„A FENNTARTHATÓSÁG ALAPVETŐEN DRÁGA, DE MEGÉRI”

A múzeumépületet hosszú időre tervezik, egyszerre kell megfelelnie a látogatók, a műtárgyak és a benne dolgozó munkatársak igencsak eltérő igényeinek. És még valami: legyen fenntartható! Az egyik többnyire kizárja a másikat, ezért a tervező és a beruházó folyamatosan számol, újragondol, optimalizál és kompromisszumokat köt, miközben szigorú nemzetközi minősítési rendszereknek próbál megfelelni. Jelinek Balázs építésszel, a Városliget Zrt. működési vezérigazgató-helyettesével beszélgettünk a fenntartható múzeumépület lényegéről és ellentmondásairól.

Szilágyi Lenke felvétele

Hogyan vezetett az utad a Városliget beruházásaihoz? Milyen tapasztalatokkal érkeztél?

¶ A tojáshéj még majdnem a fenekemen volt, amikor idekerültem. 2010-ben diplomáztam a Budapesti Műszaki Egyetem építészkarán, majd elvégeztem a University of Liechtenstein mesterképzését a fenntartható építészetről. 2011-ben helyezkedtem el az Óbuda Újlak Zrt.-nél, ami a válság után úgy próbált kilábalni a munka szűkéből, hogy „zöldépület” minősítéseket végzett. Ennek lényege, hogy egy külső szempontrendszer alapján egy harmadik fél auditálja, hogy mennyire fenntartható egy épület. Tehát a képzettségem kapóra jött az Óbudának, hiszen ezzel foglalkoztam, könyvet is írtam a témáról. Azonnal nagy projektekkel tudtam náluk foglalkozni: irodaházakkal a Váci úton és a Ferihegyi repülőtérre vezető úton, valamint a Hegyvidék bevásárlóközponttal. A nyíregyházi Lego-gyárnak egy kollégámmal készítettük el a fenntarthatósági követelményrendszerét, ami alapján a tervező és a kivitelező végezte a munkáját. Izgalmas feladat volt, mert viszonylag szabad kezet adtak nekünk, mit gondolunk fenntarthatónak. Nemcsak arra kell gondolni, hogy legyen még öt centi vastag a hőszigetelés, és ne használjanak gázt, csak hőszivattyút és napelemet, hanem olyan dolgokat javasoltunk, mint a kültéri meeting roomok, amelyek meg is valósultak. Apróságnak tűnik, de pályakezdőként izgalmas volt, hogy egy ilyen nagyszabású beruházást befolyásolhatok. Ezt követően az FTC sta­dionjának megvalósításán dolgoztam, és amikor éppen nem volt zöld tanácsadási megbízásom, a műszaki ellenőrzéssel kezdtem foglalkozni. Olyan szituációkat sikerült megtapasztalnom, mint hogy térdig állok kétezer négyzetméternyi vasalatban tervekkel a kezemben, és áll fölöttem nyolc darab betonszivattyú, amelyik már öntené a betont, de a tervek csak nem azok, amiknek lenniük kellene. Jó volt megtapasztalni, hogy egy ekkora beruházásban milyen szereplők dolgoznak, kinek mi a feladata a tervezésben és a kivitelezésben. Emiatt és a nyelvtudásom miatt kért meg a vezérigazgató, hogy vegyek részt a Szépművészeti Múzeum által gondozott nemzetközi tervpályázat kiírásában, ugyanis az Óbuda Újlak Zrt. volt a pályázatok lebonyolítója. A Szépművészetiben ekkor Rostás Zoltán és két félállású kolléga foglalkozott a Liget-projekttel, a költségvetéstől kezdve a műszaki kérdésekig. 2013 októberében az akkor lezáruló elhelyezési ötletpályázatra benyújtott pályaművek értékelése alapján megszületett az elképzelés arról, hova érdemes, lehet vagy kell épületeket elhelyezni a Városligetben, ennek alapján készült el 2014 februárjában a nemzetközi tervpályázatcsomag, amelynek a gondozása nagy részben már az én feladatom volt mint kihelyezett mérnöké a Szépművészeti Múzeum pincéjében. Szerettem ezt a „családias” időszakot is. Világmegváltó hangulatban telt, mert szerettünk volna egy olyan tervpályázatot összerakni, és sikerült is, ami nem volt száz éve Magyarországon.
Legyen ez egy nyílt lehetőség a világ összes építészirodája számára, jöjjenek ide, és találjanak ki valamit ezekre az épületekre úgy, hogy a pályázat ne kerüljön nagyon sokba, online történjen a pályáztatás nemzetközi zsűritagok bevonásával. Mindebben partner volt Baán László főigazgató: meggyőzte a zsűritagokat, leveleket írt a legfontosabb építészirodáknak, hogy kapcsolódjanak be, részt vett az egyeztetéseken és a nemzetközi kommunikációban.

A Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza építési munkálatai
Forrás: Liget Zrt.

A fenntartható építészettel kapcsolatos tanulmányaid játszottak szerepet abban,
hogy téged bíztak meg a feladattal? Ez már akkor fontos szempontként jelentkezett?

¶ Az volt a lényeg, hogy kellett valaki Rostás Zoltán csapatába, aki idegen nyelven jól kommunikál, és feltűrt ingujjal napi tíz órán át darálja, hogy minden flottul menjen. Az egész tervpályázat lebonyolítását, ami a kiírás összeállításával kezdődik, a tervpályázati folyamat megszervezésével, a jogszabályi háttér alkalmassá tételével, a promotálással, a bírálóbizottsági üléseken való részvétellel folytatódik, majd a végleges eredmény kihirdetéséig tart, vagyis az egész folyamat menedzselését az Óbuda Újlak Zrt. nyerte el a Szépművészeti Múzeum megbízásából. A leírásban pedig benne volt, hogy valakinek ott kell ülnie – ez lettem én, engem választottak ki erre a cégben. Fontos volt ugyan, hogy a múzeumépületek fenntarthatók legyenek, de sok más lényeges aspektus is felvetődött, kezdve attól, hogy ne építsünk fölöslegesen tereket, és egyáltalán: milyen elvárásai legyenek a kiírónak a Néprajzi Múzeum épületével kapcsolatban, ugyanez az Új Nemzeti Galéria esetében, amely akkor még a Ludwig Múzeummal együtt szerepelt. És persze fontos kérdés volt az is, hogy miként lesz ez az egész fenntartható.

Nagyon mások az igényei a műtárgyaknak, a látogatóknak és a napi nyolc órát, néha többet benn dolgozó embereknek. Látható a Néprajzi Múzeum építészeti kiírásában, hogy legyen minél több természetes fény, természetes levegő, amivel takarékoskodni lehet az energiafelhasználáson, de tudjuk, ez nem jó a műtárgynak. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt?

¶ A fenntarthatóság ellentmondása, hogy egyszerre szeretne komfortos és energiatakarékos lenni. Olyan, mint a kecske és a káposzta esete. A komfortos általában energiaigényes, ami pedig takarékos, az kompromisszumokat követel a komfort területén. Ez a műtárgyak esetében különösen így van. Komfortkövetelménynek nevezzük az összes olyan dolgot, ami a légáramra, páratartalomra, hőmérsékletre vonatkozik. Az embereknek és a műtárgyaknak is van komfortigényük, ráadásul az utóbbi a szigorúbb. Például a műtárgy nem érzékeny a szén-dioxid mennyiségére a levegőben, míg egy ember igen, de rosszabbul tűri a hőmérséklet ingadozását, és kifejezetten nem tűri a páratartalomét. Egy ember nem szeret ablaktalan szobában dolgozni, a műtárgy viszont ott érzi magát a legjobban. Nemzetközi példákat megvizsgálva az volt a döntés, hogy a műtárgy komfortkövetelményei kapcsán nem lehet kompromisszumot kötni, tehát olyan épületeket kell létrehozni, amelyek műtárgyat őrző tereiben a legmagasabb igényszintet tudjuk biztosítani. Természetesen nemcsak a kiállítóterekben, hanem a raktárakban, az előkészítőkben, az izolációs szobákban, a restaurátor-műhelyekben folyamatosan biztosítani kell az ötven százalék plusz/mínusz öt százalék páratartalmat, illetve a 21 plusz/mínusz két Celsius-fokos hőmérsékletet. Az épületek tervezése során ebben engedtünk valamennyit, mert ezeknek a feltételeknek nemcsak az energiaigénye, hanem a beruházási költsége is elképesztően magas. Hogy érthető legyen: az ötven százalék plusz/mínusz öt százalékhoz képest a plusz/mínusz kétszázalékos páratartalom-elvárás a többszörösébe kerül. A tartományban maradáshoz megfelelő berendezésekre van szükség: mielőtt elérné az adat a tartomány felső határát, már bekapcsolnak, hogy ez ne történjen meg. Tehát minél szűkebb a mozgástér, annál erősebb gépekre van szükség, hiszen annál gyorsabban kell reagálniuk. A tervezés során rengeteget foglalkoztunk azzal, hogyan lehet úgy kialakítani egy redundáns rendszert, hogy ha az egyik gép leáll, egy másik gép „beugorjon a helyére”, átvegye a szerepét, vagyis egy pillanatig sem forduljon elő, hogy ne legyen biztosítva a komfortkövetelmény. Egy Néprajzi Múzeum méretű épületben nagyon sokféle megoldás létezik, a megoldások között árnyalatnyi különbségek vannak. Abban született kompromisszum, hogy megnéztük, mely műtárgytípusok esetében mekkora átfutási idő adódhat, amikor biztosítani kell a megfelelő hőmérsékleti követelményeket. Ha túl is megy huszonkét fokon a hőmérséklet a raktárban, akkor csak egy bizonyos időn belül teheti ezt meg. Ez lehetőséget biztosít, hogy kisebb teljesítményű gépek beépítésével tudjuk biztosítani az állandó hőmérsékletet. Ha egy csoport nyáron, a harmincfokos záporból bemegy meglátogatni egy raktárat, és behoz valahány kilogramm párát és harmincfokos levegőt, kell egy átfutási idő, amíg a rendszer visszaállítja az ideális körülményeket. Történt egy kockázatelemzés, hogy ez mennyi idő alatt kell hogy végbemenjen vállalható költséggel és elfogadható, a műtárgyakat nem károsító módon. A fenntarthatóság alapvetően drága, de félreértés ne essék, csak az a jó út.

Egy laikus, amilyen magam is vagyok, azt gondolhatná, azért fenntartható egy épület, mert költségkímélő.

¶ A fenntarthatóságnak nem ez a kizárólagos szempontja. Hanem a komfortkörülmények biztosítása, az energiahatékonyság, a megújuló energiák használata, a megfelelő hulladékkezelés, a szociális fenntarthatóság szempontjából pedig a minél inkább nyitott épület. Ezek mind pénzbe kerülnek. Lehet, hogy a napelem húszéves intervallumban gazdaságosabb, mint a gázkazán használata, de sajnos a beruházási költségeknél azt kell figyelembe venni, hogy az adott ponton mennyit költünk rá. Ez sajnos többnyire erősebb indok, mint a hosszabb távú szemlélet. Hamarosan eljön az az idő, amikor egy ötvenéves életciklus-elemzés fogja meghatározni, hogy milyen beruházásokat hajtunk végre egy épületen, és milyen műszaki tartalommal építjük meg, de egyelőre annyira magas a kezdeti költség ezeken a dolgokon, hogy jelenleg nem csak így történik.

A Liget projekt pályázati kiírásai szerint „zéró kibocsátás” volt az elvárás.
Ezt magyarázd el, kérlek!

¶ Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az általunk létrehozott épületeknek nulla a füstgázkibocsátása, vagyis nem építettünk be égésterméket kibocsátó berendezést. Az a levegő, amit a látogatók az előcsarnokban kilélegeznek, egy szellőzőgéppel cserélődik, de nem környezetterhelő, mert az ember akkor is vesz levegőt, ha kimegy a ligetbe. A füstgáz a probléma, az pedig a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza esetében nincs. Felvetődik a kérdés: akkor mi van helyette. A Városligetben rendhagyó módon rendelkezésre áll a Széchenyi gyógyfürdő nagy mennyiségű hőforrása. A fürdő a Hősök tere alatti termálkútból, kicsit több mint egy kilométer mélyről veszi a 85-90 Celsius-fokos vizet, amit le kell hogy hűtsön, különben a fürdőzők megfőnének. A kettő között elképesztő mennyiségű energia keletkezik, ráadásul naponta csaknem háromezer köbméter vízről beszélünk. Tehát napi szinten ennyi termálvíz fordul meg a fürdőben. Nem mi vagyunk az elsők, akik ezt az energiamennyiséget hasznosítani szeretnénk. A fürdő épületét is természetesen ezzel fűtik, de a kétezres évek végén az Állatkert elvégzett egy beruházást a Főtávval közösen, így rácsatlakozott erre a rendszerre, és bizonyos területeket, például az Elefántházat és más állatok medencéit is ezzel az energiával fűtik. Technikailag ez azt jelenti, hogy a hőt egy hőcserélővel leveszik, és a Főtáv vezetékén átviszik az Állatkertbe, vagyis az Állatkert megvásárolja. Egy veszteséghőt használnak fel lokálisan, így nem kell városszintű rendszereket építeni a felhasználáshoz. Az volt az alapelképzelésünk, amit háromévnyi vizsgálat követett: hogyan lehetne ezt a hőt a múzeumépületekhez is hasznosítani. Az lett a vége, hogy nem hasznosítjuk. Az Állatkert egy újabb adagot lecsapolt a hőmennyiségből a Biodómhoz, így nem maradt annyi hőenergia, hogy megérje egy komplett hővezeték-hálózatot kiépíteni szivattyúkkal, hőcserélővel, elvinni az Új Nemzeti Galériához, a Zene Házához,
a Néprajzi Múzeumhoz. Utána az is felvetődött, hogy a Széchenyi gyógyfürdőből távozó vizet, amely még mindig harmincfokos, nem lehetne-e hasznosítani, de ugyanerre a következtetésre jutottunk. Egyébként ez táplálja a Városligeti-
tavat. Nagy üzemeltetési költsége lett volna a hasznosításnak. A fenntarthatósággal kapcsolatos tanulmányaim és előéletem miatt elég szomorú lettem, hogy ezt nem tudtuk megoldani, de be kellett látni, hogy nem megy. Vannak egyébként hasonló lokális megoldások, amikor a kereslet és a kínálat az utca túloldalán találja meg egymást, de nem jellemző ez a szerencsés együttállás.

Amikor az újlipótvárosi Palatinus-házak felépültek, a Margit-sziget hőforrásait vezették be a házakba.

¶ Lehetséges, hiszen a Duna két partjáról beszélünk. Hosszú távon egyébként nem ezek az elszigetelt megoldások, hanem a városszintű rendszerek működtetése az észszerű. Szlovéniában létezik egy megújuló energiával, fazúzalékból előállított brikettekkel táplált erőmű, amely egyszerre készít hő- és hűtési energiát a közeli város számára. Van tehát egy város, vannak a fogyasztói és van egy energiaforrás. A Főtáv is ilyen, és ha fokozatosan átáll zöldenergia-forrásra, akkor az egész főváros energiakibocsátása csökkenthető ezáltal. Én személy szerint abban hiszek, hogy ez a jövő iránya, nem pedig az, hogy mindenki a saját telkén állítja elő az energiát, és próbál a kibocsátáson javítani, felteszi a napelemet,
és szétlocsolja a szennyvizet. Ez szembemegy a méretgazdaságosság elvével.
Ez persze egy hitvita, a zöldek között még nem dőlt el, melyik az ideális megoldás.
A múzeumok esetében egyébként a hűtés jelent nagyobb problémát, mert a látogatók maguk is „fűtőtestek”, és a Nap is besüt az előcsarnokba, a múzeumpedagógiai terekbe, az irodákba. Tehát nincs kiugró fűtési igényük. A raktárakban pedig kicsi a légcsere, mert nem keletkezik szén-dioxid, amiért külső, friss levegőt kellene befújni. A Városliget múzeumai esetében az egész energiagazdálkodás terén a hűtés a szűk keresztmetszet. A fűtést a Főtávval való együttműködéssel megoldottuk, ezen kívül geotermikus energiát használunk, olyan területekről, ahol nem volt fa. Szondákat fúrtunk le, egy zárt rendszert építettünk ki: egy cső lemegy száz méterre, és visszajön. Ebből van a Nagyrét alatt nagyjából hetven és a Rondó alatt ugyanennyi. Ez nulla hatással van a felette lévő fűre, mert száz méterre megy a föld alá, és egy hőszigetelt csőhálózaton keresztül érkezik az épületbe, ezt használjuk télen fűtésre, nyáron hűtésre. A Főtávra visszatérve: a zuglói és az angyalföldi körzete nem volt összekötve, külön erőművek látták el, így igény szerint nem tudták kiegyenlíteni egymást.

Vagyis ha az egyikben hiány jelentkezne, akkor a másik kipótolhatná.

¶ Így van. Pedig nem voltak egymástól messze, mert a Dózsa György úton a Váci útnál, illetve a Stefánia út és a Hungária körút sarkán voltak a csövek. A Főtávval való együttműködés részeként az Olof Palme sétány alatt elkészült egy vezeték, amely összeköti őket, azaz a liget révén elkészült egy városszintű fejlesztés.
Az épületeink nem bocsátanak ki energiát, a kibocsátás az erőműveknél jelentkezik. De az már egy másik típusú fejlesztés kérdése. A hűtés kérdése igazán izgalmas, hiszen nincs távhűtési rendszer Budapesten, ami szerintem előbb-utóbb megoldásra vár. Tehát kellett egy megoldás. Nemcsak a Széchenyi gyógyfürdő az adottsága a ligetnek, hanem a Műjégpálya is, amelynek elképesztő méretű hűtőberendezései vannak, ezekkel novembertől márciusig gyártják a jeget, akkor is, amikor tíz Celsius-fok van. Ha szemben állsz a Műjégpályával, jobbra látható egy füves domb, az alatt egy mini hűtő erőmű található, ami ammóniás
technológiát használva árammal működik, tehát alapvetően kibocsátás nélkül hideg energiát állít elő. Pont abban az időszakban, amikor az épületeknek nincs szükségük hűtésre. A Főtávval és a Műjégpályával finanszíroztunk egy fejlesztést, amivel egy meglévő „üzemet” igénybe tudunk venni, azaz összekötöttük a hűtőgépeket a Zene Házával és a Néprajzi Múzeummal. Majdnem olyan izgalmas, mintha a termálvizet ide tudtuk volna vezetni, de a lényeg, hogy egy meglévő rendszert alakítottunk a saját igényünkre.

Ismét visszatérve a pályázatra: külön kitér az esővíz, szürkevíz elvezetésének megoldására. Miért ilyen fontos, hogy mi legyen az esővízzel?

¶ Érdemes a kettőt szétválasztani. Az esővíz pont az, amire a neve hallatán te is gondolsz, a csapadékból keletkező víz. A szürkevíz pedig minden, ami nem a vécéből származó nehéz szennyvíz. Vagyis ami a csapból, zuhanyzóból folyik. Ezeknek a hasznosítása kiemelten fontos, sok minősítési rendszer nagyon komolyan veszi a vízgazdálkodási kérdéseket. A szürkevizet nehéz hasznosítani, mert önálló vezetékhálózatot kíván, nem összekeverhető az ivóvízzel. Lokálisan úgy szokták megoldani, hogy ami a lefolyón távozik, az bekerül a vécétartályba, vagyis felhasználhatóvá válik. Ez a rendszer a mi épületeinkben nincs kiépítve. Tartályokat és szivattyúkat építettünk ki, öntözővizet veszünk a szürkevízből, de ez minimális mennyiség. További hasznosításért százmilliókért kellett volna vezetékhálózatokat kiépíteni, ennek nem volt értelme. Azt tudni kell, hogy Magyarország olyan geolokációban található, úgy helyezkedik el, hogy nem okoz problémát vízhez jutni, szemben például a Perzsa-öböllel vagy Észak-Afrikával. Ott sokkal nagyobb beruházást is érdemes megtenni, hogy az a kevés víz, ami van, megtartható legyen. Ugyanakkor sokkal izgalmasabb a csapadékvíz kérdése. Mindenképpen érdemes felhasználni, ha már leesett. Van egy százhatvan köbméteres és lesz egy háromszáz köbméteres öntözővíz-tározónk, amely a Városliget öntözési igényeit szolgálja ki, ezt részben talajvízből, részben csapadékvízből töltjük folyamatosan. A csapadékvizet tehát begyűjtjük és hasznosítjuk nagy százalékban. Fontos a nagy mennyiségű eső kezelésének megoldása. Amikor elhelyezünk egy épületet egy korábban ugyan burkolt, de nem épülettel borított területre, mint a Néprajzi esetében, vagyis megváltozik a tetőfelületek aránya, akkor kiemelten kell kezelni a vízelvezetés problémáját. Azt vállaltuk a Városligettel, és a Fővárosi Csatornázási Művekkel is ebben egyeztünk meg, hogy nem növeljük az épületekkel a városligeti ingatlanról származó csapadékvíz-kibocsátást: a leesett esőt az ingatlanon belül kell tartani, hogy ne terheljük a városi hálózatot. A Néprajzi zöldtetejének nemcsak hőszigetelő képessége van, hanem az eső lefolyását is lelassítja. Amikor elkezd esni az eső, egy darabig ez a tőzeges keverésű földterület magában tartja. Ez máris sokat segít a csatornahálózatnak. Az FCSM nagy kihívásokkal néz szembe, mert évről évre egyre gyakoribbak azok a helyzetek, amikor hirtelen nagyon nagy mennyiségű eső esik, és a város csatornái nem erre vannak méretezve. A megoldás tehát az, hogy az adott területen kell megfogni a csapadékot, tározni vagy kezelni, hogy a csúcsot egy kicsit ellaposítsák, ezzel tehermentesítsék a hálózatot. Mi is erre törekedtünk a zöldtetővel és a záportározóval, a Néprajzi Múzeumnál mindkét „puffer” rendelkezésre áll. A Zene Házánál a tározó maga a Városligeti-tó, úgy oldottuk meg az elvezetést, hogy az öntözéshez megépített tározó telítődése esetén a további víz nem a csatornába, hanem a tóba kerül.

Külföldi példákon megnéztétek, hogyan oldották meg az újonnan épített múzeumok esetében a fenntarthatóság kérdését?

¶ Több tanulmányúton jártunk, Bécsben, Berlinben, Lens-ban, Madridban, Mar­seille-ben, több tanulmány és elemzés készült. Azt kell hogy mondjam, a múzeum is csak egy ház: esik rá az eső, van szigetelése, ablaka, fűtése és hűtése, keletkezik benne hulladék. A múzeumoknak nagyon bonyolult a gépészeti rendszerük, de a plázáknak is bonyolult. A kereskedelmi épületekre is tűpontos előírások vonatkoznak a fenntarthatósági minősítések szerint. Amikor elkezdtük a tervezést, a két minősítési rendszerhez, a brit BREEAM-hez és az amerikai LEED-hez igazítottuk, de a német DGNB-t is ide vehetem. Alapvetően a britből dolgoztunk, ezt minden tervező és kivitelező megkapta.

A minősítések alapján milyen kategóriába kerültek az épületek?

¶ A BREEAM úgy működik, hogy van egy tervalapú auditálás (design stage assessment), amikor csak tervek alapján történik a beruházás értékelése, és a post-construction assessment, ami a megvalósult állapot alapján vizsgálja, hogy megfelel-e bizonyos követelményeknek az épület. Öt minősítési fokozat létezik: a pass (ez nem éri meg nyilván), a good, a very good, az excellent és az outstanding. Ez utóbbiból csak egy maroknyi épület létezik a kontinensen, Nagy-Britanniában valamivel több. Az a kategória, amikor valaki nagyon sok pénzt költ a presztízsért, hogy elmondhassa, outstanding minősítésű az épülete. Az excellent is viszonylag ritka, de mi ezt céloztuk meg, különös tekintettel arra, hogy komoly komfortkövetelményeknek kell megfelelni a műtárgyak miatt, tehát eleve hátránnyal indultunk. A very good ma már alapkövetelmény, legalábbis annak kellene lennie. Összes épületünk tehát BREEAM excellent minősítéssel rendelkezik – kivétel az Országos Múzeum Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK), hiszen a kiviteli tervei már 2015-ben megszülettek, mielőtt ez az értékelési szempont felmerült. Az első két évünk azzal fog telni, hogy finomhangoljuk a rendszereket, ha mindent bekapcsolunk, elindul az automatika,
az adatokból látjuk majd, hol kell igazítani a rendszeren. Célunk, hogy optimalizáljuk a helyzetet, vagyis a megadott keretek között a leginkább gazdaságosan tudjon működni. Az OMRRK-nál már látjuk, hogyan lehet kicsit altatni a rendszert, amikor nincs munkavégzés, így egy hétvégén akár egymillió forintot is lehet spórolni egy másfajta beállításon. De hangsúlyozom, ez nem jelenthet semmilyen kockázatot a műtárgyállományra, a komfortkövetelmények biztosítása a mindenkori prioritás, az energiahatékonyság csak ez után következik.

¶ A fenntarthatóság arról is szól, hogy az épület akkor is legyen hozzáférhető, ha az intézmény nincs nyitva. Legyen átjárható. Ezért oldottuk meg, hogy az összes épületünk földszintje szabadon bejárható, szemben a korábbi múzeumépületekkel, ahol egy előcsarnokból csak akkor mehetünk tovább, ha jegyet vásároltunk. A Néprajzi Múzeum épülete az elejétől a végéig bejárható belépőjegy nélkül, a tetőívet követve a –1. szintre leérve, a múzeum előcsarnokán átsétálva.

Ezt a távot már hallottam városi sétaként is emlegetve.

¶ Ez a liget egyik végétől a másikig oda-vissza majdnem két kilométer. Megbeszéltük a tervezőkkel, hogy minden épületnek legyen hozzáférhető területe a nyitvatartási időn kívül is. A Zene Háza esetében a földszint szintén bejárható,
és nagyon sok külső területe van az intézménynek, ami regisztráció és jegyvásárlás nélkül elérhető. Erre személy szerint is nagyon büszke vagyok.
Készítettünk „inclusive design” stratégiát a fenntarthatósági stratégia mellé, ami nemcsak a kerekesszékesek, hanem az autisták, a babakocsit használók, a látássérültek, hallássérültek, az idősek igényeit szedte össze, és ezt ugyanígy megfogalmaztuk a tervezők számára, és mindennek a nagy részét sikerült is megvalósítani. Ennek a minősítésével szintén egy harmadik felet, egy magyar start-upot, az Acces4you-t bíztuk meg. A lényeg az akadálymentes hozzáférés és az inkluzivitás, hogy megvalósuljon a tervezés során megfogalmazott alapgondolat: a múzeum legyen mindenkié.

Jelinek Balázs 2010-ben szerzett építész diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen, a Liechtenstein Egyetem mesterképzésén fenntartható tervezés szakirányon végzett 2011-ben. Ezt követően projektmenedzser, fenntarthatósági tanácsadó az Óbuda Újlak Zrt-nél. 2014-től a Városliget Zrt. munkavállalója, a nemzetközi építészeti pályázatok projektvezetője, majd az új épületek tervezéséért és a tervezéskoordinációért felelős projektigazgatója, jelenleg a Városliget Zrt. működési vezérigazgató-helyettese.