Minden emigrációval kapcsolatos személyes történetben felvetődik a kérdés, hogyan sikerülhet az egyiknek, ami a másiknak ugyanolyan körülmények között nem. Hogy miként lehet a munkaszolgálatot, a család nagy részének elvesztését és a teljes elszegényedést követően a lehető legprogresszívabb módon aktuális művészeti problémákról, kérdésekről gondolkodni, beszélni, alkotni? Pán Imre (1914–1972) ezeket a kérdéseket magától értetődően, a szellemi és művészeti rekreáció és az aktuális nemzetközi kontextusba „visszakerülésért” való elszánt munkával válaszolta meg. E tevékenységére – a teljesség igénye nélkül – néhány, számára kiemelten fontos magyar művészbarátjával Párizsban megvalósított kiállításának felidézésével emlékezünk,1 a kiállítások magángyűjteményekben megőrzött dokumentációjának vizsgálatával, Pán képzőművészeti kollekciója eddig ismeretlen darabjainak feltárásával.

Bálint Endre Pán Imréhez címzett levelének borítékja, 1957. augusztus 14.
Magángyűjtemény

¶ A magyar vonatkozású, Pán által szervezett párizsi programok talán nem nevezhetők a francia művészeti közeg perspektívájából nagyszabású bemutatóknak, de a kommunista diktatúrában élő, javarészt az egykori Európai Iskola köréhez tartozó alkotók számára, akik 1948-at követően már vagy tíz éve vegetáltak mind egzisztenciális, mind pedig szellemi értelemben a lezárt magyar országhatárokon belül, igen reménykeltő, mondhatni valamelyest kárpótló élmény volt minden adódó lehetőség. Az emigrációt választó Pán egyre bővülő kapcsolatrendszerének köszönhetően a Franciaországban bemutatkozási lehetőséghez jutó barátai, mint Anna Margit, Kassák Lajos vagy Korniss Dezső, így, hosszú évek után újra „kortárs” művészként állíthattak ki, méghozzá nemzetközi színtéren.2

¶ Az 1957-ben emigráló művészeti író, költő, lapkiadó Pán olyan műveket vitt magával a gyűjteményéből, amelyeket a leginkább eladhatónak vagy a francia közönség számára értékesnek ítélhetett, leendő kiállítások megszervezésének reményében. Ugyanígy tett az általa írt vagy szerkesztett dokumentumokkal is (IS-füzetek, Index – Az új kultúrtörekvések lapja, Az Európai Iskola Kiskönyvtára sorozat), amelyek a szerzőkkel és tartalmukkal erőteljes francia orientációt mutattak, ezért meggyőző referenciaanyagként tekinthetett rájuk. Pán precíz, rendszerező alkatú ember volt, ebből következően fontosnak tartotta elkészíteni kurátori, műkritikusi működésének kvázi portfólióját, egyfajta emlékkönyvét, amely egy kartonlapokra ragasztott cikkekből, meghívókból, sajtómegjelenésekből, leporellókból álló album volt.3 Az életművet kutató számára felbecsülhetetlen az efféle naplóértékű dokumentumegyüttes, amelyet készítője az Európai Iskola XV. tárlata, azaz az 1947-es Francia–magyar kiállítástól kezdődően 1970-ig, betegsége komolyabbá válásáig folytatott. Utolsó beragasztott darabként Kádár Béla 1970-es, a párizsi Galerie Jean Chauvelin-ben (4. rue de Fürstenberg) megrendezett kiállításának leporellója szerepel, amelyben Pán természetesen saját szövegével tiszteleg egykori barátja emléke előtt, akit a szintén Európai Iskola-alapító Gegesi Kis Pál ellenállása miatt egykor nem kérhetett fel a kör képzőművész tagjai közé.

Tervek, Párizsról

¶ Pán magyarországi hagyatékában4 található egy gépelt tervezet, amelyet Bálint Endrével rögzítettek még 1957-es kiutazásuk előtt egy haladó szellemű, de nyilvánvalóan időszerűtlenül merész elképzelésekkel felvázolt, általuk „Művészeti Stúdiónak” nevezett intézmény megalapításáról. A szöveg tartalma természetesen semmilyen módon nem felelhetett meg még az 1956-ot követő kultúrpolitika hivatalos elképzeléseinek sem. Az elképzelések szerint a „stúdió” tevékenysége valamelyest „ismeretterjesztő”, de leginkább a magyar művészeknek a legújabb európai, kortárs tendenciák felé való felzárkózását igyekezett volna segíteni, valamint a nemzetközi csereprogramokkal való kapcsolatépítés felé is törekedni vágyott. A dokumentum Pán budapesti hagyatékában a „Tervek” feliratú mappában található, és a keltezési ideje 1957. február 16. A szövegben – amelyet stílusa alapján inkább Pán Imrének, mint Bálint Endrének tulajdoníthatunk – egy kiállítóhelyiség létrehozását is szorgalmazzák konkrét helyszín megjelölésével: a Művészeti Alap 5. számú, Kammermayer Károly utcai helyiségét javasolják erre. Pán a Bálint Endrével való kiutazása előtt nem lehetett biztos abban, hogy végleg Párizsban marad, legalábbis a tervezet alapján úgy tűnik, magyarországi feladatokban gondolkodtak: „A stúdió modern része csoportkiállítással kezdené a programot és ezt a kiállítást a Magyarországon lévő modern külföldi anyag kiállítása követné. Ezután következhetnének sorra az egyéni kiállítások, időnként megszakítva egy-egy külföldi kiállítással, amelynek anyagát a csoport tagjai bármikor megszerzik külföldről.”

Vajda Lajos: Cím nélkül, 1936–1937, papír, kollázs
Magángyűjtemény

¶ Motivációikról, a stúdió megnyitásáról így fogalmaznak: „…szükség van rá, mert a csoport két vezető tagja, Bálint Endre és Pán Imre a Szövetség kívánságára kiállítások rendezésére és külföldi művészek meghívása céljából rövidesen Párizsba utazik két hónapra, és a stúdiót előzőleg meg kellene nyitni és útjára igazítani.”

¶ Bálint és Pán, ahogy a terv szövegében előzetesen felvázolták, csakugyan kiutaztak, és megérkezésüket követően valóban első számú terveik között szerepelt a magyar művészek bemutatása párizsi vagy más európai helyszíneken, de mindenekelőtt Vajda Lajos emlékkiállításának megvalósítása, majd az egykori Európai Iskolához tartozó művészek (Anna Margit, Korniss Dezső, valamint az ekkoriban szintén Párizsban élő Rozsda Endre) munkáinak franciaországi bemutatása következett volna.

¶ Vajdát Pánék a kör nemzetközi kontextusban is legkiemelkedőbb és leginkább egyedülálló figurájának tekintették. Pán Imre maga is jelentősebb gyűjteménnyel rendelkezett, de Bálint Endre is egy mappára való Vajda-művet vitt magával Párizsba, ezeket együtt mutatták be galériákban, illetve az érdeklődő művészbarátaiknak. Bálint, ahogy Kozák Gyula is részletesen leírja tanulmányaiban,5 szinte személyes missziójaként tekintett Vajda nemzetközi megismertetésének ügyére, de személyes problémáinak következtében erre mégsem jutott kellő figyelme. A közelmúltban Szentendrén megrendezett Világok között – Vajda Lajos élete és művészete című kiállításon6 a „Fordulat” termében megtekinthető volt egy fotó felnagyított reprintje, amelyen Vajda 1943-as emlékkiállításának egyik enteriőrrészlete látható. A képen szereplő, két sorban három-három Vajda-mű között a bal felső darab azonosítható az eddig lappangónak vélt, Pán Imre hagyatékában fellelt kollázzsal.

Ámos Imre: Cím nélkül, 1944, gouache, papír, 23 × 16 cm

¶ Egy 1957 végén keltezett, Párizsban írt levélben Pán Bálintot sürgeti, adja át az általa őrzött Vajda-rajzokat, hogy azokat 1958 januárjában „a galériában”, tehát munkahelyén, az Otto Hahn által vezetett La Main Gauche Galériában (1, rue Thérese) bemutathassa.7 A tervezettnél egy hónappal később, februárban Pán valóban megrendezhette a grafikai kiállítását Miroirs de Papier (A papír tükrei) címmel, a tárlat kiállítói között több magyarral együtt Vajda Lajos neve is szerepelt. A csoportos bemutatón Arp, Braque, Léger, Max Ernst, Miró, Goncsarova, Larionov, Corneille, Marcel Jean és mások rajzai mellett magyar barátai, Rozsda Endre, Szenes Árpád, Anna Margit, Czóbel Béla és Hajdú István (Etienne Hajdu) munkáit is láthatta a közönség. Pán ekkor mint megbízott művészeti tanácsadó és kiállításrendező dolgozott a Galerie La Main Gauche-ban, ahol a szintén magyar származású Otto Hahn bízta meg a feladatokkal. 1958 májusában az ugyanitt megrendezett Quatre peintres (Négy festő) című kiállításra újra beválasztott egy magyar művészt, „Anna Marguite”-ot.

¶ A kiállításokat Pán munkaadói, illetve a közönség is sikeresnek értékelhette, hiszen újabb lehetőséget kapott és igen hatásos tematikára építhette fel következő kurátori munkáját: Les partenaires artistiques (Művésztársak). Az 1958 tavaszán (május 9.–július 1.) megnyitott tárlaton – többek között – Sonia és Robert Delaunay, Viera da Silva és Szenes Árpád, Françoise Gilot és Picasso, Sophie Tauber-Arp és Hans Arp mellett Hajdú István és Luce Ferry, valamint Anna Margit és Ámos Imre munkái is szerepeltek a művész házastársak és partnerek paralel alkotásainak bemutatóján.

Bálint Endre levele Pán Imréhez, 1958. április 31.
Magángyűjtemény

¶ Pán nemcsak Anna Margittal, hanem a néhai Ámossal is közeli barátságban volt. Egykori, még Budapesten bővített képzőművészeti gyűjteményének anyagában több kiváló mű szerepel a házaspártól, ezek közül néhányat Iványi Bianka az Artmagazinban publikált.8 A jelenleg magángyűjteményben lévő, Pán-hagyatékból származó Ámos-művek közül kvalitásával kiemelkedik egy gouache és egy papírra temperával festett kép. Egy másik, egykor szintén Pán tulajdonában lévő képén Ámos Imre jellegzetes, sapkát viselő önarcképfigurája mögött múzsája, Anna Margit tűnik fel. Pán Anna Margittól, Ámos özvegyétől is vásárolhatta, illetve kaphatta a műveket, de elképzelhető, hogy magától a festőtől kerültek hozzá. Egy, a Mezei Gábor (Pán Imre fia) gyűjteményéből származó levélben, amelyet 1944. június 6-án Ámos küldött Pán részére, felajánlást tett barátjának, keresse fel őt a Dohány utca 57. szám alatti otthonában, hogy kiválassza és elvigye néhány művét. Valószínűsíthető, hogy ezek közül több Ámos-munka megegyezik azokkal, melyeket Pán az általa működtetett Andrássy úti Művészboltban 1947. január 16. és 31. között Ámos Imre utolsó grafikái címmel kiállított.

¶ Pán Imre 1958 februárjában megrendezett Miroirs de papier című kiállításán Anna Margit munkáit is szerepeltette, majd a festőnő alkotásait a következő években is több alkalommal csoportos, illetve egyszer egyéni kiállításon is bemutatta.9 Joggal feltételezhető, hogy az Anna Margit által személyesen 1958-ban Párizsba vitt munkák közül néhányat a festő Pánnak adott, egyrészt a további kiállításokon való részvétel reményében, valamint barátja érte tett munkáját igyekezhetett ily módon meghálálni. Közéjük tartoznak a hagyatékban megmaradt, „fej-sorozatba” illő, groteszk bábuképek is, amelyek Anna Margit munkásságának talán legerősebb időszakában, az Európai Iskola alapítását követő tíz évben készültek. A magyar festő munkájáról találóan jegyzi meg a francia Arts magazin május 28-i számában az „M.-T. M.” monogramú szerző: „Anna Marguite apró vonásokkal fest fantasztikus lényeket. Költészet és humor, gyengédség és nyugtalanság vannak jelen az álmok között egyensúlyozó alakokat ábrázoló festményein.” Néhány mondatban ennél találóbban és érzékletesebben nem is elemezhetnénk Anna Margit egyszerű, de annál poétikusabb és ironikusabb alakjait. A francia közönség számára neve és festményei bár újdonságként hatottak, stílusának a CObrA-csoporthoz, az Art Brut-höz vagy a szürrealizmushoz is kapcsolódó jegyeivel, témáival könnyedén érezhettek rokonszenvet.

¶ Az 1957-ben személyesen kivitt, a számára kiküldött vagy a Párizsba kiutazó magyar művészek által nála hagyott, jellemzően grafikai munkák lehetőséget kínáltak Pán számára, hogy kiállításain egy-egy magyar mű szerepeljen, akár Párizsban, akár más európai helyszínen. Az 1959-ben Contemporary French Art (École de Paris) címmel megrendezett grafikai kiállítás művei közé10 Pán saját kollekciójából kölcsönadta Anna Margit és Korniss Dezső egy-egy művét barátja, Seiden Gusztáv11 (1900–1992) frissen nyíló londoni műkereskedésében, a Chiltern Art Galleryben (Chiltern Street 10.) megrendezett csoportos kiállítására. Seiden és Pán ezt követően is tervezett közös kiállításokat, például Kassák Lajos ottani bemutatóját, a Galerie Denise René-beli tárlatát követően. Sajnálatos módon ez a terv nem valósult meg.12

Anna Margit levelezőlapja Pán Imréhez (olvashatatlan dátum)
Magángyűjtemény

Felajánlás a budapesti Szépművészeti Múzeum részére13

¶ Pán az 1957-es kiutazásakor készített tervében már megfogalmazta azt az elképzelését, hogy fontosnak tartaná egy nagyobb nemzetközi grafikai anyag budapesti bemutatását a külföldön élő magyar művészek segítségével. Ezt a szándékát saját gyűjteményének bővülésével, valamint a franciaországi művészbarátai szintén nagylelkű felajánlásának köszönhetően két évvel később már hivatalos levélben terjeszti a párizsi Magyar Intézet felé: „Megismétlem személyesen tett következő felajánlásomat: felajánlok egy francia és az École de Paris-hoz tartozó képzőművészeti kiállítást 1960 tavaszára Budapesten; a kiállítás anyagát januárban adnám át a Magyar Intézetnek és azt a kiállítás bezárása után a budapesti Szépművészeti Múzeumnak ajándékoznám. (…) az ajándékozás feltétele a kellő komolysággal megrendezésre kerülő kiállítás; e levél aláírója a katalóguson a kiállítás rendezőjeként kíván szerepelni és azt kéri, hogy a kiállítást Kassák Lajos nyissa meg. (…) Közöltem továbbá az Intézettel, hogy februárban kiállítást rendezek Denise René galériájában Kassák Lajos műveiből és szeretném, ha a meghívón, az egyébként világhírű neveket tartalmazó rendezőség mellett, a Magyar Intézet is szerepelne. (…) Kérem továbbá az Intézetet, hogy ha lehetősége van rá, sürgesse meg Kassákék útlevelének kiadását, hogy idejekorán megérkezhessenek és résztvehessenek az előkészületekben is.”14

Anna Margit kiállítási leporellója 1958 októberéből (Galerie La Main Gauche), Pán Imre szövegével
Magángyűjtemény

¶ A Párizsban néhány éve új egzisztenciát felépítő, magát immáron véglegesen emigrációban pozicionáló Pán kiemelt tisztelettel igyekezett ápolni a Kassákkal való kapcsolatát, valamint mindent megtenni a művész párizsi kiállításai megvalósításáért.15 Kassákot az Európai Iskola fennállásának időszakában, úgy azt követően is a magyar művészeti élet legkiemelkedőbb figurájának és a legfontosabb külföldi kapcsolatokkal rendelkező barátjának tekintette. A Denise René galériájában 1960-ban megrendezett kiállítás leporellójának 5. oldalán látható Kassák-festmény16 Pán Imre tulajdonába került, ennek örömteli megszerzéséről egy márciusi levelében számol be a mesternek:17 „Denise René és Vasarely személyesen is megköszönik a képet, nagyon örültek neki – én is hálásan köszönöm a magamét és a legkevésbé sem veszem fizetségnek. A katalógusban szereplő magas képet választottam, egyik legjobb művét – végtelenül kedvesen engedték át az első választást és ez jó, mert a kép a fejlődő magyar gyűjteményben18 marad és bizonyára nem egyszer kerül majd kiállításra – ez a gyűjtemény persze nem eladó és valamikor a Musée d’Art Moderne magyar szobája lesz.”

¶ Pán utóbbi félmondatát nyilvánvalóan a Jean Cassou-val, a galéria igazgatójával szerzett jó és (Kassák kiállításából következő) eredményes viszonyára alapozta volna, ám mint kiderült, kissé túlbecsült reményekkel. Írásos hagyatékában több feljegyzést vagy levelet egyelőre a témához kapcsolódóan nem ismerünk, így megállapíthatjuk, hogy a magyar intézmények kihátráló vagy elmaradó válaszát követően a „magyar kapcsolattartó” szerepe helyett egyre inkább nemzetközi, francia nyelvű bibliofil kiadvány-sorozatok szerkesztőjeként és kiadójaként találta meg a helyét Párizsban.

¶ Pán Imre kiutazásakor nem lehetett biztos abban, hogy középkorú „újrakezdőként” az akár évekig tartó nélkülözés mellett is a kinnmaradásnál tart majd ki, hogy mennyire eredményesen, az csak később, az 1960-as évek elejére válik világossá. 1960 után egyre inkább elképzelhetetlenné vált számára a visszatérés Budapestre.

¶ A Párizst korábban megjárt és ott újra érvényesülni vágyó (egykori) magyar művészbarátainak elismertetéséért való olykor küzdelmes tevékenysége, amelynek során gyakran üzleti érdekeken felülemelkedve képviselte a nyugat-európai művészeti színtéren az általa arra érdemesnek tartott alkotókat, mai szemmel szinte egyedülálló külföldi „magyar” eredmény. Vajda, Kassák, Ámos, Anna Margit művei ezekben az években mégiscsak láthatók voltak Párizsban, megvalósítva ezzel az Európai Iskolához tartozók egykori nagy álmát, európai terveit, és ez egyedül Pán Imre karizmájának, kitartásának volt köszönhető.

Jegyzetek

[1] A tanulmány nem vállalkozik Pán teljes franciaországi hagyatékának magyar vonatkozásait tételesen tárgyalni. Ezen munkát a szerző készülő doktori disszertációjában végzi el. (Pócs Veronika: Pán Imre (1904–1972) életművének feldolgozása, különös tekintettel
a francia emigrációban töltött évekre. ELTE BTK, a dolgozat várható elkészülési ideje:
2020. december).

[2] Pánnak az emigrációját követő, az otthoni művészekkel való kapcsolatáról elmondható, hogy kezdetben, nagyjából 1960-ig még erős elköteleződést, ragaszkodást mutatott budapesti művész- és értelmiségi barátai irányában, és terveinek többségében még magyar művészek nevei szerepeltek. Ugyanakkor számos kellemetlen és kiábrándító tapasztalatot szerzett akár egykori legközelebbi barátaitól is. Így egyre inkább az újonnan megismert nemzetközi művészekkel való kooperáció felé fordult. Pán maga így számol be erről egy levelének részletében fiának, Mezei Gábornak: „A többi magyarral nem tudok semmire jutni. Hidd el, nem igazán érdekesek. Persze ez nem vonatkozik Hajdura
és Vasarelyre, aki 30 éve él itt.” Az 1960-as évektől a saját maga által alapított kiadványaiba (Signe, Morphèmes, Mini-Musée, Préverbes) a magyar származású művészek közül valóban csak a már régebb óta Párizsban dolgozó alkotók, mint Hajdu István, Szenes Árpád,
Victor Vasarely műveit válogatta be.

[3] Magángyűjteményben.

[4] Mezei Gábor tulajdona.

[5] Kozák Gyula: Vajda Júlia – Vajdáért (I) Holmi, 2012. 8. sz. 952–972., valamint Kozák Gyula: Vajda Júlia – Vajdáért (II) 1941–1982/86. Újra itthon, Holmi, 2012. 9. sz. 1106–1115.

[6] Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018. 11. 11.–2019. 03. 31. Kurátorok: Petőcz György, Szabó Noémi.

[7] „Ha te nem óhajtasz résztvenni (sic!), úgy mindenképpen el kell juttatnod hozzám a Vajdákat. Ezeket a galériában is bemutathatnám. Egy Vajdát (rajzot) mindenképpen szeretnék kiállítani, az első kiállításomon (Dessins de Picasso, Léger etc).” Pán Imre levele Bálint Endrének, Epinay-be, 1957 őszén. Magángyűjteményben.

[8] Iványi Bianka: A Pán-Mezei-gyűjtemény. A modern magyar művészet (papír)lapjain keresztül, Artmagazin, 2004. 3. sz. 62–67. és Iványi Bianka: A Pán-Mezei-gyűjtemény II. Pán Imre franciaországi tevékenységének tükrében, Artmagazin, 2004. 4. sz. 62–64.

[9] Ezt a tárlatot szintén a La Main Gauche Galériában rendezték meg, 1958. október 24. és november 8. között, természetesen Pán segítségével. Kiállításához négyoldalas leporelló is készült, Pán írásával és a galéria bevezetőjével.

[10] A további kiállítók névsorában szereplők tulajdonképpen azonosak a Pán által rendszeresen foglalkoztatott művészekével (egyben barátaival is), tehát valószínűleg
a magyar alkotók mellett az ő kölcsönadásából szerepeltethető munkák: Marcelle Cahntól, Henri Goetztől, Christine Boumeestertől, Jacques Doucet-tól, Vladimir Jahltól
és Karskayától. A tárlat március 12-től március 31-ig volt megtekinthető.

[11] A jómódú textilkereskedő, Seiden Gusztáv egykor, még budapesti évei alatt fotóművészként és a Szép utcában üzemeltetett régiségkereskedése vezetőjeként is ismert volt művészkörökben. Életművét 1991-ben a Józsefvárosi Galériában mutatták be, ehhez katalógus is készült.

[12] Pán Kassáknak címzett, 1959. szeptember 22-én küldött levelében így szerepel a londoni terv: „Vasarely azt szeretné, ha a kiállítást el lehetne vinni néhány más városba: végtelenül örült, amikor azt mondtam neki, hogy én ki tudom állítani Párizs után Londonban – Seiden ehhez már hozzájárult, de nem akartam addig írni róla, amíg a párizsi kiállítás létre nem jött. Vasarely annyira föllelkesedett ettől, hogy kijelentette, a belgiumi kiállítást létrehozza ő.” A levél magángyűjteményben található.

[13] 1959. október 3-án kelt levél (magángyűjteményben).

[14] A donáció és a hozzá tervezett kiállítási projekt nem valósult meg, de valamelyest
az eredeti elképzelés céljait pótolta az 1968-ban Modern francia grafika címmel, a budapesti Szépművészeti Múzeumban Passuth Krisztina által megrendezett tárlat, amelynek keretében Pán fiának, Mezei Gábor (apja által Párizsból küldött lapjaival) és Mezei Árpád gyűjteményéből származó grafikák is szerepeltek. Ezek közül többet a múzeum később
meg is vásárolt a Grafikai Gyűjtemény számára.

[15] Barátságuk a bécsi MA folyóirat működése idejéből datálható. Pán írását először a lap 3–4. számában megjelent „pesti antológiája” (amelyet a lap magyarországi munkatársainak műveiből válogattak össze) közölte. A fiatal, ekkor még magát kizárólag csak költőként aposztrofáló Pán Imre ugyanakkor részt vett Kassák lapjának budapesti illegális terjesztésében is. Mind a Kassák Múzeum gyűjteményében, mind pedig magángyűjteményekben őrzött levelei között számos, Kassáknak írt beszámolóját ismerjük, amelyekben értesíti a Denise Renével, a párizsi Magyar Intézettel, a Pen Clubbal, a párizsi magyar művészekkel vagy a kiállítás megvalósításának másik kulcsfigurájával, Victor Vasarelyvel való közös szervezésük aktuális fázisairól.

[16] Bár Kassák nem datálta a képet, de a katalógus utolsó oldalán lévő kis összefoglaló szöveg tanúsága szerint a kiállított művek mind „frissek”, tehát 1957–58-ban készültek.

[17] Kassák Lajos levele Pán Imrének 1960. február 18-án, melyben a következőt írja: „Mme Denise Renének és Vásárhelyinek hálám kifejezéseképpen felajánlottam, hogy a maguk részére tetszésük szerint válasszanak ki egy-egy darabot a kollekciómból. Válaszuk még erre az ajánlatomra sem érkezhetett meg. De itt van az alkalom, hogy Magának is megtegyem ezt az ajánlatot, és megkérjem, hogy segítő közreműködéséért Maga is válasszon ki tetszése szerint egy darabot. Ezt azonban ismét ne vegye »fizetségnek«, hanem köszönetem jelének.” A levél magángyűjteményben található.

[18] Pán itt saját gyűjteményére gondol, melyet 1957-es emigrációját követően kezdett bővíteni.