Az ókort és a középkort összekötő átmeneti időszakban az eurázsiai kontinens, sőt Afrikai északi részének történetét is olyan migrációs folyamatok befolyásolták, amelyek sok tekintetben a mai napig meghatározó részét képezik az itt élő népek kultúrájának, kulturális reprezentációjának. Gótok, vandálok, germánok, hunok, avarok, vikingek, besenyők, magyarok mellett számos letelepült és vándorló népcsoport között alakultak ki olyan kölcsönhatások, amelyek Európa, valamint a földrész államainak, lakóinak összetett identitását hosszú távon is formálták. Hasonlóan erős hatást gyakorolnak egymásra a különböző korszakok témával foglalkozó kutatói, tudományos iskolái. Szenthe Gergellyel, a Magyar Nemzeti Múzeum régészével, muzeológusával, a korszak kutatójával, nemzetközi projektek résztvevőjével jóval több témát érintettünk, mint a jelenkori tudomány dilemmái.

Szilágyi Lenke felvétele

A „népvándorlás” fogalma köré Európa-szerte múzeumi gyűjtemények, tudományos publikációk, kutatóprojektek, régészeti ásatások szerveződnek. Mit is jelent pontosan
ez a kifejezés? Hogyan kapcsolódnak hozzá tudások, tudományos, múzeumi gyakorlatok a különböző országokban, régiókban?

¶ A „nagy népvándorlások kora” az európai (beleértve az oroszt is) és az angolszász történettudományban használt fogalom, amely azonban egyértelműen egy Európa-centrikus világképben fogant. Ma már Magyarországon is az európai hunok érkezésétől kezdődő időszakot értjük ezen, amelyet többé-kevésbé elfogadható módon az avarok Kárpát-medencébe érkezésével (568) zárnak. Ez egyértelműen a nyugati történet- és régészettudomány által képviselt fel-
fogás.

¶ Az európai kultúrtörténet érdekes alulnézete, ahogyan a fogalom tartalma időben és régiónként máig változott. A Magyar Nemzeti Múzeum Népvándorlás kori Gyűjteménye például kezdetben a szkíta, szarmata (ők a rómaiak kortársai az Alföldön), az úgynevezett császárkori barbár (ez különböző, javarészt germán csoportok hagyatékát fedi, akik a római korban éltek a Kárpát-medence északi harmadában), majd a hun kortól a magyar honfoglalás koráig a régészeti hagyaték teljességét tartalmazta. Mindez a 19. század végi európai kultúrafelfogást tükrözi, amely szerint van az antik, klasszikus kultúra és vannak barbár, vándorló népek, akik a Kárpát-medencébe javarészt a sztyeppéről érkeztek.

A Magyar Nemzeti Múzeum Életre kelt avarok című kiállítása 2017-ben

¶ A 20. század folyamán azonban a gyűjtemény több „profiltisztításon” esett át. Először a szkíta anyag került át az őskorhoz, majd a honfoglalás kori gyűjtemény vált önállóvá és csatlakozott szorosabban az Árpád-kori gyűjteményekhez, végül az 1990-es években a szarmaták és legutóbb a császárkori barbár anyag vált önálló „Barbár Gyűjteménnyé”. Ma a Népvándorlás kori Gyűjtemény a hun kortól (4. század vége) az avar kor végéig, a 9. századig őrzi a Kárpát-medence régészeti hagyatékát. A folyamat persze nem csupán a történeti korokról alkotott felfogásunk változását mutatja, hanem főleg azt, ahogyan a 19. század végétől, az analitikus gondolkodás és a szaktudományok ehhez kapcsolódó fejlődésével a történettudományok is kisebb ágakra váltak szét.

¶ Kutatóként a népvándorlás kor végét valahol a 7. század végén határoznám meg, amely gyűjteményi szempontból persze értelmezhetetlen, egy sor lelőhely egyben leltározott anyagát vágná ketté ez a határvonal az avar kor kellős közepén.

Miért jelölnéd ki mégis ezt az időpontot mérföldkőként?

¶ Ekkor zajlott le egy nagyon fontos átalakulás, amelynek során a kulturálisan sokszínű, egymás mellett élő, csak a hatalom eszközeivel összetartott csoportok kulturálisan integrálódtak. Az akkulturáció a korábbi szegmentáltból egy integrált társadalom kialakulását is feltételezi. A folyamatot a gazdaság, életmód teljes átalakulása is követte, és nyomában egy már nem a népvándorlás, hanem az európai kora középkori világba illeszthető, azzal rokon rendszer alakult ki. Ez már sok szempontból folyamatosnak tűnik a magyar honfoglalás utáni,
10–11. századi világgal, amelyet már a magyar kutatás is több mint fél évszázada a korai középkor kereteiben tárgyal.

A Magyar Nemzeti Múzeum Életre kelt avarok című kiállítása 2017-ben

Az időben gyorsan változó szemléletmód teszi ennyire problematikussá a népvándorlás kor fogalmát?

¶ Nem csak. Ahogyan gyarapszik az ismeretanyagunk és más-más szempontok szerint tanuljuk meg elemezni a forrásokat, egyre inkább látszik, hogy a 20. században – a például a zseniális történész, Szűcs Jenő által is – a messze a népvándorlás kor századaiba visszavetített etnogeneziseket követő, etnikai egységekben történő vándorlások valójában sokkal inkább szűk, többnyire fiktív rokonsági elven szerveződő katonai-hatalmi elitek, klánok, klánszövetségek migrá-
ciói voltak. Ezek az elitek szerveztek meg kisebb vagy nagyobb – a hun és avar hatalom esetében kifejezetten hatalmas – népességeket. Az említett avar kor esetében például ha beszélhetünk etnogenezisről, egy avar etnikum kialakulásáról, az nézetem szerint éppen az említett 7. század végi időszakban, a népvándorlás kor voltaképpeni vége után jöhetett létre, amikor a letelepülő és összekeveredő csoportok a kultúra minden jellege alapján egységes, „integrált” társadalommá ötvöződtek. Egy ilyen egységesülésnek a „népvándorló” időszakokban semmi realitása nem volt, kisebb-nagyobb csoportok, hatalmi rendszerecskék sodródtak el egymás mellett, küzdöttek egymással, morzsolódtak szét, majd épültek a maradványaikból újak. Pont ezt látjuk a hun korban, amikor a régészeti hagyaték kulturális sokszínűségről, ezáltal pedig az egymás mellett élő csoportok sokféleségéről vall: őket legfeljebb a puszta erő tartotta egyetlen birodalom kereteiben. Számomra nagyon tanulságos volt, amikor tavaly a 2019-ben az ELTE Régészeti Intézete és a Nemzeti Múzeum által közösen szervezett „Attila’s Europe” című konferencia kötetét szerkesztettük. Lényegében olyan csoportok éltek ekkoriban egymás mellett térségünkben, amelyeknek a régészeti öröksége homlokegyenest különböző volt. És a különbözőség nem is annyira a tárgyi, mint inkább a szellemi kultúra rekonstruálható elemeiben látszik leginkább.

Miért ilyen fontos szereplők a hunok, sőt Attila személye Európa történetében?

¶ A korszak máig megkerülhetetlen az európai identitástudatokban, történettudományban. A Nibelung-mondakör alapján fontos viszonyítási pont lehetett a kora középkori germán elitek számára is. De gondolhatunk a gótok történetét megíró Jordanesra is, ahol Attila még nem egyoldalúan negatív alak, nem úgy, mint a későbbi európai történetírásban – egészen máig. A régészeti hagyaték alapján a korszakban a Nyugat- és Közép-Európába vándorló és ott letelepedő germán elitek identitása a hun korszakban gyökerezett. Egy főleg az angolszász történettudományban felbukkanó felfogás szerint a hun kor okozta átalakulás hozzájárult a kora középkori fejlődés megindulásához, amelyben kezdetben ezek az új elitek játszottak vezérszerepet.

¶ A „népek” kialakulására azonban éppen nem a népvándorlás kor, hanem a korai középkor adott lehetőséget, amikor a javarészt a hun korban hatalomra jutó elitek később konszolidálták hatalmukat egy-egy területen. Utánuk természetesen mások következtek, ahogyan az etnikai identitások is tovább alakultak még a 6–7. század folyamán. De gondoljunk csak a frank királyságra. Alapítói, a Meroving-dinasztia tagjai hatalmukat a hun korban alapozzák meg; Chlodvig az 5. század második felében veti meg a birodalom alapjait; a 8. századi dinasztiaváltás, a Karolingok birodalomformáló tevékenysége már a középkori hatalmi rendszer, a modern európai értelmezésben a francia és német hatalmi szféra előzményeit teremtette meg.

¶ Ez azt is segít megérteni, miért vannak különbségek a népvándorlás kor záró időpontjának felfogásában. Az európai nemzetek önazonossága javarészt erre a korszakra nyúlik vissza – ez máig megkerülhetetlen „botlatókővé” teszi a korszakot –, és attól függően, ki hol és mely politikai alakulatban („népben”) fedezte fel az előzményeit, változik, hogy kinek mikor ért véget a vándorlás kora,
és mikor kezdődött el számára a középkori fejlődés, amely azután a 19–20. századi európai gondolkodásmód szerint elvezetett a modern nemzettudatok kialakulásához.

¶ A Nemzeti Múzeum Népvándorlás kori Gyűjteményének bemutatott íve a magyar felfogást tükrözi: kissé, de nem megengedhetetlen mértékben leegyszerűsítve, nálunk a népvándorlások kora az államalapítással zárul le. Ez a német és francia területen a frank államhoz és a Meroving-dinasztiához kapcsolódik, ők tehát az 5. század második felében már korai középkorról beszéltek (lásd Róma bukása, 476 mint az ókor vége és a középkor kezdete). Az újabban Nyugaton felbukkanó 568-as dátum már egy kompromisszum, amely nem magyarázható az európai belső fejlődésből, sokkal inkább arra utal, ahogyan ma megpróbálják egységben szemlélni a szubkontinens folyamatait.

Az időbeliség máshogyan is hat a korszakról való tudásunkra. Ha az európai szakmai diskurzust áttekintjük, azt látjuk, időről időre előtérbe kerül ennek a korszaknak
a kutatása, múzeumi és egyéb reprezentációja, majd hátrébb szorul. Mi az oka ennek
a hullámzásnak?

A Magyar Nemzeti Múzeum Életre kelt avarok című kiállítása 2017-ben

Az Életre kelt avarok tárlaton a korszak legmodernebb technológiáival dolgoztak a kurátorok

¶ Minden bizonnyal az előzőleg említett aktualitás a kulcs, de ez talán nem is önmagában a korszak egésze, hanem inkább a vizsgálatra kiemelt aspektusok vonatkozásában okoz hullámzást.

¶ Hallatlanul érdekes, ahogyan a keleti blokk felbomlása után egy csapásra változtak meg a szakmai kérdésfelvetések, alakult át a diskurzus. Ez kezdődik azzal, ahogyan az 1980-as évektől a kultúrtörténet kutatása került ismét előtérbe. A második világháborútól kezdve a nyugati történettudományok és főleg a régészet alapvetően társadalmi kérdéseket vizsgált (lásd például a frankfurti iskola hatását), vagy olyan semleges témákhoz fordult, mint az időrend. A nyolcvanas évektől a kontinensen, majd végül nálunk is újra felfedezték a kultúrát – mint önálló, a társadalmi, gazdasági reáliáktól valamilyen mértékben függetlenül működő tényezőt.

¶ A népvándorlás kor és a korai középkor vonatkozásában – a két korszak e tekintetben folyamatot alkot, nem elválasztható egymástól – ez több szempontból is érdekes változásokat hozott. Az európai integráció előre haladásával a korszak az európai identitásokban betöltött szerepe miatt egyre nagyobb hangsúlyt kapott, kutatási és kiállítási projektek szintjén is. Az egyértelmű politikai célok természetesen meghatározták a megközelítési módokat is. A „nemzeti történetek” helyett az integráció, a közös múlt hangsúlyozását tűzte ki célul minden, a kilencvenes évek óta finanszírozott projekt. Hangsúlyoznom kell, hogy ezt minden negatív vagy pozitív felhang nélkül mondom: ez egyszerűen tény. A bő két évtized „gigaprojektjeiben” rendkívül jó, érdekes és időtálló eredmények születtek, kiváló kutatók dolgoztak bennük. Említenem kell itt a Transformation of the Roman World sorozat köteteit. A sorozat címe maga is árulkodó. A 21. század eleji trend nem csak a „nemzeti történetek” elemzését és – szerintem esetenként túl negatív, elfogult – kritikáját adta, egész sor tanulmány és kötet foglalkozott például azzal, hogy az etnikum fogalma régészetileg miért nem megragadható. Néhány túlzás mellett – például az etnikum, közösségi identitások esetében ma ismét egyre árnyaltabban látja a régészet a kérdést – érveik ma is megfontolandók, hiszen az elemzés és a sokféle szempont figyelembevétele mindig előrevisz. Éppen azért, mert a régészet kultúrtörténetet kutató diszciplínaként rendkívül érzékeny az ideológiai befolyásra, fontos, hogy törekedjünk a minél több forráson, adaton alapuló, analitikus gondolkodásra.
A jó történettudósnak – ennek körébe tartozik a régész is – kritikai szemléletű értelmiségiként kell vizsgálnia a problémákat, és ezt a 21. század elejének irányzatai tanították meg ismét nekünk. Mondhatnám, hogy a rendszerváltás utáni két évtized magyar régészettudományának kritikai szemléletmódja a kilencvenig megkövesedett és rendkívül belterjessé váló szellemi közeg felbontásában
jeleskedett.

¶ Ezzel párhuzamosan a korai középkor kutatásában nagyon erős volt nálunk
– alapvetően német hatásra – Bizánc kulturális szerepének hangsúlyozása. Ezen a ponton érdemes kissé megállni, nemcsak azért, mert Bizánc jelentőségének hangsúlyozása nyomta rá a bélyegét szinte minden számottevő munkára 1990 és a 2010-es évek között, hanem mert a probléma alapvetően segít pozicionálni a magyar népvándorlás és kora középkori régészetet.

¶ Kis időbeli távolságból visszatekintve is feltűnő, ahogyan az avar és magyar honfoglalás kor régészeti kutatása a szovjet perifériáról, ahol a sztyeppei régészetből magyarázott minden kulturális jelenséget, majd 1990 után lényegében egy csapásra, gyakorlatilag két-három év alatt megérkezett oda, hogy a két korszak régészeti jelenségeit egységében, kizárólag a bizánci kultúra körében helyezze el. Ugyanakkor létrehozta a „peremkultúra” régészeti módszertani tudással felvértezve értelmetlen fogalmát is. Eközben a nyugati kutató, aki a tézist kidolgozta (a programalkotó munka 2000-ben jelent meg), már egy évvel később továbblépett, és egy másik, jellemző módon a magyar kutatásban alig idézett munkájában már leírta azt a magától értetődő tényt, hogy hiába emelt át például az avar kultúra számos elemet a bizánci formakincsből, ezeket sajátos szempontok szerint válogatta ki, adaptálta a saját kulturális rendszeréhez. A magyar régészettudomány helyzetére jellemző, hogy bár a „peremkultúra” tézist sokan nem fogadták el, számottevő és logikus, elméleti alapon is alátámasztott kritikája vagy két évtizeden keresztül nem jelent meg. A népvándorlás és kora középkor magyar régészete lényegében olyan periferiális jellegeket hordozott, mint amilyeneket a vizsgált korszaknak kiutalt. Ugyanakkor ez a trend egyáltalán nem látszott érinteni például az őskori vagy középkori régészet kutatását: ennek hátterében – legalábbis szerintem – a nemzeti történetek és a kulturális és gazdasági centrum integrációs törekvései közötti feszültség állhatott.

¶ Számomra mindez fiatal kutatóként és muzeológusként akkoriban sokkal kevésbé elemzés tárgya, mint személyes élmények forrása volt, amelyeken keresztül saját magamon éreztem a korszakot övező pezsgést. Múzeumi létem első tíz évében (2006–2016) kurírként – a műtárgyakat egy-egy nagy kiállításra kísérő muzeológusként – vagy kora középkorral foglalkozó projekt résztvevőjeként Európa több nagyvárosába, vidékére eljuthattam, számos kiváló kollégát ismerhettem meg. Ezek nem csak személyes élmények (soha nem felejtem el, amikor majdnem bezártak éjszakára a Nagy Ottó sírhelyéül szolgáló magdeburgi dóm havas kerengőjébe), hanem rá is nyitották egy fiatalember szemét az őt körülvevő világra. Jelenleg úgy érzem, mintha a népvándorlás és korai középkorra fókuszáló kiállítási projekteket övező nagy érdeklődés az elmúlt pár évben átalakult volna. Hasonló változás tapasztalható a felvetett témák esetében is.

Milyen folyamatokat érzékelsz?

¶ Mivel most zajló folyamatokról beszélünk, bizonytalan és szubjektív minden elemzési kísérlet, de néhány alapvető tendencia talán kivehető. A népvándorlás és korai középkor régészetébe is betört az az elméleti polaritás és a megközelítési módok sokfélesége, amely korábban csak az őskori régészetre volt jellemző. Néhány éve vált külön témává nálunk az identitásrégészet, de egyre erősebb a társadalomrégészeti irányvonal, és a technológiai forradalom is segíti a régészetet. A térinformatika fejlődése hozzájárult a településtörténeti kutatások forradalmasításához, egyre nagyobb érdeklődés övezi a klíma, az ember és a környezet viszonyának kérdéseit. Mi az idei évtől egy kutatócsoporttal a stratégiai nyersanyagforrások (só és fémek) és a kora középkori társadalom viszonyrendszerét fogjuk kutatni. Ebben segítségünkre lesz a természettudományos mérési lehetőségek egyre szélesebb választéka is. A történettudományok más ágaival szemben a régészet nagy erőssége éppen az, hogy forrásai most is dinamikusan gyarapodnak, és ma már nemcsak az újra feltárt vagy az új lelőhelyek anyagával, hanem a gyűjteményekben őrzött tárgyakon elvégezhető vizsgálatok lehetőségei révén is. Nem véletlen, hogy ezzel egyszerre lett alapvető elvárás, hogy egy-egy kijelentést nagy adattömeg statisztikai alapú elemzései alapozzanak meg. A múzeumi gyűjtemények ma „információs kincsesbányává” váltak. Ez halmozottan igaz a Nemzeti Múzeum régészeti gyűjteményeire,
de az embertani, állattani gyűjteményekre is. Az említett új módszerek mégis talán az új feltárások esetében kamatoztathatók a legjobban, hiszen itt a munka legelejétől adaptálhatók például a roncsolásmentes módszerek, mint például a LiDAR, a geofizika és a többiek. Mindezek révén erőlködés nélkül tehetjük fel
és válaszolhatjuk meg azokat az új és adekvát kérdéseket, amelyeket aktuális társadalmi kérdéseink szülnek.

A Magyar Nemzeti Múzeum Életre kelt avarok című kiállítása 2017-ben

¶ De említenünk kell az archeogenetikát, amelyben most a legújabb hatalmas, világszinten fontos projektek futnak. Azt hiszem, egyetérthetünk Hararival (Sapiens – Az emberiség rövid története című könyv szerzője – a szerk.), hogy itt sem a múlt megismerése az elsődleges szempont, hanem az, hogy az emberi genom horizontális feltérképezése után azt történeti mélységeiben is megismerjük, tervezhetővé váljon. Látható, hogy a múlt kutatása mindig aktuális kérdésfelvetésekre, társadalmi kihívásokra keres válaszokat. Ahogyan a világban egyre fontosabbá válnak a globális, az ember és a természeti környezet kapcsolatát érintő témák, úgy a régészet is ezek felé fordult.

Hogyan csapódik le mindez a magyar tudományos mindennapokban?

¶ Minden analógia sántít, de a magyar régészet mostani képe engem nagyon emlékeztet a szellemi sokszínűségben és az egymás mellett élő, egymással végre vitatkozni tudó irányzatok vonatkozásában az 1920–30-as évek hasonló polaritására. Az egyre szélesebb körű és kiegyensúlyozott, Nyugatra és Keletre is nyitó, nemzetközi beágyazottságban is hasonló a helyzet. Az analógia még abban is jó, hogy ahogyan a harmincas években, most is nagyon megerősödtek a kívülről érkező ideológiai elvárások a tudomány irányában. Korszakunk tekintetében talán a legfontosabb a ma ismét – a média szintjén felkapott – hun–magyar kérdés. Itt gyakorlatilag semmilyen változást nem látok a 20. század első fele és a mai diskurzus között, ugyanazok a történeti, nyelvészeti és régészeti érvek keveregnek, a társadalom oldaláról ugyanazokkal az érzelmi töltetekkel. Sajnos messzemenően egyetértek azzal a közelmúltban kevés, de annál fontosabb intellektus által megfogalmazott megállapítással, amely szerint a magyar társadalom nem tudott túllépni a 20. századi katasztrófáin, és a 20. század második felét gyakorlatilag hibernálva töltötte. A továbblépéshez nagyon fontos lenne a valódi diskurzus. A tudomány vonatkozásában az, hogy a rendelkezésünkre álló történeti források (krónikák, oklevelek stb.) elemzései, régészeti feltárások, genetikai vagy más high tech természettudományos vizsgálatok egyensúlyt képezzenek, valamennyi eredményt egyszerre figyelembe vegyék, és egyszerre tekintsenek az emberre szellemi-mentális, valamint biológiai
lényként.

A médiában, a közbeszédben gyakran keresnek párhuzamot a 21. század migrációs hullámai és a népvándorlás kora között. Megállja-e a helyét ez az összehasonlítás?

¶ Mint minden analógia csak egyes pontokon és bizonyos szempontok szerint. Például ma – a nyugati társadalmak számára legerősebb stresszhatást okozó klimatikus válság korában – a késő római kori válság mögött is hajlamos a kutatás éghajlati tényezőket felfedezni. Nem megkérdőjelezni akarom természetesen a klimatikus válságok létét és hatásukat az emberi populációkra, csupán felhívnám arra a figyelmet, hogy az ember olyan válaszokat talál, amilyenek a kérdései. A klíma a sarki jégtakaróból és holt famintákból vett minták alapján valóban drasztikusan befolyásolta éppen a vizsgált korszakokban az emberi életkörülményeket akár csak azzal, hogy éppen korszakunkban a vulkanikus tevékenység nyomán a légkörbe kerülő hamu olyan ernyőt képezett a légkörben, amelynek nyomán évekre hideg és száraz idő köszöntött a kontinensre. A befolyás jellege éppen ellentéte volt a mainak, miközben a környezeti nyomás alapvetően hasonló hatást gyakorolt az akkoriban a neki még jobban kitett emberi populációkra. A korszak termelési és elosztási viszonyai mellett ez gyakorlatilag éhínségeket, nyomukban járványokat, politikai kríziseket – köztük a korszaknak névadó migrációs hullámokat is – okozott. Máris előttünk áll a hun kor „alaphangulata”, amikor például a Kárpát-medencében valószínűleg néhány évtized alatt a töredékére zsugorodott a népesség.

¶ Más szempontok szerint azonban érdemes strukturáltabban tekintenünk a problémára. Említettem a „népvándorlás” és az etnikai egységek formálódásának problémáját, miközben persze a régészeti korszakunkban zajló folyamatokat sem húzhatjuk fel egy kaptafára. A tudományos diskurzus ma már túllépett azon a fázison, amikor a „népvándorlások” fogalmával még számos, egymástól lényegileg különböző jelenséget vettek egy kalap alá, mint a hun és avar típusú birodalmi terjeszkedést, a politikai-hatalmi egységben végrehajtott „relokációt”
– ilyen például a magyarok, besenyők vagy kunok Kárpát-medencébe települése –, vagy a kiscsoportos és (viszonylag szervezetlen) „beszivárgást”, amely például a késő római korban a barbár területek felől érte a Római Birodalmat. Talán az utóbbi lehetne a mostani migrációs folyamatok legjobb analógiája. A barbár területekről elinduló csoportok alapvetően (katonai) vendégmunkásként érkeztek a birodalomba, ahol erre igény volt. Egy barátom tavaly Kurdisztánban ásott: elmondása szerint onnan egész falvak férfi lakossága vagy annak döntő része kerekedik fel, többé-kevésbé szervezett csoportokban, ma sem törvényszerű tehát, hogy egyes emberek atomizált tömege indul útnak. Ezek a csoportok azután út közben átalakulnak, újrarendeződnek, és szervezettségi fokuk is annak megfelelően alakul, hogy mekkora vagy milyen jellegű ellenállással találkoznak egy-egy ponton. Azt hiszem, így képzelhetjük el a „népvándorlás kor” csoportjait is, azzal a különbséggel, hogy akkoriban
a technológiai szempontok természetesen a maitól nagyon eltérő körülményeket
teremtettek.

¶ A régész és történész természetesen a kérdést a másik irányból, a migrációs hullámokat felvevő centrum irányából is elemzi, és főleg a régészet, mint említettem, inkább az ilyen társadalmi folyamatok hosszú távú hatásainak elemzésére képes. Akkoriban, amikor a migráció a 4. században olyan mértékben felerősödött, hogy már népvándorlás korról kezdünk beszélni, ez a folyamat valójában a birodalmi struktúrák széles spektrumú válságának a kísérőjelensége. Visszacsatolva a korábbi, a szubjektivitásról tett megállapításra: ez teszi lehetővé, hogy egyik oldalról a „római világ átalakulásáról” (Transformation of the Roman World), másik irányból pedig kataklizmáról (Brian Ward-Perkins brit tudós könyve: The Fall of Rome and the End of Civilisation, 2006) beszéljenek. Az egyik inkább a régi rendszer elemeinek továbbélésére és a belső krízisből fakadó átalakulásra, a másik pedig a külső erők befolyására és az összeomlásra fókuszál. Valójából az a rendszer, amely a Római Birodalom bukása és a népvándorlás kor után létrejött – ez a korai középkor – egyik tényezőből sem magyarázható, nem megjósolható, új minőség volt.

Régészhallgatóként miért kezdtél el pont ezzel a korszakkal foglalkozni?

¶ Érdeklődésem mindig a korszak felé vitt, középiskolásként én is László Gyula, Bóna István munkáit olvastam. Az egyetemen kezdtem az avar kor iránt érdeklődni. Nagyon hálás vagyok Vida Tivadarnak, akitől kétszer is mintegy véletlenül kaptam témát. Máig emlékszem a szakdolgozati téma „megbeszélésére”:
Tivadarral a Kecskeméti utca sarkán véletlenül futottunk össze (erős a gyanúm, hogy én egy kocsmába igyekeztem), és miközben pár szót váltottunk, megkérdezte, hogy nem akarom-e a Vác kavicsbányai avar temetőt feldolgozni. A doktori témaként ugyancsak egy hozzá közel álló témát javasolt, azt a késő avar kori ornamentikát, amellyel azután voltaképpen kutatói pályám elindult.

Sokat beszéltünk a változásokról. A te kutatói attitűdöd, kérdésfelvetéseid hogyan alakultak át az azóta eltelt időszakban?

¶ Amikor belefogtam a PhD-tanulmányokba és dolgozni kezdtem a Magyar Nemzeti Múzeumban, a maitól nagyon eltérő, talán leginkább erősen konzervatívnak nevezhető közegbe kerültem. A doktori disszertációm munkái során elvégeztem azt a németes osztályozó munkát, amely nélkül természetesen egy-egy nagyobb régészeti anyagot ma sem lehet feldolgozni. Én is lelkiismeretesen gyűjtöttem össze bizánci típusú tárgyak analógiáit, ma is fenntartom, hogy egy-egy jelenség szintjén az avar kor tárgyi kultúrája valóban szépen beleillik abba a vizuális koinéba, amely a késő antikvitásban és a kora bizánci időszakban a tárgyi kultúrában a Földközi-tenger medencéjét övező területeken kialakult. Egyszerűen mindenki e magascivilizáció rendkívül kifinomult luxuscikkeinek megszerzésére, utánzására törekedett. Az egyetemen azonban egy évig őskori régészetet is hallgattam, és ez felnyitotta a szememet egy olyan szellemi miliőre, amely akkoriban a kora középkor kutatásában még idegen volt. Miközben főleg a PhD befejezése után az abban összegyűjtött anyag rendszerezésével, letisztításával, közlésre előkészítésével foglalkoztam, egyre inkább előjöttek az „őskoros” egyetemi élményeim, amelyeket közben barátokká vált egyetemi oktatók és kortárs, javarészt őskoros barátaim segítettek elmélyíteni. Szépen eljutottam ahhoz a magától értetődő megállapításhoz, hogy egy-egy társadalom és kultúrájának megértéséhez a belső működési mechanizmusainak elemzésén keresztül vezet az út: ebből a szempontból másodrangú kérdés, hogy milyen „eredetű” annak egy-egy eleme; illetve a két szempont együttes figyelembevételére van szükség.

¶ Mostanában ebben az irányban haladunk, nyertünk egy pályázatot, amelyben
a korai középkori, avar kori társadalom, termelési és elosztási rendszerek, a természeti erőforrások használatának a kérdéskörét járhatjuk körbe. A Magyar Nemzeti Múzeum, magyar és erdélyi, romániai intézmények közötti együttműködésben a Maros mente erdélyi-medencei szakaszának kora középkori településtörténetét kutatjuk majd. A régió jelentősége az erdélyi só és egyéb nyersanyagforrások miatt nagy az egész Kárpát-medence vonatkozásában, nem beszélve arról, hogy főleg a Vöröstoronyi-szoroson keresztül a Maros mente az al-dunai, bolgár kapcsolatok révén is fontos lehetett, geopolitikai jelentőséggel bírhatott. Említettem, hogy a kilencvenes évektől a kultúra mint a társadalom és gazdaság „reáliáitól” független jelenség kutatása dominált a régészettudományban. Mostanában a környezet és az ember, a társadalom és a gazdaság viszonyrendszereinek kutatásában kissé ismét a strukturalista irányba tolódnak a hangsúlyok – nem véletlen, hogy én is szerintem többször használtam már
a „struktúra” szót –, fenntartva természetesen a kultúra mint független létező létének elfogadását. Egyszerűen a régészetben – és itt nemcsak a kutatásról beszélek, hanem a szakma minden társadalmi kapcsolatáról – a társadalmi közeg megváltozása új típusú kérdéseket generált, miközben az említett új kutatási lehetőségek ezekre lehetővé is teszik a válaszok keresését.

Hajnal Zsuzsával (Magyar Nemzeti Múzeum) részt vettetek egy nemzetközi kutatásban 2015 és 2019 között. Mi volt az úgynevezett CEMEC (Connecting Early Medieval European Collections) projekt célja? Hogyan szerveződött a résztvevői kör? Ki mit tett hozzá?

¶ A CEMEC kimondott célja egy „business modell” kialakítása volt a fenntartható múzeumügy érdekében. Az utóbbiban én nem hiszek, az oktatás és a kultúra mint a társadalom működését hosszú távon fenntartó erő mindig finanszírozásra fog szorulni. Attól még a projekt rendkívül hasznos és tanulságos volt számunkra. Európai uniós projektként számos európai partner csatlakozott hozzá. A vezetés holland és német volt, ezen kívül olaszok, spanyolok, írek, görögök, belgák és mi magyarok voltunk a tagjai. A konkrét cél az volt, hogy egy nagy, két-három európai városban bemutatandó utazó kiállítás létrehozásának menetében kialakítsunk egy együttműködési modellt. A legtanulságosabb számomra az európai múzeumokban már viszonylag széles körben használt új technológiákkal való szembesülés volt, amelyeket az olasz partner fejlesztett a projektben. Velük kiválóan tudtunk együtt dolgozni, pontos, gyors és rendkívül intelligens csapat, az általuk fejlesztett technológia Budapesten az Életre kelt avarok kiállításon is megjelent 2016-ban. Ez egy pilot kiállítás volt, amelynek kimondott célja a fejlesztés alatt álló eszközök tesztelése és bemutatása volt. Ebben, mint kiderült, volt kockázat. Akkor szembesültem például azzal, hogy egy középiskolás, ha nincs minden módon levédve a kezébe kerülő IPod, belenyúl a beállításokba, és a legkevésbé sem rendeltetésszerűen használja a technikát. A múzeum vezetése szerencsére szabadjára engedett minket, így a kiállítás igencsak kísérleti jellegű lett, ezt is nagyon élveztem. A kiállítás centrumába egy narratívát állítottam, amelyet egy animált kisfilm közvetített; voltaképpen e köré rendeződtek a vitrinek és a tárgyak. A visszajelzések nagyon szélsőségesek voltak, arra azonban a vendégkönyv bejegyzései mindenképpen rávilágítottak, hogy a közönség nagy része, ha múzeumba megy, elsősorban tárgyakat kíván látni. Különben ugyanez volt a visszajelzés a projekt végén létrejött nagy kiállítás esetében is, annak ellenére, hogy a kiállításban nagyon sok és nagyon jó tárgy kapott helyet. Magyar fejjel azt gondoltam volna, hogy az amszterdami, „haladó” nyugat-európai közönség nyitottabb a digitális vizualizációra, mint
a magyar, de ez nem így van. Az összegző projektértekezleten megtudtuk, hogy a látogatók ugyanolyan százalékban tették ugyanazokat a megjegyzéseket, mint a magyarok: a sok tárgy mellett is zavarta őket a digitális vizualizáció és a hangok mennyisége. Ez, természetesen, valószínűleg az adott projekt hibája volt. Különben ugyanabban az évben, amikor mi az Életre kelt avarokat csináltuk, a BTM Aquincumi Múzeumában Lassányi Gábor és kollégái velünk párhuzamosan, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról, ugyancsak egy vizuális – ott megrajzolt – narratíva köré felfűzött kiállítást készítettek Titkos utakon – Sötét varázslatok Aquincumban? címmel, hatalmas sikerrel. A hasonló projektekhez a régész és muzeológus szakember kreativitását szabadjára engedő, alulról jövő kiállítási kezdeményezések finanszírozására van persze szükség, így sajnos ritkán nyílik ilyenekre lehetőség.

Mennyiben más volt a szemléletük, háttértudásuk, a magukkal hozott elvárás-
és szokásrendszerük a különböző országokból érkező kutatóknak? Milyen pontokon csúcsosodtak ki a különbségek?

¶ Emlékszem egy térképre, amelyet akkoriban láttam. Egyfajta „mentális térkép” volt, mely a világszinten a webre feltöltött kulturális örökségi helyszíneken készült, turisztikai fotókat összesítette. A bíbor színű alapon a kis fénypontok Európában egyetlen folttá olvadtak össze: ennek alapján a szubkontinens kis túlzással az emberiség közös múltjának abszolút fókusza volt. Ez egy olyan örökség, amellyel szerintem még mindig kezdenünk kellene valamit. Azt hiszem, az európai közösségtudat elsősorban kívülről nézve látható.

¶ A közös európai örökségünk a projektben a közönség és a szakmai résztvevők számára is erős szempontként jelent meg. Komoly, lényegi meg nem értés vagy ellentét nem volt, eltekintve a talán minden projektben adódó, kicsinyes és napi feladatokból táplálkozó feszültségektől. Az biztos viszont, hogy a legjobban az olaszokkal és a spanyolokkal értettük meg egymást, és a németekkel, a bonni Landesmuseum szakembereivel maradt meg máig is fennálló szakmai kapcsolat.

¶ Ezzel jól összefér az, hogy mindenkinek saját, a másokétól különböző történetei vannak. Amikor a kiállítás építésének kérdései közben a központi, kiemelt tárgyak kiválasztására került a sor, a holland projektvezető partner kivételével mindenki saját, ikonikus tárgyait akarta a központi prezentációban látni (némi malíciával már akkoriban megállapítottuk, hogy azt, sajnos nem tudtuk meg, hogy a hollandok mit akartak odatenni). Az szült némi konfliktust, hogy lévén mi az első kiállítási helyszín – ráadásul akkor már nagyon jó viszonyban voltunk a prezentációt készítő olaszokkal, akiknek a mi történetünk tetszett, tehát szívesen dolgoztak vele – az első körben a mi, avar kori kunágotai együttesünk kardja került erre a helyre. Később ezt a látványelemet lényegében minden nagy kiállítás kitolta a kiállítás peremére, és a könnyebben alakítható vizualizációval felszerelt „holoboxokba” helyezett tárgyak cserélgetésével oldották meg a problémát.

Ez már a projekt egyik eredményeként létrejött Crossroads – Travelling through
the Middle Ages című vándorkiállításon történt. Ha félretesszük ezeket a történeteket, mi volt a legfontosabb tanulsága a kiállításnak?

¶ Talán az, amit említettem: hogy mindenkinek megvannak azok a saját történetei, amelyekre én kívülről nézek; és az, hogy éppen ezért én ne akarjam ráerőszakolni a saját narratívámat másokra. A kiállítás minden helyszínen máshogy nézett ki, más installációkba került, miközben a tárgyak benne ugyanazok voltak, megjelentek közösséget teremtő vizuális elemek, és a közönség is egyformán reagált mindenhol, hatalmas volt az érdeklődés. Az európai társadalmaknak máig nagyon fontos a hagyomány, és látszólag, az említett webes térkép alapján kívülről is úgy néznek ránk, mint egy egész emberiség számára fontos hagyomány hordozóira. Na, azt viszont nem tudom még, hogy ebből kijöhet-e a jövőben valami jó.

SZENTHE GERGELY 2006-ban végzett az ELTE BTK történelem és régészet – népvándorlás kori specifikáció szakán, PhD-fokozatát 2012-ben szerezte meg, miután megvédte A késő avar kori növényi ornamentika című értekezését. A Magyar Nemzeti Múzeum régész-muzeológusaként vezetett nagy felületű megelőző feltárást és kisebb tervásatást, publikációi magyar, angol és német nyelven jelentek meg. Az elmúlt években kutatásainak központjában a késő avar kori Kárpát-medence társadalmi rendszere áll. A Termelés, elosztás és társadalom a Közép-Duna-medencében a korai középkorban. Helyi jellegek a formálódó középkori európai világrendszerben (7–11. század) című projekt kutatócsoportjának vezetője.