A Néprajzi Múzeum főigazgatóját, Kemecsi Lajost nem csak az intézménye előtt álló kihívásokról kérdeztük. A múzeum megújulásának folyamata mellett szakmai pályafutása is kirajzolódik: kiderül, hogy a tatai múzeumból induló, a szentendrei Skanzenen át vezető úton etnográfusként és muzeológusként hogyan tett szert arra a tudásra és tapasztalatra, amelyből akkor is meríthet, amikor az új Néprajzi Múzeum épületének, kiállításainak, gyűjteményi központjának tervezését, Közép-Európa legnagyobb múzeumi költözését kell
koordinálnia.

„Egy igen elégedett és boldog múzeumi főigazgató áll önök előtt” – nyilatkoztad egy interjúban, amikor 2020 szeptemberében a Néprajzi Múzeum új épületének legmagasabb pontja elkészült. Miben áll egy főigazgató boldogsága?

18-01

¶ Minden főigazgatónak másban, minden boldogság más és más miatt alakulhat ki. Ez a nyilatkozatom az intézményünket érintő nagy fejlesztésekkel függött össze. Olyan esélyeket kapott az intézmény, amelyek korábban nem adattak meg. Ezen nem néhány évet, évtizedet értek, hanem a múzeum eddigi történetét. Másfél évszázad alatt először nyílt lehetőség olyan épület tervezésére, építésére és használatára, amely a múzeum igényeire szabott. Ez más főigazgatókat is boldoggá tenne.

Bizonyára egészen más jellegű ambíciókkal választottad középiskolásként a néprajz szakot. Milyen elképzeléseid voltak akkor erről a szakmáról, a jövődről?

¶ A néprajz szak választása egy néhány éve elhunyt néprajzkutatóhoz, Körmendi Gézához kapcsolódik, aki az általános iskolai osztályfőnököm férje volt. Súlyos rokkantsága ellenére ledoktorált néprajzból, számos komoly publikációja megjelent. Én a történelem iránt tanúsított érdeklődésem miatt kerültem vele kapcsolatba még felső tagozatban, majd több évtizeden át voltunk informális tanár-tanítvány viszonyban. Pályaválasztás előtt, amikor az akkori kétszakosságban a történelem mellé szakpárt kerestem, ő javasolta a néprajzot. Nem sokat tudtam erről, ő terelte a figyelmemet ebbe az irányba, ahogyan a múzeumok felé is!
Az volt az álláspontja, hogy az a szerencsés, ha egy néprajzkutató pályafutása során minél többet lehet terepen és múzeumi gyűjtemények közelében.

Hol volt a te első tereped, és melyik volt az első múzeumi munkahelyed?

¶ Az egyetemi éveink során a képzés része volt a kötelező terepgyakorlat, a gyűjtés. Az ELTE néprajz szakán elég korán, már harmadévben döntést kellett hoznunk szakdolgozat tekintetében. Onnantól szisztematikus, az egész Észak-Dunántúlra kiterjedő terepmunkát végeztem az emberi erővel végzett teherhordás és a közlekedés klasszikus témájában. 1993-ban végeztem, akkor ez a téma még terepen is gyűjthető volt, fel lehetett fedezni a hagyományos járműkészítésre vonatkozó tudás foszlányait. Régen egy-egy faluban két-három járműkészítésben gyakorlott kovács és kerékgyártó működött. Amikor én kutattam terepen ezt, már csak két-három falunként volt egy ember, aki erről gyakorlati ismereteket át tudott adni. Nagyon gyorsan elhaltak ők is, gazdátlanná váltak a műhelyek, és ez is a múzeumok irányába terelt. Pályakezdőként a tatai Kuny Domokos Múzeumban kezdtem dolgozni.

Kemecsi Lajos a Szabadtéri Néprajzi Múzeum hejcei lakóházának berendezését modellezi 2005 ben.
Fotó: Deme Péter

Milyen módszerekkel gyűjtöttetek terepen, ha már nem éltek azok a mesterek, akik
a műhelyhez és a szerszámokhoz kapcsolódó tudást őrizték?

¶ Ilyenkor csak a szakirodalom és a korábbi gyűjtések, múzeumi gyűjtemények adhattak támpontot. A tatai múzeum számára gyűjtöttem egy olyan tarjáni kádármesternél, aki megvakult élete utolsó évtizedére. Emlékezetből mondta el a szerszámok helyét, mindenhez tévedhetetlenül nyúlt a munkapadon. Később elkerültem a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba, és a műhellyel kapcsolatos, nagyon részletes kutatómunkát a tatai múzeumban már Móser Tamás folytatta, aki időközben a Néprajzi Múzeumban lett a kollégám. Ez is egy szép példa, hogyan lehet megszólaltatni évtizedekkel később a régi műhelyek anyagát. Ő rendszeresen kérdezett az egykori terepmunkámról, és az alapján is végezte el két évtizeddel később a kutatómunkáját.

A tatai Kuny Domokos Múzeumot hány tárgyegyüttessel tudtad gazdagítani?
Mennyi ideig dolgoztál ott?

¶ Tíz éven keresztül dolgoztam Tatán, számos vidéki múzeum számára ismerős helyzetben: megoldhatatlan volt a raktározás. Nem lehetett igazából gyűjteni a tárolás nehézségei miatt. Az alatt az évtized alatt a tatai múzeum tizenhárom különböző helyen tárolt gyűjteményeit többször is megmozgatva négy vagy öt helyre sűrítettük össze az akkori kollégáimmal. Próbáltuk a nem túl kedvező körülményeket szakmai szempontból is kihasználni. Amikor a kerámiagyűjteményt kényszerűségből költöztettem, összekapcsoltam egy átfogó revízióval, amiből lett egy elég nagy időszaki kiállítás, majd egy állandó tárlat, végül egy gyűjteményi katalógus és több tanulmány. Gazdagítottam a fazekasgyűjteményt, gyűjtöttem kovácsszerszámokat, az 1998-ban megvédett kandidátusi disszertációm kapcsán intenzíven foglalkoztam közlekedési témával, sőt kádár-, szíjgyártó és késesműhely-felszereléssel kapcsolatban is
gyűjtöttem.

A Kuny Domokos Múzeumból, amely akkoriban megyei múzeumként működött, egy országos intézménybe, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba mentél dolgozni. Miért döntöttél a váltás mellett?

¶ Nagyon tanulságos volt számomra az a folyamat, ahogyan eljöttem Tatáról. Említettem, hogy megszereztem a tudományos fokozatot, sok helyen kutattam, szerepeltem, Bolyai-ösztöndíjat nyertem, megkaptam a Jankó János-díjat, voltak már eredményeim. Fél éven belül kaptam állásajánlatot a Néprajzi, a Mezőgazdasági, a Közlekedési Múzeumból, de az MTA Néprajzi Kutatóintézet is felmerült. Ebben a sorban bukkant fel a Skanzen ajánlata. Elgondolkodtam, ha ennyien érzik úgy, hogy nem vagyok a helyemen Tatán, akkor tovább kell lépnem. Végül ez utóbbi ajánlatot fogadtam el. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum akkor állt fejlődő pályára. 2003 és 2013 között dolgoztam ott, ez volt az intézmény történetében az az évtized, amikor három tájegység nyílt meg, új irodakomplexum készült, előtte egy raktáraknak és restaurátor-műhelyeknek otthont adó épület. Mindez kivételes volt a 20. század végi, 21. század eleji Magyarországon.

¶ Cseri Miklós főigazgató rendkívül jó érzékkel felismerte, hogy ha tényleg meg akar szerezni munkatársnak, nem a fizetésemről kell beszélnie, hanem elvitt az épülő irodaházba. Elmondta, hogy nagyon szeretne az országban először látványraktárat, és rám bízná a koncepció kidolgozását. Ekkor már épült a Dél-Dunántúl tájegység, de már jelezte, a Felföldi mezőváros tájegység tervezéséről is szó van, és ott is szükség lenne arra, hogy muzeológiai osztályvezetőként vállaljak szerepet. Ez elég vonzó ajánlat volt.

Mindez nemcsak a munkahelyed, hanem a kutatási témád, területed megújulását is jelentette. Az Észak-Dunántúlról hová helyeződött a hangsúly?

¶ Először a Dél-Dunántúl tájegységen dolgoztam, amely egyetlen muzeológus, Zentai Tünde kutatómunkája nyomán jött létre, a múzeum történetében utolsó alkalommal. Az azóta megnyíló tájegységek mindig projektalapú, munkacsoportok együttműködésére épülő folyamat eredményeként készültek. Én 2003
és 2006 között a Felföldi mezőváros tájegység tájegységfelelőseként, majd
2008 és 2010 között az Észak-magyarországi falu tájegység projektfelelőseként dolgoztam. Az építkezések a gyűjtemények gyarapodásával is jártak. Nagyságrendekkel javultak a műtárgyvásárlási lehetőségek a tataihoz képest. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ebben az évtizedben néprajzosként a legtöbb műtárgyat beszerző néprajzos muzeológus lehettem.

A tájegységek, az irodaház építése során szerzett tapasztalataidat milyen mértékben tudod kamatoztatni most, amikor egy új országos intézmény high tech épületének tervezése és kivitelezése zajlik?

¶ A Felföldi mezőváros tájegység építése számos építészeti problémára engedett rálátást, sokat dolgoztam együtt kivitelezőkkel, mérnökökkel, a Skanzen erre felkészült munkatársaival is. Utána nem sokkal már a Skanzen Örökség Program előkészítésén dolgoztam, ami 2007 és 2010 között több mint kétmilliárdos uniós forrásra épülő fejlesztése volt az intézménynek. Ebben szintén volt egy tájegység, amiben Batári Zsuzsa volt a tájegységfelelős muzeológus, de a projektfelelős én voltam. Ennek a programnak volt része a mezőhegyesi vasútállomás mintájára emelt új fogadóépület megnyitása. Amikor ezzel foglalkoztunk, elsősorban szakirodalomból próbáltam tájékozódni a múzeum és az építészet viszonyáról. Írtam először egy háttéranyagot, aztán tanulmány született belőle, amiben elég sok nemzetközi ismeretet is sikerült összefoglalni. Ez azért volt szerencsés a saját szempontomból, mert négy évvel később már egyértelművé vált, hogy a Néprajzi Múzeum a Liget Budapest Projekt részeként új épületet kaphat. Akkor jött el a pillanat, amikor azt éreztem, a szabadtéri néprajzi múzeumi területen nagyon sok mindent csináltam már, gyűjtöttem, állandó és időszaki kiállításokat rendeztem, terepmunkát folytattam Erdélytől Pennsylvaniáig bezárólag a legkülönbözőbb helyszíneken, publikáltam, előadtam.
Eltelt egy újabb évtized. Amikor kiírták a Néprajzi Múzeum főigazgatói pályázatát, amiből körvonalazódtak az intézmény előtt álló lehetőségek, nem tudtam ellenállni.

¶ 2013. február elseje óta vezetem az intézményt. Néhány héten belül már intenzíven az elhelyezési tervpályázattal járó feladatokon dolgoztunk, meg kellett fogalmaznunk, mit kíván a Néprajzi Múzeum, mekkora alapterülettel, milyen funkciókkal, a gyűjtemények vezetőivel, az állományvédelemmel, az üzemeltetéssel, a látogatófogadással, az ismeretátadással, a kiállításrendezéssel, tehát minden szakterület valamennyi szakismerettel rendelkező munkatársával konzultálva, együttműködve. Mindezt kétszer, hiszen az első elhelyezési pályázat, valamint az első nagy nemzetközi tervpályázat győztese, egy francia tervező iroda, egészen más helyszínre, a Városliget szélére egy „L” alakú épületet álmodott. Amikor a projektből kikerült a fotó- és az építészeti múzeum, és azok helyére,
az 56-os emlékmű két oldalára, a liget kapuját is jelképező helyre került a Néprajzi Múzeum, új pályázatot írtak ki. Ezt úgy is megélhettük volna, hogy elvesztegetett idő volt az előtte lefolytatott tervpályázat, de inkább azt éreztük, még jobb pályázatot tudunk előkészíteni. Az előző tapasztalataiból például az is kiderült, mi nem volt eléggé kidolgozva.

Mit éreztetek kidolgozatlannak?

¶ Például a gyerekmúzeumot. Még ma sincs igazán jelen ez a műfaj Magyarországon. Van mesemúzeum, léteznek gyerekeknek szóló kiállítások, de mint egészen speciális küldetéssel rendelkező ifjúsági múzeum, egyedülálló a magyar múzeumi gyakorlatban. A kerámiagyűjteménynek is más szerepet szántunk. Szerettük volna, ha látványraktárként, de egyben értelmező, állandó kiállítási elemként, valamint építészeti gesztusként is értékelhető megnyilatkozási lehetőségként kap helyet az új épületben. Más elemeket pedig még alaposabban, részletesebben ki tudtunk dolgozni. Közben a magyar és nemzetközi pályázóknak helyszíni bejárásokat szerveztünk a Kossuth téri épületben, többek között a kerámiagyűjteményben, mennyiségi és minőségi szempontból is érzékeltetve, miért ennyire hangsúlyos elem mindez a kiírásban. Így kerülhetett be Ferencz Marcel NAPUR Architect cégének megnyert pályázatába a Kerámiatér, amely közösségi térként, szabadon megismerhető elemeként az állandó kiállításnak és az épületnek is emblematikus része lesz.

Említetted, hogy a tervezési folyamatokba alapvetően bevontátok az intézmény
minden részlegét. Hogyan vérteztétek fel erre a típusú feladatra a kollégákat úgy,
hogy az új múzeum építésével párhuzamosan a régi intézmény elhagyására is
fel kellett őket készíteni?

¶ Ugyanaz a felkészülési folyamat volt. Az interneten és a szakirodalomból tájékozódtunk, hol és hogyan készültek el jelentős múzeumi épületprojektek vagy -rekonstrukciók. Ezzel párhuzamosan azt is kutattuk, hol zajlottak nagy múzeumköltözések, hol épültek nagy raktárbázisok, hol készültek új állandó kiállítások. Nemcsak a néprajzi tárlatokra fókuszáltunk, hanem társadalmi múzeumi küldetésünk folytán izgalmasak lehettek számunkra a science vagy az élettudományokkal összefüggő kiállítási projektek is. A szakirodalom és a jó gyakorlatok feltérképezésén túl nemzetközi tapasztalatszerzésre is lehetőségünk nyílt. Ez nem azt jelentette, hogy a főigazgató elutazott a világ minden helyére, hanem a lehető legtöbb helyre a lehető legtöbb munkatársunkat juttattuk el. Így például az állományvédelmi szakemberek a British Museum tervezés alatt lévő raktárbázisát, az építés alatt lévő raktárt, majd a már beköltözött raktár tapasztalatait is megismerhették. Nekem igazából koordinálnom kellett a munkát, és megtalálni, valamint felvenni a megfelelő szakemberekkel és külföldi intézményekkel a kapcsolatot.

18-03

¶ A személyes tapasztalatszerzés mellett igyekeztünk a kurrens nemzetközi szakirodalmat is összegyűjteni, megvásárolni, amelyre az új állandó kiállítás előkészítését támogató OTKA-pályázat is lehetőséget teremtett. Példaértékűnek tartom, hogy egy múzeumi állandó kiállítás előkészítése tudományos pályázatként kapott támogatást.

Mit éreztek most a legnagyobb kihívásnak, miután idén nyáron a gyűjtemények átköltözhettek a Szabolcs utcai Néprajzi Gyűjteményi Központba?

¶ Még azért nem teljesen, csak a Kossuth téri épületet hagytuk el. Ez egy hatalmas mérföldkő, még akkor is, ha a törökbálinti, évtizedek óta meglévő raktárbázison most is zajlik a költözés. Ez is egy rendkívül bonyolult feladat, mert itt a nagyméretű műtárgyakat őriztük, és azok biztonságos mozgatását kell megoldanunk. A mai adatok alapján minden túlzás nélkül állítom, hogy a legnagyobb múzeumi műtárgykollekció költöztetése zajlott le Magyarországon. Ehhez fölmértük a gyűjteményeket, a helyigényüket, és megterveztük a mozgatásukhoz szükséges rendszereket, mert itt bizony nagyon gyakran a logisztikai feladat
része volt az is, hogy a restaurátorok speciális hordozóeszközöket gyártsanak
az érzékenyebb tárgyakhoz.

Eddig hány tárgyat költöztettetek át, és hánynak kell még útnak indulnia?

¶ Eddig 224 ezer tárgy kapott új helyet, és még tízezer tárgy várja Törökbálinton, hogy elköltözzön. De van olyan része a gyűjteményeinknek, ami még egyszer fog költözni. A Kossuth térről kiköltözött ugyan a teljes könyvtár és a teljes archívum több millió oldallal, üvegnegatívval, viaszhengerrel, nitrátos negatívval, filmgyűjteménnyel, valamint a kerámiagyűjtemény több mint harmincezer darabos kollekciójával, de ezek majd csak az új főépületben kerülnek végleges helyükre. Tehát ez azt jelenti, hogy a jövő év elején még egyszer költöznek a jelenlegi ideiglenes raktárakból.

Hogyan hatott a költözés az olyan, kevésbé látható, ám annál nagyobb precizitást igénylő munkafolyamatokra, mint a digitalizáció?

¶ A Néprajzi Múzeum már az elmúlt két évtizedben is élen járt a digitalizációban. Fejős Zoltán főigazgató elődöm felismerte a jelentőségét, és minden akkor rendelkezésre álló eszközzel próbálta fejleszteni a területet. Amikor el tudtuk indítani az először néhány tíz-, majd néhány százmillió forinttal finanszírozott költözés-előkészítési programot, lényegesen javultak a digitalizáció feltételei. Mivel minden tárgyat megmozgattunk, revízióztunk, ebbe a folyamatba a digitalizációt is bekapcsoltuk, miközben arra is törekedtünk, hogy a leendő kiállításokban szereplő tárgyakról akár publikálásra alkalmas fényképek is készüljenek. De ezzel nem zárult le a digitális munka, mert a tizenöt-húsz évvel ezelőtt, az akkori eszközökkel készített digitális tartalmak ma már nem versenyképesek. Úgyhogy ezzel még elég sok munkája lesz a Néprajzi Múzeumnak, főleg miután a rendelkezésünkre álló forrásokra támaszkodva az ország egyik legjobb eszközparkját szereztük be. A honlapunkon keresztül már most nagyon komoly gyűjteményi adatbázis érhető el, de az sem titok, hogy ennél lényegesen nagyobb a belső használatban lévő digitalizált állomány, amit szakmai igényesség miatt nem teszünk azonnal elérhetővé.

Egy időben folyt tehát az épület, az állandó és időszaki kiállítások, a költözés
tervezése, a költözés megvalósítása, a műtárgyak előkészítése, digitalizálása, szállítása…

¶ Miközben a tervezés és a költözés mellett működtünk is! Három olyan dolgot csinált párhuzamosan a Néprajzi Múzeum, ami külön-külön is elég egy közgyűjteménynek. A hozzánk hasonló nagyságrendű intézményeknél ez a folyamat – általában zárvatartás mellett – minimum öt, de inkább hét évig tart, és a költözés után egy-másfél évvel nyitnak új állandó kiállítást. Mi ezt a három megterhelő feladatot különböző okok miatt kénytelenek voltunk párhuzamosan megoldani. Egészen 2017 decemberéig például nyitva tartottunk, sőt még időszaki kiállításokat is hoztunk létre. Az utolsó időszaki tárlat „az útra kelünk, elmegyünk” üzenettel a múzeum lábbeli gyűjteményéből a Bocskor, csizma, paduka című cipőkiállítás volt. Amikor megnyílt, az időszaki kiállításaink egy másik szinten lévő tereiben már munkaállomások sorakoztak a költözés miatt. Azért kellett bezárni a múzeumot, mert a raktárak csordultig voltak, és ahhoz, hogy a költözésre felkészítsük a tárgyakat, és az imént röviden vázolt revíziós, digitalizációs, állományvédelmi és csomagolási feladatokat megvalósíthassuk, terekre volt szükség. Ez pedig a Kossuth téri épületben csak a korábban a látogatók által is használt közösségi terekben, az aulában, illetve a folyosókon és a kiállítóterekben volt biztosítható. Tehát be kellett zárnunk ahhoz, hogy kiköltözhessünk.

Ilyenkor gyakran megfeledkezünk azokról az emberekről, akik ezt a munkát elvégzik.
Jól emlékszem, hogy amikor a költözés folyamata elindult, a Néprajzi Múzeumban
száz ember sem dolgozott?

¶ Amikor ez elindult, akkor nyolcvanhatan voltunk.

Ma már magasabb a létszám, de az eddig elhangzottak azt is jelentik, hogy ők évek óta folyamatosan, rendkívüli terhelés alatt dolgoznak. Hogyan lehet őket motiválni?

¶ Nagyon sok óvatosság, rengeteg kérdés és kétely merült fel a munkatársakban
a program elindításától egészen napjainkig. Csak most, amikor a költözés utolsó szakaszánál tartunk, hiszi el néhány munkatárs, hogy tényleg kiköltözünk a Kossuth térről. És hogy az újba bemegyünk, még mindig kérdéses némelyek számára. Nyilván lehet nagyszerű beszédekkel, inspiráló összmunkatársi értekezletekkel, lendületes főigazgatói szózatokkal egy-két napig, egy-két hétig, jó esetben egy-két hónapig motiválni a munkatársakat. Évekig nem. Ha ezek az imént elsorolt eszközök párosulnak azzal, hogy részeredményei vannak a programnak, azaz van győztes épület, elkezdődik a kivitelezés, sokat segíthet. Mert sajnos a Néprajzi Múzeum százötven éves történetében nem volt szokatlan az, hogy volt győztes épület terve, csak nem épült meg. Így sokat jelentett, amikor már nemcsak győztes tervpályázat volt, hanem már egy munkagödör is. De a kételyek akkor sem múltak el: mi van, ha itt igazából mélygarázs épül?
Vagy pláza?

¶ Szóval igen, motiválni kellett a munkatársakat, még úgy is, hogy ezzel párhuzamosan szinte egy generációváltás is lezajlott az intézményben. Amikor beléptem a Néprajzi Múzeumba, és tájékozódtam az intézmény helyzetéről, bekértem az intézményi dolgozók korfáját is. Elég aggasztó volt a munkatársak kor szerinti megoszlása, ami következetes fejlesztési program megvalósítására ösztönzött. Úgyhogy ha ma valaki találkozik a Néprajzi Múzeum munkatársaival, azt látja, nagyon sok a fiatal. Szerencsések voltunk például a muzeológusok
és a gyűjteményeket kezelő szakemberek esetében azzal, hogy egy-egy néprajzi múzeumi gyűjteményért felelős kolléga a nyugdíjba vonulása előtt egy-két vagy három évig együtt dolgozott az utódjával. Amióta kultúrstratégiai intézményi státusba kerül a múzeum, már könnyebb, de amikor elindult ez a folyamat, nagy bűvészmutatvány volt megteremteni ennek a pénzügyi feltételeit.
Pedig ha valami, ez megtérülő befektetés: nem felejtődhet el az a tudás, amellyel a gyűjteményekben évtizedeket eltöltő kiváló szakemberek rendelkeznek. Jelen pillanatban is számos nyugdíjas kolléga segíti különböző munkakörben
a költözéssel járó feladatok megvalósítását. A fiatal munkatársainknak pedig hatalmas lehetőség, ahogy a költözés, a kiállítások előkészítése során megismerhetik a gyűjteményt.

Milyen megoldásokat talált az intézmény, hogy ezekben a projektekben,
főleg a leendő kiállításokban a különböző szaktudások, szempontok egyszerre megjelenhessenek?

18-04

¶ A Néprajzi Múzeumnak 1991-ben nyílt meg az utolsó állandó kiállítása, tehát számos olyan munkatárs dolgozik itt, akinél idősebb volt az állandó kiállítás,
és nem volt tapasztalata arról, miként kell állandó kiállítást készíteni. Ezért is mertünk belevágni egy egészen új típusú kiállítás-tervezési programba a magyarországi múzeumok körében szokatlan módszerrel. Azaz nem egy kurátori koncepció mentén, hanem közösségi tervezéssel fogalmaztuk meg a gyűjteményi kiállítás koncepcióját. Létrejött a belső szóhasználatban „kiscsopinak” nevezett tizenkét-tizenhárom fős közösség a múzeumon belül, akik az irányító feladatait végzik a nagy projektnek. Van persze projektvezető, Szarvas Zsuzsa korábbi főigazgató-helyettes, az állandó kiállítás felelős vezetője, de ez természetesen nem az ő egyszemélyi állandó kiállítása, nem is a közvetlen két-három munkatársáé. Az ő átgondolt és elkötelezett munkája nyilvánvaló módon elengedhetetlen ennek a sajátos közösségi tervezéssel zajló programnak a sikeréhez. A projekt a Néprajzi Múzeum közösségéé, mert a „kiscsopi” is úgy tud hatékonyan működni, hogy az egyes tematikai egységeket képviselő szereplők mellett ott van további kettő, három, négy, öt vagy még több, gyűjteményben dolgozó szakember. Túlzás nélkül megfogalmazhatjuk, hogy a teljes szakembergárdát érinti a gyűjteményi állandó és az ifjúsági kiállítás vagy a Kerámiatér komplex programja. Ez persze a generációváltás és következetes létszámbővítés nélkül elképzelhetetlen lett volna.

A generációváltás mellett egy másik nagyon fontos változás is tetten érhető
a Néprajzi Múzeumban, ez pedig a léptékváltás. Egy közepes méretű múzeum
nagy alapterületű intézmény lesz. Milyen változásokat, szervezeti fejlesztéseket
idéz mindez elő?

¶ A Néprajzi Múzeum – leszámítva történetének kezdeti évtizedeit, amikor még irányokat keresett – az utóbbi száz évben nem a közepes kategóriába tartozott. A gyűjtemény jellege, minősége és később a mennyisége is a nagy múzeumok közé pozicionálja. A magyar, a Kárpát-medencei és nemzetközi gyűjtemény komplexitása adja azt a fantasztikus erejét és értékét a gyűjteménynek, ami messze kiemeli a közepes kategóriából. Minden túlzás nélkül azt lehet mondani, hogy Bécs és Szentpétervár között, ami egy elég széles sáv Európában, a Néprajzi Múzeum egyedülálló méretű és jelentőségű intézmény.

18-05

¶ Az már más kérdés, hogy sem a Könyves Kálmán körúti volt iskolaépület, ahol
az intézmény a leghosszabb időt töltötte, sem a Kossuth téri egykori igazságügyi palota, ahol több mint negyven éven át székelt, nem volt alkalmas egy korszerű, 20. századi, nemhogy egy 21. századi múzeumi funkció megvalósítására. Nemcsak a múzeumpedagógia lehetőségei, de a kiállítási terek elrendezése, a raktározás körülményei sem voltak megfelelők.

¶ Azon túl, hogy megismertük a nemzetközi tapasztalatokat, azt is fel kellett tárnunk, mi volt rossz, mit nem tudtunk a múltban jól megcsinálni. Mik voltak a saját tapasztalataink? Meg kellett ismernünk magunkat, meg kellett ismernünk a gyűjteményünket, a képességeinket és adottságainkat, hogy megfogalmazzuk, mi korlátozott minket eddig, miért nem tudott a gyűjteményéhez, az itt dolgozók szakmai kvalitásaihoz mérhető ismertségre szert tenni a múzeum. Nem tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor a múzeum szakemberei ne a hazai néprajztudomány és muzeológia meghatározó szereplői lettek volna.
Fejős Zoltán, Hofer Tamás, Hoffmann Tamás főigazgatók mellett olyan jelentős etnográfusok dolgoztak itt, mint Fél Edit vagy Kresz Mária. Ez utóbbi kutató nemcsak azért fontos, mert a kerámia tipologizálása terén elért eredményei a régészet számára is megkerülhetetlenek, hanem mert a kutatómunkája, gyűjteményfejlesztései, muzeológiai tevékenysége nélkül az új épület Kerámiatere sem jöhetne létre.

¶ Az új épület ugyanakkor több munkatársat is igényel. De nemcsak azért, mert nagyobb lesz a múzeum, hanem mert új feladatokat is vállalunk. Bátrabban nyúlunk például az ismeretátadás területéhez, a kommunikációhoz és a tudományos tevékenység kibontakozásának számos korábban kevésbé hangsúlyozott elemét kívánjuk fejleszteni. Így a konferenciák (hazai és nemzetközi egyaránt), a képzések, a komplex múzeumi rendezvények és nem utolsósorban az átgondolt marketing segítségével kibontakozó „termékeink” előállítása és értékesítése új szerepköröket igényel. Szerkesztőség fölállításával az online és a papíralapú publikációs stratégiánk is új lendületet vesz, amihez nagyszerű alapot nyújtanak az utóbbi évtizedben készült, elismerten sikeres kiadványaink, gyűjteményi katalógus sorozatunk. A Néprajzi Múzeum a néprajzi-antropológiai filmezés komoly bázisaként kíván működni, amelyhez az új épületben minden infrastrukturális feltétel is adott lesz már.

18-06

Hogyan fog mindez jelentkezni az új időszaki és állandó kiállítások
struktúrájában?

¶ Bizonyos szempontból szerencsés, hogy 1991 óta nem nyílt új állandó kiállítás
a Néprajzi Múzeumban: korábbi beidegződések nélkül, új módszertannal dolgozhatunk. Csaknem háromszor akkora alapterületen, és ha a Kerámiatér tárgyait is odaveszem, akkor négyszer-ötször annyi tárggyal kalkulálunk az állandó kiállításokban, mint korábban. Hasonló kihívás az időszaki tárlatok rendszere, hiszen az időszaki kiállítóterek mérete is több mint két és félszeresére nő.
Ezek nagyon korszerű, osztható, egybenyitható terek – számtalan lehetőséget teremtve akár a külföldi, befogadott, akár a saját kiállítások szempontjából.

¶ Az intézmény előtt álló egyik legnagyobb kihívás, hogy saját tudásunkból, a gyűjteményünkre épülő szakmai ismeretünkből meg tudjuk tartalommal tölteni ezeket a tereket. Amikor idejöttem, a Néprajzi Múzeumba, azon túl, hogy a korfát megnéztem, és tájékozódtam a költségvetés siralmas helyzetéről, a munkatársaktól több témával kapcsolatban is kértem be javaslatokat, ötleteket. A gyűjteményi katalógusokkal, kiadványokkal, tudományos kutatásokkal kapcsolatos elképzeléseken túl a legnagyobb érdeklődést az váltotta ki, amikor megkérdeztem, kinek milyen időszaki kiállítás ötlete van. Hogy egységes szempontok szerint áttekinthetők és összemérhetők legyenek a javaslatok, kidolgoztam egy iránymutató űrlapot. Volt, aki több tervet is beadott, és ha jól emlékszem, körülbelül negyven javaslat érkezett be. Hasonlóan bizakodásra adott okot, amikor az állandó kiállításra kérdeztem rá. A terveket nemcsak írásban adták be a kollégák, hanem szóban is bemutatták, majd mindet megvitattuk. Nagyon sok ötletről derült ki, hogy működőképes, és beépült az új állandó kiállításba, vagy önálló időszaki kiállítás lesz belőle. Ez a folyamat 2015 végén kezdődött, tehát hagytunk arra időt, hogy kiforrjanak, és meggyőzzenek arról, van elég muníciónk, tudásunk arra, hogy korszerű tartalommal töltsük meg az új tereket.

18-07

A leendő időszaki kiállítások rendszeréről, a tervezett időszaki kiállításokról milyen elképzeléseitek vannak?

¶ Az intézményvezetőknek főleg a költség- és energiahatékonyság szempontjait kell szem előtt tartaniuk a minőség mellett. A finanszírozás kérdései mellett a humán erőforrással is kalkulálni kell. Még mindig költözünk, hiszen csak jövő tavasztól kerül minden a végleges helyére az épületben, ekkorra épül meg az állandó kiállítási egység első része. 2023 végére várható, hogy az archívumi kutatások, a könyvtár, a néprajzi filmfesztivál szervezése, az ismeretátadási, múzeumpedagógiai workshopok programjai, a szabadtéri tevékenység, a nemzetközi konferenciaprogram is elindulhat.

¶ A Néprajzi Múzeum százötven éves fennállása alkalmából 2022 márciusától 2023 márciusáig tartó évadot hirdetünk. Március 5-én kelt az az okirat, amelyben Xántus Jánost a Magyar Nemzeti Múzeum Etnográfiai Osztályának őrévé nevezték ki, azaz hivatalba lépett a Néprajzi Múzeum első vezetője. Fejős Zoltánék ebből az alkalomból hirdették meg a „múzeum napját”. Azt gondolom, amikor akkora jelentőségű dolog történik egy intézmény életében, hogy végre új épületet kap új állandó kiállítással, számtalan új funkcióval kiteljesedve, azt érdemes nem egyetlen napon ünnepelni. Marketingszempontból is hiba lenne, ha egy akkora jelentőségű kulturális beruházás különböző attrakcióit nem tolnánk szét időben és térben. Először az állandó kiállítás és az egyéb épület adta lehetőségek jelentenek újdonságot, majd jönnek a befogadott tárlatok és a saját kiállítások is. S az évfordulós évad lezárását követően bontakozik ki a középtávú időszaki stratégiánk. Jelenleg a 2028-ig terjedő időszakra vonatkozó terveket
és elképzeléseket dolgozzuk ki.

Az állandó kiállításotokról már lehet tudni, hogy a korábbi hagyományokhoz képest formabontó lesz. A magyar, a Kárpát-medencei és a nemzetközi gyűjtemények anyaga különböző „magtémák” mentén egymás mellett, egymással kommunikálva lesznek láthatók. Milyen érvek szóltak emellett?

¶ A nemzetközi szcénában nem ismeretlen a diskurzus arról, kell-e egy múzeumnak egyáltalán állandó kiállítás. A mi esetünkben ez nem volt kérdéses. Korábban a Néprajzi Múzeumban rövid ideig volt külön állandó nemzetközi gyűjtemény bemutató, és mellette a már emlegetett, ’91-ben nyílt, a magyar népi kultúrát bemutató állandó tárlat. Ezek egymástól térben elkülönülve valósultak meg. Már beszéltem arról, mekkora lehetőség rejlik gyűjteményünk komplexitásában. A különböző témákat úgy tudjuk ábrázolni, hogy a magyar,
a Kárpát-medencei és a nemzetközi anyagot egyszerre vonjuk be elemzéseinkbe, ami nemcsak hatékonyabb, látványosabb és eredményesebb lehet, hanem a fiatalok számára is jobban értelmezhető. Azt kellett végiggondolnunk, hogy biztonsági játékra törekszünk-e, vagy élünk a gyűjtemény kínálta rendkívüli lehetőséggel. Ha semmi mást nem csináltunk volna, csak kirakjuk azokat a highlightokat, amelyek a magyar népművészet korszakaiból a Néprajzi Múzeum gyűjteményében megtalálhatók – gondoljunk a textilekre, a faragásokra, a bútorokra vagy a kerámiára –, önmagában gyönyörű kiállítás lenne.
Ha csak annyit tettünk volna, mint néhány, egyébként nem túl régen megvalósult nagy külföldi múzeumi tárlat vállalása, hogy földrajzi egységekként
(Afrika, Ázsia, Amerika stb.) kirakjuk a legszebb tárgyakat, akkor is sokan elégedettek lettek volna. De mi nem ezt választottuk. Sokkal inkább annak az útkeresésnek szerettünk volna részesei lenni, ami a múzeumok változó helyzetére jellemző. Régi tárgyakat őrzünk, világszínvonalú modern eszközökkel dolgozunk, és nagyon korszerű témákat kell feltárnunk, mert erre van igény. Ezáltal válunk valóban hasznossá. A problémaérzékenység és a hitelesség két meghatározó elemként kell hogy jellemezze működésünket. Persze az is a rekreáció része, hogyha szép tárgyak között sétálunk, és az ethno chill élményét engedjük eluralkodni a látogatóinkon, de mennyivel többet jelent, ha a gyönyörködtetés mellett olyan kulturális ösvények rajzolódnak ki akár a fizikai térben, akár a látogató mentális térképén, amelyek valódi 21. századi élethelyzetekben segítenek neki. Lehet, hogy nem adunk pontos válaszokat, de legalább izgalmas kérdések megfogalmazására ösztönözhetjük a közönségünket. Lehet, hogy provokatívnak fog tűnni néhány témaválasztásunk, lehet, hogy elgondolkodtató lesz néhány megoldás az állandó kiállításban, de ez nem baj. A több ezer négyzetméteres kiállításon több ezer fantasztikus műtárgy lesz látható, ebben meg kell hogy találja mindenki azt, ami őt szólítja meg, ami neki számít üzenetként.

Hogyan kapcsolódik ehhez az intézmény kultúrstratégiai szerepe, amit szintén
nem olyan régen nyert el?

¶ A kultúrstratégiai intézményi lét kultúrpolitikai döntés eredménye. Törvénymódosítás rendelkezett 2019-ben arról, hogy létrejött a Nemzeti Kulturális Tanács, és több kiválasztott állami intézmény a magyar kultúra legkülönbözőbb részein iránymutató és egyben felelősségteljes feladatot tölt majd be. Azt gondolom, eleve egy nagyon komoly és elismerést jelentő döntés volt az, hogy a Néprajzi
Múzeum ezek között az intézmények között szerepel. Úgy tűnik, az intézmény az új épületében és az új adottságaival a kultúrstratégiai létből adódóan
az emberi erőforrások mellett az anyagi erőforrásoknak is a birtokában lesz.
Így leszünk valóban versenyképesek.

Mindemellett egyéni szakmai pályafutásod is mérföldkő előtt áll: nemrégiben nyújtottad be Néprajz és muzeológia. Az elmélet és gyakorlat alakulása
a 20–21. században címmel az akadémiai doktori értekezésedet. Hogy tudtad összehangolni a múzeumi feladatokat a tudományos munkával?

¶ Valószínűleg nem tudtam volna végigvinni a nagyberuházást, koordinálni az összes projekttel járó munkát és kezelni az ezekkel járó stresszhelyzetet, ha nem csinálok mást is mellette. Fontos, hogy az ember sportoljon, egészségesen étkezzen, fejlessze a humorérzékét, mert anélkül a magyar kulturális intézményvezető elveszett ember. Nekem viszont arra is szükségem volt, hogy tudományos és kutatói tevékenységet is végezzek. Körülbelül hat-hét éve volt rajtam egy nyomás a néprajztudomány szakmai irányítói, szereplői részéről, hogy
– az egyéni ambícióimon túl – a Néprajzi Múzeum számára is üdvös lenne, ha a vezetője akadémiai doktori tudományos fokozattal rendelkezne. Hát ez már csak ilyen a tudományban, hogy ezek a fokozatok sajátos módon beszámítanak és számtalan módon összefüggnek, akár az intézményvezetői tevékenységgel is. Mivel lehetetlen volt eltűnni a feladataimból hosszabb időre, lopott negyedórák, esték alatt készült el a disszertációm.

Az új kihívások hogyan befolyásolják a tudományos érdeklődésedet?

¶ Például a témaválasztásban. Eredeti terveim szerint közlekedéskultúrával foglalkozott volna a kutatásom, ám néhány évvel ezelőtt ráébredtem, hogy a jelenlegi munkám mellett ezt nem tudom befejezni. Úgyhogy változtattam az akadémiai doktori disszertáció célján és témáján. Ebben egyébként a Debreceni Egyetem
munkatársainak, Barta Elek rektorhelyettesnek és Keményfi Róbert dékánnak igen nagy szerepük volt, mert ők biztattak, hogy adjuk ki egy kötetben a szabadtéri muzeológiai tanulmányaimat. Utána beszélgettünk arról, érdemes lenne az új, „termes múzeumban” szerzett tapasztalataimat is feldolgozni egy disszertációban. 2020. augusztus elsején kezdtem el az új témához kapcsolódó értekezés véglegesnek szánt szövegszerű megvalósítását a korábbi években készült jegyzetek és elemzések felhasználásával, és az elkészült disszertációt idén, 2021. március elején nyújtottam be. Innentől aztán lassul a dolog, mert a Magyar Tudományos Akadémia fokozatszerzési rendszere nem a fürgeségéről híres, de egyébként érdekes módon pont a mai beszélgetésünk délelőttjén
kaptam meg a tájékoztatást, hogy lezajlott az MTA Néprajztudományi Bizottság ülése, ami a fokozatszerzés egyik állomásaként a habitus vizsgálatot tárgyalta. Az értesítés szerint százszázalékos eredménnyel került az Akadémia
illetékes osztálya elé a pályázatom. Ez azt jelenti, innen már lehet, hogy nem kell egy egész év, amíg eljutok a védésig.

Ha meglesz a nagydoktori védésed, átadják az új épületet, az új kiállításokat,
lezajlik a jövő évre tervezett nemzetközi konferencia, a százötvenedik évforduló eseményei, mi lesz az új célod? Nem feltétlenül mint múzeumvezető, hanem
mint Kemecsi Lajos?

¶ Szeretnék megtanulni rendesen oroszul. Amit sose tettem, de most feltámadt bennem a vágy, hogy ezt a hiányosságomat kijavítsam. Azt hiszem, álszerénység lenne azt mondani, hogy nem vagyok kíváncsi arra, miként működik majd mindaz az új helyszíneken, amit kitaláltunk a kollégáimmal. És még van egy harmadik vágyam is. Amikor Tatán dolgoztam, rendszeresen tanítottam középiskolában történelmet, és nagyon szerettem. Azóta többször voltam előadó különböző egyetemeken. Nyilván egészen más, mint középiskolában, de nagyon jót tesz az embernek, ha egyetemistákkal dolgozik, mert frissen tartja a gondolkodását, és a problémaérzékenységére is pozitív hatással van. Ha fölszabadulok a mostani feladatcunami alól, szeretnék újra tanítani, és talán lesz is mit!

KEMECSI LAJOS 1993-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanárként és etnográfusként. 1998-tól a néprajztudomány kandidátusa. 1993-tól a tatai Kuny Domokos Múzeum néprajzos muzeológusaként, valamint a tatai Eötvös József Gimnázium történelemtanáraként dolgozott. 2003-tól a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban muzeológiai osztályvezetőként irányította az intézmény Néprajzi Látványtárának megvalósítását és a Felföldi mezőváros tájegység kialakítását, elnyerve a Pulszky Károly-díjat. 2007-től az intézmény tudományos igazgatójaként a Skanzen muzeológiai tevékenységének felelőse; többek között a múzeum Észak-magyarországi falu tájegységének megvalósítását irányította. 2013-tól a Néprajzi Múzeum főigazgatója. Legfontosabb publikációi a magyar paraszti járműkultúrához, a Szabadtéri Néprajzi
Múzeum tájegységeihez, valamint elméleti és gyakorlati muzeológiai témákhoz kapcsolódnak.