NINCS KÉT EGYFORMA VÁR

BESZÉLGETÉS FELD ISTVÁN RÉGÉSZ-TÖRTÉNÉSSZEL

MúzeumCafé 84.

Feld István a magyar várkutatás nemzetközileg is elismert szakembere, számos vár és kastély – például Füzér, Salgó, Ozora, Sárospatak, Pácin, Kéked – kutatója.
Tudományos szemléletét röviden úgy összegzi: ahhoz ragaszkodik, amit egyértelműen lát, ebben kiemeli a tudós felelősségét és kutatási tárgya etikai megközelítését. Fő kutatási területe a középkori és a kora újkori Magyarország vár-, erődítés- és kastélyépítészete, városi lakóházai, anyagi kultúrája. Ez a beszélgetés csak egy nagyon szűk keresztmetszetét tudja adni mindannak, amely a magyarországi várkutatás témájához tartozik.

Szilágyi Lenke felvétele

Szilágyi Lenke felvétele

Tudományos munkái, publikációi alapján azt gondolom: régészként, történészként mintha a várkutatás konzerválódott negatív megítélésén akart volna változtatni, egészen pontosan leszedni róla a romantikus bélyeget. Kutatásaiban azt igyekezett alátámasztani és elfogadtatni, hogy a várak alapvetően a középkori élet színterei voltak, az épített környezet részei, és milliónyi információt adnak a korról.

¶ Örülök, hogy ezt olvasta ki a tevékenységemből. Bár tudatosan soha nem akartam változtatni ezen a romantikus megítélésen, kétségtelen, hogy szerintem a várkutatás tárgya alapvető a középkori élet megfelelő értékelése szempontjából, hiszen a várak az ekkor élt emberek jelentős részének az életét meghatározták.
Az erődített építmények vizsgálata legalább olyan fontos egy adott korszak egészének megítélésében, mint akár a városok vagy a falusi telepek kutatása. Ugyanakkor a várak kutatásáról kialakult képet az is befolyásolta, hogy már a 19. századtól sok lelkes laikus is foglalkozott az erősségekkel. Ma is vannak ilyenek. Két kiváló amatőr várkutató például rengeteg anyagot gyűjtött össze az egykori Magyar Királyság azon erősségeiről, amelyek a jelenlegi határainkon kívül esnek. Három hatalmas kötet összeállításával hihetetlen munkát végeztek, adatok, alaprajzok, ábrázolások, fényképek tömegét tették közzé. De a laikusok, sőt a szakemberek közül sokan nem elégszenek meg mindazzal, amit ténylegesen
tudunk a várakról, és ilyenkor gyakran – általános módszerként – párhuzamokra, analógiákra építenek. Kétségtelen, hogy a román kori vagy a gótikus templomépítészet sokszor szinte sablonokból építkezik, nagy valószínűséggel egyetlen alaprajzra – jó, némi túlzással – ráilleszthető, hogy milyen felépítménye volt vagy lehetett a templomnak. Ha a budai várban a Dísz térről megyünk a várpalota felé, az egykori középkori Szent Zsigmond-templom alapfalait láthatjuk – nekem volt módom feltárni –, előtte egy szép márványtáblán az épület tömegvázlata is megtekinthető. Egyáltalán nem biztos, hogy úgy nézett ki, ám nem lehet sokat tévedni, mivel számos ilyen templomot ismerünk Európában, sőt Magyarországon is. A várak viszont egyediek. Nincs két egyforma vár.

Analógiákat sem tudna felsorakoztatni?

¶ Az álló épületek kapcsán, főként a részleteket tekintve – lehetne. De egy jelentősen elpusztult erősség esetében sokszor már igencsak nehéz meggyőző párhuzamokat találni.

A laikus, lelkes várkutatók a várat kezdetben csak a harcászat, a katonaság színtereként vizsgálták?

¶ Igen, sőt ez az egyoldalú szemlélet kezdetben a szakemberekre is jellemző volt. De alapvetően a romantikus hozzáállás sajátossága, hogy csak állandó, látványos harci helyszínként tekintettek a várra, azaz annak katonai szerepét hangsúlyozták túl.

Gerő László építész, aki a magyar műemlékvédelem meghatározó egyénisége is volt, az 1955-ben megjelent Magyarországi várépítészet című kötetével alapította meg a modern, tudományos célkitűzésű várkutatást itthon, miközben könyvével egyben felhívta a figyelmet pusztuló várainkra, megmentésük fontosságára is. De ő is a várak hadászati funkcióját emelte ki.

¶ Nagyon jól ismertem Laci bácsit, mi így hívtuk őt, és bár nem tanított, talán a tanítványának mondhatom magam. Ő volt az első, aki próbált egy rendszert teremteni a magyarországi várépítészetben. Mérnökemberként – lényeges, kinek milyen a megközelítése – valóban katonai létesítményeknek tekintette úgy a középkor, mint a korai újkor erősségeit. A későbbi korok fogalmi rendszerét vetítve vissza a középkorba – Engel Pál kiváló középkorkutatót idézve – historizálva közelítette meg tárgyát. Azt elismerte, hogy a várak sok esetben a művelődés központjai is voltak, és lakóhelyként is szolgáltak, ám a lakóterekkel, a várkápolnákkal nem foglalkozott, csak tornyokkal, lőrésekkel, alaprajzi formákkal. Nála a várépítészet változásait a támadás és a védelem kölcsönhatása határozta meg, és erre a tételére alapozta a várfejlődés főbb állomásait és a vártípusokat. Szerinte a kezdeteket a földvárak képviselték – ezt a kategóriát későbbi munkáiban a „torony nélküli védőövek” váltották fel –, majd a lakótornyok és a belső tornyos várak következtek. Végül a külső tornyos várak és a bástyás várak, azaz az erődök zárták az általa felállított fejlődési sort. A vártipológiáját ugyan nemzetközi színtéren nem sikerült elfogadtatnia, a hazai hatása azonban jelentős volt, sokan még ma is ezt használják, noha az azóta elvégzett kutatások számos, most aligha részletezhető vonatkozásban nem igazolták az elméletét.
Ennek ellenére az 1955-ös várkönyve itthon meghatározó módon hozzájárult az erősségek iránti érdeklődés kibontakozásához, pusztuló váraink védelméhez és ahhoz, hogy már nemcsak romantikus hóbortnak, hanem tudományos tevékenységnek is kezdték tekinteni a várakkal való foglalkozást.

Mi hozta a tényleges változást a várkutatásban?

¶ Az 1960-as évektől egyre több kiterjedt régészeti kutatásra került sor, és ezt követően – ahogyan az európai várkutatásban is – a történészek nálunk is elkezdtek várakkal foglalkozni. Fügedi Erik volt az első, aki a várról mint történeti jelenségről publikált. 1975-ben jelent meg az első nagy tanulmánya a várakról egy olyan kötetben, amelyet egyébként Gerő Laci bácsi szerkesztett. Fügedi Erik munkái megteremtették a kérdéskör új, modern szemléletű elemzésének alapjait. Nekem ez óriási segítség volt az induláskor, én 1976-ban végeztem az egyetemen. Azzal a tudással vághattam bele a kutatásaimba, hogy a középkori vár természetesen egy védhető objektum, de a legfontosabb szerepe, hogy hatalmi bázis, egyúttal a hatalomnak gyakran a tájat is meghatározó látványos szimbóluma, reprezentációja, emellett sokszor lakóhely és/vagy igazgatási központ. A hatalom tényleges gyakorlására kifelé és befelé is alkalmas, tehát egyrészt
az ország és a birtokosa védelmére – akár az uralkodóval szemben is –, másrészt a közvetlen környéke, így a hozzá tartozó birtok ellenőrzésére.

Saját kutatói szemlélete kapcsán fogalmazta meg: ahhoz ragaszkodik,
amit egyértelműen lát, amit biztosan meg tud állapítani.

A részlegesen kiépített füzéri vár délkeletről az alsóvárral Forrás: Pazirik.hu

A részlegesen kiépített füzéri vár délkeletről az alsóvárral
Forrás: Pazirik.hu

A füzéri vár délnyugatról Forrás: Pazirik.hu

A füzéri vár délnyugatról
Forrás: Pazirik.hu

 

¶ Annyit merek állítani, amit bizonyítani tudok. Ez nem mindig egy látványos dolog. A várakkal való foglalkozás során a kutató egy bizonyos szempontból az egykori Magyarország fejlettségi szintjét, korabeli helyét is vizsgálja. Engem mindig érdekelt, hogy vajon a magyar középkori állam, a Magyar Királyság várépítésben mennyire követte Európa nyugati részeit – „klasszikus” középkori várak tőlünk keletre vagy a Balkán déli részén nincsenek –, és mennyiben tért el tőlük. Itt most csak néhány példát szeretnék említeni. A párhuzamokról már esett szó. Voit Pál művészettörténészhez kötik azt az állítólagos mondást, miszerint aminek nincs analógiája, az nem is létezik. Én viszont sok olyan magyarországi várat kutattam, amelynek nem ismert közeli párhuzama. Nagy Lajos szabályos alaprajzú várkastélyairól – a zólyomi, a diósgyőri a legismertebbek – még ma is tartja magát az a közhely, hogy a mintát az uralkodó biztosan Dél-Itáliából hozta. Ha azonban a ránk maradt eredeti részleteket tanulmányozzuk, mindez aligha igazolható. A nálunk szerencsésebb sorsú Csehország jobban megmaradt korabeli várépületei sem vethetők össze ezekkel az egykori, vadászkastélyként is szolgáló királyi mellékrezidenciákkal, amelyek így az Anjouk királysága szilárd hatalmát reprezentáló jellegzetes magyarországi alkotásoknak tekinthetők. Ugyanakkor az nem állítható, hogy Mátyás idejében nálunk nagy számban álltak már reneszánsz várak és kastélyok. Higgye el, Visegrád területén az én házamban van a legtöbb reneszánsz tagozatú ajtókeretezés, mert a művészettörténetet is végzett építész barátom így tervezte meg az épületet. A visegrádi palotában nincsenek reneszánsz nyíláskeretek, csak a díszudvar fantasztikus kútja és emeleti loggiája, a kápolna berendezéséhez tartozó elemek készültek az új, itáliai stílusban, miközben az épület egésze késő gótikus. Voit Pál említett bon mot-ja alapján a visegrádi palota sem létezik, mert nincs analógiája, nincs másik ilyen típusú épület Európában. Az egész struktúrája egyébként Nagy Lajos és Zsigmond korában alakult ki, Mátyás csak átalakította. S ha már erről beszélünk, sokak számára bizonyára az is meglepő lehet, hogy a budai várpalotából egyetlenegy olyan falazat sem maradt meg, amelyről biztosan azt tudjuk mondani, hogy Mátyás-kori. Legalábbis tudomásom szerint, hiszen a legújabb felújításokhoz kapcsolódó kutatási eredményeket még nem
ismerem.

Visegrád, Salamon-torony Schulek Frigyes helyreállítási terve, 1872

Visegrád, Salamon-torony Schulek Frigyes helyreállítási terve, 1872

Zsigmond-kori mind?

¶ Igen, illetve a 14. századból származik, és sok esetben még fiatalabb. A középkori budai várpalota ugyan rendkívüli mértékben elpusztult, de azért tudjuk, hogy több szakaszban épült ki. Zsigmond, a nagy rezidenciaépítő akkora épületegyüttest emeltetett, hogy Mátyásnak nem volt szüksége bővítésre, itt szintén csak átalakíttatta a meglévő palotákat, várfalakat. De a törmelékrétegekből előkerült reneszánsz faragványok alapján itt is képet alkothatunk az egykori épületek Mátyás-kori megjelenéséről. Zsigmondot a magyar történeti köztudat kevésbé szereti, számomra viszont a várépítészeti mecenatúráját tekintve is egy hatalmas egyéniség volt. De hát ez szubjektív megközelítés. Nem hiszem, hogy bármelyik kutató azt állítaná magáról, hogy ő teljesen objektív, ilyen nincs.
Ez vonatkozik a tudományos közleményekre is, hiszen azért tesszük közzé
a megfigyeléseinket, hogy a további kutatások során mások hasznosíthassák azokat, nem a saját álláspontunk vitathatatlan igazságáról akarunk bárkit is meggyőzni. Természetesen vannak viták a szakemberek között, ez rám is vonatkozik, olyan kollegákétól is eltér sokszor a véleményem, akikkel még közösen is publikáltunk. A viták azonban sokszor nem abból adódnak, kinek mi
a véleménye a múltról, hanem hogy mit kezdjünk ma a ránk maradt emlékekkel, jelen esetben a középkori várakkal, palotákkal.

Szögliget – Szádvár kulturális-turisztikai fejlesztését szolgáló helyreállítás; tervező: Kelemen Bálint (KÖZTI Zrt.) Forrás: Salisbury Régészeti Kft.

Szögliget – Szádvár kulturális-turisztikai fejlesztését szolgáló helyreállítás; tervező: Kelemen Bálint (KÖZTI Zrt.) Forrás: Salisbury Régészeti Kft.

Ami ma sokszor turisztikai, gazdasági kérdés, és nem a tudomány kérdése.

¶ Pedig lehetne az is. Ha valaki nekem azt mondja, hogy ugyan nem tudni, milyen volt az adott várépület, de a különféle lehetőségek közül neki van egy „legvalószínűbb változata”, azt nem tudom elfogadni. 1991-ben a Budapesti Történeti
Múzeum Budapest a középkorban címmel a Braunschweigisches Landesmu­seummal rendezett egy közös kiállítást, amely a magyarországi középkor anyagi kultúrájának egy jelentős szeletét mutatta be Németországban. Katalógusába a középkori budai várpalota legészakibb épületének homlokzatáról három rajzi rekonstrukció-változatot tettünk be, jelezvén: nem tudjuk, pontosan milyen volt, hiszen sem a teljes területe nincs feltárva a jelenlegi Mátyás-kút környékén, sem az előtte lévő szárazárok, amelybe az épület egy ostrom során belezuhant. Amíg ezt nem tárják föl – a jelenlegi tervekben tudomásom szerint nem szerepel –, ennyi az ismeretünk róla, ezzel kell megelégednünk. Egyébként minden régész elérkezik pályájának egy olyan szakaszához, amikor azt mondja, nem kell mindent most feltárni, a következő generációk sokkal jobban, alaposabban tudják mindezt elvégezni új technikai, értelmezési módszerekkel, lehetőségekkel. Az említett épületről tehát nyilván van egy elképzelésünk, de az a három rajz azt jelzi, és remélem, lesznek, akik így is értelmezik, hogy biztos megoldás ma még nincs. Egy másik konkrét esetben – nem a teljes épületről volt szó – egy kolléga mutatott nekem egy rekonstrukciós részletrajzot. Kérdeztem tőle, lennének-e más lehetséges változatok is. Azt felelte: „igen, csak mi meg akarjuk építeni”. Itt van a probléma, és a vitáim is nemritkán ebből fakadnak: a kutató hozzáállásából az elpusztult – jelen esetben történeti, építészeti – örökségünkhöz. Ha tudja, hogy amit feltételezett és megrajzolt egy épületről, az nem feltétlenül igaz, mert lehetnének más megoldások is, és ezt nem vallja be, az etikai szempontból aligha védhető. Gyakran mondtam a kollégáimnak: minek újjáépíteni egy várat, ma már a 3D és más digitális technikával bemutatható egy teremben, milyen lehetett az erősség, bár az nem, hogy milyen volt, mert
az sokszor egyáltalán nem ismert, sőt igen sok esetben azt tudom mondani, hogy biztosan nem úgy nézett ki.

A solymári vár mélypincéjének alsó rétegei Fotó: Feld István

A solymári vár mélypincéjének alsó rétegei
Fotó: Feld István

A solymári vár mélypincéjének feltárása Fotó: Feld István

A solymári vár mélypincéjének feltárása
Fotó: Feld István

Vegyünk egy példát: a füzéri vár kutatása is részben az ön nevéhez kötődik. Újjáépítették. Olyanná, amilyen volt vagy lehetett?

¶ A füzéri vár klasszikus esete annak, hogy nagyrészt már újjá-, pontosabban kiépítették, csak egykor nem ilyen volt. Felhúztak rá egy második emeletet, valószínűleg azért, mert a projektkiírás alapján el kellett helyezni valahova egy kiállítóteret. De eredetileg nem volt második emelete. A számos más hiányosságára itt most aligha térhetünk ki.

Ilyenkor mit tud ön tenni?

¶ Leírom a véleményemet. Nem akarok a korszellem ellen harciasan berzenkedni.

Ezt hogy érti?

¶ A várak mindig egy adott korszakot tükröznek vissza. Azt is, amikor épültek, azt is, amikor elhagyták őket. És azt is, amikor kiépítették a romjaikat. Az utóbbi századok során gyakran elveszítették a funkcióikat, majd a romantika romkultusza után a 19. században kialakuló és a napjainkig folyamatosan változó műemlékvédelem kedvelt tárgyai lettek. Ezeknek az egymást váltó korszakoknak a jellegzetes lenyomatát őrzi a török korban felrobbant visegrádi Salamon-torony, amelyet először Ferenc József vadászkastélyának kívántak kiépíteni. Egyvalamit felejtettek el: megkérdezni, kell-e neki, s így félbemaradt az építkezés. De amit ott Schulek Frigyes historizáló stílusban elkezdett az 1870-es években, annak alig volt tudományos megalapozottsága. A torony száz évvel később, az 1960-as években a korabeli modern építészet szellemében, a régi és az új éles elkülönítésének szándékával egy betonkiegészítést kapott, amely azonnal megosztotta az embereket, és sokan ma sem tudnak megbékélni vele. A kétségkívül különösen tehetséges építész, Sedlmayr János ugyancsak kiépítette az Árpád-kori eredetű lakótornyot, de ennek egyik fontos célja a megfelelő kiállítóterek kialakítása volt – a Visegrád történetét bemutató kiállítások java része ma is a toronyban látható. Én azt jónak tartom, hogy a Salamon-tornyot vagy akár a füzéri várat hasznosítják, hiszen csak így lehet hosszú távon biztosítani a fennmaradásukat. Nem azt mondom tehát, hogy ezekhez a várakhoz nem szabad hozzányúlni, de nem mindegy, hogyan. A vajdahunyadi vár a 19. században leégett, óriási mozgalom indult a megmentésére, de kicsit túlépítették, többek között egy olyan épületszárnyat is emeltek benne, amely soha nem
is létezett.

A cseszneki vár Forrás: Várlexikon

A cseszneki vár
Forrás: Várlexikon

De ez meghamisítás.

¶ Akkor nem volt hamisítás. Ma minősülne hamisításnak egy ilyen építkezés. Mert milyen célból építették újjá a vajdahunyadi várat? Nem turisztikai célból, a mai értelemben fel sem merül ez. Ma az újjáépítéseknek – ahogyan ön már mondta – egyértelműen idegenforgalmi, gazdasági céljuk van. Nagy kérdés: ezek valóban megtérülnek-e? A várat valamikor a várbirtok tartotta fönn, ez a megoldás már nyilván nem működik. Füzér esetében rengeteg írott forrás maradt fenn, mind arról tanúskodik, hogy a 17. században már nem használták, szinte elhagyott erősség volt. Most deklaráltan „élő várrá” alakították, attrakció lett, de legalább szép, ha már nem igaz. Bár eddig csak a fele épült meg, a legborzasztóbb az lenne, ha megállna a beruházás, s félbemaradna, mint egykor a Salamon-torony. Mivel a teljes kiépítését tervezik, vélhetően egy módon tartható majd csak fenn gazdaságosan, ha újabb és újabb projektekkel növelik az attraktivitását. Egyébként a 19. századi historizáló várkiépítések mögött – amelyek egész Európában zajlottak – a nemzeti öntudat kibontakozása állt, a dicső nemzeti múlt szimbólumaiként jelentek meg ezek az emlékek. Magyarországon jelenleg szintén egy határozott historizmus jelentkezik a műemlékvédelemben – már amennyire ezt az utóbbi kifejezést indokolt még egyáltalában használni. Úgy tűnik, az ilyen jellegű projektek megvalósításához lehet a legkönnyebben pénzt szerezni. De hangsúlyoznom kell, hogy a korábbiaktól eltérően teljesen más megítélés alá esnek ezek a mai „rekonstrukciók”, hiszen – mint már említettem – az ismereteink gyarapodásával már tudjuk, hogy a legtöbbször nem állapítható meg biztosan, milyen volt egykor az adott objektum. Északkelet-Magyarország, ahol különösen sok várrom található, valóban fontos turisztikai célpont lett mára,
s minden szempontból fejlesztést igényel. De hogy itt vagy másutt inkább pszeu­dovárakat építsünk, vagy azt mutassuk be, ami az eredeti – hát erről megoszlanak a vélemények. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni a nyírbátori reneszánsz kastély esetét is, amelynek új emelete teljesen szabályos homlokzattal épült meg. De milyen más lehetőség állt volna a tervező előtt? Egy „rekonstrukciós” kiépítést nem lehet szabálytalanul, esetlegesen megvalósítani, csak szabályosan, egy logikus koncepció, rendszer szerint. Ha azonban elmegyünk a nyírbátori kastélytól húsz kilométerre álló hasonló, de szerencsés módon jobban megmaradt vajai várkastélyhoz, ott már egy szabálytalan, a belső térelrendezést tükröző homlokzattal találkozunk. Ozorán, Visegrádon sincs meg a szabályosság. Nyírbátorban tehát szabályossá tették, mintegy kiigazították a múltat. Ez mindenképp tudományos etikai kérdéseket vet fel. Láthatóan nagy a tudós, a kutató felelőssége.

Tényleg rajta múlik?

¶ Nem, de akkor is fontos a szerepe. Jó, ha a régész, a művészettörténész és az építész együttműködik, közösen törekednek az emlék megőrzésére, értelmezésére, és nem tévesztik meg a látogatókat. Rengeteg eszközünk van annak a bemutatására – a már említett 3D-s rekonstrukciók mellett értelmező kiadványok papíron és digitálisan is –, amit biztosan tudunk vagy feltételezünk a várakról. Sajnos a legtöbb esetben még az egyszerű információs táblákat is hiába keressük, amelyek segítenék a látogatót az eligazodásban. Érdemes itt szót ejteni arról is, hogy a már említett Sedlmayr János egyik utolsó cikkében azt javasolta, hogy a műemlékek helyreállítása is legyen védett. Én ezt nem látom indokoltnak, megítélésem szerint nem a modern építész műve lényeges például a visegrádi Salamon-toronynál, hanem annak az ismeretlen 13. századi mesternek a munkája, aki eredetileg építette.

A siklósi vár rekonstruált gótikus zárterkélyének belseje

A siklósi vár rekonstruált gótikus zárterkélyének belseje

Van jó újjáépítés, kiépítés?

¶ Létezhet. Az ICOMOS – a nemzetközi műemlékvédelmi szervezet – Magyar Nemzeti Bizottsága idén a szögligeti Szádvár részleges rekonstrukcióját díjazta.
Itt minimális, visszafogott újjáépítésre került sor. Ez egy különleges vár, kissé eldugva ugyancsak északkeleten. Európában számos példa van arra, hogy a magas csúcsokra emelt erősségek esetében egykor egy felvonórendszert építettek ki a termények, építőanyagok feljuttatására. Egy ilyennek Szádvárban is megmaradtak jelentős falai. De most itt „csak” egy falépcsőt készítettek a vár egy új megközelítésére, azaz még a felvonó egy lehetséges visszaépítéséről is lemondtak, bár az nagy attrakció lett volna. Bizonyára itt felmerült a fenntarthatóság már említett szempontja, ami egyébként kezdettől fontos volt a várak életében – utaltam már az egykori várbirtokok szerepére. Egy konkrét példa: amikor Zsigmond király a Lackfiak hűtlensége után megszerezte Solymár erősségét, az uradalmához hozzácsatolt egy falut, bizonyára panaszkodhatott a várnagy, hogy nem tudják miből fenntartani a várat.

Azt lehet tudni, mikor emelték nálunk az első várakat?

¶ Már az őskorban is épültek erősségek a Kárpát-medencében, s közismertek a római erődítések is. A középkorban, az államalapítás időszakától elsősorban a királyi vármegyék központjában emelkedtek főként fa-föld szerkezetű sáncokkal övezett ispánsági várak, és hamarosan megjelentek az első uralkodói, majd püspöki kővárak is. De most szorítkozzunk csak a magánvárak építésének kezdeteire. Ma úgy tűnik, többségük nem hozható közvetlen kapcsolatba sem II. András nagy birtokadományozásaival, sem a tatárjárással. A legnagyobb részük talán csak az 1270–1280-as évektől kezdett épülni, amikor a feudális anarchia, kiskirályság, az oligarchák uralma, tartományuraság – sokféle kifejezést használt és használ erre a történettudomány – kibontakozott. Sok nemes akkor kényszerült a várépítésre, vagy akkor nyílott rá lehetősége. És ez lecsengett 1320 körül, amikor Károly Róbert megszilárdította a hatalmát. Abban az időben tömegesen hagyták el a magánvárakat, úgy vélték, nem kell védekezniük, az országban nyugalom van, egyébként is magasak a fenntartási költségek. Engel Pál azt is feltételezte, hogy a várépítés jogszerűségét tekintve egy bizonyos felülvizsgálatra is sor került.
De az tény, hogy az országegyesítő harcai során Károly Róbert rengeteg várat elfoglalt, vagy rákényszerítette a várbirtokost, hogy adja át neki. Sok várról az az első ismert forrás, hogy a király visszafoglalta vagy alatta táborozott. Előfordult az a helyzet is, amikor az uralkodó büntetésből leromboltatta a várat, főképp azért, mert engedély nélkül épült. Persze ez utóbbi vonatkozásában már akkor is számítottak a jó kapcsolatok. Erre most egy késő középkori példát említenék. Kisnána és Várpalota építéstörténete szempontjából nagyon fontos az 1445-ös országgyűlés egyik határozata, amely rögzíti, hogy azokat a várakat, amelyeket
Albert király uralkodása óta engedély nélkül építettek, le kell bontani, majd felsorolja a kivételeket, köztük az említett két várat. De sok esetben semmilyen írott forrás nem maradt fenn az 1300-as években felhagyott várakról. A király természetesen nem lakott ezekben az újonnan megszerzett várakban. Jelentős részüket előkelőinek adományozta, tisztségül, akik az uralkodó nevében vár és a várbirtok fölött rendelkeztek, de csak addig, amíg a király vissza nem vette tőlük,
s másik hívére nem bízta. Az Anjouk így biztosították a hatalmukat az ország fölött: egy hatalmi struktúra hatalmi bázisokkal működik. Mindebből következett, hogy az 1320-as évektől kevés új vár épült, és ezek többsége királyi erősség. A magánvárak építésének egyfajta apályáról beszélhetünk egészen a 14. század végéig. Miután Zsigmond trónra lépett, már egy új korszak kezdődött a várépítészetben.

A siklósi vár udvara Forrás: www.siklosivar.hu

A siklósi vár udvara Forrás: www.siklosivar.hu

Nagyjából mennyi vár épülhetett Magyarországon? Vagy nagyon laikus a kérdés?

¶ Az 1970-es években indult topográfiai vizsgálatok során tucatjával kerültek meghatározásra olyan, általában kisebb középkori várak, melyekről addig nem voltak ismereteink. Kiderült, hogy 1300 körül sokkal több erősség létezett az országban, mint amennyit az írott források alapján sejteni lehetett. Magyarország mai északkeleti megyéiben a korábban ismert váraknak vélhetően lényegesen több mint a duplája állt. Ha ezek a topográfiai munkák egyszer befejeződnek, talán választ kaphatnánk a kérdésére is. De őszintén szólva, én sokszor nem tudok mit kezdeni ezekkel a számokkal, mivel általában nem egy időben használt erősségekről tanúskodnak. Számomra például az sokkal érdekesebb, hol nincsenek várak, például az Alföldön vagy az ország közepén. Buda–Visegrád környékén igen kevés erősség volt magánkézben, hiszen az erős uralkodó vigyázott arra, hogy rezidenciái körül ne legyenek olyan esetleges hatalmi bázisok, amelyek gondot okoznának neki, netán meg kellene őket ostromolni, ha birtoko­saik szembefordulnának vele.

A siklósi vár Forrás: www.siklosivar.hu

A siklósi vár Forrás: www.siklosivar.hu

Kicsit térjünk vissza oda: a várak hatalmi szimbólumként is épültek, de ha a funkcióik elvesztek, otthagyták ezeket az erősségeket. Minden esetben lehet tudni, kik lakták
a várakat?

¶ Nem. Kezdjük azzal, amire részben már utaltam: a magánvárak építése és fenntartása rengeteg pénzbe került, aki ezt finanszírozni tudta, az kiemelkedett a nemesi társadalom tagjai közül, s ezt jelezte is látványosan magával a várával. Aki ment az országúton Hatvanból Fülekre, messziről látta a salgói várat a hegycsúcson. Mint arról már beszéltem, az Árpád-kor utolsó időszakában és talán a 14. század elején nagy számban épültek várak, amelyeket – ez az én véleményem – nem laktak állandóan a várbirtokosok, de szükség esetén megfelelő és rangjukhoz méltó lakóhelyként szolgálhattak számukra. És hogy miért nem laktak állandóan, mondjuk, a salgói várban, annak a Kárpát-medence klimatikus viszonyai miatt gyakorlati okai is voltak. Én jó pár hetet töltöttem a salgói vár ásatásán, módom volt megtapasztalni, milyen lehetett egy hegyi várban esőben, szélben, nyári melegben hosszabb ideig tartózkodni, s akkor még nem is szóltunk a téli hónapokról!

A helyreállított ozorai várkastély Fotó: Feld István

A helyreállított ozorai várkastély
Fotó: Feld István

De a várnagynak elvileg a várban kellett tartózkodnia.

¶ És a katonáknak is. A várnagy szintén nemes volt, egy, a várúrnál szegényebb rétegből, és karrierjében fontos állomás volt ez a pozíció. A várakban talált leletek alapján azért is nehéz eldönteni, valójában kik laktak ott, mert a várnagy
és a várbirtokos anyagi kultúrája, így az általuk használt tárgyak között nem volt nagy különbség. A másik probléma, hogy melyik várból milyen leletek kerülnek elő, és azok alapján mire következtethetünk egykori lakóiról. Salgó vára sokáig állt, a tizenöt éves háborúig török kézen volt, 1593-ban a keresztény sereg szétlőtte a lakható központi tornyát, amely lényegében rádőlt a meredek hegyoldalra. A vár korai időszakáról kevés lelet maradt fenn, legfeljebb az építési rétegekből, lévén, hogy a napi hulladékot a hegyoldalba dobálták. Ami rossz, de egyúttal jó is. Kérdezték már tőlem a várfeltárások kapcsán, milyen feladat marad a következő kutatógenerációk számára. Az utókor a hegyoldalakat és az egykori „vizes” védőműveket, a betömődött vizesárkokat, folyóágakat, mocsarakat fogja kutatni, válaszoltam. Biztosan lesznek olyan módszerek, amelyekkel átvilágítják a rétegeket, és célzottan kutathatnak. A salgói vár esetében már most is tudjuk, hogy a hegyoldalból komplett kályhák is előkerülhetnek még. Vagy egy másik példa: a gyulai várban számos kutatás folyt, de a 15. századból szinte egy darab cserepet, edényt nem találtunk. Hova kerülhettek? Bizonyára kidobták azokat a Fehér-Körös egykor a várat övező mocsarába. Feltárásukra még nem volt mód, és ez jellemző az összes hasonló síkvidéki várra.

Salgó várának romjai a kilátónak kiépített központi tornyával Fotó: Shah Timor

Salgó várának romjai a kilátónak kiépített központi tornyával
Fotó: Shah Timor

Vagyis a vár tárgyi anyaga sok helyen a várfalon kívül van?

¶ Pontosan. Főleg akkor marad lelet a vár belső területén, ha feltöltésekkel járó építkezésekre kerül sor. A budai várpalotából erre rendkívül sok példát ismerünk, főleg a Mátyás-korban és később vastag rétegek keletkeztek, a várkápolna szentélye mellett többméteres rétegsort lehetett elemezni, Holl Imre, a legnagyobb magyar középkoros régész külön tanulmányt is publikált erről. Másrészt számos gödör vagy akna szolgált a leletek gyűjtőhelyeként. Az ozorai várban két hatalmas, két méter belmagasságú árnyékszékaknát tártunk föl, némi túlzással tele voltak edényekkel, kályhacsempékkel. Végül különösen fontosak a pusztulási, omlási rétegek, amelyek elsősorban a vár életének legutolsó szakaszáról tanúskodnak. A solymári várban valószínűleg a Garaiak birtoklásának időszakában, a 15. század közepén bővíteni kezdték a viszonylag kicsi lakóépületet, aminek során valamiért többszintes pincét akartak építeni mellé. Ennek egyik fala beomlott, és az építkezés félbeszakadt. Ebben a pincében öt méter vastag betöltést tártunk föl rengeteg késő középkori fém-, cserép- és üveglelettel. Egyébként itt a rétegsor alatt nagyméretű, kőből faragott kapuelemeket találtunk, s bár még nem értünk el a padlószintig, befejeztük az ásatást, dokumentáltuk a megfigyeléseinket, azóta erről egy kutatási jelentést is közzétettem. Majd egyszer folytatja valaki a feltárást, és bizonyára választ ad a ma még nyitott kérdésekre.

A hollókői vár Forrás: www.varleso.hu

A hollókői vár
Forrás: www.varleso.hu

Miért hagyta abba az ásatást?

¶ A vár feltárását, romjai bemutatását Solymár nagyközség kezdeményezte és támogatta, magát a kutatást az ELTE tanásatásaként végeztük a középkoros régészhallgatókkal. Úgy érzékeltem, csökken a helyi lelkesedés, a pince alsó részét leszámítva a vár legnagyobb részét pedig már feltártuk. Természetesen lehetne ott még egy kutatási programot indítani, ez egy fontos jövőbeli feladat lehet egy fiatal kutató számára. Ami a várakból ismert leleteket illeti, érdemes még a diósgyőri várra is utalni, ahol egy építkezés során keletkezett feltöltésből kerültek elő a legkorábbi, Anjou-korabeli kályhacsempék, mégpedig olyan mennyiségben, hogy belőlük egy csaknem teljes kályhát is lehetett rekonst­ruálni. A díszes, mázas kályhacsempék a magyarországi késő középkor „iparművészetének” kiemelkedő emlékei, mind a Zsigmond-, mind a Mátyás- vagy a Jagelló-korból. Ilyen gazdag kályhacsempeanyag kevés szomszédos országból ismert. Döntő többségük várakból, palotákból származik, s ezekben nagy valószínűséggel lakott is a birtokosuk. De a várak leleteinek átfogó időrendi értékelése, társadalmi csoportok szerinti elkülönítése még a jövő feladata. A várásatások olyan óriási leletanyagot eredményeznek, amit egy ember ma már nem tud feldolgozni. Ehhez csapatot, munkacsoportot kell toborozni. Erre adódott lehetőségem a solymári, a salgói vagy az ozorai vár esetében, s már eddig is több egyetemi szakdolgozat készült, nagyszámú tanulmány jelent meg számos kollégám munkájának köszönhetően. Ezután következne a várak leleteinek összevetése a falvakból, városokból előkerült tárgyakkal, hogy meghatározhassuk, kik és mikor lakták ezeket az erősségeket. Mert addig csak sokkal ritkább történeti források igazolhatják azt, hogy egyáltalában a várban tartózkodott-e a tulajdonosa.

Például az ott kiállított oklevelek?

¶ Igen és más írott emlékek. Mert ha az oklevelet ott állítja ki a várbirtokos, akkor bizonyára a várban is jelen volt. A solymári várat a Lackfiak építették
a 14. század végén, ám sosem laktak ott, volt budai házuk, viszont Zsigmond 1404-ben oklevelet keltezett az erősségben. Vagy: 1426-ban a firenzei követ Ozorára látogatott, és leírta, hogy bár építtetője, Ozorai Pipó ugyan nem volt otthon, háborúzott a Délvidéken, felesége a várban tartózkodott. Ezek azonban kivételes adatok. A már említett hipotézisem szerint a 13. században és a 14. század elején, amíg az Anjou-konszolidáció le nem zajlott, általában csak kényszerhelyzetben tartózkodtak birtokosaik a várakban, a belháborúk idején – most itt csak Csák Máté és hívei működésére utalok – ide menekültek, netán innen intéztek támadást a más párton álló szomszéd ellen. Másfelől az értékeiket is ide menekítették. De a magyar nemesség döntő többsége ekkor és később is udvarházakban lakott, amelyekről sajnos keveset tudunk. A falvak központjában vagy a szélén álltak, később gyakran átépítették őket, a török korban jelentős részük elpusztult, s elfoglalta helyüket a terjeszkedő település. Természetesen
az elithez tartozó családoknak a királyi központokban is voltak házai.

Említette, hogy a vár a birtok egyik egysége volt, abból tartották fenn…

¶ Nagy valószínűséggel a várak korai időszakában még nem voltak az uradalmak, azaz a birtokegyüttesek központjai, falvaikat, jobbágyaikat az udvarházaikból irányították a földesurak.

Épp ez érdekelne: mikor lett a vár a birtok központja?

¶ Az Anjou-korban. Úgy a hegycsúcsokon, mint a sík vidéken épült várak ettől kezdve biztosan az uradalmak központjai lesznek. Innentől alapvetően két vártípusról beszélhetünk – főként a magánbirtokosok esetében, de a királyi és egyházi erősségek esetében is sok hasonlóságot figyelhetünk meg. Egyik a rezidencia, amelyben várbirtokos és családja is élt – erre mindjárt vissza fogok térni –, a másik pedig az „egyszerű” birtokközpont, itt a várnagy lakott a személyzettel, onnan irányította a környező uradalmat, oda gyűjtötte be jövedelmeit. Ezekben is voltak arra alkalmas terek a várúr számára, hogy ha éppen arra járt, meg tudjon szállni. Radu Lupescu, kiváló kolozsvári kolléga dolgozta ki a várnagyi reprezentáció elméletét, amelynek lényege, hogy a várnagy az ura nevében építkezik. Nem igazolható, hogy a várúr ott lakik, de a várnagy igen, és az úr engedélyével épít, ő rendelkezik a jövedelem fölött. Már szóltam róla, hogy míg az Árpád-korban fokozatosan növekszik a magánvárak aránya a királyiakhoz képest, ez a folyamat az ellenkezőjére fordul az Anjou-korban, az új várak többségét is – az említett Diósgyőr, Zólyom mellett Gesztest kell talán még kiemelni – az uralkodó emelteti, aki így az erősségek biztosította hatalom legfőbb birtokosa. Utaltam arra is, hogy ezt követően jelentős változás figyelhető meg. Nagy Lajos utódjának, Zsigmondnak ahhoz, hogy elnyerje az egyes főúri csoportok támogatását, hatalmas mennyiségű birtokot kell eladományoznia – várak tucatjaival együtt. Az ő idejében jelenik meg egy teljesen új jelenség az uradalmak egy részének központjában, a vidéki főúri rezidencia, vagyis a várak egy része esetében a lakófunkció kerül előtérbe.

¶ Részben kezdik újjáépíteni, kiépíteni azokat a régi hegyi várakat, amelyeket viszonylag jobban meg lehet közelíteni. A cseszneki várat a Garaiak teljesen elbontották, helyette a többé-kevésbé szabályos, most is álló vár épült. A siklósi várat szintén a Garaiak építették át. A leglátványosabbak azonban a sík vidéken – sokszor királyi példák nyomán – újonnan emelt, kifejezetten szabályos elrendezésű, díszes rezidenciák voltak, melyek közül Ozora mellett Gyula, Kanizsa vagy a valamivel későbbi Kisvárda említhető meg. Az egyes főúri családok kezében lévő erősségek száma – a Garaiak tizenöt várat is birtokoltak a 15. század közepén – bizonyos mértékben az ország hatalmi struktúrájának megoszlását is tükrözte. Jellemző ugyanakkor, hogy a középkor végéig a magánvárak birtokosai korszerű, ágyúk elhelyezésére alkalmas vagy azoknak ellenálló védőműveket keveset építettek. Egészen 1526-ig alig ismerünk ágyútornyokat, rondellákat – az olaszbástyák még később jelennek meg –, mintha nem is érzékelték volna azt a veszélyt, amely dél felől fenyegette az országot. Mátyás és a Jagellók idején elsősorban új palotaszárnyak épültek – 1500 körül már reneszánsz részletekkel –, és az ekkor emelt kaputoronyok, falszorosok, külső várak sokkal inkább a reprezentációt szolgálták, mint a tényleges védelmet. A 15. században jelenik meg egy új, egyszerűbb, azaz kevésbé erődített, de kényelmes lakóhelyként szolgáló vártípus is, amely már közelebb fekszik a településekhez és így könnyebben is megközelíthető. Az eddig tárgyalt erősségeket a „castrum” szóval jelölték a latin nyelvű oklevelek, míg ezekre már a „castellum” kifejezést alkalmazták, amely a magyar „kastély” szóval fordítható le.

A szandai vár romjai a 19. század végén, rajzillusztráció a Magyarország és a Nagyvilág című lapból Forrás: www.nogradgeopark.eu

A szandai vár romjai a 19. század végén, rajzillusztráció a Magyarország és a Nagyvilág című lapból Forrás: www.nogradgeopark.eu

Mit lehet a castellumokról tudni?

¶ Nagyfokú pusztulásuk miatt még keveset, de hangsúlyozni kell, hogy védelmi berendezéseik miatt teljesen másképp kell elképzelnünk ezeket, mint a barokk kor hasonlóan megnevezett épületeit. Sokszor alig tértek el az ekkor átépített, korábbi eredetű váraktól. Így felmerül a gondolat, hogy Mátyás korában az uralkodó vagy a kancelláriája úgy próbálta látszólag visszaszorítani a nagyurak hatalmát, hogy nem castrum, hanem csak castellum építésére adott nekik engedélyt… Kitérhetnénk még a király erősségeire, nem is beszélve a püspökök, a városok, a templomok vagy a kolostorok erődítéseire, arról azonban mindenképpen szólnom kell: a főurak körében a középkor végén szinte divattá, presztízskérdéssé vált a hegycsúcsokon emelt korábbi várak kiépítése. Köztük olyanokat is találunk, mint a közismert Vajdahunyad, amely azonban csak egyik oldalról jelenik meg romantikus sziklavárként. S természetesen nem hagyható ki Füzér, amely ebben az időben kap új várkápolnát. Az nem igazolható, hogy birtokosai lakták is volna, arra azonban alkalmas volt, hogy Perényi Péter koronaőrként a mohácsi csata után egy ideig itt őrizze a koronát.

Mikor veszítették el teljesen a funkcióikat a várak, és hagyták el végleg ezeket?

¶ Egyes várak már a török hódoltság alatt feleslegessé váltak, ilyen volt az ostromban szétlőtt Salgó. De például a csővári várat már korábban felhagyták a törökök, annyit tudunk róla, hogy 1554-ben még van őrsége, aztán megszűnnek róla az adatok. Szandavárral ugyanez a helyzet. Míg a hollókői várat a 17. században is használják, az 1700-as években már üresen áll, és lassan romba dől. A török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc időszaka az, amikor kiderül, hogy a középkori eredetű várak többségére már nincs szükség. Hadászati szempontból elavultak, lakásként kényelmetlenek voltak. Birtokosaik néha még egy ideig fenntartják őket, de ekkor már nem a várban laknak, hanem alatta, vagy a közelében egy udvarházban vagy kastélyban. A Habsburgok bűneként a köztudatban élő módszeres várrombolás – már csak a robbanóanyag magas költsége miatt is – csak kevés építményt érintett. Többségüket egyszerűen felhagyták,
a tetőket, hidakat elbontották, hogy ne váljanak rablók fészkeivé, a többit azután elvégezték a természet erői. Számos, főként jobban megközelíthető várépületet viszont – már mai értelemben vett – kastéllyá vagy gazdasági épületté alakítottak át. Az előbbire jó példa Siklós, de számos új kastélyépületnél is sokáig kedvelt volt a várszerű megjelenés. Gyula és Ozora sorsa az utóbbi volt, az átépítések ellenére mindkét esetben nagyrészt ránk maradtak a középkori épületek legfontosabb elemei. A felhagyott várak közül a síkvidéki erősségek pusztultak el jobban, de nem azért, mert szétlőtték őket, hanem mert álló falaikat elhordták építőanyagnak. A hegyi várak sokszor nem voltak annyira kitéve egy ilyen pusztulásnak. A dombói vár, ahol néhány éve kezdett egy fiatal kolléga ásatást, az 1700-as évek elején még részben lakható terek sorával rendelkezett. Épületeit azután lebontották, uradalmi magtárt építettek anyagukból, mára csak két magasabb fala maradt.

Várkutatóként mi a legnagyobb hiányérzete a magyarországi várkutatással kapcsolatban?

¶ Sok ilyen van. A pontos időrend kidolgozása még nagyon hiányzik. Az lenne tehát jó, ha további módszeres feltárásokkal a várakat jobban el tudnánk helyezni időben, és a topográfiai kutatások kiterjednének más régiókra is. Izgalmas lenne több olyan várat vizsgálni, ahol igazolható, hogy félbemaradt az építkezés, s így többek között a korabeli építéstechnikáról nyerhetünk adatokat. A Pécsely melletti Zádorvárról tudható, hogy Mária királynő egyik híve az 1380-as években – nem tudni, miért – a szomszéd területére építtette, aki ezt szóvá tette, pereskedés lett, és a vár nem épült tovább. Jelenleg itt egy alapítvány kezdeményezésére kutatási és helyreállítási munkák zajlanak, és remélem, hogy ezek eredményeit hamarosan közzéteszik. S bár pont a műemlékvédelem napjainkban egyre inkább relatív jellege miatt – némi túlzással – szinte mindegy, mi történik a várakkal, az mégis nagyon fontos, hogy amihez hozzányúlnak, azt előtte a szakemberek alaposan kutassák, vizsgálják meg, és részletesen dokumentálják a megfigyeléseket. Hiszen az utókor például a diósgyőri várról nem a mai kiépített formája alapján fog állást foglalni, hanem a ránk maradt eredeti részleteit veszi figyelembe. Ha a várak pusztán attrakciókkal felturbózott turisztikai célpontokká válnak, megszűnik a történeti forrásértékük, és a kutatók dolga, hogy ez ellen – a maguk területén – tegyenek meg mindent, ami lehetséges.

FELD ISTVÁN 1976-ban szerzett diplomát az ELTE BTK történelem–régészet szakán. 1987-ig az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa volt, számos vár és kastély (Füzér, Gyula, Ozora, Salgó, Solymár, illetve Golop, Monok, Pácin) feltárása és kutatási eredményeinek publikálása fűződik a nevéhez. 1987-től 1995-ig a Budapesti Történeti Múzeumban dolgozott, több éven át a Középkori Osztály vezetőjeként. 1996-ban szerezte meg régészeti kandidátusi címét. 1995-től 2004-ig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Művelődéstörténeti és Muzeológiai tanszékének oktatója, illetve vezetője. Ebben az időszakban vendégoktató a bécsi egyetemen és a kolozsvári műegyetemen. 2004-től az ELTE BTK Magyar Középkori és Kora Újkori Régészeti Tanszékének docense, 2006-tól tanszékvezetője. 2012-ben az ELTE-n habilitált doktori címet szerzett. Címzetes egyetemi tanár. Egyetemi oktatási tevékenységének fő területei a középkori és kora újkori régészet, épületrégészet. Számos magyar és külföldi szakmai szervezet tagja. A Castrum Bene Egyesület egyik alapítója, 1995-től elnöke.