Egyre kisebb a jelentősége az etnikai hátterű lakosság helyhez kötöttségének, az individuumok térbeli közelségének és a magyar szervezeti
tagságnak. A helyi városszövetben is újabb szakadások mutatkoznak, a hajdani „magyar negyed” már legföljebb néhány jelképében emlékeztet erre, a lakosság kicserélődött. A hagyományos kommunikációs eszközök, elsősorban az írott sajtó és a rádió korszakának elmúltával teljesen új módon merül fel az információközvetítés, a közönség elérésének kérdése és a közösségi kapcsolatháló fenntartása. Molnár Ágoston ragaszkodott a hagyományos, postai értesítésekhez, támogatási felhívásokhoz, amikkel a lehetséges adakozókat, hagyatéktevőket akarták elérni. Ma sokaknak ez a kőkorszakot jelenti. A közösségszervezés, a megszólítás mai reménysége a társadalmi média. Az internet látszólag könnyebb kapcsolattartási lehetőségekkel bír, ugyanakkor nem könnyű megtalálni azokat, akik a múzeumban (könyvtárban, levéltárban) őrzött források megszemlélői, használói lehetnek/lehetnének. A jelenlétet sem igénylő hozzáférés biztosítása ugyanakkor az eddigi tevékenységi formák átalakítását, új készségek bevezetését igényli, miközben a gyűjteménykezelés normál muzeológiai munkáit is folytatni kellene – sőt kibővíteni a leltározással, a tudatos gyűjteményfejlesztéssel – ahhoz, hogy az Amerikai Magyar Alapítvány Múzeuma tovább vigye és az új igények szerint megújítsa a több mint hatvan évvel ezelőtt kezdett munkát. Amivel indultak, ma is érvényes elgondolás, noha meg kell keresni annak mára fordítható tartalmát és „művelési” módját. A kérdésre, hogy miért hozták létre az alapítványt, Molnár Ágoston ezt mondta a Vatikáni Rádió riporterének 2014-ben:

¶ „Nem mi voltunk az elsők, akik így gondolkoztak, hanem már
a harmincas években is voltak olyanok – és még akkor is, amikor a 19. században megérkeztek a Kossuth-emigráció tagjai, azok is foglalkoztak ezzel –, hogy hogyan lehet [meg]ismertetni az amerikaiakkal azt, hogy kik vagyunk mi magyarok, és hogy hát milyen történelmünk van, milyen a kultúránk. Amint több és több magyar érkezett Amerikába már a 19. században, akkor a 20. században, sokan hozzájárultak Amerikának az életéhez. Minden vonalon, kulturális, üzleti vonalon. Ezt valahol össze kell fogni, és úgy beszélni, hogy ha kultúránk van, akkor az hogy[an] segíti közösen egy [olyan] új országot, mint Amerikát. Hogy építi tovább.”

¶ A két legújabb fejlemény, hogy megkezdődött az anyag digitalizálása, és a kiállítótér is radikálisan megújult a múzeumi gyűjtemény újrarendezésével. A digitalizáció egyelőre a könyvtár hírlapanyagát érinti. A Hungarian Initiative Foundation pályázatán elnyert forrásból a Magyarországra szállított anyagot az Arcanum kezdte el feldolgozni. Több tucatnyi kiadvány már hozzáférhető a Hungaricana közgyűjteményi portálon. A tervek szerint a digitalizálás ki fog terjedni az archívumi állományra is.⁹⁹ A múzeum állandó kiállítását jelentősen kibővítették. Amit állapota szerint lehetett, mindent előhoztak a raktárból, és az anyagot csoportokba rendezve, minden talpalatnyi helyet kihasználva kiállították. Az Össze-
állítás gyűjteményünk 66 évéből: művészet és emléktárgyak (From our Collection: 66 Years of Art & Ephemera) című bemutató virtuális túra keretében az interneten keresztül is megtekinthető.¹⁰⁰ A bőség, a változatosság megmutatása, a látvány élvez elsőbbséget – szinte a teljes képző- és népművészeti anyag, számos fotó látható –, feliratok és tájékoztató információk csak szórványosan készültek. Az értelmezés remélhetőleg nem marad el, és a következő lépésben erre is sor kerül.
Ehhez tartozik, hogy újabban a múzeumi anyaghoz, bővebb adatokhoz online hozzáférést is biztosítanak, szerény tagsági díj, támogatói előfizetés ellenében. A felület, a honlap is megújult. Ha ez még nem is az 1989 és 2010 közötti viszonylagos „daliás időszak” pezsgése, biztató lépéseket kell látni
benne.

Jegyzetek

[1] Az első rész a MúzeumCafé 83., Birtokviszony számában jelent meg.

[2] Danilov, Victor J.: Ethnic Museums and Heritage Sites in the United States. McFarland & Company, Jefferson, NC 2009 – A sokoldalú szerző 28 könyvet írt, ebből 16 múzeumokkal, gyűjteményekkel, kiállításokkal foglalkozik.

[3] A teljesség igénye (és a levéltári jellegű gyűjtemények) nélkül: Bujdos János: Domján József sárospataki kiállítása. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 16. 1977. 66–73.; Családregény. Egy visszatelepült „amerikás” család hagyatéka / Family-story. Remains of a remigrate family from America. István Király Múzeum, Székesfehérvár 1988.
(Az István Király Múzeum Közleményei, D sorozat, 183. sz.); Töltési Imre: A honismereti mozgalom országos kibontakozása II. Honismeret, 1998. 1. 68–76.; Szathmáry Lajos Kossuth Gyűjteménye. Összeáll.: Tamás Edit; előszó Szabó Csaba. Rákóczi Múzeum, Sárospatak 1998. (A sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei, 34.); Emlékek az Újhazából az Óhazába. Az amerikai magyarság adományai a Magyar Nemzeti Múzeumban. Szerk.: Ihász István. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest 2004; Török Petra: Formába kerekedett világ. Lesznai Anna művészete és hagyatéka a hatvani Hatvany Lajos Múzeumban. Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan 2001 (Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 16.); Sári Zsolt: A magyar diaszpóra kutatása
a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Tisicum – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve, 25. 2016, 457–462.; Orgona Angélika:
Az amerikai grófné. Szapáryak és Széchényiek emlékei. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest 2020; Mészáros Tibor: Az emigráns hagyatékok
és a Rónai Pál-hagyaték kisnyomtatványai, pimblog, 2021. máj. 26.

[4] Museums, migration and cultural diversity. recommendations for museum work. NEMO – Network of European Museum Organization, Berlin 2016.

[5] A levéltári és könyvtári törekvésekhez lásd Hazatérő emlékeink. Tanulmányok a Julianus és Mikes Kelemen Programról. Szerk.: Gárdonyi Géza. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest 2016; Hazatérő emlékeink II. Tanulmányok a Mikes Kelemen Programról. Szerk.: Gárdonyi Géza. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest 2017; Bakó Zsigmond: Hazatérő múlt – a Torontói Magyar Ház gyűjteménye. Turul, 90. 2017. 2. 67–74.; Arany Krisztina: A levéltári hungarikakutatás helyzete, feladatai és lehetőségei a Magyar Nemzeti Levéltárban. Levéltári Szemle, 69. 2019, 1. 5–20.

[6] Eredeti elnevezése: Martin Luther King Jr. National Historic Site and Preservation District, lásd Danilov i. m. 2009, 12., 56. (King szülőháza, benne a Center for Nonviolent Social Change), 64–65.; Mai nevét
2017-ben nyerte el. Az intézmény alakulását, bővülését jól összegzi
a Wikipedia címszava, illetve a park honlapja: https://en.wikipedia.org/wiki/Martin_Luther_King_Jr._National_Historical_Park; https://www.nps.gov/malu/index.htm.

[7] Ruberto, Laura E.–Sciorra, Joseph: Migrating Objects: Italian American Museums and the Creation of Collective Identity. Altreitalie, 56. 2018. gennanio-giugno, 131–156.

[8] Pacyga, Dominic A.: Chicago: City of the Big “Little” Museums. Journal of American Ethnic History, 28. 2009, 3. 55–65.

[9] Hungarian Art Masters Gallery Launches Website. Amerikai Magyar Hírlap, 2010. december 17., 26. Kisbán Enikő: Thomas Schwartz a Thibaud & Margareta Schik Bárdy Gyűjteményről. Axioart Blog, 2021. 12. 07. https://blog.axioart.com/thomas-schwartz-a-thibaud-margareta-schik-bardy-gyujtemenyrol/#. A HamG honlapja már nem elérhető, az anyagból válogatás látható Margaret Schik Bardy halálakor keresztfia, Thomas Schwartz által készített filmösszeállításban a http://youtu.be/LfbAIMF4ArA oldalon. Lásd még Hamg Announces Passing of Founder Margareta Schik Bardy. Amerikai Magyar Hírlap, 2013. május 24., 6. A jelenlegi információk alapján nem tudni, hogy ez a kollekció tartalmaz-e műalkotásokat Amerikában működő magyar, magyar származású művészektől is.

[10] Jacobson, Matthew Frye: Roots Too. White Ethnic Revival in Post-Civil Right America. Harvard University Press, Cambridge–London 2006.

[11] E tanulmány témáján kívül eső külön kérdés az Egyesült Államokban, Kanadában létrejött általános, azaz nem helyi vonatkozású magyar műgyűjtemények sorsa. Lásd például Szarvasy kerámiagyűjtemény
I. árverés. Nagyházi Galéria és Aukciósház, Budapest 2004, 104. árverés katalógus, 1–50. tétel.; Csenkey Éva–Gyugyi László–Hárs Éva: Zsolnay aranykora: Gyugyi László gyűjteménye a nagyvilágból visszatér Pécsre. Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft., Pécs, 2010., ugyanerről lásd Ébli Gábor: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra. Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből. Corvina, Budapest 2008, 61–70., további gyűjteményekről: 39–46., 47–61.

[12] Sári Gál Imre: Clevelandi magyar múzeum: riportok, versek, fényképek
a clevelandi magyarság életéből. Amerikai Magyar Írók, Toronto 1978, 205–206.; Uő: Az amerikai Debrecen: képek a clevelandi magyarság életéből. Patria, Toronto 1966.

[13] Leltári szám: 7.638. A xeroxmásolatokat a szerző barátainak, potenciális érdeklődőknek küldte meg.

[14] A múzeum emlékkönyvéből. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 9. 1991. 2.

[15] Daróczy Sándor: Igazgatói jelentés 1958-ról. Bethlen Naptár, 1960. 57–65., idézet: 64–65. Füry Lajos: Magyar muzeum, Fraternity/Testvériség, 1968. 5. sz., 9.

[16] Kovács Zoltán Ákos: Bethlen Múzeum és Archívum. Bethlen Naptár, 1986. 44–45. (44.)

[17] Daróczy Sándor: Negyvenéves a Bethlen Otthon. Bethlen Naptár, 1961. 47–49. (49.)

[18] Nagy Lajos: 50 éves a Bethlen Otthon. Bethlen Naptár, 1971. 322–340. (238.); Dr. Béky Zoltán: Elnöki jelentés az Amerikai Magyar Református Egyesület 1974. évéről. Bethlen Naptár, 1976. 37–49. (42.)

[19] Uo., Eszenyi László: Gondolatok egy amerikai magyar múzeum
és könyvtár létesítéséről. Bethlen Naptár, 1977. 63–66.; Az Amerikai Református Lelkészegyesület tisztújító gyűlése. Bethlen Naptár, 1980. 157–158.

[20] Épül a ligonieri múzeum! Calvin Synod Herald / Reformátusok Lapja, 1981. 5. sz., 14.; Kovács Pál: „Az Úr hegyén gondviselés”. Bethlen Naptár, 1982. 34–41., képek a Youngstownból visszaszállított anyagról:
39–40., 120., 194.; Uő: A Bethlen gyűjtemény. Bethlen Naptár, 1985.
41–42. Ebben az állapotában s elhelyezésében volt alkalmam egy hétig tanulmányozni az anyagot 1988-ban.

[21] Kovács Pál: A múlt alkotása a ma és a holnap szolgálatában. Bethlen Naptár, 1987. 48–54. (53.) A lelkészi családból származó Kovács Pál (1930) a debreceni teológián végzett (1953), majd Amszterdamban folytatta tanulmányait (1956–1960). Ezt követően Uruguayban alapított magyar református közösséget. 1972-ben az Egyesült Államokba költözött, 1976-tól 1999-ig látta el a Bethlen Otthon igazgatói tisztét. Működését jelentős fejlesztések kísérték, az Otthon korszerű, az állami
előírásoknak teljességgel eleget tevő idősgondozó intézménnyé vált. 2009-ben hunyt el. https://www.legacy.com/obituaries/tribune-democrat/obituary.aspx?n=paul-kovacs&pid=125800496

[22] Kovács Zoltán: Egy esztendő mérlegen. Bethlen Évkönyv, 1988. 40–44. (42.) A Bethlen Muzeum és Levéltár. Calvin Synod Herald / Reformátusok Lapja, 1988. 2–5. sz., 23. Az adományozó édesapja, Hunyady László (1899–1985) amerikai végzettségű református lelkész volt, 1923-tól élt az Egyesült Államokban.

[23] Kovács Pál: „A jótékony szeretet temploma”. Bethlen Naptár,
1991–1992. 47–57. (56.)

[24] Novák Miklós beszolgáló lelkipásztor: Az amerikai egyháztestekben. A ligonieri gyülekezet. Bethlen Naptár, 1999. 201–203.; Az új helyen az archívum katalogizálását a Fulbright-ösztöndíjas Csillag András (Juhász Gyula Tanárképző Főiskola) kezdte, majd a végleges katalógust Kovács Ilona (OSZK) készítette el, a könyvtárat a szintén fulbrightos Bánhegyi Zsolt (MTA Könyvtár) rendszerezte, vö. Bethlen Archives Collection Cataloging in Progress at the American Hungarian Foundation. Bethlen Naptár, 1999. 55–56.; Csillag András: The Bethlen Collection. Vasváry Collection Newsletter, 2000. 2. 1–4.; Kovács Ilona: A Bethlen Gyűjtemény mint forrásértékű történeti gyűjtemény perspektívái. Folyik a Bethlen Gyűjtemény feldolgozása. Calvin Synod Herald / Reformátusok Lapja, 2001. 12. sz., 15.

[25] Az 1966-os úti jelentés posztumusz jelent meg, lásd Újszászy Kálmán: Amerikai magyarok között. Tájékoztató az amerikai egyesült államokbeli utamról. In: Balassa Iván–Kováts Dániel–Szentimrei Mihály (szerk.): Újszászy Kálmán emlékkönyv. Szabad Tér, Budapest–Sárospatak 1996 (Széphalom 8.) 327–343., idézet (az alábbiakban is): 339–340.

[26] Újszászy Kálmán: A Sárospataki Amerikai Magyar Református Gyűjtemény. A Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Évkönyve, 1989/90. Sárospatak, 17–23., a körlevélről: 17–18. Vö. Bartha Ákos: Falukutatás és társadalmi önismeret: A Sárospataki Református Kollégium faluszemináriumának (1931–1951) történeti kontextusai. Hernád Kiadó, Sárospatak 2013. 164–165.

[27] Újszászy Kálmán: Ligonier. Reformátusok Lapja (Budapest), 1966. július 10. (28. sz.) 3. A cikk folytatása a lap következő két számában jelent meg.

[28] Újszászy Kálmán, i. m. 1996, 332.

[29] Újszászy Kálmán: Pro memoria (A második amerikai út előkészítése). In: Balassa Iván–Kováts Dániel–Szentimrei Mihály (szerk.): Újszászy Kálmán emlékkönyv. Szabad Tér, Budapest–Sárospatak 1996 (Széphalom 8.) 345–346. Lásd még a következő jegyzetet. A gyűjtemény rendezésében a feleségén kívül részt vett a tanítónői képzettséggel rendelkező, a sárospataki városi könyvtárban alkalmazásban lévő lánya is.

[30] Idézetek az 1971. november 6-án, két hónappal hazatérésük után készült, posztumusz közölt kéziratból, lásd Újszászy Kálmán: Az Amerikai Magyar Református Gyűjtemény terve. In: Balassa Iván–Kováts Dániel–Szentimrei Mihály (szerk.): Újszászy Kálmán emlékkönyv. Szabad Tér, Budapest–Sárospatak 1996 (Széphalom 8.) 353–361., idézet: 353.

[31] Uo., vö. Nagy Lajos: Igazgatósági jelentés. VII. Levéltár és múzeum. Bethlen Naptár, 1973. 93. – tanácsára több mint kétszáz dollár értékben vízhatlan dobozokat vásároltak a legértékesebb iratoknak. Eszenyi,
i. m. 1977, 64.

[32] Újszászy i. m. (Az Amerikai Magyar Református Gyűjtemény terve) 1996, 355.

[33] Uo. 356–357. – kiemelés mindig az eredetiben, F. Z.

[34] Újszászy i. m. 17–23. Az 1984-es kimutatás szerint a gyűjtemény 6403 nyomtatványt számlált. Ebből 2433 volt az aprónyomtatvány. A gyűjtemény specifikumát más hazai rokon jellegű kollekciókkal szemben a több mint négyezer darabra rúgó egyházi évi jelentések, évkönyvek, jubileumi albumok, alkalmi kiadványok, gyülekezeti lapok, naptárak jelentik, vö. uo. 21. Lásd még Szentimrei Mihály: A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Adattárának állománya és feldolgozása. In: Balassa Iván–Kováts Dániel–Szentimrei Mihály (szerk.): Újszászy Kálmán emlékkönyv. Szabad Tér, Budapest–Sárospatak 1996 (Széphalom 8.) 353–361.,
529–534., főként: 534.

[35] Nagy Lajos: Jelentés a Bethlen Otthon 1976. évi életéről. Bethlen Naptár, 1978. 46–54. (53.); Eszenyi, i. m. 1977. 64. Az 1956-ban Amerikába kerülő Szabó György (George Szabo) a debreceni egyetemen tanult, és Méri István munkatársaként középkori régészettel foglalkozott, majd a New York-i egyetemen művészettörténeti tanulmányokat végzett. 1975-ben jelent meg
a Lehman-gyűjteményről írt katalógusa a MET kiadásában. Lásd
V. Kovács Sándor: George Szabó reneszánsz-kutatásai Amerikában. Irodalomtörténeti Közlemények, 69. 1965. 69. 4. 538–539. Foltiny István régészprofesszor levele. In: Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete. Békéscsaba–Szeged, 1989. 92–94.; Hungarians in America 3. Ed. by Denis K. Bognar. Mt. Vernin, NY, Afi cop., 1971. 191. 1988-tól az akkor szerveződő New York-i Place des Antiquaires-hez csatlakozott, lásd részletes életrajzzal: Markoutas, Elaine: Old-Time Zeal. Chicago Tribune, April 15, 1990. (https://www.chicagotribune.com/news/ct-xpm-1990-04-15-9001310399-story.html).

[36] Bütösi János: Történelmünk dokumentumainak megőrzése folyik. Bethlen Naptár, 1983. 55–58., idézet: 55. – 1979-ben alakult meg az a különbizottság, amely az archívum és múzeum ügyét kézbe vette,
és irányította az említett épületbővítést és intézményfejlesztést.

[37] B[ertalan] I[mre]: Zászlógyűjtemény. Testvériség / Fraternity, 1982.
2. sz., 15–16. Lehetséges, hogy ez a lista (még?) nem teljes, egy másik jelentésben ez olvasható: „Múzeális tárgyú gyűjteményünkből jelentősek a templomi edények, kegyszerek és a harmincnál több zászlógyűjteményünk.” – Kovács Pál: „Ha a mi külső emberünk megromol”. Bethlen Naptár, 1983. 34–38.

[38] Oláh Béláné Bakóczi Éva: Négy év Amerikában. Bethlen Évkönyv,
1993–1996. 105–116., idézet: 110., 112.

[39] Kovács Zoltán Ákos, i. m. 1986, 44.

[40] Kovács Zoltán Ákos: Lelkészi és gyűjteményi igazgató jelentése. Bethlen Naptár, 1988. 37–41., idézet: 40. – az alfabetikus katalógus 1987-ben 80 százalékban elkészült.

[41] Uo. 40. Az 1704-es bibliát Tasi István és családja (New Jersey),
a másikat Ács Jenő és családja adományozta Kanadából. Vö. Dr. Ludász Gyula, gyászjelentő, Hajdú-Bihari Napló, 1999. április 23., 14.

[42] Kovács Zoltán: Beszámoló az Úrnak 1989. esztendejéről. Bethlen Évkönyv, 1990–1991. 15–19., idézet: 19. A beszámolóban hivatkozott „Fogarassy mester” minden valószínűséggel a győri születésű Fogarassy Károly (1917–?), aki 1955-től grafikai, építészeti, szobrászati tanulmányokat folytatott Kaliforniában. 1963-tól tudományos intézmények illusztrátoraként működött. Rajzai, szobrai számos kaliforniai múzeumban megtalálhatók, lásd https://www.kieselbach.hu/muvesz/fogarassy-karoly_8432.

[43] Kovács Zoltán: Egy esztendő mérlegen. Bethlen Évkönyv, 1988. 40–44., idézet: 44.

[44] History of Education in Portland. WPA, 1937. 251.; Catlin Gabel Detailed History (2008), online: sili.tips.com.; Kaye, Ted: Catlin Gabel School. In: The Oregon Encyclopedia, https://www.oregonencyclopedia.org/articles/catlin_gabel_school/; Vö. Catlin School is Distinctive in Idea. The Oregon Statesman (Salem, Oregon), Aug 4, 1929. 7. Hazaérkezése Új Zélandból: The Oregon Daily Journal, June 4, 1920. 12.; https://www.catlin.edu/about/catlin-gabel-history; Csehszlovákiából Antwerpenen keresztül érkezett vissza 1939. április 14-én, lásd New York, New York Passenger and Crew Lists, 1909, 1925–1957, database with images, FamilySearch, Ruth Catlin, 1939. Előadásai: Miss Catlin Honored. The Evening Herald (Klamath Falls, Oregon), 18 November 1939, 6.; League to Hear Guest. The Evening Herald (Klamath Falls, Oregon), 18 November 1939. 7.; Miss Catlin Guest Speaker. The Klamath News (Klamath Falls, Oregon), 26 November, 1939. 7. Halála: Connecticut Death Index, 1949–2001, database, FamilySearch, Ruth Catlin, 06 Feb 1978. A családi adatokhoz lásd még https://www.familysearch.org/tree/person/sources/M5QV-K55.

[45] Resolution adopted at the 34th Convention of the Hungarian Reformed Federation of America. Fraternity / Testvériség, 1992. 4. 13–17. (14.).

[46] Nt. Varga Ferenc: A Bethlen Home Jövője. A Stratégiai Tervező Bizottság Gyűléséről. Magyar Egyház, 2004. 3. 11.; Jelentés a Bethlen Otthon Stratégiai Tervező Bizottság második gyűléséről. Calvin Synod Herald / Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 2004. 11–12. 16.;
Nt. Nyeste István: Összevont jelentés a Bethlen Otthon Stratégiai Tervező Bizottság 2004. december 16. és 2005. január 20-i gyűléseiről. Calvin Synod Herald / Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 2005. 3–4., 18–19.; Synod Greets New Pastors Senses HRFA’s Dim Future. Calvin Synod Herald / Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 2011. 7–8., 4–6.; Bethlen Communities Heritage Center Museum and Archives. Calvin Synod Herald / Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 2011. 11–12., 14.; Bethlen Museum and Archives Committee Report by Rt. Rev. Koloman K. Ludwig. Calvin Synod Herald / Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 2014. 7–8., 6. – Ekkor került fel a Bethlen Communities honlapjára ugyancsak tőle egy rövid ismertetés, amelynek linkje azóta a nyitó oldalon már nem szerepel: https://bethlen.com/museum-and-archives (2021. 08. 19.).

[47] „[A] református Bethlen Collections Múzeuma [sic!], amely többszöri költöztetés, raktározás nyomán szétszóródott, és kézen-közön mára jórészt eltűnt.” Lásd Nóvé Béla: Amerikai magyar múzeumi gyűjtemények. Vasváry Collection Newsletter, 2021/1. (65.) http://vasvary.sk-szeged.hu/newsletter/21jun/nove_bela_muzeumi_gyujtemenyek.html. 2013-ban az ömlesztett anyag rendezetlenségéről ír Balogh Balázs: A magyar bevándorlók néprajzi kutatása amerikai archívumokban. In: Jakab Albert Zsolt–Vajda András (szerk.): Örökség, archívum és reprezentáció. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2017. 29–40. (Kriza Könyvek, 40)., Ligonierről: 34–36.

[48] Ludwig, Koloman K.: Whiting. Bethlen Almanac, 1997. 115–118.; Uő: The Continuing History of the Hungarian Reformed Church of Whiting, Indiana. Calvin Synod Herald / Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 2006. 7–8. sz. 11. Lásd még a múzeumra vonatkozó honlapbejegyzést a 32. jegyzetben.

[49] Simon Ervin: (Bethlen) Home Sweet Home!. Bethlen Almanac / Bethlen Naptár, 2013. 27–31.; Kerekes, Tímea: My life in the USA. William Penn Life, 2014. July, 5.; Nitsch Gábor: A lelki és testi jólét éve. Bethlen Naptár, 2014. 20–23.

[50] Bemutatkozik Cvetanovic Milan, a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa, 2015. nov. 24. https://www.nemzetiregiszter.hu/bemutatkozik-cvetanovic-milan-a-korosi-csoma-sandor-program-osztondijasa (a clevelandi Bocskai Rádió interjúja alapján). Cvetanovic Milan: A Bethlen Archívum. Körösi Csoma Sándor ösztöndíjasának beszámolója. Bethlen Naptár, 2015. 206–212.

[51] A kiállításról rövid beszámoló olvasható néhány fényképpel
a Kőrösi Program honlapján: https://www.korosiprogram.hu/tudastar/95-ev-bethlen-kozossegben. Köszönöm Török Karola levélbeli tájékoztatásait, 2020. 07. 13., munkájáról lásd még: http://elte-lis.blogspot.com/2018/10/vendegunk-volt-torok-karola.html.

[52] Fényképes rövid beszámoló a Kőrösi Program honlapján: https://www.korosiprogram.hu/galeria/kepek/emlekkiallitas-pennsylvaniaban-reformacio-500.-evfordulojara.

[53] Vö. Kertész Adrienn: Világszínvonalú magyar szeretetotthon az Egyesült Államokban. Az amerikai magyarság lelki központjának bemutatása. https://www.korosiprogram.hu/tudastar/vilagszinvonalu-magyar-szeretetotthon-egyesult-allamokban.

[54] State grants help preserve records at Bethlen Home, Heinz History
Center. TribLive, January 18, 2019, https://triblive.com/aande/museums/state-grants-help-preserve-records-at-bethlen-home-heinz-history-center/.

[55] Dienes Barna életrajzát lásd Péter László: Azonosíthatatlan személy. Dienes Barna idézése. Kortárs, 43. 1999. 11. 61–73. Az elmhursti magyar programot összefoglalja Molnar, August J.: Hungarian Studies in Elmhurst – 1941–1959. Reformátusok Lapja, 1959. 13. 17–19.

[56] Molnár Ágoston: Elért eredmények. In: Incze Sándor (szerk.): Magyar Album. American Hungarian Studies Foundation – Elmhurst College, Elmhurst, 1956. 26–27.; Uő: Tizenöt év magyar tudományos eredményei Amerikában. Hírünk a Világban, 1957. 4–6., 7.; 50 amerikai diák tanul magyar nyelvet Elmhurst Collegeban. Amerikai Magyar Népszava, 1956. október 17., 4. Kovács, Ilona et al. (eds.): The Hungarian American Legacy in America. The History of the American Hungarian Foundation: The first fifty years. American Hungarian Foundation, New Brunswick 2007.; Hegedűs István: Az Amerikai Magyar Alapítvány működése és rövid története. Archívnet, 17. 2017. 2. https://archivnet.hu/az-amerikai-magyar-alapitvany-mukodese-es-rovid-tortenete.

[57] Az Amerikai Magyar Tanulmányi Alapítvány Terve Múzeum
és Könyvtár. Bethlen Naptár, 1956. 173–174.

[58] Molnár, i. m. 1956, 59., színes reprodukciója: Kovács, et al. (eds.), i. m. 2007, 168–169. Harsányi Károly gyermekkorát Amerikában töltötte, de nyolc évig Budapesten élt, amely idő alatt a képzőművészeti akadémián Benkhardt Ákos növendéke volt. Az 1930-as évektől számos kiállításon szerepelt New Yorkban, lásd https://www.askart.com/artist/Charles_E_Harsanyi/19290/Charles_E_Harsanyi.aspx; Harsányi Károly festőművész képeinek kiállítása. Amerikai Magyar Népszava, 1932. szeptember 20.

[59] Az Amerikai Magyar Könyvtár és Múzeum épületterve és az intézet alapítványa. Testvériség / Fraternity, 1954. 7., 8–9., itt jelent meg először az épület tervrajza (lásd a 9. oldalon), majd a The Elmhurst College Bulletin 1955. májusi számában, ezt közli: Molnár, i. m. 1956, 26.; Kovács et al. (eds.), i. m. 2008, 47.

[60] Molnár, i. m. 1956, 27.

[61] Magyar múzeum és könyvtár Amerikában. Szabad Magyarság,
1957. január 24., 5.

[62] Kelly-Lovasz, Mary Ann: The Foundation Builder. William Penn Life, 2010. August, 14–21. Édesapjáról lásd még: Személyi hírek. Reformátusok Lapja, 1963. October, 10. Molnár Ágoston lelkésszé szenteléséhez, kinevezéséhez lásd Bacsó Béla: A Tóparti Egyházmegye jelentése az 1952. évről. Reformátusok Lapja, 1953. 6. sz. 14–15. Nyelvtudását sérelmezte: Gross A. László: Felcsapok atomtudósnak! Magyar Jövő, 1952. szeptember 5., 2. Életrajzát, elismeréseit lásd még Kovács et al (eds.), i. m. 2007, 36–39.; Papp László: Molnár Ágostontól búcsúzunk (1927–2016). Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2016. október 9.

[63] Ludányi Anna Mária: Az Amerikai Magyar Alapítvány kutató központja és múzeuma. Itt-Ott, 33. 2000. 1. 32.

[64] Vajda S. Zoltán: A Tóparti Egyházmegye jelentése. Reformátusok Lapja, 1957. november 1. (19. sz.) 10–12.; A Magyar Egyházkerület közgyűlése [Dayton, 1958. május 5–8.] Reformátusok Lapja,
1958. június 1. (11. sz.) 10–12.

[65] Amerikai Magyar Intézet a Rutgers Egyetemen. Amerikai Magyar Népszava, 1959. március 27., 5.; Egyetemi magyar tanszék. Testvériség / Fraternity, 1959. április (4. sz.) 13.; Vitéz Ferenc: Tudósítás a Magyar Egyházkerület közgyűléséről. Reformátusok Lapja, 1959. május 15. (10. sz.) 2., 11–12.; Személyi hírek. Reformátusok Lapja, 1959. augusztus 15., 14. sz., 15.; Amerikai magyar tudományos intézet. Szabad Magyarság, 1959. november 29., 4.; Kecskemethy, Joseph: American–Hungarian Institute. Testvériség / Fraternity, 1960.
(3. sz.) 4.; Borshy Kerekes György: Beszámoló egy nehéz esztendőről. Testvériség / Fraternity, 1960. (4. sz.) 1–6.; Hajnal Ward Judit–Csűrös Clark, Sylvia: az Amerikai Magyar Alapítvány igazgatója. Beszélgetőtárs: Molnár Ágoston. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 18. 2009. 12. 46–50. Összefoglalóan lásd még Kovács et al (eds.), i. m. 2007, 68–71.

[66] Carteret, N. J. Magyar Egyház, 1959. (11. sz.) 13. – A független egyházak nem tartoztak a német eredetű amerikai református egyház
(akkori nevén: Evangelical and Reformed Church) kebelében működő Magyar Egyházkerülethez, hanem teljesen önálló egyházi szervezetet alkottak, élén ebben az időben Béky Zoltán (1903–1978) püspökkel.

[67] Hajnal Ward–Csűrös Clark, i. m. 2009, 49.

[68] A program hirdetése: Itt-Ott, 1986. (3. sz.) 3.; Hungarian Institute at Rutgers. Hungarian Studies Newsletter, 1998. 51–52., 12.; Hungarológiai Hírlevél, 1991. 1–4., 55.; Szépe György: Új egyetemi magyar intézet az Egyesült Államokban. Nyelvünk és Kultúránk, 1992. 86., 94–95.; Papp László: Angoloknak magyarul, magyaroknak angolul. Nyelvünk
és Kultúránk, 2010. 2. 25–29. (27.).

[69] Wilheim, John: Hungarian Heritage Center will house community’s hopes, accomplishments. The Central New Jersey Home News (New Brunswick), 15 July, 1984. 15.

[70] New Brunswickban egy kis Magyarország van jelen. Interjú Molnár Ágoston professzorral, az Amerikai Magyar Alapítvány alapító elnökével. Vatikáni Rádió, 2014. augusztus 23. http://www.archivioradiovaticana.va/storico/2014/08/23/new_brunswick-ban_egy_kis_magyarorsz%C3%A1g_van_jelen_/ung-821353.

[71] Uo.; A finanszírozáshoz, az 1990-es krízishez lásd Johns, Gail Fergusson: Support the Hungarian Heritage Center. The Star-Ledger (Newark), közli: Magyar News, 1993. szeptember 1. (1. sz.).;
Uő: Heritage Center saved from foreclosure. The Star-Ledger, közli: William Penn Life, 1993. October 1.

[72] A könyvtárról bővebben lásd Hajnal Ward Judit–Csűrös Clark, Sylvia: Az amerikai magyarok könyvtára. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 18. 2009. 12. 11–16.; Volekné Temesi Zsuzsanna: A New Brunswick-i Amerikai Magyar Alapítvány (American Hungarian Studies Foundation) (AHF) szerepe és jelentősége az amerikai magyar kulturális örökség őrzésében és áthagyományozásában. In: Gárdonyi Géza (szerk.): Hazatérő értékeink. Tanulmányok a Julianus és a Mikes Kelemen programról. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest 2016, 39–59.

[73] Stolarik, Mark: Building Ethnic Archives in the U.S.A. and Canada since the 1960s. In: Daniel, Dominique–Levi, Amalia S. (eds.): Identity Palimpsests:Archiving Ethnicity in the U.S. and Canada. Litwin Books, Sacramento 2014, 59–68. – A Balch Intézet múzeumának 4395 tárgya szóródott szét.

[74] Inventory tot he Bethlen Collection, ARCH 1., https://libguides.rutgers.edu/ld.php?content_id=13708241. Vö. Kovács, i. m. 2001; Kovács Ilona: EAD (DTD) Encoded Archival Description (Documentum Type Definition) alkalmazásának lehetőségei. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 18. 2009. 12. 17–22.; Deák Nóra: Archivists’ Toolkit. Levéltárosok eszköztára, avagy egy Fulbright-ösztöndíj margójára. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 18. 2009. 12. 22–25.; beszámolóját lásd http://www.fulbright.web2.vhost.hu/book6/deaknora.pdf.
– Itt köszönöm mindkettőjüknek e tanulmány megírásához nyújtott baráti segítséget.

[75] Erről a William Penn Association 1999-ben tartott 34. konvenciója hozott határozatot, lásd William Penn Life, 1999. 12., 18.; Hungarian Studies Newsletter, 1999. 55–57., 2. – A Bethlen Múzeum és Levéltár igazgatóság négy évre 120 ezer dollárt szavazott meg az anyag katalogizálására, gondozására.

[76] https://www.eleveltar.hu/. American Hungarian Foundation (AHF), 6610\F33054469.pdf. Ennek alapján ugyanitt – a Hungarika
kataszter 1 részeként – tucatnyi jelentősebb hagyaték leírása is megtalálható. Margaret Papai nem magyar származású (volt férje nevét viseli), Molnár Ágostonnál tanult magyarul az egyetemen. A Rutgers Egyetemi Könyvtárban a katalogizáló osztályon dolgozott mint feldolgozó/címleíró könyvtáros, onnan ment nyugdíjba. Ezután vállalt munkát az alapítványnál.

[77] Schwartz, Helen: Art from ’Old Country’ Journeys to Hub City. The Central New Jersey Home News (New Brunswick), 18 March 1990.,
B1, C2. Vö. Hegedűs Katalin. In: Lengyel András (szerk.): A hagyomány szolgálatában. Történeti ismertető Szeged és Csongrád megye múzeumairól. Móra Ferenc Múzeum, Szeged 2002, 238.

[78] Johns, i. m. 1993.

[79] President’s report. Hungarian Studies Newsletter, 15. 1998.
51–52. 3.; 4.

[80] Kovacs et al (eds.), i. m. 2007, 181., fényképe: 115.; Kelly-Lovasz, i. m. 2010, 16. Az asztalnál magam is dolgozhattam több napon keresztül 1992-ben, de a bútor történetét – ha hallottam is (amire nem emlékszem) – elmulasztottam följegyezni.

[81] Sziklay Andor: „Amerikába jöttem…” Magyar lábnyomok, 504. Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 1996. augusztus 30., 12., 16. Kalandokban gazdag életének egyik korszakához lásd két önéletrajzi könyvét: Kanyargós utakon. Kémszervezetből diplomáciába. Dürer Nyomda és Kiadó, Budapest 1992; Kanyargós utakon. Amerikai kormányszolgálatban. AD Kiadó, Budapest 1993. Amerikai magyar történeteiből válogatás: Magyar lábnyomok. Körkép Washingtonból. Népszava, Budapest 1988.

[82] Papers of Andor Klay. Finding Aid prepared by Margaret Papai, 2017. A gyűjtemény jelzete: ARCH 256, tartalma: hat doboz könyv,
két doboz archivális anyag, két kerámiatárgy, egy textil.

[83] Ennek előzményei az alapítványnál lévő forrásokra és helyi adatgyűjtésre támaszkodva: The Bicentennial Hungarian Heritage Committee of New Jersey: Hungarian Heritage in New Jersey. Standard Press, New Brunswick 1975; Molnar, Agoston J.: Hungarian Pioneers and Immigrants in New Jersey since Colonial Days. In: Cunningham, Barbara (ed.): The New Jersey Ethnic Experience. Wm. H. Wise and Co., Union City, NJ 1977, 249–266.

[84] From the Old World to the New World. Recent Additions to the Museum Collection. Exhibition: April 21, 2002–April 20, 2003 [Kiállítási leporelló]; Granier, Laurie: Between Worlds: Artwork by two sisters. The Central New Jersey Home News, May 5, 2002., D1–2. (három képpel); Fazekas, Patricia L.: Sister Act. William Penn Life, 2010.
September 14–17.

[85] Ébli, i. m. 2008, 43., 55. (a Szőnyi-kiállítás Szarvasy Mihály által megvásárolt képe). További elemzés nélkül is jelzésértékű, hogy a Salgó Gyűjtemény nem a magyar múzeumba, hanem a Rutgers Egyetem rangos múzeumába (Zimmerli Art Museum) került.

[86] Horvath, Joseph: A Touch of Hungary in an 18th century village.
The Eighth Tribe, 1984. June (6. sz.) 9., 16.; Ferrera, Patricia: Room serves as Hungarian museum. The Central New Jersey Home News
(New Brunswick), 3 July 1984., D1. (két képpel). Az átadás pontos ideje és részletei ismeretlenek, a tárgyak 2005-ben már a múzeumban voltak, lásd a felvetett ágy fényképét: Kovács et al (eds.), 2007, 178.

[87] Outsanding Folk Art Now Part of the Foundation’s Collection. Report /Jelentés, 2009–2010. (1. sz.) 1.; Kádár Lynn Katalin levele Kovács Ilonának, 2021. május 16.; Magyar népművészet / Hungarian Folk Art Collection. April 19, 2009–February 28, 2010 [Kiállítási leporelló].
Deák Nóra 2009. augusztus 11-én készített kiállítási felvételei.

[88] The Kemence Exhibit. An Exhibit Preparted by the American Hungarian Foundation with the Support of The New Jersey Committee for the Humanities [Kiállítási leporelló, é. n.]. Színes fényképét lásd Kovács et al (eds.), 2007, 182. A művész Youngstownban született, Kansas City művészeti iskolájában diplomázott, tanult Olaszországban. Főként tájképeket, csendéleteket, történeti falképeket festett. El Paso, Texas művészeti múzeum kurátora
(1971–1988), lásd El Paso artist Bill Rakocy dies at 91. El Paso Times, https://eu.elpasotimes.com/story/news/local/2015/08/02/well-known-el-paso-icon-helped-mold-art/71938120/.

[89] Egy példa: A New Brunswickban született, itt nevelkedett, Floridában élő Alexander Andreca élete során 26 húros hangszert készített. Négyet, egy kvartett hangszereit kifejezetten az alapítványnak, amelyeket szülei emlékére a múzeumnak ajándékozott, Kovách et al (eds.), i. m. 2007, 181.

[90] Kovács et al (eds.), i. m. 2007, 182. Pályafutásáról lásd: Hornyánszky Miklós életrajza. A kanadai kezdetek. 1929–1946. Tárogató, 1947. január (7. sz.), 2–4.; Magyar Egyház, 1965. augusztus–szeptember (8–9. sz.), 8. (nekrológ). A művésznek jelentős hímzésgyűjteménye volt, lásd Karácsonyi vásár. Tárogató, 1943. december (6. sz.), 11.

[91] A chicagói múzeum 1942-től rendezi meg a Karácsony a világ körül című programját. A magyarok részvételéhez lásd Fejős Zoltán: Szokás
és jelkép: betlehemesek, kántálók, karácsony Magyar Amerikában.
In: Viga Gyula (szerk.): Kultúra és tradíció I–II. Tanulmányok Ujváry Zoltán tiszteletére. Herman Ottó Múzeum, Miskolc 1991, 289–303. (298–300.)

[92] Balló Gabriella: Herend. A Herendi Porcelánmanufaktúra története. Herendi Porcelánmanufaktúra Kft., 2003. 267. A kiállításról lásd Radziszewski. Elizabeth: Hungarian porcelain on display open until Febr. 25. The Central New Jersey Home News, 18 Jan, 2001., D7.

[93] Ezek listáját 2005-ig kronológiai rendben közli Kovács et al (eds.), i. m. 2007, 192–207. A folytatást lásd Nóvé, i. m. 2021.

[94] Serrill, Ted: History’s in samll pieces. Jewish Hungarian exhibit features family mementos. The Central New Jersey Home News, 2 May, 1997., B5.

[95] Callahan, Ashley: Enchanting Modern: Ilonka Karasz (1896–1981). Georgia Museum of Art, University of Georgia [Athens, GA] 2003; Enchanting Modern: Ilonka Karasz 1896–1981. Exhibition: September 26, 2004–February 6, 2005. Curators: Patricia L. Fazekas and Ashley Callahan [Kiállítási leporelló]. Lásd még Kovács, Ilona: Ilonka Karasz, a leading personality of the 20th century modern American design. Vasváry Collection Newsletter, 2018/1 (59.), http://vasvary.sk-szeged.hu/newsletter/18jun/kovacs_ilona.html.

[96] Foundation news and notes. Hungarian Studies Newsletter, 15. 1998–99. 53–54. 3.; Hungarian Studies Newsletter, 17. 2000. 58–61. 2.
– A felmérések dokumentumait, jelentéseit nem ismerem.

[97] Bernád Ilona–Gazda József: Magyarok Amerikája (útirajz, szociográfia). Medium Kiadó, Sepsiszentgyörgy 2004, 72.

[98] Kovács et al (eds.), 2007, 133–153., a különböző elismerések díjazottjainak listájával.

[99] Our Digitization Project, https://www.ahfoundation.org/our-digitization-project/. Vö. https://library.hungaricana.hu/hu/collection/HATARONTULI_AHFNEWBRUNSWICK/.

[100] Megtekinthető az intézmény honlapján: https://www.ahfoundation.org/.