A néprajzi muzeológiára számos nézőpontból tekinthetünk. Bereczki Ibolya személyében olyan interjúalanyt választottunk, aki egyszerre intézményi háttérrel és intézmények feletti perspektívából is szemlélheti az utóbbi évek, évtizedek folyamatait.

Szilágyi Lenke felvétele

Arra gondoltam, hogy az interjú apropóján neked is feltenném az intézményvezetőknek elküldött kérdéseket. Két részből állt a kérdéssor. Az első felével kezdhetnénk
ezt a beszélgetést, a másodikkal zárnánk. Tehát: miként látod saját intézményeden keresztül a néprajztudomány és a kulturális antropológia mai társadalmi
és tudományos szerepét és lehetőségeit?

¶ A Szabadtéri Néprajzi Múzeum nagyon nagy utat tett meg az elmúlt két évtizedben, és egy erősen kortárs értelmezésű témákat felvető múzeummá vált. Elkezdődött mindez a kilencvenes évek közepén, még Füzes Endre vezetése alatt, majd markánsan megerősödött Cseri Miklós irányításával, és talán az én 1997-es idejövetelemnek is van része a folyamatban. Már akkoriban is fontos volt, hogy kortárs folyamatokra is reagáljon a múzeum. Ez elsőként az élményszerűségben, a múzeumi tartalmak prezentálásában jelent meg, és ehhez kapcsolódott a praktikus tudás közvetítésének szándéka is. Korábban, amikor a néprajzosaink, építészeink egy épületet kiválasztottak, a kutatás fókusza annak az épületnek a bemutatási korszakára vonatkozott. Nem hoztak el a kiválasztott időmetszetnél későbbi tárgyakat, és ez a gyűjtemény gyarapításán is meglátszott. A Felföldi mezőváros és a Dél-Dunántúl tájegység építése idején, az ezredforduló környékén párhuzamosan zajlott egy négy évig tartó kutatási program a Debreceni Egyetem néprajzi tanszékével, melynek célja a jelenkori történések, események dokumentálása is volt. Ezen az úton haladva a kutatások fókuszába az életmód, nem pedig egyedül az épület került, és ennek szellemében akkoriban több publikációban megfogalmaztuk, hogy milyen tájegységeket szeretnénk a meglévő tervek befejezését követően elkészíteni. Ezek voltak: Erdély, a középkori és a 20. századi falu, a diaszpóra. Ez a folyamat, mint ahogy kel a tészta, egyre nőtt tovább. A 2006-ban az Erdély-kutatásokról rendezett konferencia lényege az volt, hogy a hazai és határon túli szakemberekkel közösen határozzuk meg a legfontosabb céljainkat: milyen területeket akarunk bemutatni, de azt is, hogy milyen időmetszeteket és társadalmi státusokat akarunk megjeleníteni. Már az akkori terepkutatásaink alapján úgy határoztunk, hogy nem állhatunk meg a néprajzos ifjabb Kós Károly által kutatott időhatárnál, hanem tovább kell jönnünk. Az erdélyi kollégáink egy része akkor még úgy gondolkodott, hogy meg kellene állni az 1940-es évek végénél, mi viszont már ott tartottunk, hogy nem egy kolozsvári skanzent kell itt, Szentendrén felépíteni. Abban teljes volt az egyetértés, hogy el kell készülnie a tájegységnek, és ehhez minden támogatást megkaptunk az erdélyi múzeumi és egyetemi szakemberek részéről. Ez megmutatkozott a terepmunka szervezésében, a tárgygyűjtésben, bizonyos témák felvetésében egyaránt. Közben eltelt tizenöt év, és a mostani egyeztetések során látjuk, hogy már elfogadják, a mi időmetszeteink között vannak 1920 vagy 1945 utániak is. Ebben szerepelnek nagy történelmi események egészen az 1990-es évekig. Tehát ez a szemléletváltás volt a legfontosabb fordulat az intézményünk esetében. És mindez nemcsak a kutatást, hanem a bemutatás módját is meghatározta. Időközben lezajlott a kollégák körében egy generációváltás is itt, a Skanzenben, a 2010-ben megnyílt Észak-magyarországi falu tájegység pedig már
az új szemléletet tükrözi. Az erdélyi épületegyüttes esetében a dizájnerekkel
a vizualizáció legújabb megoldásaival készülünk a látogatói igényekre.

Az első néprajzi terepmunkán középiskolás diákként Vezsenyen, a nagyszülőknél, Takács Krisztinánál és Bús Imrénél A felvételt 1975ben Szabó László készítette
Forrás: Damjanich János Múzeum

Mit gondolsz erről – rálátva az egész magyar múzeumi rendszerre a Pulszky Társaság elnökeként?

¶ A Néprajzi Múzeumnak is kulcsszerepe van abban, hogy a kortárs szemlélet lábra kapott a hazai néprajzi muzeológiában. A folyamat motorja a MaDoK-kutatás volt, felvázolva a nagyon komoly elméleti hátteret a jelenkori vizsgálatokhoz. Tudom, van, akit ez eltávolít, és olyan is, aki ettől érzi, hogy van értelme továbbmennie a saját kutatásában. Inspiráló megközelítésnek tartom.

Jász-Nagykun-Szolnok megyéből és Szolnokról indult a pályád. Mekkora szerepe volt a megyei múzeumokban egy-egy személynek, vezetőnek vagy múzeumi szakembernek abban, hogy az adott korszakot a néprajzi muzeológia szempontjából sikeresnek vagy aranykornak nevezhessük? Itt Szabó Lászlóra gondolok elsősorban, aki a ma is mintaként emlegetett Tiszazug-kutatásokat összefogta.

¶ Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Sok fórumon fel szoktam idézni ezeket a példákat. Tizenöt évet dolgoztam Szolnokon, de már elsőéves egyetemista koromtól ebben a körben mozogtam. Valóban Szabó László volt a meghatározó, de ott volt mellette az öccse, Szabó István történész, egy csapatban dolgoztak Bellon Tiborral, a Győrffy István Nagykun Múzeum vezetőjével, és ebbe a körbe sorolom Barna Gábort is, aki egyetemi tanszékeken dolgozott ugyan, de kunszentmártoni gyökerei miatt szerepe volt az ottani gyűjtemény létrehozásában. 1989-ben jelent meg a Néprajz a magyar múzeumokban kötet a Magyar Néprajzi Társaság századik évfordulójára, Szolnokon adták ki, Szabó Lászlónak, Selmeczi Kovács Attilának szerkesztőként fontos szerepe volt ebben. Áttekintést nyújtott arról, hogy milyen szerepet kapnak a néprajzi gyűjtemények a megyei múzeumokban. Jó volt látni, hogyan alakultak a gyűjtemények. Sok esetben Szolnok is ilyen: volt egy kezdeményezés, gyűjteményépítés korábbról, de az anyag a háborús viszonyok között vagy teljesen megsemmisült, vagy egy része elpusztult. Új gyűjteményt kellett létrehozni, ami Szolnokon el is kezdődött Kaposvári Gyula igazgatása alatt, majd ez erősödött tovább a hatvanas évek második felétől, a Szabó testvérpárhoz is köthetően. 1997-ben a múzeum évkönyvébe írtam egy tanulmányt a gyűjteményegyüttesekről, és ebben végignéztem, milyen módon történtek a gyűjteménygyarapítások. Például a túrkevei Dani Szabó-gazdaság ikonikus példája ennek, amikor egy nagy életformaváltás kellős közepén, az 1970-es évek elején Szabó tanár úrék felvállalták, hogy egy tanya összes tárgyát beviszik a múzeumba. A helyszínen leltározták, adatolták, és viszonylag nagy részletességgel megírták, kiállítást is rendeztek belőle a Szolnoki Galériában. Az egységben és együttesben gondolkodás nagyon fontos, ezt kétségtelenül ott tanultam. Van olyan is persze, amikor nem a gyűjteményezés áll az első helyen, hanem például a tudományos publikációk, reprezentatív kiadványok megjelentetése, a kutatás. Szolnokon erre is volt megoldás, mert amikor hosszú évtizedes felállványozás után elkezdődött a múzeum épületének rekonstrukciója, stratégiai célkitűzés volt, hogy mivel nem tudunk évekig kiállítást rendezni, nem tudunk a raktárakba behozni tárgyakat, mindenki érjen el tudományos eredményeket. Az egész megyében mindenkinek minimum kandidátusi fokozatot kellett szereznie, és ez teljesen rendjén való volt. De vallom, hogy a gyűjteménygyarapítás kulcskérdés. A múzeum a gyűjteményen alapszik, ha a gyűjteményt nem gyarapítjuk, a múzeum nem fog fejlődni, és égető hiányok keletkeznek. Van egy bútorgyűjtemény, benne ácsolt ládával, festett ládával, még talán komód is, de az 1940–50-es évek falusi bútorkultúráját már nem reprezentálja semmi, mert nem került be a múzeumba. Az ötvenes éveket nem egyszerű
begyűjteni.

Versenyfutás az idővel?

¶ Igen, de vannak egészen szerencsés lehetőségek. A hetvenes évek még gyűjthető, sőt sokszor az a gond, hogy ha befogadunk egy tárgyegyüttest, a következő két-három felajánlás esetében, például ha ugyanolyan nagykanizsai szekrénysor bútorral kínálják, akkor biztosan szelektálni kell. Vannak az egyes korszakokra jellemző darabok, mint például a pilleszék. Nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy már van belőle a múzeumokban. Mondanék egy példát. Az idei Az Év kiállítása pályázaton volt jelölt a cigándiak A Múltkor Háza. Az 1945 utáni időszaknak a nyolcvanas évekig terjedő részét mutatja be a kiállítás, helyben gyűjtött tárgyakkal, nagyon tudatos gyűjtés eredményeképpen, a miskolci múzeum szakmai segítségével. A sokszor hányatott sorsúnak tekintett Bodrogköz ebből a szempontból szerencsés vidék, mert nem volt tömeges modernizáció, ezért az emberek nem szabadultak meg a tárgyaiktól. A helyi közösséget be tudták vonni, így nem a szeméttelepre kerültek a tárgyak, hanem adatolva, a tulajdonos által meghatározva ma egy új, korszerű állandó kiállítás részei.

Veszített teret a néprajztudomány a múzeumi rendszer egészében? Egy volt megyei,
ma városi múzeum helytörténeti kiállítása jellemzően inkább várostörténeti.

¶ Kérdés, milyen a helyi hagyománya a néprajztudományi szakág megbecsültségének. Az a jó, ha körülbelül arányos a néprajz szerepe a többi területhez képest. Hosszú időn keresztül a régészek számára mindig több forrás jutott, volt egy régészeti dominancia is a múzeumok irányításában. Hogy miért, ezt ne kérdezd tőlem! Aztán pont a hetvenes–nyolcvanas években állt elég sok néprajzos igazgató a megyei múzeumok élén. Egerben, Kecskeméten, de Tálas László Szolnokon történészként is nagyon komolyan vette a néprajz szerepét. Most úgy látom, mintha hiányozna egy erős középgeneráció a néprajzos igazgatókból megyei szinten. Területi szinten nem állunk rosszul, de nem látom a negyvenes korosztály kiemelt szerepét néprajzosként a megyei posztokon. Debrecenben 2000 óta tanítunk éppen azzal a céllal, hogy a saját utánpótlásunkat is kineveljük a szabadtéri muzeológia specializációval, és ma már van alkalmazott muzeológia tanszék itt, a Skanzenban. Úgy tűnik, a néprajzosnak az adott vidékhez való kötődése egy kisebb múzeumban tud jobban kibontakozni. Ilyen Jászberény vagy Mátészalka, hogy példákat is mondjak. Már egy Kaposvár esetében a néprajz jelen van ugyan, de nem meghatározó a szerepe. Az utóbbi tízegynéhány évben az OTKA, most már NKFI forrásai oly mértékben beszűkültek, hogy majdnem esélytelen egy vidéki múzeum néprajzosának OTKA-pályázatban részt venni, vagy témavezetőjének lenni. Ez szomorú, a pályán és a kinevelő múzeumban való maradás esélyét is csökkenti a legtehetségesebbek esetében.

Elsőéves egyetemi hallgatóként egy állattartó gazdaságban Tiszakürtön, 1977 őszén, a Tiszazug állattartását bemutató konferencia résztvevőivel, balról jobbra Szabó László, Földes László, Benkó József, Paládi Kovács Attila
Forrás: Bereczki Ibolya

Még Szolnokon részt vettél a helyi honismereti egyesület életében. Hogy látod, ma milyen szerepe van a helyi múzeumok életében? És úgy egyáltalán: a civil közösségeknek?

¶ Nyilvánvalóan áttevődnek a hangsúlyok. 1989 előtt néprajzosként ráláttam a honismereti és helytörténeti pályázatokra. A jászkiséri Csete Balázs Honismereti Szakkör tagsága felnőtt és idős emberekből állt, ők minden évben egy bizonyos témából megírták a saját életüket. Fontos forrásértékű szövegek készültek. Ennek a gyűjtőmunkának az adott közösségben nagyon nagy szerepe volt. Dienes Erzsébet szolnoki középiskolai tanárként hosszabb időn át tartott fenn szakköröket, diákjai sikeres diákpályázatokat írtak, és nem egy néprajzos lett közülük, Nagy Janka Teodóra, aki most Szekszárdon van, vagy Nagy Varga Vera, aki Cegléden dolgozott hosszú időn keresztül, de Dienes Erzsébet maga is szép publikációkat készített. Annak idején civil szervezet a tudományos ismeretterjesztő társaságokon kívül nem létezhetett, néhány kivétellel: a TIT, a Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat meghatározók voltak a szakma számára is. A megyei honismereti egyesületek 1990-ben jöttek létre, de idővel annyi más lehetőség adódott a civil szerveződésekre, kezdeményezésekre, hogy a szerepük csökkenni kezdett. Melyiknek jobban, melyiknek kevésbé. A közösségi életnek rengeteg új színtere lett, és annak, aki közösségért dolgozni vágyott, nem feltétlenül a honismereti körökhöz kellett csatlakoznia. 2016-tól az Országos Széchényi Könyvtárral és a Nemzeti Művelődési Intézettel együtt a Skanzen konzorciumvezetőként részt vett abban a hároméves programban, amelynek Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás volt a címe. A tapasztalatokat több kötetben publikáltuk. Megnéztük, milyen
a közösségek és a múzeumok kapcsolata. Ez messze több, mint hogy a múzeum odafigyel a fémkeresős civilekre. A múzeum a közösségeket bevonja a működésébe, ezzel a működését magasabb szintre emeli. A közösségi múzeum nagy lehetőség, akár a tudományos kutatás, akár az anyaggyűjtés, akár a források feltárása szempontjából. Korábban találtam rá egy ceglédi közösségre, amely a régi ceglédi képeslapok meghatározását végezte. Nincs az a tudósi kapacitás, amelyik egy ilyennel felérne. A magángyűjtők a személyes érdeklődésükkel olyan többlet ismereteket szedhetnek össze, amikre nem biztos, hogy képes az a régész, történész, néprajzos, aki a múzeumban a kutatás mellett még számtalan feladatot el kell hogy végezzen. Szerintem ez a jövő.

Másik szintje a közösségi kezdeményezésnek: a tájház. Egy tanulmányodban
azt írod, hogy a tájházaknak alig fele muzeális intézmény. Megéri ezt a címkét viselni? Mennyiben köti meg a helyiek kezét vagy segíti a ház fenntartását?

¶ A 2017-ben a Skanzenben létrejött Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága adatbázisában 564, a mi tájház fogalmunknak megfelelő intézményt tartunk nyilván. Nem véletlenül használom így, mert meggyőződésem, ha egy fenntartó úgy dönt, hogy nem kér a működési engedélyből, sokféle okból, attól még megfelelhet a tájház fogalomnak. Kétszáz körüli a muzeális intézményi működési engedéllyel rendelkezők száma. Ezek nagyrészt muzeális kiállítóhely kategóriába esnek, kisebb részben a közérdekű muzeális gyűjtemény kategóriába tartoznak. Maga a fogalom: népi építészeti értékkel rendelkező épület, amelyben a településre, a hagyományos kultúrára jellemző gyűjtemény található, és kiállítást is fenntart. A tájháznak legalább egy meghatározó helyisége enteriőrként van berendezve. A korábbi fogalom csak és kizárólag azt tekintette tájháznak, amelyik enteriőr. Ezt nem azért mondjuk, hogy arra ösztönözzünk mindenkit, hogy fűt-fát összehordjon, és egy kamrát berendezzen enteriőrként, hanem teret engedünk, és bátorítjuk azokat, akik nem csak enteriőr kiállításban gondolkodnak. A Tájházi TudásTárban közzétett forgatókönyvek közül az egyik az algyői tájház kiállításáé, amely már közelít a helytörténeti gyűjteményhez is, és vannak termes múzeumi megoldásai is. Az én olvasatomban attól, hogy
két időmetszetet, 1939-et és 1978-at mutat be, még tájházként értelmezhető. A kötetben egy másik példa Hosszúhetényé, ami majdnem teljesen klasszikus enteriőrös megoldást alkalmaz, és a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum is az. Az algyői azért is más, mert eljövünk 1978-ig (Vass Erika kolléganőm volt a néprajzosa), ami a helyi közösség számára is közelebb hozza a bemutatott kort. Ha ezt néprajzi szempontból hitelesen tudjuk megtenni, akkor, úgy vélem, megfelel a fogalomnak, ugyanakkor közelít egy modernebb múzeumi bemutatási módhoz is a többféle eszköz, módszer használatával. A működési engedély által garantált minőséget azért tartom fontosnak, mert a tárgyak a múzeumi szabályoknak megfelelő módon kerüljenek nyilvántartásba, számolják a látogatókat, olyan programokat valósítanak meg, amelyeknek nyomuk is lesz. A statisztikai adatszolgáltatási kötelezettségnek azért is van értelme, mert akkor ők is tudják, más tájházakhoz, muzeális kiállítóhelyekhez képest hogyan állnak. Bizonyos pályázatokat a kismúzeumoknak is megnyitott az NKA közgyűjteményi és múzeumi kollégiuma. A Bátai Tájház fantasztikus, 18. századi szövőszéke restaurálásra várt. Újjászületésére nem kerülhetett volna sor nyertes restaurálási pályázat nélkül, hiszen egy falusi önkormányzat nem tud ekkora összeget erre áldozni. A Kubinyi Ágoston Program is elérhető volt a működési engedéllyel rendelkező intézmények számára, a Népi Építészeti Program esetében viszont nem feltétel a működési engedély, mert az épületen van a hangsúly. A Teleki László Alapítvány gondozásában sikerült kialakítani egy olyan építész-mentori rendszert, amely a hiteles helyreállítást biztosítja, és most azon dolgozunk, hogy a tájházak megújulásakor a kiállítások újrarendezéséhez néprajzost von-
janak be.

Mennyire látható ma, hogy milyen tárgyi anyag gyűlt össze a tájházakban? Hogy áll
a gyűjtemények digitalizálása, nyilvántartása?

¶ Jól haladunk, de nem eléggé. Most készít elő egy felmérést az igazgatóság, megkérdezzük a tájházasokat a gyűjteményeik méretéről. Korábbi becslésem ötszáz-hatszázezer tárgyról szólt, tájházanként nagyjából 150 és 400 között van a szám. A működési engedéllyel rendelkező intézményeknél tudjuk, mennyi tárgyat őriznek, még akkor is, ha nincs minden beleltározva. 2008 és 2010 között lehetett pályázni digitalizálásra is. Egyetemi hallgatókat és fiatal néprajzosokat bevonva úgynevezett „leltározó kommandók” indultak, Szonda István volt a projekt vezetője. A Skanzen által használt MONARI rendszerben készültek az adatbázisok, az akkor elérhető legkorszerűbb módon. Amikor a források elfogynak, törvényszerű, hogy a tájházas nem fogja a saját erejéből folytatni. Az utóbbi évek fejlesztése a MúzeumDigitár, amely német állami támogatásból német nemzetiségi tájházakban végez leltározási feladatokat. A MONARI-ban az volt a cél, hogy egy tájház összes tárgya legyen beleltározva, digitalizálva és közreadva. Ez belső hálózaton elérhető nálunk, de aki igényelte, kitehette a saját oldalára. A MúzeumDigitár szemelvényeket ad ki, de ennek is nagyon tudok örülni.
Sikerült összehangolni, hogy a múzeumi nyilvántartási szabályzatnak megfelelő módon történjen az adatmezők kialakítása és kitöltése is. Bízzunk benne, hogy a kultúrstratégiai intézményi feladatokkal új lendületet tudunk adni a tájházi műtárgyállomány szakszerű leltározásának és digitalizálásának is.

A Néprajzi Látványtár berendezésének előkészítése a megnyitóra Kemecsi Lajossal 2003 augusztusában Fotó: Deim Péter

Ahogy ígértem, a beszélgetésünk végén a körkérdés második felét is felteszem:
milyen szerepet éreznél ideálisnak a megújuló és új épületbe költöző
Néprajzi Múzeumnak?

¶ Nagyon jó, hogy már láttam a raktárakat a Szabolcs utcában a Pulszky Társaság elnökségével és választmányával. Fontos dologról van szó. Amikor Szentendrén 2003-ben megcsináltuk a Néprajzi Látványtárat, elég sok európai példát megnéztünk előtte. Korábban nem volt arra mód, hogy egy múzeumi raktár építésére állami támogatást kapjunk. De a Néprajzi Látványtár mégis valami más volt, amit fel lehetett építeni, majd megmutatni a benne lévő tárgyakat a közönségnek. Ebben a projektben az akkori kulturális miniszter, Görgey Gábor abszolút partner volt. Megcsináltunk valamit, ami minta lett a hozzá kapcsolódó digitalizálással együtt az első európai uniós támogatási ciklusban, ahová a köznevelés címke alatt sikerült a múzeumoknak is bekerülniük, az akkori több mint harmincmilliárd forint nem volt kis összeg, és ennek egy részéből jutott a látványtárakra és a hozzájuk kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkoztatókra is.
Ez a program számos vidéki múzeum raktározási gondjain segített, és nagyszámú tárgy restaurálását, rendbetételét is eredményezte.

¶ Visszatérve a Néprajzi Múzeumra vonatkozó kérdésre: a múzeum most olyan korszerű műtárgykörnyezetet tudott kialakítani, ahol a restaurátor-műhely,
a raktározás mikéntje világszínvonalú. A múzeumban dolgozó néprajzos több és más, mint egy kutatóintézet munkatársa: muzeológus kell hogy legyen.
Hihetetlenül nagy felelősségem van abban, hogy amit gyűjtök, kutatok, publikálok, annak a tárgyiasult része mások számára is hozzáférhető legyen.
Fejős Zoltán zöld könyve (A Néprajzi Múzeum gyűjteményei) szerintem korszakalkotó volt. Fellebbentette a fátylat a néprajzi kánontól távol álló gyakorlatokról, a gyűjteményképzésről, a gyarapodás forrásairól, a nepperektől a szuvenírárusokig. A gyűjtemények állapotának felmérése az egyik kiindulópontja volt annak, hogy a múzeum merre menjen tovább. A Nyitott Múzeum-kötet tovább vitte a MaDok-programot is, egy más összefüggésrendszerbe helyezte, továbblépett a közösségi múzeum felé. A másik, amit mindig szerettem a Néprajzi Múzeum tevékenységében, az épülettel való kommunikáció és a kiállításhoz való viszony. Számos példát tudunk arra, hogy egy-egy nagymúzeum szempontjából mit jelent az épület ikonikus jellege, Berlinben, Bécsben mindez nagyon markánsan látható. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a lehetőséggel ezúttal is
jól élnek majd.

BERECZKI IBOLYA (1959) néprajzos muzeológus, múzeummenedzser. Kutatási és tevékenységi területei: hagyományos táplálkozás- és lakáskultúra, a paraszti életmód és változásai, múzeumi tudásmenedzsment és stratégia, a múzeumok, tájházak modernizációja, közösségépítési folyamatai. Történelem szakos középiskolai tanár és etnográfus (1982), a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1994), a Szabadtéri Néprajzi Múzeum ágazati feladatokért felelős főigazgató-helyettese, a Pulszky Társaság és a Magyarországi Tájházak Szövetsége elnöke, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének meghívott oktatója (2000–2018), Jankó János-díjas (1987), Bátky Zsigmond-díjas (2003) Móra Ferenc-díjas (2008), a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat elismerés díjazottja (2015). Munkahelyei: Kunszentmártoni Helytörténeti Gyűjtemény (1981–1982, egyetemi hallgatóként), Damjanich János Múzeum (1982–1987, 1988–1997), Szolnok Megyei Levéltár (1987–1988), Szabadtéri Néprajzi Múzeum (1997 óta).