A Liget Budapest Projekt részeként – az Ötvenhatosok terén, a hajdani parkoló helyén – megvalósuló új Néprajzi Múzeum tervét előbb Európa, majd a világ legjobb középületének választották 2018-ban. Az International Property Awards történetében először esett meg, hogy kategóriájában egy magyar épület lett a világ legjobbja. Szerző tervezője Ferencz Marcel, a NAPUR Architect építésziroda vezetője. Az Ybl-díjas építész és csapata 2016-ban nyerte el a Néprajzi Múzeum épületére kiírt nemzetközi tervpályázatot. Interjúnkban a kezdetek is szóba kerültek.

Szilágyi Lenke felvétele

Inspirálta a tervpályázat nemzetközi mezőnye?

¶ Egyáltalán nem. Viszont meg sem ijedtem tőle, pedig akár meg is rettenthetett volna a verseny a világ legjobb tervezőivel. Úgy voltam vele: ha folyamatosan olyasmit érez az ember – nagy szavak jönnek, közhelyesnek tűnhetnek, ám akkor sem tudom másként megfogalmazni –, hogy valamire született, valami
jelentős létrehozására, megteremtésére, akkor kezdettől azon az úton halad,
és valahogy természetessé válik az ilyen kihívás. Egyszerűen nem volt kérdés számomra, hogy ez az én feladatom, nekem kell rá a legjobb választ megtalálnom, még ha sokáig keresem is azt. Nekem sosem a struktúrák diktálnak, sokkal inkább az érzetek.

Tudta már az elején, mit akar csinálni, vagy éppen mit nem?

¶ Nem tudtam. Csak azt, hogy felkészülten ért ez a feladat.

Mit ért ezen?

¶ Sok mindent. Nyilvánvalóan kell egyfajta rálátás az adott város, az adott lokáció működésére. Hogy milyen eszközrendszerrel nyúl az építész a feladathoz, ahhoz pontosan éreznie kell, milyen válaszokat vált ki belőle a terület, a helyzetek, a környezet, az emberek, különféle kapcsolódások, bármi. Én a felkészültséget évtizedekben mérem, olyan tanításokban, amelyeket a mestereimtől kaptam, és össze is raktam magamnak egy saját gondolati rendszert. Számos tapasztalatot kell gyűjteni, jókat, rosszakat, amelyek alapján végül megtanulja az építész, milyen minimális és megfontolt mozdulatokat kell tennie ahhoz, hogy ebben az összetett városszövetben a leginkább adekvát választ adhasson egy feladatra. Követtem a hatalmas tetteket is, ez a követés bennem összekapcsolódott az ősök, az elődök iránti végtelen tisztelettel, városépítő tevékenységük csodálatával. Gondolok itt például Hauszmann Alajos műveire, köztük a Műegyetem fegyelmezett, eklektikus épületére, ahol tanulhattam. Mestereim azt mondták, ezeknek a tereknek nevelő hatásuk van az emberre, és figyeljem meg, nem attól leszek különb, mert jó tanáraim vannak az egyetemen, az egy dolog, de hogy milyen térben vonulhatok végig öt éven át! És valóban, vonulás lesz a járkálásból, mert a belmagasság, a szélességek, az arányok, a tagozatok, vagyis minden, ami percepcionálisan, emocionálisan körbeveszi az embert, az hat rá. Nagy tisztelője lettem így Hauszmann-nak. Később végigolvastam mindent a századforduló más nagy építészeiről is, Steindl Imre eredeti országházi rajzait vagy Schickedanz Műcsarnokának, Szépművészeti Múzeumának a terveit szabad kézzel, vonalzóval, a régi hagyományos eszközökkel ugyanúgy fölszerkesztettem, majd kifestettem, hogy rajzolás közben ráérezzek arra vagy átéljem azt, miként tudták a nagy léptékű ideáikat, műveiket egyszerűen és gyönyörűen
csinálni. Ugyanilyen nagy hatással volt rám a korabeli szobrászművészet is, akár Zala György, Strobl Alajos munkái, és foglalkoztatott az is, hogy a kortárs építészet vajon miért hagyta el a díszítést. Másfelől megtanultam kicsit beszélgetni az épületekkel. Beszélgetni úgy, mint amikor az erdész a fákkal társalog az erdőben. Szerintem ez normális, minden művész kommunikál az anyaggal.
Ebben a kommunikációban én nem pusztán nézek egy épületet, hanem érzem is azt. Kicsit összegezve ezt a felkészülést: ez egy húszéves szüntelen kereső-kutató-észlelő szakmai és emberi folyamat, ami érzékennyé, fogékonnyá tett ennek a feladatnak a megoldására. Minden szakmai csúcsteljesítményhez idő kell. Budapest építészetével, a Városliget történetével nem az új Néprajzi Múzeum tervpályázata előtt ismerkedtem meg.

19-02 19-05 19-04 19-03

Mi volt az egész koncepcióalkotás, architektúra alapgondolata? Tudatosan el akarta kerülni a múzeum mint „fehér kocka” tipológiát?

¶ Amikor az építészet építészettörténeti nyomokon indul el, az egy labirintus, abban nem lehet célt érni, csak bolyongani. Nem voltak épületpéldáim és ellenpéldáim. Maradtam a helytörténetnél, a néprajzi műtárgyaknál, és az alkotásban bőven hagytam szabad helyet az érzésből fakadó és nem kikényszerített lelki áramlatoknak a racionális vonalak, szabványok, szabályszerűségek mellett. Persze az sem árt, ha az ember egy kiránduláson eljut holdbéli tájakra, s rábukkan egy olyan kráterre, amelynek a „tölcsérébe” be tud sétálni, és lent úgy érzi, a mélységből is lehet magasság, megtudja, hogy a kráter átmérője hány méter – nagyjából ennyi lett a Néprajzi Múzeum épületéé is –, és áll egyedül a vulkáni kráterben, ahol megérinti a világ végtelensége. Aztán ez a kép rögzül, majd az alkotás valamely szakaszában befolyásolja a tervezést. Ahogy szoktam mondani: az építészet költészet – küldetéssel.

Ugyanakkor azt is mondta már: az építészet nagy indikátora a társadalmi mozgásoknak.

¶ Így van, ebből a szempontból is van küldetése, és soha nem a küldetés nagysága számít, hanem hogy miként töltik be azt. Nálam a Néprajzi Múzeum küldetése megegyezik azzal, amit mindig is vallottam az építészetről, a „térköltészetről”, és mindezt most egységbe helyezi ez a városligeti épület. Nem külön a Néprajzi Múzeumért született egy küldetés, eleve volt már nekem. Elárulok még valamit. Olyan nincs, hogy egy ember kitalál egy házat. Tulajdonképpen csak történetek léteznek, és azok előhívják bennünk a műveket. Ha olvasunk egy regényt, megjelennek előttünk a szereplők, az adott környezet, az épületek, ahol a történet játszódik. Pedig a regényben nincsenek képek. Amikor a néprajzi kincsekkel kezdtem dolgozni, egyszerűen jöttek a képek bennem, szinte diktálták a tárgyak a saját történetüket, törzsekről, kis közösségekről, ahol és ahogyan keletkeztek, éltek tovább, majd értékként megmentették őket az utókornak gyűjtők, múzeumok. És akkor ez csak az egyik szál, a tervezési programhoz tartozó gondolati kötelék, amely összekapcsolódott bennem a Hősök tere spirituális atmoszférájával, a Városliget 19. századi kialakításával, amikor a szórakoztató pihenőpark még a város szélére esett. Ezzel mind tisztában voltam. De jött a legnagyobb kérdés, zakatolt szüntelen a fejemben: mit tudok én ezekkel kezdeni az üres papíron? Hogyan tovább? Mindemellé odasorakozott talán egy még fontosabb dolog. Mondhatom elhivatottságnak, ambíciónak is, ám egyik fogalom sem fejezi ki igazán a lelki erejét annak, amire gondolok. A nagy tervezőktől nem áll messze az országépítő szándék, hogy az épületük jelentsen is valamit, része legyen egy ország felemelésének. Fiatalkoromtól azt mondtam: én arra teszem fel
a szakmai életemet, hogy eljussak egy olyan épület létrehozásáig, amely már
azt a pluszt is tudja, hogy egy nagyobb közösség erejét is kifejezze. Ha nincs meg a cél, értelmetlen időt tölteni bármivel is.

Törekedett arra, hogy ikonikus építményt hozzon létre?

¶ Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem. Sokat gondolkodtam azon, hogy a hősiesség mellett mi az a másik nemes gesztus, amit én tehetek hozzá a Hősök teréhez, amely számomra az emlékezettörténet szellemi, szakrális origója. Én a mindennapi ember, a városlakó origójának képzeltem el a Néprajzi Múzeum épületét. Befolyásolt az 56-os emlékmű is. Azt rögtön tudtam, hogy emlékmű, emlékhely fölé én nem fogok tetőt tenni. Valamiféle békességet akartam elhozni oda, de azért a dinamizmussal együtt, mert én sosem nyugszom. Kell nekem az a tűz!

Rögtön megjelent ez a forma?

¶ Nem. Folyamatosan rajzoltam, és egyre többet. Rengeteget. El sem tudja képzelni, mennyi rajz születik fejben, papíron. És akkor az ember szem előtt tart tanításokat, hogy például a test az elménél okosabb, figyeld a légzésedet, a szívverésedet. Nekem ez beválik, ha jól figyelek erre, akkor elég pontosan érzem, hogy nem sikerül egy rajz, még nincs meg az idea, és szelektálok. Már-már ott tartottam, hogy föladom, visszavonulok, ezt a feladatot nem lehet megoldani.
Kicsit elengedtem az egészet. Majd egyszer csak jött az a bizonyos pillanat, megszületett, előttem volt a papíron a korong forma, az óriási ív két szárnnyal,
a kettéhajtott zöld felület, láttam közöttük a hatalmas közösségi teret, ahol megfér az 56-os emlékmű is, láttam alatta a „mesterséges völgyet” a műtárgyakkal.
Aztán építész édesapám, Ferencz István ránézett a skiccre, leült, levette a kalapját,
és azt mondta: „Ez az, igen. Megvan. Megtaláltad.” Pedig ő nagyon kritikus.
És akkor belekezdtem, milyen legyen belül, hogy a múzeum két íves szárnya szétváljon a közösségi és múzeumszakmai funkciók mentén, hogyan lehet fölékesíteni, díszíteni az épületet, milyen legyen a „land art” struktúra, hogyan ültetjük be növényekkel a tetőt, hogy az szabadon bejárható, parkosított közösségi tér legyen, miként vájjuk ki a föld alatti tereket, és így tovább. Az épület mintegy hatvan százaléka a térszín alá került, itt kaptak helyet a kiállítóterek is csaknem hétezer négyzetméternyi alapterületen, ami több mint háromszorosa a korábbi múzeumi kiállítási lehetőségnek.

Használta az épületére már a „kultúrkehely” kifejezést is. Mitől az?

¶ Arra akartam ezzel utalni: maga a néprajz is egy őrületes mélységű, rétegzett világot tár elénk, és ezt a rétegzettségét nekem „csak” folytatni kellett az épületben.

A MúzeumCaféban sokszor foglalkoztunk már azzal, hogyan változtatja meg
a múzeumtervező építész szerepét is a múzeumtipológiák átalakulása – legyen szó akár
az épület identitásának meghatározásáról, beemeléséről a lokális összefüggésrendszerbe.
Mario Botta, a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeumának tervezője pár éve a Budapesten megrendezett nemzetközi építészkongresszuson tartott előadásában feltette a kérdést: „Miért építünk egyáltalán múzeumokat?” Ő azt a választ adta: „Kivonunk az életből egy teret, hogy közvetlenül találkozhassunk az értékkel.”

¶ Fordítva látom: bevonunk az életbe egy teret, hogy még közelebb jussunk a műtárgyakhoz. Ugyanakkor a Néprajzi Múzeum épülete nem lesz „kísérője” a gyűjteménynek, sem fordítva, a kollekció a komplexumnak. Nincs alá- és fölérendelt viszony. Ha már az elején kizárólag a tárgyakhoz igazítottam volna a tervet, valószínűleg dobozszerű teret csináltam volna tökéletesen hermetikus sík mennyezettel, tökéletes technológiai rendszerekkel, és akkor csak a műtárgy van. Csakhogy a műtárgy nincs önmagában. Nem szeretek olyan múzeumokba járni, ahol unalmas terekben vannak izgalmas tárgyak. Úgy egyszerre érdektelenné válnak. Az viszont a tervezéskor végig ott volt bennem, nagyon is mozgatott, hogy tudok-e olyan teret csinálni, amely ugyanabból a természetes szándékból fakad, amiért a néprajzi tárgyakat is elkészítették a természetes közegükben. Mert azt gondolom, hogy egy maszk, egy hímzett párna, egy faragott szék és sorolhatnám – a közösségek közös kulturális kódjai. Ezt is ki akartam fejezni ezzel az épülettel, amelyben a műtárgyak eredeti önvalója fog érvényesülni. Az én építészeti tematikám a teljes összekapcsolódás. A Néprajzi Múzeum épülete és műtárgyai szellemi értelemben reflektálnak egymásra, a párbeszédet közvetíti a perspektíva. Úgy is mondhatnám: a tér szolgálja a műkincseket, de a műkincs is szolgálja a teret.

Ez a „semleges” megközelítés? Amikor az építész nem kerekedik felül az épületben lévő műtárgyakon?

¶ Nagyon meghökkentő lesz, amit mondok, de az építészet magasiskolája mégiscsak az, hogy egy felelős építész nem a funkciónak tervezi a házat. Elmagyarázom, mire is gondolok. Ami a zenében az A hang, az egységes hangolás legfőbb referenciahangja, az építészetben az maga a tér. Itt a tér egy óriási, egy kilométeres átmérőjű korong, amely fölfelé áll. És mindegy, hogy holnapután esetleg más tartalmat kap a tér, mert mindig valamiről fog szólni, és ami ide bekerül, az ebbe az erőkörbe kerül. Egy nemzetközi konferencián elmondtam, hogy én nem a formai megjelenésre hajtottam, hanem arra, amitől egy épület plusztöltetet tud adni az embernek. Végig ezt a pluszt kerestem, a „több dimenzióját”, ami nálam a béke, békesség építészete, s ez most végre megjelent ebben az épületben. És egy kicsit úgy mondtam, hogy a kétszárnyú angyal nem tűri a vitákat, és a szárnyai alatt sok mindenki elfér. De van, aki kitárt karnak látja az épület íves homlokzatát, ami ugyancsak egy befogadó, egy vendégváró gesztus. A saját építészeti felfogásomban az építésznek olyan épületeket kell emelnie, amelyek az ünnep érzetét váltják ki az odaérkezőből. Azt látom, a 21. század elfelejti, hogy az élmény nem mindig a külső világban születik meg társas kapcsolatok révén, a belső elmélyülésből is születhet élmény. Én ezzel az épülettel mindkettőt kínálom, bent és kint egyaránt. Ha valaki felül a homlokzati ívek füvesített, panorámás tetejére – mondhatom úgy is, hogy felkapaszkodik az angyal szárnyaira –, belátja a Ligetet, és talán megérez valamit abból a szabadságigényből, amely engem inspirált erre az épületre, és ő is megtalálja a szabadság felé vezető utat önmagában.

19-06

Beszélt arról is különböző fórumokon, hogy az épület üvegfalait muszáj volt a hővédelem miatt leárnyékolni fényrácsokkal, de kezdeni akart valamit ezekkel, és így találta ki
az épület díszítését.

¶ Identitást akartam adni az épületnek, hiszen egyik nagy múzeum sem anonim épület. Sokat gondolkoztunk a kollégáimmal azon, hogyan lehet ezt az árnyékolást úgy megcsinálni, hogy dísz is legyen, de jusson be rajta fény a dolgozóknak, meg ki is lássanak. A fényösszegyűjtő rácsnak, a Lightgitternek az a trükkje: ahogy rásüt a nap, a vízszintes alumínium lapocskákon megugrik a fény. Fölpattan a mennyezetre, s kétszer fényesebb lesz a belső tér. Ez a napfény reflexiója. Ahogyan az opeion megtölti fénnyel a római Panteont, és a tér visszaragyogtatja a fényt a padlóról, ugyanerre képes a Néprajzi Múzeum is. De hogy is lett ebből díszítés? Mindenképpen szerettem volna, ha néprajzi motívumok megjelennek a homlokzaton, de sokáig kerestem a megoldást, hogyan lehetne a világ számos népművészeti mintáját felvinni a homlokzatra úgy, hogy egyik se kerekedjen a másik fölé, hogy egységes sordíszítést adjanak ki, kapcsolódjanak össze akár a matyó, az eszkimó, a norvég, az afrikai és egyéb minták. A Néprajzi Múzeumnak nagyon sok anyaga van a Föld minden tájáról. A múzeum által kiválasztott nyolcvan műtárgy fotódokumentációját megkaptam – volt köztük kucsma, fonott kosár, terítő, minden –, elemeztem a mintákat, amelyeket aztán a kettős varrottas hímzés formanyelvére átültettem, vagyis digitális láncsorokra kódoltam ezeket, majd pixelizáltam az összeset, végül az alumíniumhálóba helyeztem a „pixelekből” kirakott motívumokat. Látni kell. Olyan, mintha az egész világ körbefonná az épületet ezekkel a jelzésekkel, kulturális mintagénekkel.

Mennyit változott az épület a megvalósulás szakaszában az eredeti tervekhez képest?

¶ Minden héten többször is kijárok az építkezésre, és folyamatosan vívom a kis harcaimat magammal és magamban, hogy mit kellene másképp csinálni, tényleg el kell-e engednem bizonyos dolgokat. Ez egy olyan zenei mű, amelynek ha a kottájába leírok egy F hangot, hirtelen megszólal vele másik négyszáz hang is, pedig én csak az F hangot jegyeztem le. Szokták is mondani, hogy az építészet a kompromisszumkötés mestersége is, egyensúlyozni kell egy hatalmas energiamezőn, s ha valakinek nincs ritmusérzéke, a gondolkodása korlátozott, nem látja meg a másik emberben az eredendő jót, akkor nagyon gyorsan meg tud rekedni egy ekkora épület története, vagy nem tudja átütni azt a falat a másikban, hogy ez jó lesz, mert mindenki aggódik, az új dolgoktól meg aztán félnek is.
Nekem különösen nagy segítségemre van mindenben – és nem lehetek ezért elég hálás – Baán László, a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa és Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója. Tisztelem őket. De ha valami hiba van, a kockázat az építészé, senki másra nem lehet rákenni, hiszen ez tokkal-vonóval az építész feladata. Az ember amúgy rájön arra, hiába törekszik a végtelenségig szépre, ez tévedés, mert mégiscsak a való világnak épít, és valós költségek határozzák meg a munkát. A legnagyobb titkaimat addig őrzöm az épületről,
amíg nincs átadva. Egyébként az elmúlt évtizedekben sokszor hallottam magam körül, hogy csak akkor fogják a terveimet megépíteni, ha mások is ugyanúgy átélik az épületeimet. Tapasztalom, és ez rendkívül fontos nekem, hogy akik a Néprajzi Múzeumon dolgoznak, azt érzik, hogy nem csak „úgy” építenek valamit, hogy ez más lesz, és már most hatással van rájuk az épület
ereje, lelke.

19-07 19-08

Létezik befejezett épület?

¶ Nem. Nem is szabad ilyesmit sugallni. Azt ugyanakkor vallom: amennyiben
a múzeum lehet tárháza a múltnak, maga a múzeum épülete a jövő kivetülése lehet. Csakhogy ez óriási teher egy múzeumépítőnek. Nem kevesebb, mint egy váteszes költőnek lenni. Egy jó építész tényleg látnok, több évvel előrébb kell járnia gondolatban, hogy terve még a megvalósulása után is a legmodernebb legyen. Nyolc éve terveztem meg ezt az épületet, és 2022-ben fog először „megszólalni”, akkor kell tudnom újat adni vele a világnak. Pier Paolo Pasolini filmrendező mondta: „Modernebb vagyok a legmodernebbnél, mert ősibb vagyok
a legősibbnél.” Régóta tetszik ez a mondat.

FERENCZ MARCEL DLA 1970-ben született Miskolcon. A BME Építészmérnöki Karán 1997-ben Diploma Díjjal diplomázott. 2000 óta tagja, majd 2007 óta ügyvezetője a NAPUR Architect építészirodának. 2010-ben a 12. Nemzetközi Építészeti Kiállítás – La Biennale de Venezia – Magyar Pavilonjában rendezett kiállítás vezető építésze és társkurátora. 2013-ban munkásságáért Ybl-díjat kapott. 2014-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. 2015-től a Szent István Egyetem
Ybl Miklós Építéstudományi Karán egyetemi tanár. A Duna Aréna szerző építésze, amelyért 2017-ben megkapta a FINA ezüst fokozatú emlékérmét és a Tierney Clark díjat. A 2016-ban nemzetközi tervpályázaton irodájával I. díjat nyert új Magyar Néprajzi Múzeum, valamint a 2017-ben I. díjat nyert Budapesti Atlétikai Stadion vezető tervezője. 2018-ban a Néprajzi Múzeum elnyerte az International Property Awards
Europian Best Public Building és a World’s Best Architecture díjat, valamint 2019-ben a Tér/Erő II. Építészeti Nemzeti Szalon Közönségdíját. 2018-ban elnyerte a Nemzeti Atlétikai Stadion országos tervpályázat I. díját, 2021-ben pedig a Mathias Corvinus Collegium központi épületére kiírt országos tervpályázatán nyert megosztott I. díjat.