A globális felmelegedés, az éghajlatváltozás, a klímakatasztrófa ma már nem távoli disztópikus fenyegetés, hanem a jelen valósága. Az éghajlatváltozás valamennyi kontinenst érintő hatásai az átlagember számára is tagadhatatlanul érzékelhetők. Annak ellenére, hogy egyre több ember küzd – különösen a fiatal generáció tagjai közül – klímaszorongással, globális szinten és a hétköznapi létformákban is csupán lassú változás tapasztalható. A múzeumi világ képviselői jó ideje foglalkoznak a kérdéssel, évek óta emelik fel hangjukat a kulturális és a természeti örökség, a biodiverzitás megőrzése érdekében, egyre gyakoribbak a klímaváltozásra reflektáló kiállítások, könyvek, múzeumi programok, kutatások, online és offline kampányok. A cikk szerzőjéhez hasonlóan minden bizonnyal más múzeumi „ökoprogam-szervező” sem mulasztja el, hogy legalább magának feltegye a kérdést: van-e értelme egyáltalán az effajta munkának? Tud-e változtatni a világ sorsán egy tárlat vagy egy olyan globális közösségimédia-kampány, amelyben a múzeumok zöld színű tárgyakat posztolnak közös hashtaggel? Képes-e a múzeum hatni az egyének, közösségek életmódjára, döntéseire, vagy csak azokat éri el, akik egyébként is fogékonyak a környezetvédelem ügyére. Formálhatják-e ezek a kulturális intézmények a politikai döntéshozók, a gazdasági élet szereplőinek nézeteit? Beszélhetnek-e hitelesen a múzeumok a témában, miközben állandó hőmérsékletre és páratartalomra optimalizált tereik falják az energiát, restaurátor-műhelyeik ontják a veszélyes hulladékot, médiakampányaik pedig távoli utazásokra ösztönzik a turistákat? A kérdésekre egy nemrég magyarul is megjelent könyv elemzése, valamint a területtel foglalkozó NEMO-szakértővel készített interjú alapján kaphatunk választ.

A MuseumNext virtuális konferenciája 2022 márciusában

¶ A Szépművészeti Múzeum gondozásában 2022 tavaszán jelent meg magyarul a New Yorkban élő Szántó András A múzeumok jövője – 28 párbeszéd című interjúkötete.¹ A kulturális és művészeti tanácsadó a koronavírus-világjárvány kitörése után nem sokkal kezdeményezett beszélgetést a világ különböző részein, kontinensein – főleg művészeti területen – dolgozó múzeum- és galériavezetőkkel. Az interjúk idején még csak néhány hónapja tombolt a pandémia, a jellemzően zárva tartó intézményekben épp elkezdődött a Black Lives Matter nyomába eredő szembenézés a múzeumok társadalmi egyenlőtlenségből és rasszizmusból fakadó jelenségeivel. Szántó ugyanakkor olyan interjúalanyokat választott, akiket már korábbról ismert, személyes tapasztalata volt arról, hogy az általuk vezetett intézmények méretétől, hírnevétől, gyűjteményeinek nagyságától függetlenül tisztában vannak a múzeumok változó szerepével, új utakat tapostak ki a kritikai muzeológia világában, foglalkoznak a társadalmi igazságosság, a fenntarthatóság témájával. A szerző összegzése szerint a megszólított 28 igazgató hat kontinens 14 országában mintegy négy tucat intézményért és tagintézményért felel, együttesen kilencszázmillió dollárnyi költségvetéssel gazdálkodnak, hétmillió műtárgyat őriznek, és a járvány előtt évente több mint 36 millió látogató szórakozásáról, tanulásáról gondoskodtak. A megkérdezettek között volt olyan intézmény, amely 460 éves múltra tekint vissza, de olyan is, amely még meg sem nyílt, akadt állami fenntartású, magán és alapítványi intézmény is. Ez a fajta összetettség, számosság lehetővé teszi, hogy a kötet valóban alkalmassá váljon arra, hogy az olvasó általános következtetéseket vonjon le, főleg miután Szántó az interjúalanyokat hasonló kérdések mentén faggatta. A témánk szempontjából kiemelkedően fontos, hogy az igazgatóknak esetenként a múzeumok környezeti fenntarthatóságával, ökotudatosságával kapcsolatos felvetésekre is reagálniuk kellett. Így az interjúkat áttekintve a különböző kontinensek ökológiai szemléletéről is képet kaphatunk.

¶ Mivel a Szántó András által megkérdezett intézményvezetők mindegyike elkötelezett a társadalmi felelősségvállalás és a közösségekkel való együttműködés terén, ezért feltételezhetnénk, hogy több tucat „zöld” jó gyakorlatról is olvashatunk a különböző inspiráló nyilatkozatok között. Ez azonban nem így van. Rendkívül elgondolkodtató, hogy a megszólalók fele sem foglalkozik interjújában a klímaváltozással, miközben rendkívül inspiráló gondolatokat, projekteket mutattak be a rasszizmus, a gyarmati örökség, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, az elnyomás, a hozzáférés és a szakmaiság,
a lokális kihívások ügyeire reflektálva. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a megkérdezett művészeti múzeumok a társadalmi igazságosság területén megvalósított programjaikon keresztül egyelőre hatékonyabbnak, kompetensebbnek érzik magukat, mint a környezetvédelmi kérdésekben.

Képek a Solar Guerrilla: Constructive Responses to Climate Change című kiállításról, Tel Aviv Museum of Art, 2019–20

04-03

¶ Igazságtalanok lennénk azonban, ha a múzeumok jövőjének lehetőségeit firtató kötetet olvasva nem vennénk észre, hogy számos megszólaló kifejezetten progresszíven gondolkodik a múzeumok és az ökológia viszonyáról. Különösen az említett kiállítási projektek, művészeti akciók inspirálók. 2019-ben például a Tel Aviv Museum of Art tereiben Solar Guerrilla: Constructive Responses to Climate Change címmel azért nyitottak tárlatot, hogy az emberek a mindennapi szokásaik és a környezetükben bekövetkező változások közötti összefüggésekre felfigyeljenek. Az elképzelés az volt, hogy a kurátorok a múzeum eszközein keresztül beszélnek a klímaváltozásról, megmutatva, miként reagálnak a városok és a tervezők az egyre barátságtalanabb éghajlatra. A múzeum igazgatójának konklúziója szerint azonban ezek a klasszikus megoldások nem voltak elegendők, sokkal jobban be kellett volna vonniuk a közönséget: az intézménynek aktív társadalmi platformmá kell válnia, ha hatékonyabb kíván lenni.

¶ Az izraeli múzeumvezető megállapítását más intézmények gyakorlata is alátámasztja. A londoni Serpentine Galleries kurátorai évekig tartó, multidiszciplináris projektjükben több mint ötven művészt kértek fel, hogy vegyenek részt a Back to Earth kampányban, amelyet több partnerrel együtt az intézmény falain belül és kívül, valamint az online térben rendeztek meg. Az afrikai Togo Palais de Lomé művészeti központja pedig egészen rendkívüli utat választott: parkot épített őshonos növényekkel, méhekkel a biodiverzitást hangsúlyozva. Mindkét projekt sajátossága, hogy átlép a művészet és a klasszikus múzeumi tér határain, a komplex problémákra összetett módon reagál, különböző szakterületeket, közösségeket kapcsol össze, hogy olyan nyílt forráskódú gyakorlatokat valósítson meg, amelyek más típusú szervezetek számára is inspirálók lehetnek.

A Solar Guerrilla: Constructive Responses to Climate Change című kiállítás enteriőrje, Tel Aviv Museum of Art, 2019–20

¶ Az interjúkötet azonban nemcsak a múzeumok programjaiban, kiállításaiban rejlő lehetőségekre utal, hanem a múzeumok által okozott környezeti terhelésre, károkra is reflektál. A benini Cotonou és Ouidah Musée de la Fondation Zinsou intézményének igazgatója, Marie-Cécile Zinsou őszintén beszél a múzeumok ökológiai lábnyomáról és ennek következményeiről is. A forró égöv múzeumainak rendkívüli anyagi megterhelést jelent, ha meg akarnak felelni az általánosan elfogadott műtárgyvédelmi követelményeknek, ami egyúttal környezetvédelmi, energiatakarékossági szempontokat is felvet. Ahogy az igazgató fogalmaz, a múzeumi modellt nem egy párás, trópusi éghajlatú régió lehetőségeihez igazodva találták ki. Beninben megoldásként falak nélküli, szabadtéri kiállítóhelyekben és kevésbé sérülékeny műtárgyakban gondolkodnak. A probléma ugyanakkor nem csak a szegény afrikai országok számára jelent terhet. Eugene Tan, a Szingapúri Nemzeti Galéria és a Szingapúri Művészeti Múzeum igazgatója is kiemelte interjújában a trópusi éghajlat kihívásait. Az ő régiójukban a magas páratartalom és hőmérséklet, a fényviszonyok ellensúlyozása miatt a múzeumokat szinte hermetikusan zárt dobozba kell felépíteni, mivel a klímaszabályozás magas költségei környezetvédelmi szempontból nem fenntarthatók. A Szántó Andrásnak adott válaszában az igazgató külön kiemelte, hogy a múzeumoknak az épületük tervezése és megszokott munkájuk során sokkal inkább tisztában kell lenniük környezeti fenntarthatóságukkal. A megőrzéssel járó energiafelhasználás ugyanakkor nem csak a szélsőséges éghajlatok esetében okoz fejtörést: a megújuló múzeumok évek óta törekednek az energiafelhasználás optimalizálására. Hazai példa a budapesti Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ vagy a Néprajzi Múzeum új épületének környezetbarát kialakítása.²
Bár a Szántó-kötetben nem merült fel, a magyar múzeumok gyakorlatából is tudjuk, egy másik ökológiai lábnyomot növelő tényezővel is számolni kell: a kiállítások lebontásakor keletkező installációs hulladékkal. A Magyar Zsidó Múzeum már 2017-ben újrahasznosítható installációt terveztetett új állandó kiállításához, de a Fővárosi Képtár gyakorlatában éppúgy szerepel ez a szemlélet, mint a Néprajzi Múzeuméban.
Ez utóbbi új épületének időszaki kiállításába olyan lapra szerelhető berendezést vásároltak, amely hosszú időn keresztül változatos formában képes az intézmény igényeit kielégíteni. Hasonlóan előremutatók azok a törekvések, amelyek a restaurátormunka zöldítésére törekednek.³

A berlini Zsidó Múzeum gyerekek számára kialakított, Noé bárkáját megidéző oktatótere, az ANOHA projekt
Fotó: Yves Sucksdorff

¶ Az interjúkban az intézményvezetők, kurátorok, kurírok, konferencia-résztvevők fizikai mobilitásának környezetre gyakorolt negatív hatása is előkerül. A São Pauló-i MASP művészeti vezetője, Adriano Pedrosa például az ilyen jellegű utazások számának csökkenését jósolja. A korábban említett Serpentine Galleries vezetője, a nemzetközi művészeti szcénában megkerülhetetlen Hans Ulrich Obrist már a koronavírus-világjárvány előtt bejelentette, hogy környezetvédelmi okokból kevesebbet fog utazni. Számára egyébként is folyamatos kérdés, milyen új erőforrásokra, kutatásokra, együttműködési gyakorlatokra van szükség, hogy válaszolni tudjunk a legégetőbb problémáinkra. Miként tudnak a múzeumok lassítani programjaikon? Obrist elképzelésében fontos, hogy az intézmények túllépjenek az egymást követő kiállítások, témák végtelen sorára épülő működésen, megkérdőjelezi a gyakorlatot, hogy a múzeumok mindig a következő kiállításra készülnek. Ugyancsak ő az, aki a lassú program híveként arra biztatja a szakembereket, hogy gondolják újra munkájuk hatását, és vegyék számba, miként csökkenthetik tevékenységük ökológiai lábnyomát. Mindemellett tisztában van azzal, hogy a múzeumok önmagukban nem képesek megoldani az éghajlati válságot. Viszont hozzá tudnak járulni a változásokhoz, főleg ha élnek kapcsolatépítő képességeikkel, együttműködnek más múzeumokkal, szervezetekkel, ökológiai intézményekkel, piaci vállalatokkal. A Serpentine Judy Chicagóval és a Jane Fondával való együttműködésének köszönhetően elindított Artists for Earth akcióban például hétezer művész készített a klímaválságra reagáló alkotást. Az összefogás eredményességét a magyar tapasztalatok is alátámasztják. Elegendő csak a Beporzók napjára⁴ gondolni, amely alapvetően egyetlen múzeumi szakember kezdeményezésére, külső források nélkül múzeumok tucatjait ösztönözte ökológiai jellegű program szervezésére. Hasonlóan eredményes a Pulszky Társaságon belül 2021-ben és 2022-ben megvalósult Múzeumok a fenntarthatóságért. Fenntarthatóság a múzeumokban címmel indított workshop sorozat, amely az érdeklődő múzeumi szakemberek képzését – nemzetközi szakember bevonásával – segítette elő.

A Museu de Arte de São Paulo (MASP) épülete

¶ A téma a nagy nemzetközi múzeumi szervezeteket is egyre gyakrabban foglalkoztatja. Az ICOM nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy a múzeumoknak változatos eszköztáruk van arra, hogy a fenntarthatóság ügyét támogathassák, hiszen a közösségeikkel való együttműködéseik során hatékonyan hívhatják fel a figyelmet az ökológiai kutatásokra, ügyekre. Az ágazat alapvetően egyedülálló lehetőségek birtokában van, hiszen már bevált módszerekkel – hálózatok kiépítésével, a nyilvánosság figyelmének felkeltésével, valamint kutatások támogatásával – mozdíthatja elő a kollektív cselekvést. Az ICOM víziójából egy olyan világ rajzolódik ki, amelyben a természeti és a kulturális örökség együttesen fontos, éppen ezért a szervezet arra törekszik, hogy a fenntarthatóság minden formája (társadalmi, gazdasági és környezeti) egyszerre szerepeljen küldetésében és értékeiben, valamint konkrét tevékenységeiben. Ennek érdekében a globális intézmény fenntarthatósággal foglalkozó munkacsoportot hozott létre, webináriumokat szervezett, valamint konferenciáin, közgyűlésein, tevékenységében erőteljesen fókuszál a területre, sőt 2018-ban az OECD-vel (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) közös útmutatót adott ki Culture and Local Development: Maximising the Impact – Guide for Local Governments, Communities and Museums címen, hogy a lokális és regionális önkormányzatokat, társadalmi szervezeteket, múzeumokat közös cselekvésre, új utak keresésére ösztönözze. A véglegesített útmutatót az ICOM 2019-es kiotói közgyűlésén mutatták be, ahol – a múzeum új definíciójával ellentétben – két álláspontot is elfogadtak a fenntarthatóságról és arról, hogy az ezzel kapcsolatos munkában minden múzeumnak szerepet kell játszania.⁵

¶ Az alapok tehát megvannak, kérdés, a célok mennyire tudnak megvalósulni, milyen mélységben terjednek el a múzeumok világában a konferenciatervekben megfogalmazott elképzelések, mennyire válnak a mindennapi munka részévé a fenntarthatóság szempontjai. A jelen magazinban is olvasható cikkek, tanulmányok mellett némi bizakodásra ad okot a 2022. március 28. és 30. között a MuseumNext blog által szervezett Green Museums Summit virtuális konferencia, amelyen a világ különböző pontjairól több mint negyven előadó mutatta be a saját gyakorlatát, projektjeit.⁶ Ha számba vesszük, hány felhívásban sürgették az elmúlt években Anchorage-tól Sydney-ig a különböző tematikájú múzeumok a klímaváltozás miatt az összefogást,⁷ érzékelhetővé válik, hogy a múzeumok felismerték, nem elég, ha a megőrzés emlékműveiként szolgálják a társadalmat, hanem döntő szerepet kell játszaniuk a társadalom válságra alakított válaszának alakításában és támogatásában. Többek között úgy, hogy magukat sem kímélve, példát mutatva, számba veszik saját bűneiket is abban a bonyolult és szerteágazó rendszerben, amely a bolygót az ökológiai összeomlás szélére sodorta. Jelentheti ez saját ökológiai lábnyomuk csökkentését, a műtárgyaik által hordozott környezetromboló történetek bemutatását vagy épp a múzeumok megközelíthetőségének és használatuk zöldebb lehetőségeinek kommunikációját.⁸

¶ Mit jelent ez a gyakorlatban? Milyen hatással van mindez saját kontinensük múzeumaira? Érezhető-e valódi előrelépés? Hogyan látja mindezt egy a témára specializálódott szakember? Gyötrő kérdéseimmel az ökológiai kérdésekben az ICOM-hoz hasonlóan aktív Network of European Museum Organisations (NEMO) szakpolitikai tisztviselőjéhez, Elizabeth Wilde-hoz fordultam, aki egyúttal az európai klímaegyezmény szervezetet képviselő nagykövete is. A kaliforniai származású, Berlinben élő szakember konkrét feladata, hogy támogassa a Múzeumok a jövőért kezdeményezést, hatékonyan ösztönözze a múzeumi szektorban a fenntarthatósággal és az éghajlatváltozással kapcsolatos projekteket.

A Museu de Arte de São Paulo (MASP) kiállítótere

¶ A NEMO nem olyan régen, 2019 óta dolgozik tudatosan a múzeumok fenntartható fejlődésén. Elisabeth Wilde a MúzeumCafénak 2022 márciusában adott interjúban határozott pillanatot is megjelölt kiindulópontként. Ez pedig a Museums 2030 – Sharing recipes for a better future (Múzeumok 2030 – Jó gyakorlatok a fenntartható jövőért) címmel Tartuban megrendezett kétszáz fős konferencia, amikor elindult a már említett Múzeumok a jövőért kezdeményezés⁹ is. A szervezet alapértékei között természetesen korábban is szerepelt a fenntarthatóság, azonban ez volt az a tanácskozás, amikortól a tagság már holisztikusan gondolkodik arról, mit is jelent a gyakorlatban ez a kifejezés, ráadásul összekapcsolja más társadalmi ügyeket érintő témával (mint az egészségügy, a tolerancia, az oktatás, a demokrácia) az ökológiai kihívásokat. Azóta a NEMO számos szakértőt kért fel, hogy szaktudásával, munkájával támogassa a múzeumok fenntartható átalakulását mind a szervezet, mind az ágazat egésze szempontjából, valamint partnerséget alakított ki több olyan szervezettel, amely az éghajlati kihívásokkal küzd. Tagja lett a Climate Heritage Networknek, valamint az egész uniót lefedő európai éghajlati paktumot is képviseli. Az utóbbi kezdeményezés célja, hogy mozgósítsa, cselekvésre ösztönözze a lakosságot, közösségeket – így a múzeumokat is – a környezet megóvása érdekében, ami pedig nem egyszerű, különösen a gyakorta energiafaló épületekben kialakított múzeumi terekben.

¶ A NEMO szakértője három kategóriára bontotta a múzeumok lehetőségeit. Először is a múzeumok példát mutathatnak,
és a fenntartható elvek mentén alakíthatják át működésüket. Ennek közvetlen hatása lehet az energiahatékonyság növelése, valamint a károsanyag-kibocsátás csökkentése, miközben mintát is adnak más intézmények és látogatóik számára. A múzeumok működésében ez túlmutat a világítás, a hűtés-fűtés, a szellőzés (HVAC rendszer) témakörén. Megjelenhet a szemléletváltás a kávézó menüjének átalakításában, amikor helyi és szezonális ételek felszolgálására törekednek, vagy ha a múzeum területének hasznosítását a biológiai sokféleség támogatása jegyében gondolják újra.

¶ Az Elisabeth Wilde által megjelölt második lehetőség a múzeumok klasszikus társadalmi szerepére épül. Mivel a múzeumok olyan, általánosan megbízhatónak tartott intézmények, amelyek kiállításaik, különleges eseményeik és oktatási programjaik révén széles közönséget érnek el, lehetőségük van arra, hogy kommunikálják az éghajlatváltozás saját régiójukra jellemző következményeit, és tájékoztassák közösségüket, miként gátolhatják a káros folyamatokat. A szakértő által megjelölt harmadik lehetőség túlmutat a múzeumi ágazaton. Az intézmények olyan értékes partnerségeket alakíthatnak ki, amelyek arra ösztönzik a látogatókat, hogy változtassanak mindennapi viselkedésükön. Ilyen lehet, amikor egy múzeum együttműködik egy tömegközlekedési szolgáltatóval, és kedvezményes jegykonstrukciót alakítanak ki, de az is, amikor a kulturális örökség megőrzése érdekében – egy-egy konkrét úgy kapcsán – az intézmények nyilvánosan kiállnak régiójuk fenntartható átalakulása mellett.

Alexandra Daisy Ginsberg Éden-projektje is bekerült a londoni Serpentine Galleries Back to Earth programjába

¶ Mindez a NEMO munkatársának nyilatkozata szerint azért is megkerülhetetlen, mert a számos nemzetközi, nemzeti vagy regionális konferencia, program, kiáltvány, múzeumi jó gyakorlat ellenére még mindig vannak olyan múzeumok, amelyek nincsenek tisztában azzal, hogy az éghajlatváltozás milyen mértékben befolyásolja majd a mindennapi munkájukat. Ezen pedig csak úgy változtathatunk, ha minél több tanulmány, felhívás, útmutató erősíti a tudatosságot. Amikor egy-egy múzeum a saját hatáskörében fejleszti a környezeti fenntarthatóságot, már önmagában is eredmény. Mindig van azonban járulékos haszna is: a múzeumok általában olyan ragyogó ötleteket, programokat találnak ki, valósítanak meg, amelyek mások számára is inspirálók lehetnek. A projektek egy részét ráadásul olyan szervezetek dolgozzák ki, amelyek jelentős erőforrások birtokában alapos kutatásokat, komoly szakértői párbeszédet tesznek lehetővé. Ha ezek a múzeumok eredményeiket megfelelően kommunikálják, akkor az így keletkezett tudásanyaghoz a kisebb kapacitással rendelkező intézmények is hozzáférhetnek. Ez pedig már a megosztott erőforrások jelentőségéről is szól, főleg ha a kisebb múzeumok erősségeit is számításba vesszük. Elisabeth Wilde kiemelte, hogy pont ezektől az intézményektől hall sok innovatív és gyakorlatias példát. Véleménye szerint, ha ezeket a jó gyakorlatokat konferenciákba, jelentésekbe ágyazott tudásmegosztás egészíti ki, abból mindenki profitál. Ugyanakkor a megosztott erőforrások és az összegyűjtött példák az ágazat fenntartható átalakulásának egy másik lényeges aspektusát is elősegítik, ez pedig a narratíva megváltoztatása. „A múzeumokat a szerint kell elismerni és támogatni, hogy milyen mértékben képesek hozzájárulni az éghajlatváltozás kihívásainak megoldásaihoz, ahelyett hogy csupán az éghajlatváltozás következményeinek áldozataként tekintenénk rájuk”, állapította meg a szakember.

¶ Az ágazat talán egyik legnagyobb kihívása ugyanis az, hogy ezek a kulturális, tudományos háttérrel rendelkező, sokszor forráshiánnyal küzdő intézmények milyen hatást érnek el projektjeikkel. A résztvevők az adott pillanatban megrettennek a klímaváltozás folyamatán, rácsodálkoznak lehetőségeikre, készítenek valami szépet az újrahasznosított hulladékból, majd másnap mindent folytatnak, ahogy eddig? Vagy képesek arra, hogy közönségüket és közösségeiket teljes szemléletváltásra, a mindennapi életvitelük átalakítására késztessék?

¶ Elisabeth Wilde tapasztalatai megnyugtatók. Úgy véli, hogy
a múzeumi szervezetekben zajló fenntarthatóságot célzó programok hatása tartós, részben azért, mert a már elkészült dokumentumokat az intézmények újra és újra felhasználják, érzékeltetve a téma kapcsán megfogalmazott feladatok sürgősségét, valamint folytatva a beszélgetést. „Lehet, hogy a kézzelfogható eredmények nem mindig olyan gyorsan jelentkeznek, mint szeretnénk, de az elkötelezettség megmarad. Egyre több múzeum kínál érdekes példákat arra, hogyan kommunikál az éghajlati válságról a közösségével és hogyan alakul át fenntarthatóbb intézménnyé. Jól jönne azonban, ha több rendezett adat állna rendelkezésünkre ebben a témában” – fogalmazott a szakértő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a múzeumok változó narratívája és a fent említett közös források (konferenciák, kiáltványok, eszköztárak stb.) hatása is nagyban függ a hálózatoktól. Ezt szerinte a Covid–19-világjárvány tapasztalatai is alátámasztották. A NEMO felmérései és jelentései arról tanúskodnak, hogy a múzeumok összehasonlították a világjárványra adott válaszaikat,
és európai kollégáik tapasztalatai és intézkedései ismeretében jobban tudták képviselni magukat, amikor újranyitásukról, bezárásukról vagy épp közösségeik fogadásáról, a biztonságos működésről kellett érvelniük. „Úgy vélem, hogy az említett források közös, nyílt hozzáférése hozzájárul a kollektív átmenethez egy olyan ágazatban, ahol nem mindenkinek van ugyanannyi ideje és kapacitása arra, hogy egy olyan hatalmas kihívásnak szentelje magát, mint az éghajlatváltozás. Ez persze még nem tökéletes, de nem is a múzeumok kollektív fellépésének a végén, inkább a kezdetén tartunk” – zárta mondandóját a NEMO szakértője.

¶ A NEMO szakértőjével készült beszélgetés, Szántó András interjúkötetének elemzése, akár a különböző példák mind azt bizonyítják, hogy a múzeumoknak, az általuk felvetett témáknak erejük van. Még ha adott esetben nem is érezzük munkánk eredményét, üzenetük van a múzeumok ökológiai projektjei-
nek. Egy olyan világban, ahol politikai vezetők vonják kétségbe a klímaváltozás tényét, következetesen gáncsolják a környezetvédelem munkáját és a lakosság felvilágosítását, lényegi szerepet tölthetnek be az olyan kulturális intézmények, amelyek állításait hitelesnek, megbízhatónak tartja a közvélemény. Valóban, egy-egy múzeum nem tud fordítani a bolygó sorsán, a bolygó lakóinak gondolkodásán, hozzáállásán azonban már változtathat. A múzeumi programok, múzeumi kampányok nem vízcseppek a tengerben, hanem világítótornyok, nem az árral úsznak, hanem a parton állva, tűrve az elemek harcát, jól értelmezhető jelet adnak, irányt mutatnak. Ugyanakkor a múzeumoknak már nem csupán műtárgyaikat, a hozzájuk kapcsolódó tudást kell megőrizniük, hanem a közös élőhelyünket is, azaz a közös jelenünkkel és jövőnkkel éppúgy dolguk van, mint a közös múltunkkal. Victoria
Noorthoorn, a Buenos Aires-i Museo Moderno igazgatója Szán-
tó Andrásnak ezt így definiálta: „A múzeum lehetővé teszi, hogy megértsük a múltat és jelent, és hogy el tudjuk képzelni a jövőt. Azt az érzetet kelti, hogy van lehetőség a szabadság hatékony fejlesztésére; s mint ilyen, a múzeum a képzelet felszabadító ágense. Lehetővé teszi, hogy valaki más legyél a jövőben, és hogy ezt a jövőt megteremthesd magadnak.”

[1] Szántó András: A múzeum jövője – 28 párbeszéd. Budapest 2022.
Megrendelhető itt: https://muzeumshop.com/szanto-andras-a-muzeum-jovoje-28-parbeszed.

[2] Lásd a Jelinek Balázzsal készült interjúnkat, 203. oldal.

[3] Lásd restaurátorokkal készült interjúnkat, 51. oldal.

[4] Lásd ebben
a lapszámban,
121. oldal.

[5] icom.museum/en/our-actions/research-development/sustainability-and-local-development/.

[6] museumnext.com/events/green-museums-summit/speakers/.

[7] Egy példa
az Ausztrál Nemzeti Múzeumból: australian.museum/learn/climate-change/.

[8] Lauren Styx: Museums and the art of environmental sustainability. www.museumnext.com/article/museums-and-the-art-of-environmental-sustainability/.

[9] Részletesen erről lásd Nagy-Sándor Zsuzsa tanulmányát lapszámunk
65. oldalán.