Tálib hatalomátvétel Afganisztánban, I can’t breathe, ausztráliai bozóttüzek, Greta Thunberg, pandémia, klímasztrájk,
#IstandWithMyanmar, pride, David Attenborough, metoo, Black Lives Matter (#blm), #StopAsianHate, Covid–19, LMBTQ*-jogok, pusztuló amazóniai esőerdő, égő Notre-
Dame, George Floyd.

¶ Ha az elmúlt két-három év történéseit vizsgáljuk, joggal tehetjük fel a kérdéseket: mi történik a világunkkal? Fenntartható ilyen formájában? Vajon lesz még élő bolygó 2030-ban?
Vajon lesznek még élő fák, friss oxigén és barátságos emberek?
Vajon amit tapasztalunk, az a ma ismert világunk végét jelenti, vagy csak egy természetes körforgás egyik szakasza?
És vajon a társadalomra és kultúrára rezonáló etnológia tudományával és annak múzeumaival mi történik ebben a helyzetben? A rapid, folyamatosan változó és kumuláló világvége-hangulat megrengeti vajon a mamut méretű és lassúságú múzeumokat is? És ez vajon adaptív túlélésükhöz vagy kihalásukhoz vezet? Vajon a múzeumok ebből a szempontból
a jelen röpképtelen dinoszauruszai vagy adaptív madarai?

A csodák folyosója Weltmuseum Wien © KHMMuseumsverband

¶ A kérdés megválaszolásához – vagy inkább egy amolyan szemlézéshez, a kérdésről való elmélkedéshez – tisztázzuk, hogy mit értünk etnológiai múzeumon, és miért pont ezek kihalásával vagy túlélésével foglalkozom a 21. század meglehetősen drámai eseményeivel teletűzdelt időszakban. Az etnológiai múzeumot európai viszonylatban összefoglaló névként használom minden olyan múzeumra, amely nevében és/vagy képviselt diszciplínájában néprajztudománnyal, etnográfiával, kulturális antropológiával, szociálantropológiával, európai etnológiával, Volkskundéval, Völkerkundéval, világkultúrával vagy világkultúrákkal foglalkozik. Bár a diszciplína elnevezése országonként, koronként és szemléletmódonként változó, minden név egy olyan tudományágat rejt, amely a társadalom és kultúra sokszínű jelenségeivel, változásaival, többirányú összehasonlításával foglalkozik, azokat kutatja, vizsgálja, lejegyzi és elemzi. Önkényes módon ezek közül a különböző paradigmákban legelfogadottabb és legáltalánosabban használt etnológia megnevezést használom mint összefoglaló megnevezést. A diszciplínában helytől és időtől függetlenül közös, hogy a mi és ők, leírás és elemzés, alacsony- és magaskultúra, megszokott és egzotikus, ismerős és ismeretlen, hagyományos és modern, közeli és távoli, régi és új, centrum és periféria, Kelet és Nyugat dichotómiákra és megkülönböztetésekre épít mind megnevezéseiben, mind módszertanában és érdeklődési körében. Számomra érdekes jelenség, hogy mindez elmondható a Kunst- und Wunderkammerekről, orangerie-kről, pálmaházakról, Schatzkammerekről, állatkertekről és múzeumokról is. Megnevezéstől függetlenül, amolyan műfaji sajátosságként a megszerzés és továbbadás (értsd: publikáció, tudományos feldolgozás, rendszerezés, kiállítás, reprezentáció) a múzeumi formákban is mind a fenti ellentétpárokra épült, épül.

Egykori holland gyarmatokról származó tárgyak, amelyek eredete vizsgálat alatt áll
Forrás: Dutch National Museum of World Cultures

05-05

Egykori holland gyarmatokról származó tárgyak, melyek eredete vizsgálat alatt áll
Forrás: Dutch National Museum of World Cultures

05-03

¶ Mivel az etnológiára és a múzeumokra is jellemző szembeállítások jelentős része a tudomány, a muzeológia, sőt egyszerűen a társadalmi közbeszéd szempontjából is mára erősen megkérdőjelezhetővé vagy terheltté vált, logikusnak tűnik egy olyan intézménytípust vizsgálni a 21. századi világégés közepette, amely mind műfajában, mind képviselt diszciplínájában valami erősen elavultat, újragondolandót vagy épp eltörlendőt képvisel – akárcsak a mostanra teljességgel fenntarthatatlannak tűnő élet- és gondolkodásmódunk. Mivel az újragondolás szükségessége az etnológiai múzeumok esetében nem az égő amazóniai esőerdőkkel, a klímasztrájkkal,
a világjárvánnyal és a #blm mozgalommal egy időben vált világossá, hanem sokkal korábban, alkalmasnak tűnnek arra, hogy segítségükkel megítéljük, hogy a társadalom, a kultúra, az uralkodó szemléletmódok és paradigmák, általánosságban a világ változása mennyire radikálisan hat az amúgy rendíthetetlennek tűnő múzeumokra.

¶ Az etnológiában a reprezentáció kríziseként emlegetett felismerés, hogy a reprezentált csoport nélkül nem lehet hiteles reprezentációt készíteni, az écomusée-ket is kitermelő felismerés, hogy a múzeum nemcsak épületben tárolt gyűjtemény, hanem megélt örökség is lehet, az új muzeológiát elindító felismerés, miszerint a múzeum a közösségek emancipációjára használható eszköz, a kultúrpolitikában a visszaszolgáltatásoknak jelentős szerepet juttató felismerés, hogy a múzeumok társadalmakra gyakorolt hatásával radikális és kritikai módon foglalkozni kell és még számtalan aprócska momentum mind-mind afelé vezettek, hogy a múzeum, mint olyan, újragondolást kíván. Ez a fajta újragondolási kívánalom különösen erősen látszik az etnológiai múzeumokon, amelyek esetében a képviselt tudomány maga is hasonló problémákkal küzdött például a korábbi terepek (lásd gyarmatbirodalmak, paraszti kultúra) megszűnése, a társadalmakra és kultúrákra ható globális folyamatok (mint a globális kereskedelem, a migráció, a globális kommunikációs formák stb.), a posztmodern önreflexív tudományos gondolkodás és egyebek miatt. Az etnológiai múzeumok lakmuszpapírjai lettek ennek az időszaknak, amely a múzeum radikális újragondolásáról, fenntarthatóságáról és szükségességéről szól.

¶ Ezt aztán még jobban megerősítette és kiterjesztette a múzeumokat világszerte bezárással sújtó Covid– 19-pandémia és általánosságban a 2019–2021-es világesemények: ha tetszik, az események radikalizálták és még sürgetőbbé tették a változást, ezáltal pedig jól láthatóvá azokat a sarokpontokat, amelyeken a múzeumnak mint intézménytípusnak és az etnológiának (vagy megfelelőinek) változtatnia kell a fennmaradáshoz. Égetővé vált megválaszolni, hogy mi a múzeumok szerepe, fenntartható-e ez így, és ha igen, milyen változtatásokkal. Etikus-e a természeti környezet kipusztulása miatti aggodalom idején hatalmas raktárakban egyre több tárgyat felhalmozni, elképesztő mennyiségű teret és energiaforrást felhasználó infrastruktúrát működtetni? Etikus-e bizonyos jelenségek, életformák begyűjtésével és megőrzésével hozzájárulni azok kipusztulásához, majd azzal nyugtatni magunkat, hogy nyomait megőrizzük az utókornak? Etikus-e közösségektől tudásokat elvenni, majd elveszíteni azokat? Etikus-e különböző jelenségeket természetes életciklusukból kiszakítani és korlátozottan hozzáférhető helyen tárolni?
Etikus-e kapuőrként viselkedni a begyűjtött javak felett?
Etikus-e, hogy a múzeumok kurrens gyakorlata fenntartja a kolonialista vagy – hogy Michael Ames-re utaljak – kannibalista szemléletet? Etikus, fenntartható, értelmes-e – vég nélkül lehetne folytatni a kérdések sorát. Lássuk, hogyan reagáltak, reagálnak az európai etnológiai múzeumok.

¶ Ha hirtelen definiálnom kéne, hogy számomra mi a múzeum, azt mondanám, hogy egy tárgyközpontú műfaj, ami egy olyan furcsa gépezethez hasonlítható, amelybe beadagolhatunk rengetegféle dolgot (gyűjtés), az a tárgyak nyelvének használatával megemészti azt, majd kérdéseket, állításokat, lehetséges gondolkodási módokat, opcionális világnézeteket dob ki (közzététel). Egy olyan műfaj, amely segít más szemszögekből nézni a világo(ka)t. Ha több időm lenne gondolkodni, lehet, hogy nem műfajnak nevezném, hanem gondolkodásmódnak, nyelvnek, génbanknak vagy bármi egyébnek – a lényeg, hogy kiemelnék egy sajátosságot, ami amúgy tényleg igaz az általam ismert múzeumokra.

¶ Valószínűleg ezen meghatározások közül bármelyikkel egyedül maradnék vagy elég kis méretű követőtábort tudnék toborozni. Ezt azért merem ennyire biztosan állítani, mert meghatározásom egy univerzális múzeum műfajt feltételez, miközben az UNESCO szerint 2020-ban kb. 95 ezer múzeum volt a világon, amelyekre kizárt, hogy mind igaz lenne a műfaji meghatározásom. Ezzel a problémával pedig nemcsak én szembesültem, hanem az ICOM múzeumi világszervezete is, amely 2019-ben Kiotóban megpróbált létrehozni egy új múzeumdefiníciót, és elvérzett. A próbálkozás azóta is tart, a legutóbbi kérdőív, amelyet ezzel kapcsolatban publikáltak, úgy kezdődik, hogy vajon a múzeum egy intézmény, egy hely, egy tér, egy szervezet vagy egy központ (hub). A műfaj, gondolkodásmód vagy génbank sehol, tehát az én meghatározásaim máris kiestek a pixisből, de a további kérdések megválaszolásakor (mit csinál egy múzeum, mit tapasztalnak ott a látogatók, mik a múzeumi objektumok és szubjektumok stb.) valószínűleg sok más önmagát múzeumként definiáló jelenség is kiszorul az univerzális múzeumfogalomból. A helyzet kísértetiesen hasonlít ahhoz az emberi és társadalmi jelenséghez, hogy
a dolgok megértéséhez szükségesnek érezzük azok felcímkézését és kategorizálását. Ezzel együtt pedig feltételeket szabunk a kategóriába tartozáshoz, és kirekesztjük azokat, amelyek ezeknek a feltételeknek nem felelnek meg. Vajon mennyiben tenné nehezebbé az életünket, ha a múzeum definíciója adaptív és szituatív lenne, és nem volna egy olyan vezető réteg, amely demokratikusnak látszó ítélőbíróként meghatározza a múzeumok jogait, lehetőségeit és kötelezettségeit? Vajon káosz alakulna ki vagy békés együttélés?

¶ Ha az európai etnológiai múzeumok példájával próbálunk válaszolni a kérdésre, valami olyasmi választ adhatnánk, hogy akkor, amikor mindenki kicsit saját kovácsa a maga múzeumdefiníciójának, kialakulnak trendek, „klubok”, azonos paradigmákat követő és azonos módszereket alkalmazó, kísérletező intézmények – de hogy mindennek mi lesz az eredménye, azt egyelőre nem tudni. A 2010-es évek környékén kulminált, de már az 1990-es években elindult egy nagy
európai múzeumátépítési és -átnevezési hullám, ami talán a külső szemlélők számára is első jól látható jele, hogy valamilyen változás történik vagy kíván történni. Nem túl meglepő módon ezek a múzeumok képezik ma az európai etnológiai múzeumok „elitjét”, amelyek meghatározzák a változó paradigmákat, mainstream szakmai diskurzusokat és lehetséges csapásirányokat.

¶ Ha összevetjük az elmúlt évek nagy múzeumi projektjeit, feltűnhet, hogy a név-, paradigma- és épületváltók jellemzően ismétlődő szereplői ezeknek a nagyszabású együttműködéseknek, ezáltal pedig meghatározói a publikációkban, kiállításokon, konferenciákon hozzáférhető új múzeumparadigmáknak – tehát ezen intézmények az európai etnológiai múzeumok „elitje”.

05-10

05-08

¶ Ilyen múzeum például az amszterdami Tropenmuseum, amelyet 2014-ben közös intézményvezetés alá vontak a Berg en Dal-i Afrika Museummal, a leideni Volkenkunde Museummal, a rotterdami Wereldmuseummal és közös leideni székhelyű kutatóintézetükkel, a Research Center for Material Culture-rel. Az intézményi csoportosulásból az első három
úgy döntött, hogy szakmai, módszertani megújulása ellenére nem változtat nevet. Bár a Tropenmuseum (trópusok múzeum) 1950-ben Kolonialmuseumról váltott, a trópusok név továbbra is hordozza a mi és az ők, ismerős és egzotikus, centrum és periféria dichotómiákat és az antropológiai szemléletmódot. Ezek a múzeumok változatos és a Research Center for Material Culture égisze alatt végzett elméleti és módszertani kutatások terepeként újító, önkritikus és a múzeum lehetséges szerepeivel kísérletező időszaki kiállításokkal próbálnak adaptálódni és reagálni a múzeumok 21. század helyzetére.
Ezzel szemben a Wereldmuseum, korábban Museum voor Land- en Volkenkunde úgy érezte, már a nevében is ki kell fejeznie, hogy munkássága nem kizárólag a más népek vizsgálatára, hanem a teljes világ integráns kutatására irányul. Hasonló
az elgondolás amögött is, hogy az egyesült öt intézményt közös néven Nationaal Museum van Wereldculturennek, azaz a holland nemzeti világkultúrák múzeumának nevezik, mottója pedig „múzeum az emberekről”. Bár az, hogy mit értünk világkultúrák alatt, nem egészen világos, a korábbi megnevezésekhez képest kétségkívül egy befogadóbb szemléletmódot mutat kifelé. Ez a szemléletmód azonban a kiállításokban és kutatásokban mutatja meg igazi arcát, ahol a koloniális múlt, a rabszolgaság, az etikátlan gyűjteményezés és más, hasonlóan kényelmetlen témák radikális feldolgozása történik az érintett közösségek és a mai társadalom, közvetlen múzeumi környezet segítségével – figyelembe véve, hogy a múzeum, amióta létezik, meghatározó formálója a társadalomnak, a közbeszédnek és közgondolkodásnak.

¶ Hasonlóan az integritás eszméjét hirdetve a világ, világkultúra, világkultúrák nevekkel operál a kölni Rautenstrauch-Joest Museum Kulturen der Welt, a göteborgi Värdskulturmuseet, a frankfurti Weltkulturen Museum vagy a bécsi Weltmuseum. A kölni múzeum 2010-ben kapott új épületet, és itt már a gyűjteményét is új kontextusban tárta közönsége elé. A korábbi regionális, emberi különbözőségekre utaló és a gyűjtemény struktúráját tükröző bemutatást leváltotta egy „az emberek az ő világaikban” témájú kiállítási struktúra, amely az emberi élet különböző aspektusait és ezeknek sokszínűségét hivatott bemutatni. Hasonló lépést vállalt magára a bécsi Weltmuseum is, amely ugyan nem költözött új épületbe, de nevet és kiállítási stratégiát váltott. A korábbi Völkerkunden Museumról Weltre váltott, és állandó kiállítása a gyűjtemény, az antropológia és múzeumi munka kritikai olvasatát adja, felvállalva és diskurzus tárgyává téve azokat az eseményeket is, amelyeket ma már egyértelműen etikátlan hibáknak tekintenénk. Érdekessége, hogy bécsi „párja”, a saját népet bemutató Volkskunde Museum – amely nem feltétlenül sorolható a nagy múzeumi projektek által pozicionált európai „múzeumi elitbe” – megtartotta nevét és idejétmúlt állandó kiállítását is, ám időszaki tárlataiban, valamint az állandót kiegészítő időszakos bemutatóin folyamatosan megmutatja önreflexív, önmagán végzett kritikai munkáját és új szemléletmódjait. Munkájába igyekszik bevonni a közönséget is, és próbál nem csak a saját szemléletmódján változtatni, hanem a közönséggel együtt közösen új lehetséges nézőpontokat keresni és tanulni.

¶ A frankfurti világkultúrák múzeum szintén Völkerkunde néven futott 2001-ig. Ez a múzeum ugyanúgy maradt palotáiban (sőt több palotája lett, mint volt), bár a 2000-es évek vége óta szó van új épületbe költöztetéséről, ami még nem valósult meg. 2010-ben Clémentine Deliss átvette a múzeum irányítását,
és egy radikális átalakulást kezdeményezett, amelynek része volt a gyűjtemény lezárásának gondolata: felhagyni a gyűjtéssel, és a meglévő gyűjteményt megtenni terepnek, azaz kritikai módon vizsgálni a múzeum eddigi tevékenységét, annak mechanizmusait, rendezőelveit, mozgatórugóit és társadalmi hatását. Ennek részeként létrejött egy múzeumi labor is, amely teret biztosított a látogatóknak, kortárs képzőművészeknek, hogy hozzáférjenek a gyűjteményhez, és ott saját eszközeikkel reflektáljanak arra. Változtatásai azonban túl radikálisnak bizonyultak, 2015-ben elhagyni kényszerült a múzeumot, és az visszatért ahhoz a lassan nyitó gyakorlathoz, amit a kilencvenes évek óta alkalmazott: kiállításaiban és kapcsolódó programjaiban együttműködik a gyűjtemény miatt érintett forrásközösségekkel, identitáscsoportokkal, de az etnológiai múzeum relevanciáját nem kérdőjelezi meg többé, valamint a labor használata sem feltétlenül a múzeumon kívüli radikális narratíváknak kínál terepet, hanem inkább a részvétel és együttműködés leple alatt kísérletezik saját határaival.

¶ A nevet nem változtató „múzeumelitben” és az utóbbi évek nagy múzeumi projektjeiben rendszeresen szerepel a stuttgarti Linden Museum. Ez az etnológiai múzeum szintén tervezi átalakulását új épülettel, talán új névvel majd jó tíz év múlva, addig is igyekszik felkészíteni gyűjteményeit, közönségét, megváltoztatni módszertanát és kiállítási stratégiáit. A korábbi enteriőrös Afrika állandó kiállítás helyett például most egy Wo ist Afrika? című kiállítás reprezentálja a gyűjtemény afrikai tárgyait, amelyeket a múzeum és az antropológia homogenizáló és kolonializáló szerepére kihegyezve mutatnak be. A kiállítás – és egyben a gyűjtemény – kezelője egy múzeumi kurátorból és a gyűjteményben képviselt kultúrák érintett szereplőiből álló csoport, amelynek tagjai rendszeresen együtt dolgoznak a gyűjtemény feldolgozásán és publikálásán. Ezenfelül a múzeum létrehozott egy úgynevezett LindenLabot is, amelynek szerepe, hogy a gyűjteményben érintett különböző forrásközösségekkel vagy identitásuk miatt érintett csoportokkal végeznek számukra és a múzeum számára is hasznos együttműködésen alapuló projekteket, ezek eredményeit aztán bemutatják és hasznosítják a múzeumban.

¶ A meghatározó etnológiai múzeumok között a teljesség igénye nélkül ott vannak még a Musée du Quai Branly – Jacques Chirac (Párizs, Franciaország), a Musée royal de l’Afrique centrale
(Tervuren, Belgium), a Musée des Civilisations de l’Europe
et de la Méditerranée (Marseille, Franciaország), a Museo delle Civiltà – Museo Preistorico Etnografico „Luigi Pigorini” (Róma, Olaszország), a Slovenski Etnografski Muzej (Ljubljana, Szlovénia), az Etnografiska Museet (Stockholm, Svédország) vagy a Museum am Rothenbaum Kulturen und Künste der Welt (Hamburg, Németország). A projektek, amelyekben ezek a múzeumok előremutató irányokat próbálnak, próbáltak meghatározni az etnológiai múzeumok jövőjére nézve többek között a SWICH (Sharing a World of Inclusion, Creativity and Heritage), a READ-ME projektek (European network of diasporas associations and ethnographic museums) vagy a most is zajló TAKING CARE projekt (Ethnographic and World Cultures Museums as Spaces of Care). Ezek között a múzeumok között vannak nagy birodalmi múzeumok, vannak a nemzetállamiság reprezentációjára létrehozott intézmények, vannak olyanok, amelyek a múzeum megkérdőjelezésével,
az etnológia megkérdőjelezésével, az etnológiai múzeum megkérdőjelezésével, a gyűjtemény, a múzeumi működés vagy éppen a kettő együttes megkérdőjelezésével foglalkoznak, vannak, amelyek ezt az elmélet szintjén, vannak, amelyek a gyakorlat szintjén teszik. Az általuk meghatározott uralkodó paradigmák például a részvételen és együttműködésen alapuló múzeumi munka, a fenntartható és felelős múzeum eszménye, a dekolonializált múzeum, a szubjektív múzeum, a radikális múzeum vagy az inkluzív múzeum. Az ezek mentén végzett gyakorlatok és a paradigmák értelmezése azonban legalább annyira sokszínű még egy olyan szoros kollegiális kapcsolatrendszerben működő közegben is, mint az általam „múzeumi elitnek” nevezett csoportban, mint, mondjuk a múzeum fogalom világszintű értelmezése. A palettát tovább színesítik a „múzeumi elitbe” nem tartozó intézmények, amelyek sok esetben méretük okán gyorsabban vagy periferiális jellegük okán inkább lassabban vagy éppen specifikusabban reagálnak a szakmában uralkodó paradigmák gerjesztette változásokra. Hogy a szakmán kívüli világégés helyzet melyik intézményt hogyan befolyásolja, szintén nagyon változó. Például a TAKING CARE projekt kifejezetten a klímaváltozás és társadalmi krízisek, tüntetések által újra megvilágított kérdések múzeumi helyzetével és az intézmények lehetséges reakcióival, felelősségével próbál foglalkozni.

LindenLAB 2: Tárgyak és gyűjtők. Maszk, Mapuche, Chile, Holzgyűjtemény Forrás: Linden Museum Stuttgart, Dominik Drasdow felvétele

LindenLAB 5: Kapcsolatok – kihívás, (nem) tanulás, törés Forrás Linden Museum Stuttgart

LindenLAB 4: Stuttgart – Afganisztán, egy kapcsolat a múltban és a jelenben Forrás: Linden Museum Stuttgart

¶ A palettán a magyarországi etnológiai múzeumok közül a Néprajzi Múzeumnak új épülete, új kiállításai nyílnak, megpróbálja újrafogalmazni magát – ennek gyűjteményi és társadalmi hatása majd évtizedek múltán fog érződni, ha fog. A Szentendrei Skanzen megújul témáit illetően, kísérletezik új interpretációs technikákkal, és nagy figyelmet fordít a múzeum lehetséges társadalmi hasznára, de gyűjteménykezelés és módszertan tekintetében még nem tudott áttörést hozni a hazai skanzenek életébe. A vidéki múzeumok kultúrpolitikai döntéseknek, fenntartói változásoknak köszönhetően a fennmaradásukért küzdenek, a beérkező vagy megszerzett támogatásokat inkább az alap-infrastruktúra biztosítására, a gyűjteményi lyukak befoltozására használják, semmint a múzeum teljes körű újragondolására. Tisztelet (és öröm)
a kivételnek. Szerintem etnológiai múzeumi paradigmaváltás tekintetében valahol az európai periférián vagyunk – és kivételesen nem (csak) a földrajzi vagy politikai lokációnk miatt.

¶ Az európai etnológiai múzeumok nem csak az elmélet, a belső munka, a sokszor láthatatlan kurátori tevékenység során törekszenek az etnológia, a múzeum és az etnológiai múzeum újragondolására. Emellett próbálnak segítséget kérni közönségüktől, a többi múzeumtól, szakemberektől, egyfajta nyitottságot mutatni és éreztetni a változás és együttműködés szükségességét. Ezt a munkát néhány múzeum úgy végzi, hogy a közönséggel együtt keresi a kiutakat, megoldási formákat, sőt magukat a kérdéseket is. Más múzeumok úgy, hogy maguk gondolkodnak kérdésekről, a gondolkodásba pedig néhány ponton bevonnak külső szereplőket is. A különbség számomra abban nyilvánul meg, hogy egy képzeletbeli skálán melyik múzeum mennyire radikálisan vélekedik az évszázadok alatt felépített falak lebontásáról múzeum és nem múzeum között. Az általam európai perifériának nevezett etnológiai múzeumok – így a magyarok is – látszólag egyelőre a probléma észrevételével és belső feldolgozásával vannak elfoglalva, de az a fajta – talán még a bishopi radikalitáson is túlmutató – radikalizmus nincs meg bennük, ami alapján bátran a túlélők közé sorolhatnánk őket. Talán épp most dől el, hogy röpképtelen vagy repülni képes dinoszauruszok-e.

¶ Az utóbbi két év hazai és nemzetközi múzeumi témájú konferenciáin, előadásain, beszélgetésein rendszeresen felteszem azt a provokatív kérdést, hogy van-e jövője az etnológiai múzeumoknak, vagy jobb lenne-e elengedni ezt a műfajt. Elvégre Jean Jamin már 1988-ban azt pedzegette, hogy ideje volna felgyújtani az etnográfiai múzeumokat, azóta pedig a helyzet nem lett sokkal fényesebb, sőt újabb problémák merültek fel. A kérdésemre adott válaszok nagyon megosztók.

¶ Voltak válaszok, amelyek az etnológiai múzeumokban őrzött tárgyakra hivatkoztak mint lehetséges kapcsolódási pontokra egymástól nagyon különböző emberek között – ennek okán pedig mint fenntartandó értékre. A válasz szerintem kissé idealista a hozzáférés szempontjából. De talán nem annyira, mint az a válaszadó, aki saját elhivatottságával indokolta a múzeumok fenntartandóságát.

¶ Egy véleményt kaptam arra vonatkozóan is, hogy a múzeum mindenki számára az, aminek éppen látja és amire éppen használni tudja, így tulajdonképpen az emberiség mindennapi döntésein múlik, hogy kell-e vagy sem. Hasonlóan radikális, de kevésbé optimista (értsd: a hasznosságot feltételező) megközelítés volt, miszerint az etnológiai múzeumok jelenlegi formájukban egyáltalán nem egészséges és normális jelenségek, nincs bennük körforgás, és nincs többé jelentőségük. Ezen a véleményformáló szerint úgy lehetne változtatni, ha a már létező gyűjteményeket úgy használnánk, hogy vizsgálatukkal, a róluk folyó diskurzussal új, interdiszciplináris, mindenki által hozzáférhető és gyarapítható tudásokat hozhatnánk létre.

¶ Kevésbé radikális formában, de többen is azt látnák ideális jövőnek, ha az input helyett a múzeumok arra kezdenének fókuszálni, hogy milyen eredményeik és hatásuk van a környező világra. Ezzel kapcsolatban rengetegszer elhangzott a „nemnövekedés” mint lehetséges út – bánatomra éppen csak arra nem volt soha senkinek ötlete, hogy a gyűjtésre és publikálásra épülő klasszikus múzeummodell hogyan tudna a nemnövekedés útjára lépni.

¶ Egy másik elképzelés arról szólt, hogy az etnológiai múzeumoknak adaptálódniuk kellene a 21. század társadalmi és környezeti kihívásaihoz, mert olyan tudásokkal rendelkeznek gyűjteményeiknek és módszertanuknak köszönhetően, amelyek alkalmassá teszik őket a túlélésre. Az elképzelés szerint ezt például úgy kellene megvalósítaniuk, hogy a gondoskodás intézményeivé válnak: a fajokról, a társadalmi toleranciáról,
a megismerés hiányából adódó félelem felszámolásáról, az elnyomás elleni küzdelemről, a fenntartható életmódok megismertetéséről való gondolkodás intézményeivé.

¶ A 2021-es The Inclusive Museum konferencia egyik beszélgetésén hangzott el az a teljesen jogos kérdés, hogy ha az a kor, amelyben a múzeumok létrejöttek, már nem létezik, és eszméi is
teljesen átalakultak, miért várjuk, hogy a mai múzeumok ugyanolyanok legyenek. Ennek ellenére a kérdésre érkező minden egyes válasz az azt követő másfél órás beszélgetés alatt a múzeum működési elveinek és irányainak megváltoztatására vonatkozott, és a problémát orvosolhatónak látta az inkluzivitással, empátiával, önkritikával vagy állítások megfogalmazása helyett tudáscserével. Az fel sem merült, hogy magának a múzeumnak a relevanciáját bárki megkérdőjelezze – annak ellenére sem, hogy a fenntarthatóságról szóló elképzelések gyakran csak a gyűjteményre vagy csak a múzeum társadalmi szerepvállalására és tevékenységeire korlátozódnak, holott a múzeumfogalmak eddig mindig a kettő szoros egységéről szóltak. Ez egyrészről lehet nagyon biztató jel az európai etnológiai múzeumokra nézvést is, mert jelentheti, hogy a múzeum egy megkérdőjelezhetetlenül szükséges valami, éppen csak a változó körülmények miatt átalakulásra van szüksége, de talán nem annyira radikálisra, hogy már többé ne nevezhessük őket múzeumnak. Vagy lehet nagyon kétségbeejtő jel is: lehet, hogy a múzeum pontosan ugyanolyan privilégium, mint amikkel az elmúlt két évben rengeteget szembesültünk, és amelyek megkérdőjelezése azért marad el, mert privilegizált helyzetünk miatt fel sem tűnik? Lehet, hogy a múzeumok olyanok, mint fehérnek lenni, folyóvízhez és ingyenes orvosi ellátáshoz hozzáférni, szabadon vallást gyakorolni vagy éppen nemi identitást felvállalni, nőként látszani vagy épp eltakarva lenni, szabadon választani és cenzúra nélkül információhoz jutni? Privilegizált és egyenlőtlen.

¶ Összességében azt a kiábrándító választ kell adjam, hogy nem tudom megmondani, hogy az európai etnológiai múzeumok – vagy általában a múzeumok – röpképtelen dinoszauruszok vagy adaptív madarak, azaz kihalók-e vagy túlélők. Lehet, hogy inkább vízilovak. Egy biztos: az elmúlt három évben tapasztalt világvége-hangulat, amely a több évtizede, sőt évszázada kulmináló emberi mulasztások tetőzésének köszönhető forradalmi robbanás, ugyanúgy releváns az etnológiai múzeumok esetében. Ha valamikor, akkor most nagyon itt az idő az újragondolásra és változtatásra – addig, amíg
még lehet.