Negyvenkét éve katona, három évtizede dolgozik a HM Hadtörténeti Intézet
és Múzeumban, és több mint tíz esztendeje vezeti az intézményt Kovács Vilmos ezredes, aki egyben kutató és muzeológus is. Közvetlenül az első világháború után jött létre az intézmény, amely ma már sokkal inkább egy hadtörténeti kompetencia-központ, egyszerre kutatóhely, levéltár, könyvtár és múzeum. Szimbolikus helye ez a nemzeti hadtörténelemnek, a budai várnegyedben, titkos alagutak fölött, valódi ostromok várfalain.

Parancsnok úr? Főigazgató úr? Hogy szokás szólítani?

¶ Katonai szervezetként működünk, márpedig annak élén parancsnok van. Az intézményt az alapítása óta eltelt száz évben – kevés kivétellel – katonák irányították. Én 2011. április 1-jétől vezetem parancsnokként, előtte megbízott főigazgató voltam. Mandátumomról a honvédelmi miniszter dönt, a parancsnokot ugyanis kinevezik, nem pályáztatják a posztot. A katonákat egyébként többnyire a rendfokozatuk alapján szólítják meg. Ezredes vagyok. Kollégáimnak csak Vilmos.

Szilágyi Lenke felvétele

Ezredes úr, mit hozott át a katonai gondolkodásból a múzeumvilágba?

¶ Praktizáló katonaként kezdtem a pályámat: Várpalotán szolgáltam tüzérként. Volt ott egy tüzérmúzeum az egykori Zichy-kastélyban, sokat időztem ott, azóta már megszűnt, illetve jelenleg a Trianon Múzeum van az épületében. Tiszti pályafutásomon hadnagyként indultam, majd meneteltem tovább, minden katonai beosztást végigjártam. Szerintem aki nem így lépdel, annak gyakran fogalma sincs, mi történik az adott poszton. Érvényes ez az intézményi helyzetekre is. Doktori ösztöndíjjal kerültem ide annak idején, csaknem harminc évvel ezelőtt: haditechnika-, főként tüzérségtörténettel foglalkoztam, most is ezt kutatom, kiegészítve ezzel-azzal. Úgy alakult, hogy lett egy feltöltetlen hely a múzeumban, s megkérdezték tőlem, nincs-e kedvem itt folytatni. Nagyon is volt. Akkor százados voltam. Gyűjteményvezetői állást ajánlottak fel a lőszergyűjteményben. Tudományos kutatás kapcsán a levéltári munkában is elmélyedtem. Közben belekezdtem a muzeológia szakba. Rengeteg segítséget kaptam a kollégáktól, hogy megtaláljam a kapcsolódásokat a többi gyűjteményünkkel. Tizenöt-húsz év alatt sok mindent megismertem itt, és ez elegendő „muníció” volt ahhoz, hogy elvállalhassam a parancsnoki pozíciót. Akik itt dolgoznak, mind kiváló tudósok, szakemberek, velük szemben eléggé tiszteletlenség lett volna elfogadni ezt a vezetői tisztséget szakmai felkészültség nélkül. De a kérdésére válaszolva: katonaként az embernek van egy vezetői rutinja, alkalmazhatjuk a katonai módszertant, amely itt nem a parancs elvére épül, hanem a rendszerszemléletű gondolkodásra, a gyors helyzetfelismerésre és döntésreakcióra. Az a típusú vezető vagyok, aki szereti tudni, mi történik mögötte, mellette, körülötte. Strukturált szervezetben tud működőképes lenni egy csapat. Másrészt minden helyzetben stratégiát készítünk. Most is. Nyilván nem tudjuk megmondani pontosan, mi lesz egy év múlva, hova indul tovább a világ, milyen hatása lesz a pandémiának az intézményekre. De egy katona még a bizonytalanságban is terveket, prognózisokat készít.

Az intézmény – a hadügyminisztérium szervezetén belül – közvetlenül az első világháború után, 1918 novemberében jött létre: levéltári osztályát Gabányi János alezredes, később tábornok, gyűjteményi osztályát Aggházy Kamill százados,
idővel ezredes alapították akkor még Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven.
Aggházy amúgy autodidakta hadtörténész is volt. Száz év után is tartják magukat
az alapítók szándékához?

¶ Ami a nemzettörténelemben fontos, nekünk is az. Az a vezérelvünk: a magyar hadtörténelemmel kapcsolatos minden anyagnak helye van nálunk. Eredetileg is az volt az intézmény célja, hogy összegyűjtse, megőrizze, feldolgozza, a tudományos kutatás és a civil érdeklődők számára is hozzáférhetővé tegye a magyar hadtörténelem emlékeit. Bár korábban is voltak törekvések hadtörténettel foglalkozó múzeum alapítására, az első világháború idején érett meg erre a szándék. Voltaképpen kézenfekvő volt, hogy a világháború emlékeit gyűjtsék, de a korábbi korokról sem feledkeztek meg, ezért is került a levéltár és a múzeum egy intézménybe.

A Hadimúzeumot népszerűsítő plakát, 1940-es évek

A múzeum több mint húsz gyűjteményéből csak néhányat említek itt, és a tárgyak közül is csupán párat, amelyek történelmi személyek relikviái. Nagyon személyes a választás. Például a Hidegfegyver Gyűjteményben található Bem József szablyája, a Korai Lőfegyvergyűjteményben gróf Batthyány Lajos csappantyús pisztolya, amely nemzeti ereklyének is számít. A Numizmatikai Gyűjtemény – amely mintegy negyvenezer darabból áll – világviszonylatban is egyedi relikviája az 1956-os Nemzetőrség tervezett jelvényének mintapéldánya. A Kéziratos Emlékanyag-gyűjteményben őrzik az utolsó budai pasa, Abdurrahmán Abdi tábori Koránját. A Fotóarchívum a múzeum egyik legrégebbi gyűjteménye, több mint kétszázezer felvétellel, s igazából már a múzeum megalapítása előtt elindult a fotók gyűjtése az első világháborút dokumentálva.

¶ Mindegyik tárgyunk értékes forrását adja a katonai kultúra kutatásának, megjelenítésének. Másfelől ma már – ha úgy tetszik – „több fronton harcolunk”. Sokkal inkább hadtörténeti kompetencia-központ vagyunk. Európában kevés ilyen sokrétű, komplex, hadtörténeti profilú intézmény van, amely egyszerre kutatóhely, levéltár, könyvtár és múzeum. Azt is szoktam mondani: fél lábbal a haderőben vagyunk, fél lábbal a kultúrában. És a kettő kiválóan megfér egymás mellett: szakmai felügyeletünket az Emmi gyakorolja, fenntartónk azonban jelenleg is a Honvédelmi Minisztérium. Tradicionálisan HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum a hivatalos megnevezés az 1950-es évek óta, de nem egészen fedi le a név a valóságot. Öt igazgatóságunk van. Egyik a múzeum, a hadtörténelmi „kirakatunk”, amelynek mandátuma az állandó hadseregek korára vonatkozik,
a korábbi korszakok a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartoznak, noha vannak átfedések. A Hadtörténeti Intézet kutatói jobbára a 19–20. századot kutatják, az előző korok feltárása szintén a Nemzeti Múzeum kompetenciája. Intézetünknek része az országos gyűjtőkörű Hadtörténeti Könyvtár is, Magyarország legjelentősebb hadtudományi-hadtörténeti dokumentumgyűjteménye háromszázezer kötettel, és itt van a Hadtörténeti Közlemények szerkesztősége is. A kiadvány Magyarországon a második legrégebbi társadalomtudományi folyóirat, 1888 óta jelenik meg. A harmadik nagy és önálló szervezeti egységünk a Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság, amely a magyar katonai emlékhelyekkel és hadisírokkal foglalkozik itthon és külföldön is. Külön igazgatóság a Hadtörténelmi Levéltár, amely 1740-től, a magyarországi állandó hadszervezet felállításától gyűjti a magyar katonai vonatkozású iratokat, és itt van a gigantikus térképtárunk és légifotó-gyűjteményünk, ezeket a haderő készítette, s az anyag jó részét már digitalizáltuk. Az ötödik igazgatóság a Központi Irattár hétezer-háromszáz irat-folyóméternyi anyaggal: a Magyar Honvédségtől a fontosabb iratok idővel idekerülnek. Később a szakemberek eldöntik, közülük mely dokumentumok minősülnek megőrzendő levéltári anyagnak.

Háborús pusztítás és roncsok a múzeum belső udvarán, 1946

Őriznek még titkos iratokat is?

¶ A levéltárban minden dokumentum – a legrégibbek Rákóczi-korabeliek – szabadon kutatható. Bárki számára hozzáférhetők ezek, és egyre többen jönnek,
civilek is. Az irattárban azonban vannak személyes jellegű iratok, amelyekhez kizárólag meghatározott kör férhet hozzá meghatározott céllal. Az 1990 előtti „szigorúan titkos” iratok visszaminősítése 2012-ben fejeződött be. Ezzel a feloldással kutathatók például az 1956-os események katonai anyagai, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás iratai vagy a Varsói Szerződés gyakorlatainak dokumentációi. Kincsesbánya az irattár.

A katonai világot a nyilvánosság zárt rendszernek tartja…

¶ De az intézmény ettől még nem belterjes, sőt éppen ellenkezőleg! Az utóbbi húsz évben tudatos törekvés volt a közösségi nyitás, hogy az adatbázisokat kutathatóvá tegyük, a digitális térben is jól „masírozzunk”, minél több információval és érdekességgel szolgáljunk, ne gondolják azt, hogy egy bunkerban van az intézmény. Kiállításszemléletünkben a tárgy- és információbőség mellett ma már az interaktivitásra helyezzük a hangsúlyt. Én szeretem teljes bevetéssel művelni a dolgokat. 1979-ben vonultam be, negyvenkét éve vagyok katona. Megszoktam a menetütemet, amelyben nincs igazán megállás. Így dolgoznak a nagyszerű kollégáim is. Nem érzem szűk rétegnek azok körét, akik militáriatörténettel foglalkoznak, beszédesek az adataink. „Békeidőben”, amikor nincs járvány, évente átlagosan nyolcvan-kilencvenezer látogatója van a múzeumnak, de kétszázötvenezer emberhez tudunk eljutni. És ez óvatos becslés, ennél csak több lehet ez a szám. A Kapisztrán téri „főhadiszállásunkon” túl is sok helyen vagyunk jelen, Magyarországon több mint negyven helyszínen láthatók a tárgyaink. Csak egyet említek: a szolnoki Reptár, a repüléstörténeti kiállítóhely tárgyainak kilencven százaléka a miénk, szakmailag is jelentősen hozzájárultunk a megvalósításához. De szinte mindegyik hazai múzeummal van együttműködésünk,
és kiterjedtek a külföldi kapcsolataink is Angliától Németországon át Oroszországig. Megkerülhetetlenné váltunk a haderő-történelemben.

Szakmai konferencián beszélt arról korábban: a hadisírgondozás rendkívül szerteágazó, érinti a hadtörténészeket, a levéltárosokat, a régészeket, de még számos egyéb vonatkozása is van, beleértve például a diplomáciai kapcsolatokat.

Eperjes, 1849. február 8. Görgei Artúr vezérőrnagy a VII. hadtestnek szóló napiparancsában a téli felvidéki hadjáratot lezáró, 1849. február 5-i branyiszkói győztes ütközetben döntő szerepet játszó 33. (torontáli) honvédzászlóaljat zászlószalag jutalmazásával tünteti ki HL 1848-49. 12/492.

¶ Így van. Az emlékezetpolitika minden országnak fontos. Kilenc országgal van államközi megállapodásunk – kölcsönösségi alapon – a közös hadisírgondozásról. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum koordinálja itthon ezt a tevékenységet. Az első világháborúban hősi halt katonáink kilencven-kilencvenöt százaléka idegen földben nyugszik, Szlovéniában, Lengyelországban, Olaszországban, ahol a harcok folytak. Nézzük a második világháborút: a Magyar Királyság területéről bevonult katonák jelentős része hősi halottként orosz, belorusz, lengyel, román földben nyugszik. Ezekkel az országokkal államközi szerződéseket kötöttük, így tudjuk garantálni, hogy a hadisírok megfelelően fennmaradjanak. A második világháborúban Magyarország is hadműveleti terület volt, szovjet katonák tízezrei nyugszanak itt. Az itteni szovjet hadisírok állagmegóvásáért a magyar önkormányzatok a felelősek, az új beruházásokat ugyanakkor az orosz állam intézi. Rudkinóban, Boldirevkán, a két nagy központi magyar katonai temetőben a hadisírok karbantartását az ottani orosz partner végzi, ha felújítani akarunk valamit, azt a magyar állam. Az Oroszországi Föderáció nagykövetsége ellenőrzi ezt Magyarországon, mint ahogyan mi is kint. Van egy orosz–magyar hadisírgondozó vegyes bizottság, amely évente ülésezik. A többi országgal is hasonlóan együttműködünk a kegyeletemlékezetben. Igaz, Szerbiával és Szlovákiával még nincs megállapodásunk, pedig a területükön magyar katonák nyugszanak ezrével. De azért már tárgyalóasztalhoz ültünk. Mi úgy tartjuk: a kegyelet a megbékélés küldetése, és az emlékezet mindig időszerű jelenség.

A sajtóban – bár a kifejezés nem feltétlenül szerencsés – szenzáció volt „Esztike gyűrűje”. Sülysáp környékén jelöletlen sírra bukkantak, benne elhantolt katonák maradványaira, köztük egy olyan férfiéra, akit arany karikagyűrűjével együtt találtak meg, a gyűrűn felirat: „Esztike 1942”. Kutatásokkal kiderítették, ki volt az elföldelt fiatal katona, kicsoda Esztike, megtalálták a lányukat, és átadták neki a gyűrűt, ő pedig csaknem nyolcvan év után eltemethette édesapját, aki hősi halált halt a második világháborúban. Egyáltalán: mi alapján kezdték kutatni a jelöletlen sírt?

¶ Jelenleg éppen dokumentumfilm készül erről az egészről. Szép történet sok szempontból is. Bár eleinte azt sem tudtuk, hogy sírt keresünk. Ezt már a hadirégészet tárta föl, amelynek szintén nálunk van a központja. A hadirégészet a hadtörténelem segédtudománya, és a terepkutatás során, a hadtörténeti rekonstrukciók alapján megfogalmazott kérdésekre keres választ. Része a hadisírkutatás is: az elhunyt katonák sírjainak, maradványainak lokalizálását,
a sírok feltárását, a csontmaradványok antropológiai vizsgálatát is végzi. A régészeti módszerekkel előkerült tárgyak sok mindent mesélnek a hadtörténésznek. Szóval úgy indult, hogy kaptunk egy bejelentést: Sülysáp környékén a második világháború idején lehettek elföldelések, amelyek még nincsenek feltárva. Ezek az átmeneti elföldelések hadisírnak minősülnek, ám nem hivatalos temetkezési helyek. A hadisírok megtalálásának nyilván egy lényeges
fizikai alapja van, a fém. Kicsi az esélye, hogy nincs fém – akár fegyver, lőszer, övcsat, más dolgok – az elföldelt katona mellett. Ezért is hasznos a fémdetektor. Az erősebb jelzés alapján szakembereink már el tudták dönteni, hogy érdemes mélyebbre ásni, és viszonylag hamar sikerült lokalizálni a területet, egy dombos mezőn. Megkezdték a feltárást. A tűzszerészek öt centiméter űrméretű aknagránátokra bukkantak.

Kiképzési jegyzetfüzet, 1910-es évek

Olyan területen, amelyet évtizedek óta használtak az ott élők?

¶ Igen. Ahol harcok folytak egykor, ott egy mélyen szántó eke még ma is kifordíthat tűzszerészeti maradványokat, lövedékeket.

És bárhol, bármikor előkerülhetnek még újabb hadisírok itthon?

¶ Abszolút, hiszen Magyarország területén a második világháborúban szinte mindenütt zajlottak hadműveletek. Miután a tűzszerészek mentesítették a sülysápi lelőhelyet, kollégáim feltárták három katona csontmaradványait: vélhetően a közelükben robbant valami, súlyos sérülések voltak a csontvázakon. Tudtuk, hogy komoly harcok voltak arrafelé is. Először próbáltuk rekonstruálni, hogyan kerülhetett oda az a három fiatalember. Egy lövészárok volt ott, feltehetőleg behúzták oda, és elföldelték őket. Az volt a protokoll, ha a front áthaladt, utána a település lakosságával eltemettették az áldozatokat, akikről az évek múlásával sokszor elfeledkeztek. Munkatársaim aztán megnézték, miről informálnak a tárgyaik. Köztük volt az „Esztike 1942” feliratú gyűrű és egy ejtőernyősjelvény is. Úgyhogy feltételeztük: ejtőernyősök lehettek. A tárgyakat a múzeumban megtisztították a restaurátorok, numizmatikusunk megnézte a jelvényt, a gyűrűt, előbbiről kiderítette, hogy unikális darab, utóbbiról azt, hogy a harmincas években készült Budapesten, benne volt az ötvös jelzése. Közben az Irattárban elindult a gondolkodás arról, hogy az ejtőernyősök közül kik haltak hősi halált abban a térségben. Az I/1. ejtőernyős zászlóaljnak voltak ott állásai, és a soroksári harcokból hozták át őket oda. Ezeket a magasan képzett, válogatott katonákat a legkeményebb harcok során vetették be. Sikerült megfejteni az információk alapján, hogy a támadás, illetve a magyar–német ellentámadás 1944. november 17-én történt. Levéltárosaink megnézték az aznapi magyar harcjelentéseket,
a veszteségeket is, a katonák többségét az isaszegi temetőben helyezték örök nyugalomra. Kezdett szűkülni a kör, kik lehettek ott, a sülysápi mezőn, és kik nem kerültek elő. Néztük, hogy a bevonulási kartonok szerint kinek lehetett Esztike nevű felesége, menyasszonya. Még jobban szűkült a kör. Sejtettük, hogy az egyik hősi halott Nagy Endre István tizedes lehet. Az Irattárban megtalálták az úgynevezett veszteségi kartonját – minden katonáról készült ilyen, rajta azzal, hogy mikor halt meg, milyen körülmények között. Gyanítottuk, hogy
az övé lehetett a karikagyűrű. A Honvédelmi Minisztérium Facebook-oldalára felkerült a gyűrű története azzal a kérdéssel: esetleg ismeri-e valaki Esztikét. Milliós nézettsége lett a posztnak. A Magyar Nemzetben az egyik kollégám publikált róla. Erre a cikkre kapta fel a fejét a család egyik ismerőse, szólt a hozzátartozóknak, akik ápolták az eltűnt Nagy Endre István emlékét, volt róla fotó, mindenféle irat. Összeállt a kép, egyeztek az adatok. A többit már tudja a nyilvánosság. Füzesgyarmati volt a tizedes, ott temették el. Két bajtársáról egyelőre nem tudunk bővebb információkat, de a sülysápi polgármester kérte, hadd temesse el őket a település – fontos számukra a helyi emlékezetben – az ottani temetőben. Mi 2020 decemberében fejeztük be a budapesti Fiumei úti Sírkertben található, a Honvédelmi Minisztérium kezelésében lévő 52-es parcella felújítását: hosszú évtizedek óta most nyílik lehetőség arra, hogy eltemessük ide az előkerült, hősi halált halt, rokonokkal nem rendelkező vagy ismeretlen katonákat is. Méltó sírhelyet kapnak. A főszabály szerint – bár vannak kivételes helyzetek – a katona ott nyugszik, ahol elesett, azaz a külföldön életüket vesztett magyar honvédek a kinti katonatemetőkben. Itthon, a temetőn kívül fellelt katonasírok többségét exhumáljuk, vannak helyek, ahol a katonasír már olyannyira a helyi közösség emlékezetének részévé vált, hogy ott maradnak helyben a honvéd maradványai. Az emlékezet éppúgy kötődik a helyekhez, ahogy a történelem az eseményekhez. Máskülönben Esztike gyűrűjének a története is megmutatja az intézmény komplexitását: a kutatásban, a feltárásban, a tudományos rekonstrukcióban mind az öt igazgatóság kivette a részét, nem is kicsit. De a privát történelem jelentősége is tanulság volt számunkra: ha nem öröklődnek tovább a családi történetek generációról generációra, ha a magánemlékezetet nem lett volna fontos a családnak, lehet, hogy megakadtunk volna.

09-06

Nagysalló, 1849. április 20. Klapka György vezérőrnagy az I. hadtesthez intézett napiparancsában köszönetét nyilvánítja csapatainak az 1849. április 19-i nagysallói győztes ütközetben nyújtott kiváló teljesítményükért HL 1848-49. 22/548.

Az emlékezet kötelessége – fogalmazott egyszer – jóval túlhaladta a hivatásos történészek körét. Ezek a különálló emlékezetek valójában saját történelmüket keresik?

¶ Én nem csak kutatóként vagy muzeológusként tartom kötelességnek az emlékezést. Magánemberként is. Nálunk elég jól látszik: egyre többen keresik saját egyéni történelmüket, fognak bele elődök felkutatásába, kíváncsiak családi múltjukra. Benne lehet a valahová való tartozás érzésének visszaszerzése is. A mikrotörténelmi kutatások ösztönzésében szintén komoly szerepe van az intézményünknek. Ügyfélkörünk egyik része általában a haderőtörténet iránt érdeklődik, de egyre népesebb a tábora azoknak, akiket a családtörténeti kíváncsiság hajt. Nagyon sok mindent tett az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság – tagja vagyok én is – a privát emlékezet kapcsán. Az első világháborús centenáriumi évfordulók alatt az említett bizottság támogatásával a Hadtörténeti Intézet és Múzeum a Magyar Nemzeti Levéltárral együttműködve másfél milliós adatbázist hozott létre a nulláról nyolc év alatt: a Katonahősök Emlékezete programunk része a Magyar Katona Áldozatvállalása a Nagy Háborúban projekt, egy online hálózat, amelyben másfél millió magyar katona adatai szerepelnek, ezek kutathatók, bárki keresheti a felmenőit köztük. Februárban volt a kétmilliomodik kattintás ezen a honlapon. Eszméletlen nagy az érdeklődés. És ezt még fokozzuk. A Katonahősök Emlékezete programot a második világháborús adatbázis felépítésével folytatjuk, ennek egy része már kutatható a Katonák a Gulágon (www.katonakagulagon.hu) oldalon. Mindazok adatait tartalmazza, több mint hatvanhatezer magyar katonáét, akik hadifogolytáborokban meghaltak. Ez a veszteség-adatbázis kiegészül őszre, akkorra már nagyjából kétszázötven-háromszázezer katona adatait tesszük kutathatóvá. Ezt ötödik éve készítik elő a munkatársaim minden forrással. Év végéig eljutunk oda, hogy a magyar haderő történetének több mint százhetven évéből, tehát 1848-tól, amióta a Magyar Honvédség létezik, egyaránt kutatható lesz az 1848–49-es események, az első és a második világháború, 1956, a békeidők,
valamint a missziók során hősi halált halt honvédek adatbázisa. És akkor majd azt mondhatjuk: egyfajta társadalmi és információs adósságot törlesztettünk az emlékezetpolitikában. Nyilván sohasem lesz teljes az adatbázis, de biztosan ismét sokan keresik majd a családi múlt darabkáit. Egyébként a katonaképzés része kell hogy legyen: aki szolgálatot vállal, valamennyire megismerje a magyar haderő történetet, másrészt a saját fegyvernemének a történetét, hiszen annak ismerete is tartást ad nekünk, harmadrészt tisztában legyen saját szűkebb környezetének, településének a hadtörténetével, helyőrségtörténetével. Ez a három pillér az alapja a katona identitásának. Ez a mi mentális „töltetünk”.

Esztergom és környékének kéziratos térképe, 1706

Maradnak itt, a helyükön, a budai várban?

¶ Nincs tudomásom arról, hogy mennünk kellene. Megítélésem szerint itt
a helyünk.

Csak mert ön többször is mondta: kinőtték az épületet.

¶ Ez igaz. Szimbolikus helye ez a nemzeti hadtörténelemnek, a budai várnegyed északnyugati részén, titkos alagutak fölött, valódi ostromok várfalain.
Az épület 1847-ben épült kaszárnyaként. De a budavári szikláknak ezen a részen mindig volt egy katonai objektum évszázadokra visszamenőleg. Az udvarunkon vannak egy IV. Béla-korabeli torony maradványai. Szemben volt az egykori Helyőrségi templom, még korábban Mária Magdolna-templom, amelynek csak a tornya maradt meg. Itt van a Kapisztrán-szobor is. Az 1920-as években költözött ide a múzeum, és 1937-ben nyílt meg az első kiállítás. A második világháború hatalmas pusztítása után jócskán helyre kellett állítani. Bár az épület hadtörténelmi hangulata meghatározó, valóban kinőttük a tereit, és jelentős bővítésre szorulna ahhoz, hogy 21. századi módon alkalmas legyen múzeumi célokra. A Központi Irattárunk a Verseny utcában van, a múzeumi raktárunk részben a Kerepesi úton, ez is katonai objektum. Évekkel ezelőtt javaslatot tettünk a fenntartó felé egy plusz korszerű kiállítótér és raktárbázis létrehozására. Nem idegen a honvédelmi tárca vezetésétől, hogy ez a hely bővüljön. Nem árulok el hadititkot: a haderő-fejlesztési programon belül a haderő kultúrával foglalkozó része is fontos szerepet kap. Ebből a támogatásból mi főként olyan dolgokat valósítunk meg – adatbázisokat, kutatási programokat –, amelyek primer módon társadalmilag és az emlékezetpolitikában hasznosak. Már 2022–2023-ra, sőt a Zrínyi 2026 program miatt a rákövetkező évekre is vannak stratégiai elképzeléseink, amelyeket a tárca vezetése támogat. Nem biztos, hogy mindegyik terv bejön. Régi katonai mondás: a terv azért van, hogy legyen mit megváltoztatni. De legyen terv, mert ha nincs, azt úgy hívják, hogy káosz.

DR. KOVÁCS VILMOS ezredes tanulmányait a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, majd a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián végezte rakéta- és tüzérszakon. 1996-ban az MTA Doktori Tanácsa a hadtudomány kandidátusává nyilvánította, 1997-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem odaítélte számára a doktori fokozatot. Ugyancsak ’97-ben diplomázott az ELTE Új- és Legújabbkori Történeti Tanszék muzeológia szakán. 1995-től a HM Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumban gyűjteményvezető, osztályvezető, majd igazgató-helyettes volt. 2011. január 15-től megbízott főigazgató, 2011. április 1-től az intézmény parancsnoka ezredesi rendfokozatban. 12 katonai és állami kitüntetéssel rendelkezik, köztük a Magyar Érdemrend lovagkeresztje katonai tagozata elismeréssel (2015). A Magyar Hadtudományi Társaság Hadtörténelmi és Hadszíntérkutató szakosztály elnöke. Főbb kutatási területe a 19-20. századi magyar és egyetemes hadiipar, lőfegyver és lőszer, valamint a tüzérség története. Számos tudományos kötet és cikk szerzője, illetve társszerzője.