A gyarmatosítás kulturális örökségének, hatásának kritikai vizsgálata az elmúlt negyven évben egyre több rétegét érintette a múzeumi munkának, a múzeumokról való gondolkodásnak. A szemléletmód nemcsak a gyarmatosító múlttal, a gyarmatosított helyzettel vagy a gyarmati örökséggel rendelkező államok távoli területekről származó „kincseinek”, „egzotikus” tárgyainak bemutatására épülő reprezentatív intézményekben, hanem szinte minden olyan területen progresszív szerepet játszhat, ahol a függő, kiszolgáltatott helyzet, a jogtalanság, az alávetettség, a kifosztottság fogalma tetten érhető. Az érintett intézmények a birtokba jutás módjának, a birtoklás fogalmának, a bemutathatóságnak, a kutatói, tudományos paradigmáknak a kritikai vizsgálata mellett olyan konstruktív, edukatív, részvételen és együttműködésen alapuló kutatói, kurátori projektek kidolgozására törekszenek, amelyeken keresztül többdimenziós képet nyújthatnak gyűjteményükről, a bemutatni kívánt témákról, közösségekről – teret engedve a különböző identitásformák kifejezésének. Miközben szinte nincs olyan nemzetközi muzeológiai konferencia, amelyen a posztkolonializmus fogalma, a kolonializmuskritika ne öltene testet egy-egy vitában, előadásban, kevés tudásunk van arról, hogy az elmúlt évtizedek egyik meghatározó múzeumi diskurzusa mennyire érhető tetten a magyarországi múzeumokban. Kérdéseinkkel Ando György néprajzkutatóhoz, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum igazgatójához, Frazon Zsófia etnográfushoz, a Néprajzi Múzeum MaDok-programjának vezetőjéhez, Lakner Lajos irodalomtörténész-muzeológushoz, a debreceni Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyetteséhez, Shah Gabriella művészettörténészhez, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum vezetőjéhez és Wilhelm Gábor etnográfushoz, a Néprajzi Múzeum Ázsia- és Indonézia-gyűjteményének muzeológusához fordultunk.

Bábu, Japán – Néprajzi Múzeum
Giovanni Bettanin szingapúri kereskedő gyűjtése az 1860-as években 1904, vétel
Fotó: Wilhelm Gábor

Magyarországon, egy gyarmati múlttal nem rendelkező állam kulturális intézményeiben miért nélkülözhetetlen, hogy a posztkolonialitás fogalma és értelmezési szempontjai is teret nyerjenek?

Wilhelm Gábor: A problémának több oldala is van, miközben az sem egyértelmű, hogy egyáltalán gyarmat nélküli ország lennénk. Sokat lehet például azon vitatkozni, hogy
az Osztrák–Magyar Monarchia idején volt-e szándék a gyarmatosításra, mit jelentettek az erre irányuló kísérletek, megszerzett apró területek. De arról is legalább kétszáz éve tart a vita, hogy Magyarország mennyire volt gyarmat,
a poszt-, pre- és szovjet érában mennyire volt kvázi gyarmati helyzetben. És ne felejtsük el Bosznia-Hercegovinát sem, amelyre a történészek jelentős része gyarmatként tekint, azzal együtt, hogy földrajzilag európai történet. Még érdekesebb, hogy egy állam – attól függetlenül, hogy részt vett-e aktívan, sikeresen vagy sikertelenül a gyarmatosításban – része volt annak a kontextusnak, amelyben valamennyi ország működött abban a korszakban. A Monarchia is számos expedíciót úgy finanszírozott, mint egy lehetséges gyarmatosítást megelőző, felmérő kutatás. A gyűjtések jelentős része ebben a keretben történt. Ahogy megjelenik egy európai állam képviselője, egész egyszerűen lehetetlen elvonatkoztatni a gyarmatosítástól. Azoknak a múzeumoknak – legyen szó a Néprajzi Múzeumról vagy bármelyik európai antropológiai, néprajzi gyűjteményről –, amelyek ebben az időszakban jöttek létre, ismerniük kell ezeket a helyzeteket, ezek nélkül értelmezhetetlenek. Azt is figyelembe kell venni, hogy ma már globális szinten szinte minden hozzáférhető, ezek a gyűjtemények már nem elszigetelten léteznek. Ha csak a forrásközösségeket emeljük ki, ahonnan ezek származnak, kapcsolódhatnak ezekhez a gyűjteményekhez Kínától Borneóig. Ez most már szándék kérdése. Hogy ezekhez ők hogyan viszonyulnak, ez már szinte napi kérdés lehet. Nagyon-nagyon különböző tágabb-szűkebb keretekbe belép ez a probléma.

A Déri Múzeum is érintett a kérdésben, hiszen a magját képező Déri-hagyaték
több jelentős darabja a gyarmatosításban érintett területről érkezett, még akkor is,
ha a gyűjtő közvetítőkön keresztül jutott a műtárgyakhoz.

Lakner Lajos: Úgy gondolom, a posztkoloniális elmélet klasszikus értelemben nem használható Déri Frigyes gyűjteményére, de még narratívaként sem, ami az elnyomásra és az ellenőrző technikákra épül. S nemcsak azért vagy főleg nem azért, mert célja egy, a korban a maga nemében páratlan, oktató múzeum létrehozása volt, ami mint felsőbbrendű cél szentesíthette volna a tárgyak bármi áron való megszerzését. Déri fölfogásában ugyanis az emberi kultúrák egymás mellett, a maguk sokszínűségében léteztek. Tegyük rögtön hozzá, hogy esetében a világtörténelem jelentősként számon tartott, széles körben ismert kultúráiról volt szó. Ezekről és az emberiség fejlődéséről akart a tárgyak segítségével ismeretet nyújtani. Szakemberek segítségével vásárolt kereskedőktől és aukciókon, melyekről pontos naplót vezetett. A tárgyak útját azonban nem derítette föl.
Így 1917-ben a Dorotheum aukcióján megvásárolt egy papi szarkofágot és múmiát, amit Ferenc Ferdinánd főherceg hozott magával Bécsbe 1893-ban világ körüli hajóútjáról ajándékként. Tudjuk, hogy a Monarchia számára gazdasági és egyéb szempontokból fontos volt Egyiptom, s az ottani elit igyekezett előnyöket szerezni ebből. Így nem lehet tudni az ajándékozás pontos körülményeit. S ezért talán mégis fölmerülhetnek kritikai észrevételek, hogy az ajándékozás valójában nem is volt ajándékozás. Ugyanakkor, mivel a pontos tényeket nem ismerjük, kérdéses, hogy joggal alkalmazható-e a posztkolonialista elmélet koncepciója. Továbbá tudjuk azt is, hogy Déri gyűjteménye különösen az első világháború idején gyarapodott, amikor a műtárgyak pontos származási helye és útja követhetetlen volt. Ugyanakkor Déri szinte biztosnak gondolhatta, hogy „tiszta” tárgyakat vásárol, hiszen az osztrák Bundesdenkmalamt már 1914-ben szigorú ellenőrzéseket vezetett be a műtárgyak eladása és vásárlása, sőt mindenféle helyváltoztatása esetében. Mindezen példák alapján azt gondolom, hogy a posztkoloniális kritika érvényességét esetről esetre érdemes megvizsgálni. S van még egy fontos, említésre érdemes szempont: egy vidéki múzeumban kevés energia jut a gyűjtemény történetének föltárására. Kevés a szakember, s főleg hiányoznak a kutatói státusok, amelyek lehetővé tennék a „napi igényektől” független kutatást. A Déri Múzeum esetében is csak az utóbbi egynéhány évben indult meg igazán, s csak lassan halad a (Déri) gyűjtemény létrejöttének föltárása.

Múzeumi és turisztikai attrakció egyben: a Munkácsy Mihály – Egy géniusz diadala című új állandó kiállítás Békéscsabán Munkácsy Mihály Múzeum fotótára

Ando György: A Munkácsy Mihály Múzeum – számos magyarországi múzeumhoz hasonlóan – rendelkezik a gyarmatosításban érintett területekről érkezett műtárgyakból álló gyűjteményi résszel. A végrendeletileg Békéscsabára, később a múzeumba került Jankay Tibor-kollekció jelentékeny egységét képezi az úgynevezett „törzsi” gyűjtemény. Jankay Tibor Békéscsabáról származó, az Amerikai Egyesült Államokba távozó, Los Angelesben letelepedő, zsidó származású képzőművész volt, aki alkotói hagyatékát és gyűjteményét egyaránt Békéscsaba városára hagyta. Csupán egyetlen kitételt fogalmazott meg: az örököst, Békéscsaba városát arra kérte, hogy képzőművészeti alkotásainak és etnográfiai gyűjteményének bemutatására állandó kiállítást hozzon létre. Elképzelése megvalósult. Hosszú, többéves előkészítő munka után 2003-ban nyílt meg a Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galéria, amely 2013-ban a Munkácsy Múzeum gyűjteményébe integrálódott. Jankay Tibor örökségeként a majd kilencezer festményt, grafikát és kerámia plasztikát kitevő képzőművészeti anyag mellett jelentős törzsi gyűjtemény is érkezett Magyarországra. A csaknem százötven maszkot, szobrot és reliefet magában foglaló etnográfiai gyűjteményt Sárkány Mihály néprajzkutató, szociálantropológus, etnológus is áttekintette, és rendkívül elismerően nyilatkozott róla. A gyűjtemény elemei majd az egész világból származnak, Ausztráliától Óceánián keresztül Amerikáig, a Távol-Kelettől Indián keresztül Afrikáig. Jankay Tibor ezeken a helyeken nem járt. Gyűjteményét, amely nem egy néprajzkutató, hanem egy képzőművész érdeklődését tükrözi, az 1960–1980-as években állította össze. Abban az időszakban építette fel, amikor ezek a tárgyak az amerikai (és az európai) művészek körében még mindig divatosak voltak, és a korabeli lakberendezés is örömmel emelte be a törzsi művészet egy-egy reprezentatív, hatásos elemét az enteriőrökbe. Effajta tárgyakhoz tehát viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni, a törzsi művészet piaca virágzott. Úgy gondolom, a felvetett kérdéskörhöz e gyűjteményen keresztül kapcsolódhatunk.

A kortárs kultúrakutatás, a jelenkor múzeumi dokumentációja szempontjából mennyire inspirálók a posztkoloniális diskurzus felvetései?

Frazon Zsófia: Ha a kolonializmust és a kolinializmuskritikát nem pusztán a gyarmatosítás történeti összefüggésében próbáljuk megérteni, hanem mint gondolkodásmódot, nézőpontot, attitűdöt tekintjük, akkor például a magyar kontextusban és a mai jelenségek vizsgálatában közelebb vagyunk a realitáshoz. Ha a kulturális és gazdasági fölénynek szerepe van a tudományos munkában, és ennek lenyomatai érzékelhetők a gyűjteményi kontextuson, és ez meghatározza ennek az anyagnak a megítélését, használatát, akkor a kolonializmuskritika értelmes megközelítés ezen tudások és tárgyak újragondolásában, újrapozicionálásában. Tulajdonképpen azért megtévesztő magyarországi kontextusban a posztkoloniális diskurzus fogalmát használni, mert egyből az az attitűd lép be, hogy nem voltak kolóniáink, és ez a látásmód csupán a gyarmati múlt kritikai feltárásával foglalkozik. De ha azt mondom, hogy kolonializmuskritika, akkor az én fejemben ez a fogalom tágul, nem pusztán egyetlen diskurzusra utal, sokkal inkább egy hegemón és elnyomó attitűdre, egy szemléletre, amely uralmi és elnyomó logikán alapult. A kolonializmuskritika fogalma így számomra a magyarországi diskurzusban relevánsabb megközelítés, közelebb enged a megértéshez. Hiszen lényegesen tágabb értelmezésre van szükség, mint a szorosan vett történeti kontextus – erről beszélt szerintem Wilhelm Gábor, Ando György
és Lakner Lajos.

Tudnál egy példát mondani, amikor Magyarországon ez a szemléletmód érvényesült?

Frazon Zsófia: Az 1896-os Millenniumi Kiállítás Néprajzi Falujához kapcsolódó gyűjtéseknek nagyon erős kulturális céljuk volt. Ahhoz, hogy a szervezők a nemzeti identitást a maga sokszínűségben megmutassák, nemcsak finom és mély kutatásokat végeztek, hanem előre meghatározott kulturális kontextushoz válogattak anyagot reprezentációs céllal. Nagyon keveset tudunk azokról a közösségekről, lokalitásokról és egyénekről, akiktől ezek a tárgyak származnak. Ugyanakkor nem rossz vagy jó kategóriában helyezném el mindezt. De nélkülözik azt a módszertani megközelítést, amely során életvilágok, mikroközösségek hozzáférhetővé válnak. Ebben az anyagban a ma rendkívül fontos forrásérték mellett kitapintható egyfajta kulturális vagy tudásfölényből építkező, nemzeti ideológiát kiszolgáló megközelítés is. Ha ezeket újraolvassuk a koloniális kontextusban, akkor az eredeti célok mellett ez a kvázi koloniális kulturális logika is
felfejthető.

A Jankay Tibor-hagyatékkal Békéscsabára érkezett etnográfiai gyűjtemény
Munkácsy Mihály Múzeum fotótára

Ando György: Egy kicsit visszautalnék Frazon Zsófia gondolatmenetére. Játsszunk el a gondolattal, mi történne, ha jelentősebb időeltolódással alkalmaznánk ezt a szemléletet, azaz például ma egy magyarországi múzeumban miképpen tekinthetünk
– ebben a kontextusban – egy török kori török tárgyra…

A török hódoltság időszaka ugyanakkor ismét felveti Magyarország egykori gyarmati helyzetét, éppen úgy, mint a rabságról, függőségről, hatalomról, a hatalomhoz való viszonyról szóló diskurzusokat.

Lakner Lajos: Részben ezért is szeretnék visszautalni Magyarország gyarmatként való értelmezésére, amelyről már Wilhelm Gábor is szólt. Ebből a perspektívából nem mi vagyunk hatalmi helyzetben, hanem mi vagyunk az alávetettek. Ez a szemlélet különösen 1849 után erősödött fel, amit a műtárgyak tekintetében Bécs ebbéli előjoga is igazolt. Mindez azonban a múzeumok esetében akkor vált különösen fontossá, amikor a trianoni döntés után a műkincsek jelentős része az új országokba került, vagy Bécsben maradt. Ráadásul azzal kellett szembesülniük a magyar múzeumi szakembereknek, hogy a szomszédos országok szabad prédának tekintik a magyar műkincsállományt, és diplomáciai kocsikkal viszik ki az országból. Közismertek a közös vagyon körüli csatározások is.
Az osztrákok gyorsan megállapodtak az utódállamokkal, Csehszlovákiával és Romániával, miközben a magyar tárgyalópartnereknek egyre inkább kötött pályán kellett mozogniuk. Talán ez az ország „kirablásaként” értelmezett helyzet lehet az oka többek között, hogy a húszas évektől folyamatosan tematizálódott az ország gyarmati mivolta. Hóman Bálint és Szekfű Gyula magyar történelmi monográfiájában is megfigyelhető ez az értelmezés. 1945 után pedig az ország szovjet gyarmatként jelent meg, amit műkincsrablások valós történetei is igazoltak. Az országvesztés és az alávetettség okaként Trianon után fölmerült egy másik kontextus is: a vidék, a városok és a főváros kiegyenlítetlen erőviszonya. Sok írás született az 1920–30-as években arról, hogy az ország megcsonkításának, alávetett helyzetűvé válásának az egyközpontúság az oka. E vélemények szerint Budapest minden erőforrást birtokolt, s árnyékában nem alakultak ki erős vidéki központok. Maga Bethlen István is kimondta 1930-ban, hogy ha lettek volna kulturálisan és gazdaságilag erős nagyvárosaink, az ország szétdarabolása nem következhetett volna be. Aztán az 1920-as évek közepétől újra fölerősödött a központosítás. Az egyközpontúsítás. Jellemző, hogy Déri Frigyes hagyatéka az eredeti elképzelések szerint csak a fővárosi múzeumok előválogatása után érkezett volna meg Debrecenbe. A posztkolonializmus ebből a szempontból olyan függőségi viszonyként értelmezhető, amikor a központban dől el minden, mert itt találhatók a szimbolikus gazdaság és infrastruktúra irányítói.

Az Azonosság, másság, sokszínűség című állandó kiállítás részlete a cigányokkal foglalkozó fejezetből Munkácsy Mihály Múzeum fotótára

Frazon Zsófia: Amikor a hatalom és a hierarchia összefüggései megjelennek a kutatási és dokumentálási helyzetekben, ennek nyomai felbukkannak például múzeumi anyagokban, akkor a mai olvasatokban, a történetek újramondásában alkalmazható egyfajta posztkoloniális logika – attól függetlenül is, hogy ezeket koloniális vagy posztkoloniális történetnek tekintjük a szó szűkebb értelmében. Ha egy vizsgálati és kutatási helyzetben megjelenik a kulturális fölény, ennek reprezentációja, akkor mindenképp gyanakodhatunk.

Wilhelm Gábor: Amikor létrejött a Néprajzi Múzeum, a hasonló típusú nyugat-európai múzeumok egyértelműen gyarmati múzeumként működtek. Ezekkel az intézményekkel a budapesti múzeum nagyon intenzív kapcsolatot ápolt, cseréltek, követendő mintaként szolgáltak. Ma a nyugat-európai múzeumok állandó napirendi pontja a repatriáció, a régebbi gyarmatokkal, forrásközösségekkel való kapcsolat. Naponta lehet a benini bronzokról híreket olvasni. Megint egy olyan keret, hogy ha ebben dolgozunk, követni kell tudnunk az eseményeket, bele kell tudnunk magunkat helyezni. Számomra a gyarmatosítás a kisajátítást jelenti, amikor földet, erőforrást, tudást, leírást elveszünk. Ettől lesz egy kicsit izgalmasabb és sokkal inkább alkalmazható ez a szemlélet. Amikor a tudást, a klasszifikálást kisajátítjuk, vagy úgy gondoljuk, hogy az adott megközelítés univerzális (azaz mindenkire érvényes), akkor például érdemes ezt az elemzési keretet használnunk. Nekem maga a posztkoloniális elmélet ugyanakkor egy a sok közül (az antikoloniális megközelítések között), és nem is a kedvencem. Ma már szerintem vannak kritikusabb, kevésbé Nyugat- és reprezentáció-központú elméletek is. Bizonyos esetekben természetesen érdemes használni. Most sokféleség van az interpretációk között, mindegyiknek megvan a maga erőssége, emez inkább az értelmezésekre, a másik a másokkal vagy éppen a világ dolgaival való kapcsolatainkra helyezi a hangsúlyt.

Ha a kisajátítás és a fölény fogalma felől tekintünk intézményeinkre, fel kell tennünk a kérdést: a múzeum gyűjteményeiben, történetében vannak-e olyan tárgyak, tárgyegyüttesek, események, gyakorlatok, kiállítások, diskurzusok, amelyek mások elnyomásának, esetleg kifosztásának tényéből fakadnak? Van-e olyan tárgy
a gyűjteményekben, amelynek bemutatása ma már erkölcsi aggályokat vet fel?

Wilhelm Gábor: A kolonializmuskritika szakirodalmi tanulságait Fejős Zoltán már behozta ebbe
a diskurzusba a 2000-as A néprajzi múzeum gyűjteményei című „zöld” könyvbe írott bevezetőjében. Korábbi esetről nem tudok, hacsak a kilencvenes években nem, amikor északnyugati parti indiánok keresték meg a Néprajzi Múzeumot. Az Egyesült Államok és Kanada repatriációs törekvései és szabályozásai nyomán arról érdeklődtek, hogy őriz-e az intézmény olyan tárgyat, amely hozzájuk kötődik. Pont olyan nem volt. Fejős Zoltán a zöld könyvben egy konkrét példát vet fel az intézmény (ausztrál őslakos) csurunga gyűjteményével kapcsolatban: be lehet-e ma mutatni? A 2001-es Időképek kiállításban még kiállítottuk, később azonban ezek a tárgyak már nem jelentek meg. Ennek oka, hogy ezek a tárgyak a forrásközösség számára szent dolgok, náluk a nem beavatottak számára nem hozzáférhetők, akár veszélyesek is. Most az új állandó kiállításban biztosan nem fogjuk már kiállítani, de egy prezentációval grafikailag megjelenítjük, hogy erről a problémáról is beszélhessünk.

A Perspektívák – művészet és etnográfia című kiállítás, amelyet a Néprajzi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria közösen rendezett az utóbbi intézményben Fotó: Sarnyai Krisztina

A nemzetközi jogi és etikai szabályozások szerint az emberi tárgyak elhelyezése, bemutatása is kényes terület. A régészeti kutatások nyomán a múzeumba került emberi maradványok megítélése más, a Néprajzi Múzeumhoz hasonló kulturális múzeumok azonban nem gyűjtenek emberi maradványokat. A Néprajzi Múzeumban ilyen is van, de a több száz hasonló maradvány a fizikai antropológiai gyűjteménnyel a két világháború között elkerült tőlünk. Egy adott csoport identitásához tartozó rituális tárgyak visszaszolgáltatása ugyancsak alapkérdés, csakúgy, mint a benini példához hasonló, jogtalanul elvett, rablott tárgyaké. Ilyen is akad, ezeket is tematizáljuk a múzeumon belül. Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jogtalanul vagy etikátlanul szerzett meg tárgyakat a múzeum. Többszintű gondolkodást eredményez, ha végiggondoljuk, miként került be egy-egy tárgy száz-százötven évvel ezelőtt a múzeumba.
Sírt raboltak ki a tudomány nevében? Az etikai kritériumoknak megfelelően gyűjtötték őket? Ajándékba kapták vagy rabolták, lopták?

A Perspektívák – művészet és etnográfia című kiállítás a Nemzeti Galériában 2016-ban. Kurátorok: Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor (Néprajzi Múzeum) Fotó: Sarnyai Krisztina

Frazon Zsófia: Az időbeli különbséget fontos szem előtt tartani. Egészen más módszerek és normák szerint működött a tudomány száz-százötven évvel ezelőtt. Ezért általában a tudományos módszert is kritika alá kell venni. Tekintsük például a fizikai antropológia fotográfiai módszerét! Több gyűjteményben találhatunk ilyen fotósorozatokat: ezeket tudósok készítették akkor relevánsnak gondolt információgyűjtés és kutatási metodológia szerint, a test megmérésével, megfigyelésével, vizsgálatával és összehasonlításával. Az etnikus különbségek vizuális dokumentációja pedig része lett az archívumoknak is. A tudomány nevében olyan típusú fotográfiák elkészítésétől sem idegenkedtek, melyeken a „mások” teste ezáltal kiszolgáltatottá vált. A Néprajzi Múzeum Fotótárában is találhatunk hasonlót. Például egy parasztasszonyt ábrázoló képet, amelyen az asszony nem visel felsőruhát. Mai szemmel nagyon megrázó kép. Kiállítható-e ma vajon? Létrehozhatunk-e olyan magyarázati és gondolkodási módszert, amibe belehelyezhetjük ma ezt a képet? Bármit teszünk, a test ugyanolyan kiszolgáltatott marad, mint az eredeti szituációban. Miként mesélhető el ez a történet? A múltbeli és a mai? Milyen beszédmód alakítható ehhez ki, és milyen vizuális keretre van ehhez szükség? Hogyan ábrázolható múzeumi eszközökkel a kiszolgáltatottság? Feláldozhatod-e ma a tudomány oltárán egy múltbéli asszony testét?

Buddhaszobor, Burma – Néprajzi Múzeum
Duka Tivadar, a Brit Bengáliai Hadsereg főorvosának gyűjtése. Az első állomáshelye Comilla, Banglades volt (1854–1855). A tárgyat 1874-ben leltározták be a Néprajzi Osztályon, miután a gyűjtő a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta 1856-ban Fotó: Wilhelm Gábor

Hogy jelenik meg az általad említett gondolati mechanizmus, kritikai látásmód
a Néprajzi Múzeum készülő állandó kiállításában?

Frazon Zsófia: A már említett csurunga tárgyak és a parasztasszonyt ábrázoló fotográfia mellett több más ilyen történet is előjön. De szerintem nincs egy igaz járható út, amelybe minden belefér. Esetről esetre kell végiggondolni, miként interpretálhatók ma ezek a történetek: hiánnyal, verbális protézissel, elemeléssel, eltakarással, sejtetéssel vagy esetleg valami más, nem a néprajztudomány által alkalmazott módszerrel. Minden esethez kidolgozható egy megfelelő módszer, és ez egy olyan tanulási folyamat, amely a múzeumi gondolkodás és a közgondolkodás számára egyaránt elengedhetetlen.

Terveink szerint az összes hatalmi, etikai kérdést áttekintjük a kiállításban. Érdemes árnyalni ezeket a dolgokat. Amikor a kutatók a 19. században gyűjtenek,
fizikai antropológiai felméréseket végeznek a korabeli tudományos paradigma szerint, azzal is szembesülnek, milyen ellenállást váltanak ki. Valóban hozzányúlnak ezekhez az emberekhez, levetkőztetik őket, a nőket úgy kezelik, mint ha szobrot mérnének körbe. Rengeteg olyan normát, kulturális különbséget áthágnak, amely feltűnik nekik, de annyira nem érdekli őket, mert mégiscsak tudományos munkát végeznek, és ők az adathordozók. A kisajátítás, az emberi méltóság semmibevétele elfogadott gyakorlat volt. Egy része belefért ebbe a normába, de az, hogy feltörtek sírokat, elloptak maradványokat, már nem. A szent cél szentesítette a kutató által is átlátott erkölcstelenséget, vagy annyira egy tudományos paradigma közepén volt, hogy nem érzékelte.

Női szobor, Japán – Néprajzi Múzeum Pázmán Ferenc gyűjtése 1914, vétel. Fotó: Wilhelm Gábor

Shah Gabriella: Valóban mindent egyenként kell megvizsgálni! A Dornyay Béla Múzeum számos olyan tárgyat őriz, amely az 1956-os salgótarjáni eseményeket dokumentálja. Egy olyan átlőtt ingünk is van, amelyen a halálos sérülés nyoma mind a mai napig jól látható. Nem mindegy, hogy elrejtjük-e a kiállítás mélyén, vagy egy fehér fal előtt kiemeljük, és elmondjuk a történetét. Itt is a kiemelés fontos. Döbbenetes, hogy egy ilyen tárgy mennyi mindent adhat egy diáknak, hogy értelmezhesse azokat a tragikus eseményeket, amelyek Salgótarjánban december 8-án történtek. Egy tárgy által egy egész korszak megismerhető, ha jól tesszük mellé a történetet.

A Dornyay Múzeum viszonylag új gyűjteményekkel rendelkezik. Vannak
a gyűjteményben olyan tárgyak, amelyek a hatalom, a kisajátítás, a jogszerűség szempontjából megkérdőjelezhetők?

Shah Gabriella: Mindig van egy bizonyos történelemszemlélet, ez mindig változik, és a különböző változatok egymásra rakódnak. Mivel a gyűjteményünk az ötvenes, hatvanas évek tárgyi anyagában erős, nem igazán tudunk még ilyen szempontból rátekinteni.

Esetleg valaminek a hiánya fejezi ki a különböző egyenlőtlenségeket?

Shah Gabriella: Hiány nagyon sok van: a roma képzőművészeti, irodalmi kutatás nagyon erős,
de a történeti, néprajzi nem, holott együtt élünk a cigánysággal. Óriási gond, hogy nem tudjuk bemutatni, miként kerültek Salgótarjánba, milyen keményen dolgoztak, hogyan éltek.

Békéscsabán több mint százhúsz éves múltra tekint vissza a múzeum. Hagytak-e hátra az elődök olyan kutatásokat, tárgyakat, amelyeket a jelen már másként értelmez?

Balázs János: Szürrealista kompozíció, olaj, vászon, Dornyay Béla Múzeum

Ando György: Arra a kérdésre, hogy a gyűjteményünkben vannak-e olyan tárgyak, amelyeknek bemutatása ma már erkölcsi aggályokat vet fel, egy közelmúltban megtörtént, valós példával tudnék szolgálni: hogyan derült ki egy hétköznapi tárgyról, egy fotográfiáról, hogy mégsem kellett volna bemutatni, vagy bemutatása az etikai normák határait sérti? A múzeumi honlapunkon számos, Békés megyéből származó archív fotográfia található, amelyek közül több családi fotó. A példámban említett fotográfiát, a 20. század elején a vidéket járó vándorfotográfusok egyike készítette, s ahogyan általában, itt is beállította a megörökítésre szánt jelenetet. A család egy asztalnál foglal helyet, előttük az asztalon telt pálinkásüveg, poharakkal. A népviselet, a bútor gyönyörűen látszódik. Ezt a képet egy kiadó kiválasztotta, és a múzeum engedélyével egy olyan kiadványba használták fel, amely a különböző italfogyasztási szokásokról és az ezekhez kapcsolódó problémákról szólt.

A múzeumot érintő konfliktus ott kezdődött, hogy a leszármazottak felismerték a képen szereplő rokonaikat, akiket nem szívesen láttak ebben a kontextusban, és ezt jelezték is nekünk. Így vált egy múzeumi műtárgy másképp értelmezhetővé, és így lett a tárgy erkölcsi aggályokat felvető problémává.

A második példám a szóba került restitúcióval kapcsolatos. Békés megyében egykor számos ismert és kevésbé ismert történelmi család épített magának kastélyokat. A második világháború alatt, illetve ezt követően tulajdonosaik ezeket az épületeket – ingóságaikkal együtt – hátrahagyták. És ahogyan már Magyarországon lenni szokott, ezeket épületeket és berendezésüket elkezdték széthordani. Az akkori államhatalom, ezt megakadályozandó, az 1940-es évek végén, az ötvenes évek elején létrehozta a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Bizottságát, amelynek legfőbb feladata a kastélyokban, kúriákban még megmaradt műtárgyak megóvása volt. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a múzeumokban helyezzék el ezeket a műtárgyakat. A múzeumok pedig e tárgyakat sajátjukként őrizték, óvták, restaurálták, kiállították. Idővel megjelentek az örökösök, akik jogosan szerették volna visszakapni felmenőik értékeit. Békés megye is érintett ebben a témában. Szerencsés kimenetelű a kétegyházi Almásy-kastély festmény- és grafikai anyagát érintő restitúciós per lezárása.
Az örökösök ugyanis az érintett műtárgyak elhelyezésére a Gyulai Kastély és Látogatóközpont kiállítását jelölték meg. A megoldás a gyűjtemény gondozójaként a mi múzeumunkat és a gyulai kastély látogatóit is megelégedéssel tölti el.

Múzeumpedagógiai foglalkozás óvodásoknak Balázs János szobránál
Dornyay Béla Múzeum

Lakner Lajos: Sokáig azt gondoltam, hogy ez egy nagyon egyszerű kérdés: ha erőszakkal rabolnak el egy műtárgyat, és ez kiderül, azt vissza kell adni. A pályafutásom során azonban egy egészen különleges esettel találkoztam, amiből kiderült, hogy ha egy ilyen tárgy bekerül a muzeális intézményekbe, a kérdés bonyolultabbá válik. Miután egy, az 1956-os események miatt távollétében elítélt ember az Egyesült Államokba szökött, gyűjteményét elkobozták, és az Igazságügyi Minisztérium a Magyar Nemzeti Galériának adta át. A Galéria különböző vidéki múzeumok között szétosztotta a műtárgyakat. A kilencvenes évek végén azonban jelentkezett a gyűjtemény gazdájának örököse, hogy szeretné a tulajdonjogot visszaszerezni. A férje ugyanis végrendeletében ráhagyta ezeket a műalkotásokat, vagyis nem ismerte el az erőszakos állami tulajdonba vétel jogosságát. Nem a tárgyakat akarta, hanem azt szerette volna, ha szimbolikusan kimondják, őt illeti meg a gyűjtemény. Az akkori kulturális minisztérium a műtárgyak kezelőihez irányította őt. A múzeumok és tárgyak tulajdonosai, az állam és a megyei önkormányzatok azonban nem adtak helyt a követelésnek, mondván, az igazságügyi minisztériumtól megvásárolta a művelődésügyi minisztérium a tárgyakat, ezért jogosan vannak a múzeumoknál. S ehhez korabeli minisztériumi leiratokat is mellékeltek. Vagyis miközben az összes szereplő tudta, hogy a történet jogtalan lefoglalással kezdődött, jogi procedúra vette a kezdetét, amelynek során igazság és jogszerűség nem feltétlenül esett egybe. A per egészen 2017-ig húzódott, még az is fölmerült, hogy az akkor 93 éves hölgy csak kitalálta, hogy egy alapítványt akar létrehozni, valójában ténylegesen birtokolni akarja ezeket a tárgyakat. Végül az örökös meghalt, a vita véget ért. Morálisan egyszerű kérdésről volt szó. Mégis, amikor bekerült az intézményi keretek és a jog útvesztőjébe, méltatlan helyzetbe sodorta az örököst és a múzeumokat egyaránt. Valahogy a tiszta beszéd lehetősége elveszett.

A Déri Múzeumban vannak olyan tárgyak, amelyekhez másképp viszonyulnak
a kutatók, mint évtizedekkel korábban?

Lakner Lajos: A Déri Múzeum gyűjteményében található két múmia közül az egyiket korábban nyitott koporsóban mutatták be. Engedve a látogatók kíváncsiságának, hogy „élőben” láthassanak egy múmiát. Emlékszem, amikor a Debreceni Irodalmi Múzeumban dolgoztam, sok csoport érkezett úgy, hogy csak a múmiát akarják látni. Ma már mindkét koporsó zárt. A látogatók a kiállításban CT-felvételeket láthatnak róla, amelyek látványosak, ugyanakkor a mellettük elhelyezett szövegek arról is tájékoztatnak, hogy e vizsgálat azért volt fontos, hogy minél többet megtudhassunk arról, ki fekszik a koporsóban, mi lehetett a halál oka, hogyan nézhetett ki, s genetikai kutatásoknak is az alapja lehet. A látvány helyett a tudás létrehozására helyeződött a hangsúly. Mindezen túl azonban van itt egy kérdés, amely folyamatosan izgatja a kollégáinkat: végül is milyen jelentősége és jelentése lehet egy egyiptomi gyűjteménynek egy alapvetően helytörténeti múzeumban. Hogyan lehet összekötni az idegent, a távolit és a helyit? A biztos választ nem tudom. Azt azonban igen, hogy tárlatvezetések és előadások során a kollégáim a közönséggel közösen keresik a választ.

Román cigánynőt ábrázoló postatiszta képeslap. Románia, NM Ny 7350

A debreceni múzeumban a Csillagos Ég Lakói – Fejezetek a temetkezés és a halotti kultusz történetéből című kiállítás, annak ellenére, hogy a különböző korok halotti kultuszait mutatja be, csínján bánik az emberi maradványok kiállításával.

Lakner Lajos: A kiállításban nem a régészeti feltárás során megtalált emberi testeken és csontvázakon van a hangsúly. Ezek inkább információhordozó „műtárgyként” jelennek meg. Nyilván soha nem fogjuk megtudni, kik is voltak ők, miközben hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy megtudjunk valamit az akkor élt emberről, hogyan viszonyult a halálhoz. Nem a rácsodálkozás, a megborzongtatás volt a cél, hanem hogy megidézzünk eltűnt világokat, és bemutassuk, miként lehetséges az elmúlt jelenvalóvá tétele, ha tárgyakon és emberi maradványokon kívül más információhordozó nem áll rendelkezésre. Kicsit féltünk attól, hogy ha a közönséget bevonjuk e gondolkodási-kutatási folyamat megismerésébe,
és nem pusztán a látványra, hanem a gondolkodásmódra helyezzük a hangsúlyt, távol maradnak a látogatók, de szerencsére meglehetősen jó a kiállítás fogadtatása. Igaz, ennek oka az is, hogy a halál örök emberi téma. S az installáció, a filmek és a zene e rég elmúlt világokba viszi vissza őket, miközben nem zárja ki, hogy fölidéződjenek személyes tapasztalataik és gondolataik.

Mennyiben bánik másként az intézmény azokkal a tudásokkal/tárgyakkal, amelyek
a „mi”-ként nevezhető saját közösségekhez vagy „mások”-hoz, azaz időben vagy térben távoli kultúrákhoz kapcsolódnak? Debrecenben mennyivel másként beszéltek a japán tárgyakról, mint a cívis örökségről? Előtérbe kerül ilyenkor a kincs, az egzotikum fogalma?

Lakner Lajos: Ugyanúgy tekintünk mind a kettőre. Bár más az időbeli távolság, de mára már mind a 18. századi japán ember, mind a 19. századi cívis világa idegen és egzotikum is a látogatók számára. Mind a két esetben arról van szó, hogy képesek vagyunk-e a bemutatott életvilágok nézőpontját teljesen a magunkévá tenni, szamurájjá vagy cívissé változni. A saját és idegen örök dialektikájáról van szó. A tudás mindig konjunktív, ezért a képzelet is határos. Soha nem tudunk a másik világába átlépni, ugyanakkor vannak mentális eszméink, amelyek alkalmazhatók magunkra és más emberi lényre egyaránt. Épp ezért tekinthetünk úgy a japán gyűjteményünkre is, mint a sajátunkra, főleg ha hiszünk az egyetemes emberi kultúra létezésében. Nem azt keressük, ami elválaszt, hanem törekszünk az idegen megértésére. Mindeközben folyamatosan tudatosítanunk kell magunkban azt is, hogy bár vannak a tények, de ezek mindig különböző sémák és reprezentációk révén értelmezhetők. Az egzotikumhatás lebontásának egyik legjobb eszköze, hogy a tárgyakat nem esszenciálisnak gondoljuk el, hanem diszkurzív létezőnek. Épp ezért a japán műtárgyak értelmezésébe a lehetőségeinkhez képest igyekszünk a forrásközösség tagjait is bevonni. A pandémia előtt minden évben egy lelkes japánkultúra-rajongó munkatársunk révén japán egyetemi hallgatók látogattak el a múzeumba, nézték meg a kiállítást, segítettek a tárgyak szerepének, a rajtuk található ábrázolások megfejtésében, előadásaik pedig betekintést nyújtottak a japán kultúrába és szokásvilágba.
Ennek kapcsán érdemes szóba hozni, hogy tárgyaink egyszerre több kontextusba tartoznak. A japán példánál maradva: turisztikai nézőpontból ezek egzotikus voltát, ritkaságát hangsúlyozzák, múzeumtörténeti szempontból az eredetük lehet az érdekes, a kultúraközi kapcsolatokban a gyűjteménygyarapítás alapja lehet, a posztkolonialista elméletnek lehetőséget ad a fizikai és a szimbolikus hatalmi kisajátításról beszélni, és így tovább. Ahány kontextus, annyiféle ugyanaz a tárgy.

Békéscsabán kapott helyet a szlovák bázismúzeum, sokáig ide tartozott a gyulai Erdős Kamill-féle cigánygyűjtemény is. A Munkácsy Múzeum nagyon vegyes, összetett identitással rendelkező környezet kultúráját reprezentálja. Hogyan jelenik meg
ez a kérdéskör?

Ando György: Békés megye – etnikai összetételét tekintve – Magyarország egyik legszínesebb megyéje. A megye nemzetiségi összetételét meghatározó, a török kort követő betelepítés akképpen történt, hogy a különböző ajkú és vallású csoportokat más-más helyre telepítették, abból a megfontolásból, hogy az együttélésből ne legyen probléma. Igaz, idővel megtörtént a keveredés, de a mai napig érezhető e nemzetiségi differenciálódás, talán még szeparálódás is. Békéscsaba mindig is nyitott város volt, befogadó. Ma már nem lehet azt mondani, hogy magyarok vagy csak evangélikus szlovákok lakják a várost; napjainkban jóval szabadabban fogjuk fel, éljük meg ezt a kérdést. A városban a szlovákság mellett németség, románság és több más, kisebb nemzetiség is megtalálható. Most készül az új állandó kiállításunk, az Utazás térben és időben, amelynek újdonsága, hogy egy idővonalra épül. Békéscsaba történetének bemutatása mellett helyet kapnak azok az információk is, hogy abban az időszakban mi történt az országban és a nagyvilágban. A kiállításban a városban élő különböző nemzetiségek csupán az említés szintjén jelennek meg, egyedül talán a cigányság hiányzik. Korábban, a nemrég lebontott Azonosság, másság, sokszínűség – Az együttélés évszázada Békés megyében című tárlaton egy teljes blokkban mutattuk be a cigányságot. Nem is csoda, hiszen annak a kiállításnak a lényege a megyében élő nemzetiségek bemutatása volt.

Békés megyében, sőt Magyarországon is számottevő, jelentős cigánygyűjteménnyel, romagyűjteménnyel rendelkezik a gyulai Erkel Ferenc Múzeum. Teljes mértékben egyet kell értenünk azokkal a törekvésekkel, amelyek országos roma központ vagy múzeum létrehozását célozzák meg. Régebben, mikor még intézményünk a megyei szervezet központjaként működött, köztudott volt, hogy a Békés megyei múzeumi szervezet szlovák és román bázismúzeumi feladatokat lát el. Sőt az is köztudott volt, hogy Gyulán található Magyarország talán legnagyobb, legkomplexebb roma szellemi és tárgyi emlékeit őrző gyűjteménye, az Erdős Kamill-hagyaték. Az intézményünket többször is meglátogató Daróczi József, Choli bácsi arra törekedett, hogy országos cigány múzeumot, központot hozzanak létre az – egykor jelentős nemzetközi szakmai kapcsolati hálót kiépítő – Erdős Kamill hagyatékára építve. Ezzel teljes mértékben egyetértettünk akkor és ma is. De úgy tudjuk, az anyag java része azóta is a raktárban van, nem történt előrelépés.

A Dornyay Múzeumban folyamatosan indulnak olyan programok, amelyek a helyi romaközösségek múltjára, az együttélés mikéntjére reflektálnak. Még a digitális adatbázisotokban is találunk olyan kutatást, amely egy 1988-as kishartyáni roma gyűjtést mutat be.

Shah Gabriella: Ettől függetlenül nagyon nagy a hiány. Csak az utóbbi években kapott hangsúlyt, hogy bemutassuk a cigányság kultúráját. A gyűjteményben már a hetvenes években ott volt Balázs János anyaga, és egy irodalomtörténész kolléga fantasztikus kutatásokat végzett a hagyaték nyomán. De ez mindig csak a szakmának szólt. Látjuk, hogy az együttélés nem egyszerű Salgótarjánban, a múzeumban sem nagyon akad munkatárs, akinek ne lett volna személyes konfliktusa ebből fakadóan a városban. A kérdés azonban mégsem csak erről szól. A helyi cigányságnak fantasztikus kultúrája van, számos jeles képviselőjük Salgótarjánból származik, Balázs János festő-költő mellett Snétberger Ferenc gitárművész, több olimpikon. Szeretnénk ezt bemutatni, és ezen keresztül próbáljuk egymáshoz közelíteni a különböző származású diákokat. Balázs János és egyéb naiv művészek példáján keresztül szemléltethetjük, hogy egy két elemit végzett, putriból érkező ember micsoda dolgokat tud elérni. Készítettünk filmet, hangoskönyvet, kiléptünk velük a környező falvakba, és ott a tanodákban is bemutattuk ezeket. Közfoglalkoztatottként egy kulturális antropológus is segített ebben a munkában.

Már említetted, hogy a Dornyay Múzeum gyűjteménye nem olyan régi, egyik kiemelt jelentősége, hogy dokumentálta a helyi üzemek történetét. Nagyon érdekes, hogy
a fotókon számtalan női szakmunkás megjelenik, a nevüket nem őrizte meg
az archívum, szemben több, férfiakat ábrázoló képpel. Ez is egyfajta egyenlőtlenségnek, hatalmi diskurzusnak a tükröződése. Lehet-e kritikával szemlélni, utólag szimbolikus kárpótlást nyújtani azoknak, akiket a korabeli kutató a saját normáinak megfelelően kifelejtett a dokumentációból?

Shah Gabriella: Mindenképp. Amikor valaki benne van a saját témájában, azt dolgozza fel. Az ipartörténész az üzemek történetét vizsgálta, nem erre fókuszált. A programokon, tárlatvezetéseken mi is nagyobb hangsúlyt fektetünk ezekre a kérdésekre. Például a Bányamúzeum vezetésein mindig megjelenik, hogyan vették ki a nők,
a gyerekek a részüket a munkából, milyen terheket, veszélyeket, lehetőségeket jelentett ez számukra.

A Néprajzi Múzeum új kiállításában hogyan jelennek meg a társadalmi egyenlőtlenségek, a különböző nemzetiségek, etnikumok, a köztük való viszony, együttműködések, konfliktusok?

Wilhelm Gábor: Az antropológia szemléletében, azaz a másik, az idegen tudományában a mi
és az ők viszonya alapvető. Ha jobban megkapargatjuk, kiderül azonban,
ezt a szembeállítást lehet kezelni úgy is, hogy mi vagyunk velük szemben, mert mások vagyunk. Van viszont egy másik keret is: amikor mi is olyanok vagyunk, mint ők. Azért ez két nagyon különböző összehasonlítás! Az egyik egy szembeállító és mások idegenségét hangsúlyozó, a másik egy mellérendelő, ami a hasonlóságot emeli ki. Emellett minden összehasonlítás valamilyen kontextusban történik. Aszerint hasonló vagy más valami, hogyan jelölöm ki azt a teret, amelyben nézem. Egy egyetemes kulturális nézőpontból mindenki egyforma, egy partikulárisban mindenki más. Hogy mit hasonlítok össze, mi szerint határozom meg magamat, megint választás kérdése, illetve paradigmától függ. Nézhetem emberek kapcsolatát etnikum, szokások, problémák, identitások, hatalom mentén. Mindegyikben van valami, amit éppen hangsúlyozni akarok. A romák–nem romák esetében például én döntöm el, hogy sok szálon, kapcsolatok hálójában nézem ezt, vagy éppen egzotizálom a résztvevőket.

Frazon Zsófia: Mi történik, amikor erről egy kurátor intenzíven gondolkodik? Hogy tudja beforgatni mindezt egy kiállítási munkába? A Néprajzi Múzeum állandó kiállítása ilyen szempontból nagyon más lesz, mint az eddigi tematikus tárlatok, hiszen most a gyűjtemény mint rendszer és mint gondolkodásmód a kiindulópont. Mondhatjuk azt, hogy ez a téma. Ennek az egyik következménye, hogy nem választjuk el például a magyar és a nemzetközi anyagot, illetve olyan mértékben, mint eddig, semmiképp. Ez új optikát is jelent, többféle nézőpont egymás mellé illesztését teszi lehetővé a kérdések és a magyarázatok megfogalmazásában. Lehetőség adódik szignifikáns különbségek és finom megkülönböztetések együttes alkalmazására. Nemcsak arról van szó, hogy be tudok-e mutatni egy adott etnikumot vagy egy adott lokalitást „úgy általában”, informatívan, hanem azt tudjuk elmesélni, hogy ezzel a lokalitással vagy etnikummal miként foglalkoztak a múzeum kutatói az elmúlt száz-százötven évben. Ez fontos különbség. Mert változnak az elmesélhető történetek hangsúlyai: mit tartottak az adott időszakban fontosnak, miről mondtak le, foglalkoztak-e az egyénekkel, teret engedtek-e az egyéni megszólalásoknak? Változtak-e a módszerek időben? Melyek voltak azok a dolgok, amelyek ezt befolyásolták? Ez egy meglehetősen bonyolult összefüggésrendszer, amiből viszont nemcsak adatok nyerhetők, hanem ezek segítségével gondolkodni taníthatjuk a múzeumhasználókat. Minden múzeum nagyon sokféle ember tudásából áll össze; múzeumi emberek és a múzeumon kívüli világ kapcsolatából. A két világ viszonya dinamikus: időben és térben változó.
Arról gondolkodtatni a múzeumhasználókat, hogy ez egy változó mechanizmus, hogy nem állandó, hogy ez politikai kérdés, szerintem ma már elengedhetetlen. A múzeum épp azáltal tudja demokratizálni saját szerepét és működési mechanizmusait, ha a történetileg kialakult, hierarchikus logikát folyamatában és változásában is vizsgálja. Ez az intézmény (a poétikai mellett) politikai regisztere. A posztkoloniális diskurzus, a kolonializmuskritika is ebben helyezhető el mint releváns megközelítés.

Wilhelm Gábor: Az, hogy a néprajznak, az antropológiának mi az alapegysége ma, nehéz megmondani. Nincs egységes álláspont. Ezek az etnikumok? A népek? A szokások?
Az emberek? A problémák? Az egyéb kulturális jellegzetességek? Nagyon sok válasz van erre. Ha van egy ilyen bizonytalanság, mindig érdemes metagondolkodást, kritikai gondolkodást bevezetni. Nem eszencializálom, hogy etnikumokban létezik az emberi világ, hanem azt mondom, hogy ez egy nagyon izgalmas konstrukció, ami nap mint nap történetileg jön létre, hatalmi és egyéb hagyományok mentén. És akkor egészen más szintről beszélek, mintha azt mondom, hogy ilyenek a finnek, a bajorok. Ez a megkülönböztetés baromi fontos. Az új állandó kiállítás létrehozásakor nagyon erős ez a gondolkodási vonal. Megnézzük metaszinten, hogyan hozták létre elődeink ezeket a konstrukciókat, vagy a nagy világban mindez hogyan működik.

Beszéltünk gyűjtésről, kutatásról, muzeológiáról, arról viszont csak keveset, miként tud ez a fajta kritikai gondolkodás megjelenni a múzeumpedagógia, az edukáció,
a részvételi projektek terén? Hogyan tud ez a mindennapokban is jelentkező problémák megoldásában szerepet játszani, legyen szó rasszizmusról, xenofóbiáról, vagy különböző csoportok együttműködésének fejlesztésében, múltbéli sérelmek kibeszélésében. Vannak-e ilyen projektjeitek, jó gyakorlataitok?

Shah Gabriella: A férjem, aki szintén a múzeumban dolgozik, afgán származású. Kiskorában került ide. Most a migrációs válság idején ez rendkívül fontossá vált. Nálunk pont azért nem volt érzékelhető az ezzel járó feszültség, mert akik eljöttek a foglalkozására, akár a kollégák, nem az ellentéteket látják a két világ között. Tudják, hogy Timor milyen háborús környezetből érkezett, milyen kultúrát hozott, mit ad Salgótarján számára a tudásával (filmkészítés, dokumentumfilm-készítés). A cigányság kérdése esetében az iskolai feszültségek feloldására dolgoztunk ki egy programot, amely oda-vissza érvényesül, hiszen egy cigánygyerek éppúgy nem tudja elfogadni a más háttérrel rendelkező osztálytársát, mint fordítva. Nagyon éles a különbség. Balázs János, a roma festő alkotásaira, legfőképp a költészetére építve olyan előadás-sorozatot dolgoztunk ki, hogy nemcsak bejönnek a gyerekek a múzeumba, hanem mi is kimegyünk, és különböző aspektusokból vizsgáljuk a kérdéskört. A tehetség bárkiben ott van, hogy jön ki, mit szeretne, bemutatunk különböző életutakat. Számos ilyen programot dolgoztunk ki,
és egyaránt sikeresek, mert jönnek vissza a pedagógusok, akik a későbbi generációt is hozzák. Ezeket szeretnénk erősíteni.

Lakner Lajos: Ahogyan korábban már említettem, a tárgy önmagában néma, csak a hozzárendelt kontextusban szólal meg. Az egyik ilyen lehetséges kontextus az edukáció, ami ezek múzeumpedagógiai szempontú megszólaltatását tűzi ki célul. Több olyan jó gyakorlatunk is van, amely azzal a kérdéssel szembesíti a résztvevőket, miért tekintünk valamit idegennek, és az idegen valóban idegen-e. Az egyikben a résztvevők Déri Frigyessel együtt utazhatják be azokat az országokat,
ismerhetik meg azokat a kultúrákat, ahonnét a tárgyak származnak. A múzeumi tárgy így nem egy kiállított műtárgy lesz csupán, hanem egy másik világra „rálátást” engedő ablak. A játékban részt vevők szembesülhetnek azzal is, hogy a gyűjtemények, bármennyire is objektívek a gyűjtés szempontjai, mindig magukon viselik a gyűjtő személyiségét, s így esetlegesek, folyamatos kiegészítésre és revízióra szorulnak. Egy másik, a Debreceni Irodalom Házához kapcsolódó múzeumpedagógiai játék pedig a 19. század közepi Debrecen újraalkotására serkentve próbálja meg a „halott”, idegen várost életre kelteni, aminek alapját Pákh Albert 1844-es Debrecenről szóló leírása adja. A tervezett jó gyakorlatok között pedig azt tartom fontosnak megemlíteni, hogy a gyűjtemények feldolgozásába igyekszünk majd a forrásközösségek tagjait is bevonni, az ő segítségükkel sok olyan szempont merülhet föl, ami egy kívülálló számára, bármennyire fölkészült is, rejtve marad.

Wilhelm Gábor: Valóban az új állandó kiállítás kapcsán tematikus ösvényekben is elkezdtünk gondolkodni, ami egy-egy kérdést jár körül. Kik vagyunk mi? Mi az, hogy tipikus tárgy, milyen a kényes tárgy, mi az, hogy igazságtalanság, mi a gyűjtemény?
Jelenleg nagyon alkalmasnak tűnik ez a kiállítás, hogy erős kérdéseket és különböző dolgokat végigvezessen. Az új Néprajzi Múzeumon belül megnyíló
Ifjúsági Múzeum is ilyen irányba mozog.

Zsófia és Gábor, a …NYITOTT MÚZEUM… projektben mindketten dolgoztatok.
Az interneten is olvasható kézikönyv több interjújában, a szócikkekben,
az esettanulmányokban többször, különböző regiszterekben merül fel ez a megközelítés.

Frazon Zsófia: Minden együttműködési projektnek van pedagógiai regisztere, de mi nem pedagógusként, hanem kutatóként dolgozunk. Fontos, hogy egy ennyire komplex gyűjteményi múlttal rendelkező intézményben minél több probléma kerüljön interpretációs környezetbe. Elengedhetetlen, hogy a kutatásokhoz, az aktuálisan gyűjtött tárgyakhoz és a gyűjteményi tudáshoz ilyenfajta fordítási, interpretációs eljárás kapcsolódjon. Másrészt csak úgy önmagában nincs múzeumpedagógia és közönségkapcsolati tevékenység. Csak a gyűjteményi tudáshoz vagy egy kutatói/kurátori gondolathoz tud releváns módon kapcsolódni.
Így tudják érdemben kiegészíteni egymást a különféle beszédmódok. Nyilván az az ideális, ha ezt a dialógusalapú munkát egy intézmény a saját kutatási, kiállítási munkájába módszeresen vagy legalább sporadikusan beépíti. Mindig az a kérdés, mennyire áll bele egy intézmény abba, hogy ilyen típusú problémák megjelenjenek a tárgyak feldolgozásában, és az esetek interpretációjában, közvetítésében. Ha állandó kiállításba teszel bele forró történeteket, a történetek hosszú időn keresztül lehetőséget adnak az építkezésre. Ha valami nem működik, akkor ki lehet dolgozni egy másik módszert. Az aktuális időszaki kiállításokban azonban a kiállítás lebontásával a hozzá kapcsolódó problémaorientált kérdések és foglalkozások is részlegesen eltűnnek (oké, tudom, hogy ha szemléletként megvan, akkor azért nem, de mindenképpen terepvesztés történik). A Néprajzi Múzeum évekkel ezelőtt lebontott, de huszonöt évig álló állandó kiállítása nem a kritikai gondolkodásról vagy a problémaorientált gyűjteményi megközelítésről volt híres. Bele lehetett tenni, lehetett benne izgalmasan dolgozni, de ehhez nagyon sok plusz invesztícióra volt szükség. Úgy látom, hogy a most készülő állandó kiállítás ilyen szempontból roppant problémaorientált. Olyan tudományos, kulturális és társadalmi kérdéseket igyekszik elemzően és történetmesélően végigvenni, ami nagyon nagy sanszot ad arra, hogy akár forró témákkal is releváns módon foglalkozhasson a múzeum. Ebben a mostani beszélgetés kiindulópontját adó posztkoloniális diskurzus, kolonializmuskritika is megjelenik, de ennél lényegesen tágabb kritikai közeg építése a cél.