Idén húszéves a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. Huszadik esztendeje
az igazgatója Jarábik Gabriella, aki már a múzeumalapítás előkészítésében is részt vett. A pozsonyi székhelyű, a Brämer-kúriában működő múzeum a szlovákiai magyarság történetét, népi kultúráját, hagyományait és értékeit képviselő, országos hatáskörű, reprezentatív intézmény, amelyhez 2003 óta a szklabonyai Mikszáth Emlékház és az alsósztregovai Madách-kastély is tartozik, 2019-től pedig a kassai Márai Sándor Emlékkiállítás is. Jarábik Gabriella az elmúlt két évtizedben megteremtette a szlovákiai magyar kultúra nemzetiségi múzeumhálózatát. A friss MúzeumCafé díjassal készült interjúban próbáltuk kicsit összegezni ezt a húsz évet.

A szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékház udvara

2002-ben alakult meg a Szlovák Nemzeti Múzeum – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. Azóta vagy az igazgatója. Sok idő.

¶ Sok, tényleg, de minden egyes percét szerettem. Azt is szoktam mondani: valójában a mindenese vagyok a múzeumnak. Ha kell, pogácsát rendelek, ha kell, előadok, szervezek vagy épp meghívót fogalmazok, cikket írok. Nem tartom magam muzeológusnak, inkább kulturális menedzsernek. S bár eléggé beleástam magam például a madáchi meg a mikszáthi életútba is, azt sem állítom, hogy irodalmár vagyok. Számomra mindig az volt a fontos, hogy az intézmény szakmai közössége csapattá formálódjon. Tudják a kollégáim – huszonegyen vagyunk összesen –, hogy túl a hetvenen is folyvást pörgök. Persze minden munkatársnak nagyon sok a feladata, és én ezt a csapatmunkát koordinálom. Kitűnő emberekkel dolgozom együtt, mindannyian szívügyünknek tekintjük a magyar múltat, a magyar értékeket, a magyar kultúrát.

A szklabonyai állandó tárlat egyik részlete Szent Péterrel

Beszélgethettem kollégáiddal is, akik azt mondták rólad: Gabi az egész életművével
és lelkiismeretével életben tartja a magyar kultúrát Szlovákiában.

¶ Megható vélemény, köszönöm nekik. A munkabírást talán főként édesanyámtól örököltem. Rendkívül erős asszony volt – paraszti morállal és intelligenciával. Nem tudott továbbtanulni, ám sokat olvasott, s kicsi korunk óta – hárman vagyunk testvérek – szorgalmazta, hogy a Csúz nevű kis mátyusföldi faluból, ahol felnőttünk, jussunk előrébb, járjunk egyetemre, főiskolára, vigyük tovább a legnagyobb örökségünket, a magyar nyelvet és a magyar kultúrát. Nővérem pedagógus, a férje és a sógornőm is az, öcsém mérnök, férjem népművelő, ahogyan én is az lettem, noha először pedagógusi végzettséget szereztem. Pályámon végig az vezetett – akár pedagógusként, akár színjátszócsoport alapító-vezetőjeként vagy hivatali helyeken, majd a múzeumban is –, hogy meg kell őriznünk a kultúránkat, hagyományainkat, mert nélkülük nem maradunk fenn, és ez óriási felelősség.

Közvetlenül a pozsonyi múzeum megalapítása előtt a szlovák kulturális minisztériumban dolgoztál.

¶ Előtte pedig – a pedagógiai előéletemet követően és a ’89-es politikai változások után – a dunaszerdahelyi városházán töltöttem be különféle hivatalvezetői pozíciókat. 1998-ban kerültem a minisztérium kisebbségi kultúrák részlegének főigazgatói posztjára.

Nagy váltás volt?

¶ Óriási. Végül is a család támogatását élvezve vállaltam el. Milan Kňažko szlovákiai színész volt akkor a kulturális miniszter. Az akkori Magyar Koalíció Pártja kért fel a tisztségre. Férjem abban az időben a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központot igazgatta. Biztatott, hogy a kisebbségi kultúrák minisztériumi menedzseléséhez egy faltörő kos kell, és annak a keménysége, az ereje bennem bizonyosan megvan, ráadásul képes vagyok ellenállni mindenféle nyomásnak – nem csupán politikainak. Rengeteg szakmai segítséget is kaptam a férjemtől,
ő mélyebben átlátta a szlovákiai kulturális viszonyokat, az itteni magyar kultúra hiányosságait, sőt azok megoldására is hozott javaslatokat. Az egyik ilyen nagy kérdés éppen az volt, miért pont a magyaroknak nincs Szlovákiában nemzetiségi múzeumuk. Maráky Péter vezette a minisztérium múzeumi, könyvtári főosztályát, és előállt azzal: ideje a magyaroknak is egy múzeumot szerveznünk. Már megvolt a zsidó kultúra, a kárpáti németek és a horvátok múzeuma is,
és múzeumért jelentkeztek a romák, más nemzetiségek is. Jelenleg nyolc nemzetiségi múzeum működik Szlovákiában.

De korábban nem is voltak javaslatok a magyar múzeumra?

¶ Nekem nem volt tudomásom efféle kezdeményezésről, ami érthető, hiszen nem a muzeológiai szférából jöttem. Viszont amikor híre ment, hogy hivatalosan is gondolkodunk egy országos magyar múzeumról, a komáromi Duna Menti Múzeum – amelyet 1886-ban alapítottak – és a rimaszombati Gömör-kishonti Múzeum – amely Szlovákia ötödik legrégebbi múzeuma – jelezték: ők már ezt megelőzően pedzegették, hogy egy országos hatáskörű magyar kulturális múzeumot Nyitra vagy Besztercebánya megyében kellene megvalósítani, ezekben a régiókban. Arra hivatkoztak, hogy ott működik – Somorján, illetve Komáromban – a Fórum Kisebbségkutató Intézet, amely a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségeket, elsősorban a szlovákiai magyarságot kutatja, kulturális emlékeiket dokumentálja. Valóban a Kárpát-medence egyik legkitűnőbb társadalomtudományi műhelye ez, amelyet Tóth Károly alapított 1996-ban, és 2014-ig vezette is. Jól együttműködünk ma, a múzeum és a kutatóintézet.

Alsósztregova – a Madách-kastély madártávlatból

Végül mégis Pozsonyban jött létre a múzeum, és ezek szerint már előzőleg is felvetődött az ötlete. Politikai okok akadályozták, lassították addig az alapítást?

¶ Amikor dolgozni kezdtem a minisztériumban – Mikuláš Dzurinda volt a kormányfő –, eleinte magam is azt hittem, hogy az előző Mečiar-kormány miatt hiúsult meg a múzeumügy. Ám nem csupán rajtuk múlott. A komáromi és a rimaszombati múzeumban értékes műtárgyegyüttest őriznek, és a fenntartó megyék nem akarták átengedni a gyűjteményeiket, márpedig egy intézményi összevonással, beolvadással a Szlovák Nemzeti Múzeumba ez megtörtént volna. Az akkori megyevezetők kijelentették: semmi kifogásuk egy országos hatáskörű magyar múzeum ellen, csak ne az ő gyűjteményükre alapozzuk. Be kellett látnom, hogy igazuk van, és egyetértett Kňažko miniszter is. Hiányolta, hogy nincs még országos magyar múzeum, és ő sürgetett, hogy keressünk helyet neki Pozsonyban. Maráky Péter közben visszatért a Szlovák Nemzeti Múzeum élére főigazgatónak, és felvetette, találjam ki én az egész koncepciót. Nem mellesleg: hiába írtunk ki aztán pályázatot is a múzeum vezetésére, senki nem vállalta.

Szerinted miért nem?

¶ Talán bizonytalanok vagy bizalmatlanok voltak, lesz-e belőle bármi is. 2001. július 1-jén a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának önálló osztályaként megalakult a Magyar Kultúra Dokumentációs Központja, ez egy kötelező menet, ilyen a struktúra, ez az első lépés a nemzetiségi múzeum kialakításához vezető úton. Egy nagyon jó szakembert, Danter Izabellát, a Galántai Honismereti Múzeum kiváló néprajzosát kértük fel a múzeum koncepciójának kidolgozására. Elkezdte a munkát, megalapozta a múzeumot, ő vette fel az első munkatársakat, hogy előkészítsék az állandó kiállítást Hagyományok és értékek – A magyarok Szlovákiában címmel. Sajnálatos módon Izabella 2001. december végén felmondott, hogy ennek mi állt a hátterében, nem tudom, csak sejtem, ám nem publikus. Amikor elment, nyakamba szakadt az egész a minisztériumi munkáim mellett. Közben továbbra is kerestünk igazgatót a múzeum élére. Majd jött a 2002-es kormányváltás, s úgy döntöttem, nem maradok a kulturális tárcánál. És ekkor kért fel Maráky Péter, vállaljam én a múzeum szervezését, amíg nem találunk igazgatót. 2002. szeptember elsejével elhagytam a minisztériumot. Nem sokkal később kineveztek igazgatónak a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma élére, miután a miniszteri tanács elfogadta, hogy Pozsonyban is legyen egy kiállítási lehetőség, ahol a szlovák látogatóknak is megmutathatjuk – történelmünk, néprajzunk, hagyományaink révén –, hogy nem kis létszámban élünk itt, Szlovákiában mi, magyarok, és hát ez a mi hazánk is. Úgyhogy a Magyar Kultúra Dokumentációs Központja egyévnyi tevékenység után új alapítólevelet kapott, 2002 júliusától a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumaként,
a Szlovák Nemzeti Múzeum önálló egységeként működik. Legfőbb feladatunk a szlovákiai magyarság tárgyi és szellemi kultúrájának kutatása, amellyel párhuzamosan gyűjtőmunkát, tudományos kutatómunkát, dokumentációs és módszertani tevékenységet folytatunk.

Alsósztregova – a Madách-kastély madártávlatból

Hogy esett a helyszínválasztás a pozsonyi Brämer-kúriára?

¶ A múzeumalapításhoz be kellett írni egy helyet. Szinte adott volt a Brämer-kúria a Žižka utca 18. alatt, amely a kulturális minisztériumhoz tartozott, mindenféle irodával. Ezeket ki kellett üríteni, amit a miniszter el is rendelt. Megkaptuk az első emeletet irodáknak és raktárnak, később konferenciatermet, galériát is létrehoztunk itt, a földszint ugyancsak a miénk lett, ez az állandó és az időszaki tárlatok helye. Mindkét részleget borzasztó állapotban vettük át. 2002. szeptember elsejétől hozzáláttunk a feladathoz: átépíteni, munkalehetőségeket teremteni, embereket fölvenni, szakembereket keresni, akikkel együtt lehet dolgozni. Ma már elmondhatjuk: országos hatáskörű múzeum vagyunk,
a Szlovák Nemzeti Múzeum tizennyolc múzeuma közül az egyik speciális, nemzetiségi múzeum három irodalmi emlékhellyel, egy pozsonyi kiállítási lehetőséggel. Pozsony a központunk, de az egész országban – Komáromtól Kassán át Királyhelmecig – van lehetőségünk kutatni, együttműködni, közösen dolgozni. Így született meg például a Gömöriek a szovjet lágerekben című könyv és film is, aminek az előzménye az, hogy már készültünk a Felcserélt otthonok című kiállításra az 1945–48-as kitelepítésekről, kényszermigrációról, lakosságcseréről. Arra gondoltunk, megkeressük azokat az embereket, akik akár gyerekként is tanúi voltak mindennek. Gömörben filmre vettük a 92 éves Simon Ilonka néni visszaemlékezését. És ott találkoztunk Lehotai Aladárral, aki szintén foglalkozik az 1945–48-as tragikus eseményekkel, a málenykij robottal is. Megmutatta azt a fantasztikus dokumentumanyagot, amit összegyűjtött, mi pedig úgy éreztük, ezt nem lehet veszni hagyni, erre is alapoztuk a Gömöriek a szovjet lágerekben tárlatot. Vagy amikor a „stószi remete”, Fábry Zoltán író, publicista, irodalomtörténész munkásságát bemutató Vox humana című kiállítást terveztük, ugyancsak felkerestünk Kassán és környékén a hozzá közelálló embereket.

Milyen szempontokat vettetek figyelembe A magyarok Szlovákiában állandó kiállítás megtervezésekor?

¶ Danter Izabella az akkori munkatársakkal már hozzáfogott a kiállítás forgatókönyvének előkészítéséhez, bár ők még nem tudták, hova költözünk. A kezdeti koncepciót tiszteletben tartottam, folytattam. Három egységre tagoltuk a kiállítást 320 négyzetméteren. Az elsőben – Lakatos Krisztina kolléganőnk gondolta ezt végig – azt akartuk bemutatni, mióta élnek magyarok a mai Szlovákia területén, s olyan régi tárgyakat kellett beszerezni, amelyek ezt alátámasztják. Másrészt az 1918, tehát a szlovák állam megalakulása utáni helyzetről is áttekintést akartunk adni a történeti részben – Gaucsík István történész már akkor belekezdett, amikor a múzeum még dokumentációs központként működött –, és foglalkoztunk kicsit az 1945–48-as kitelepítésekkel is. De kitértünk például az oktatásügyre, az anyanyelvi művelődésért, a magyar iskolák fenntartásáért folytatott érdekvédelmi küzdelmekre is. A képzőművészeti termet Szabó Kinga művészettörténész rendezte be: Gwerk Ödöntől Palugyay Zoltánon át egészen
a mai alkotókig mindenkinek van itt egy-egy alkotása. A néprajzi részt is Danter Izabella találta ki, akkor is szép tárlat volt, két éve felújítottuk, szintén őt kértem föl rá, és egy külsős kreatív kolléganőnk, Szabó Réka segített a tárlat vizuális újragondolásában. Egyébként a 2002-ben megalapított múzeumnak egyetlen műtárgya sem volt. Járni kezdtük a vidéket Lakatos Krisztinával, felkerestünk múzeumokat, a legérdekesebb műtárgyakat elkunyeráltuk, mindenki rendes volt velünk, kölcsön is adták ezeket. Belátták: ha Pozsonyban megjelennek a műtárgyaik, azzal őket, a regionális, kisebb helyeket is népszerűsítjük. Úgyhogy eredeti műtárgyak vannak az állandó kiállításban.

A Madách-kastély folyosójának falain Kass János grafikái és Zichy Mihály illusztrációi Az ember tragédiájához

Nem cenzúrázta a szlovák politika ezt a kiállítást?

¶ Nem. Egyrészt a kialakításának idején Csáky Pál volt a miniszterelnök-helyettes, másrészt a korábbi minisztériumi kollégáim maradtak még négy évig, és úgy éreztem, megbíznak bennem. Nagy csinnadrattával nyitottuk meg az állandó kiállítást 2003 májusában. Mindenkinek tetszett, hál’ istennek. A lévai múzeum 1848/49-es Lévai Nemzeti Őrsereg restaurált zászlója nálunk látható azóta. Ez a hímzett, gyönyörű, piros-fehér-zöld zászló szimbólum lett, mindenki ezt veszi észre először, amikor belép a múzeumba. Nagyon jó ötlet volt Lakatos Krisztinától, hogy egy előteremben rendezte össze a tárgyi emlékeinket – régészeti leletektől, régi térképektől egészen régi Madách- vagy Mikszáth-kiadványokig, műtárgyakig –, ez feltétlenül meg is marad, ha nem is ilyen formában, de ez lesz az alap a történeti kiállítás felújításánál.

Mikorra tervezitek ezt?

¶ Évek óta küzdünk érte, de nincs rá anyagi fedezet. Pedig izgalmas átrendezés lesz, az állandó tárlatba végleg bekerül a 2016-ban nyitott Felcserélt otthonok című időszaki kiállításunk is a hontalanság éveiről, az 1945 utáni közép-európai,
a politika által kikényszerített migrációs folyamatokról, például arról, ahogyan a németeket kizavarták Szlovákia területéről, a szlovákiai magyarokat erőszakosan áttelepítették a Szudéta-vidékre vagy keresztülvitték a szlovák–magyar „lakosságcserét”. Ebben az emberáradatban ott sodródtak 1945 és 1948 között a szlovákiai magyarok tízezrei is. Popély Árpád történész szakmai tanácsadóként dolgozott az előkészületek során. A forgatókönyvet Sipos Szilvia és Szabó Réka kurátorok állították össze. Személyes történeteken keresztül – korabeli dokumentumokkal, fényképekkel, oral history módon – azt tártuk fel, miként hatottak a politikai események az egyéni életutakra, s milyen új stratégiák mentén folytatták életüket a közvetlenül érintett emberek e törésvonal után. Adtak anyagot a németek, a szlovák és a magyar részhez legalább húsz helyszínen húsz interjút készítettünk emlékezőkkel. Békéscsabáról áttelepített szlovákok is őszintén és szívszorítóan vallottak, mit éltek át, amikor leköpték őket, mert elfoglalták az Érsekújvárról kitelepítettek házait. Rendkívüli az érdeklődés a tárlat iránt, ezért döntöttünk úgy, hogy beemeljük az állandó kiállítás történeti egységébe. Ma is az a legnagyobb szívfájdalma a szlovákiai magyarságnak, hogy ez nincs velük tisztességesen elrendezve.

Az alsósztregovai Madách-kastély és a szklabonyai Mikszáth Emlékház a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumához tartozik 2003 januárjától. Már kezdetben is gondoltál erre az összekapcsolásra?

¶ Nem, de szinte azonnal így alakult. Még egy 2002-ben jóváhagyott kormányrendelet értelmében létrejött a kulturális intézmények decentralizációja, ami azt jelentette: az addig a minisztérium alá tartozó intézményeket megkapják a megyék és a városok, s bizonyos egységek pedig országos hatáskörűek lesznek és a kulturális tárcánál maradnak. Így került a nagykürtösi Kékkői Honismereti Múzeum – nevet váltva mint Szlovákia egyetlen báb- és játékmúzeuma – minisztériumi hatáskörbe a hozzá tartozó szklabonyai Mikszáth Emlékházzal és az alsósztregovai Madách-kastéllyal együtt. Felkerestek engem az akkori MKP-s parlamenti képviselők, hogy a Mikszáth Emlékház és a Madách-kastély csak bizonyos rend szerint látogathatók, és ők a szklabonyai emlékházat alapítványként szeretnék működtetni. Lebeszéltem őket erről…

A Grendel Lajos Olvasóterem a pozsonyi múzeumban, a Brämer-kúriában

Közbevetőleg: mit jelent az, hogy csak „bizonyos rend” szerint lehetett látogatni ezeket
a helyeket?

¶ Hetente egyszer vagy a polgármester asszonytól, vagy a kékkői múzeumtól kérték el a kulcsot, hogy kinyithassák a Mikszáth-házat, amelyet csak az tartott életben, hogy a régió magyar kulturális intézményei számos rendezvényt szerveztek oda. Szóval azt javasoltam – és egyezkedni próbáltunk a képviselőkkel és Kňažko miniszter úrral –, hogy inkább az új Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumához csatolják a szklabonyai emlékházat és a Madách-kastélyt. A szlovákiai politikusok közül nem mindenkinek tetszett az ötlet.

MC: Kifogásolták, miért is kell egy magyar múzeumnak terjeszkednie, bővülnie?

¶ Pontosan. A magyar képviselők pedig az elején még igyekeztek is segíteni, csak aztán kiesett a parlamentből a magyar párt, utána már egyedül küzdöttem.
De a lényeg az, hogy ez a két magyar kulturális helyszín mégiscsak az országos magyar múzeumhoz került. Miután 2003 májusában átadtuk a pozsonyi Brämer-kúriában az új állandó kiállításunkat, megkezdődött a következő erőpróbánk, hogy mindenekelőtt emberi körülményeket teremtsünk a Madách-kastély körül, hogy a látogatók legalább a parkba bemehessenek, mert félméteres gaz volt mindenfelé. A szklabonyai emlékházon a tető rogyadozott, az alap süllyedt, a falak vizesek voltak és repedeztek, és ebben a környezetben a tartalmilag ugyan kitűnő, de formailag elavult kiállítást nem sokan látogatták. Amikor a Madách-kastély parkját rendbe hoztuk, máris birtokba vették az emberek, hiszen arrafelé vezet az út Madách Imre síremlékéhez, amely Rigele Alajos szobrászművész munkája, és a karjait az ég felé emelő Ádámot örökíti meg. Alatta nyugszik Az ember tragédiája írója. A magyarországi látogatók elsősorban ezt keresték fel. Bent, a kastélyban volt egy korszerűtlen tárlat Madách életéről és egy másik a nagykürtösi és losonci régió szlovák hazafiairól. Inkább szlovák honismereti múzeumként működött – pont egy Madách-kastély! Egyébként a síremlék szintén áldatlan állapotban volt, tizennyolc évig gyötört engem a hely-
reállítása.

Mi volt a baj?

¶ Mindig valami hiba csúszott a kivitelezők munkájába. Nemrég sikerült – csaknem két évtized után – megfelelően rekonstruálni, amikor a parkot felújítottuk. Kialakítottunk ott egy sétányt, azon a Madách család történetét is bemutatjuk táblákon, kétnyelvű feliratokkal. Aki nem akar bemenni a kastélyba, a parkban is kicsit megismerheti Madáchot. Persze nem tagadom: amikor szembesültem azzal, milyen feladat vár még rám főleg Alsósztregován, megrettentem. De elmúlt az aggodalmam, amikor megismertem Danka Veselovskát, azt a kolléganőt, aki Sztregován – amikor a Madách-kastély még Kékkőhöz tartozott – egy héten négyszer kinyitotta a múzeumot. Ott él a faluban, szlovák, de jól tud magyarul, a nagymamájától tanult palóc magyarsággal beszél csodálatosan. Danka azzal kezdte, ő szeretne itt maradni, de tudja, hogy én úgyis elküldöm. Dehogy küldelek, nyugtattam meg, te ismered ezt a helyet, próbáljunk meg együtt dolgozni. Ez volt a legjobb döntés, fantasztikus emberre akadtam benne, aki azóta már a múzeum kurátora, az összes muzeológiai képzést elvégezte, szívügye Sztregova és Madách Imre. Rábíztam a kastély renoválásának felügyeletét is. Ugyanilyen nagyszerű segítő emberre leltem Szklabonyán Böhm Andrásban. Ha nincsenek ilyen kollégáim, sokkal nehezebben ment volna a múzeumok újjáépítése, hiszen én mégiscsak háromszáz kilométerre voltam tőlük, Pozsonyban, bár hetente utaztam hozzájuk. De azért gondolj csak bele, hogy 2003-ban az épphogy megalakult magyar múzeumra milyen komoly feladatot rótt
ez a két hely.

Alsósztregován, Szklabonyán beszélnek még magyarul?

¶ Nem. Alsósztregován csak a kolléganőm, Danka tud magyarul. Szklabonyát,
ezt a Kürtös-patak jobb partján, Kékkőtől délre fekvő falucskát a szlovák–magyar nyelvhatár közvetlen közelében, 1910 és 1920 között Mikszáthfalvának hívták. Szlovák–magyar falu volt, de most már nem laknak ott magyarok. Munkatársaink is „bejárók”, a szomszéd falvakban élnek, ahol inkább hallani még magyar szót.

Nemzetiségi emlékhelyek kapcsán mindig felvetődik a kérdés: vajon lesz-e folytatása
az elődök missziójának, elköteleződésének? Vannak fiatalok, akiket érdekel Szlovákiában a magyar kulturális emlékezet fenntartása, kutatása, akik egyszer majd
át is vehetik tőled ezt a munkát? Gondolsz ilyesmire?

¶ Igen, és biztos vagyok benne, hogy nem akad el a mi munkánk, folytatni fogják a fiatalok, jönnek hozzánk már most is dolgozni. Szklabonyán – szerencsére – vannak fiatal lektorok, akik nagyon szeretnek gyerekekkel is foglalkozni, hiszen az egész Mikszáth Emlékházat és az udvarát játékosan formáltuk át éppen a legutóbbi felújításkor, persze nemcsak a gyerekek, hanem a felnőtt látogatók is kedvükre játszhatnak abban a házban, ahol Mikszáth a gyerekkorát töltötte. A Magyar Kultúra Múzeuma mindemellett szorosan együttműködik a komáromi Selye János Egyetemmel és a Nyitrai Egyetemmel, s azért jó néhányan választják a magyar kultúrát kutatási témának. A nagykürtösi járásra különösen jellemző, hogy a Madách- és Mikszáth-kultuszt szívügynek tartják, minden évben megemlékeznek róluk, mi is lehetőséget adunk nekik, hogy Sztregován vagy Szklabonyán szervezhessék a rendezvényeiket.

Említetted, hogy néhány szlovák képviselő eleinte nem lelkesedett azért, hogy
a szklabonyai és a sztregovai múzeumi helyszínek átkerülnek a Magyar Kultúra Múzeumához. A szlovák kormány ugyanakkor támogatott?

¶ Maximálisan. A kezdeti felújításokhoz az építésügyi és régiófejlesztési minisztériumon keresztül nyertünk európai uniós fejlesztési pályázaton. Akkoriban Marek Maďarič volt a kulturális miniszter, akivel egy kiállításmegnyitón tudtam találkozni, s addig nem tágítottam mellőle, amíg azt nem mondta, jól van, küldjek kérvényt, és majd megnézi, mit tehet azért, hogy ne álljon üresen a felújított Madách-kastély, legyen benne egy korszerű kiállítás. Ennek a találkozásnak százezer euró lett a vége, ennyivel támogatta a kiállítást a szlovák kormány. A magyar minisztériumtól harmincmillió forintot kaptunk. De volt még egy komoly szakmai szövetségesem, a Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese. Az elején ugratott, ha Madáchról hall, már rosszul van, annyiszor kérleltem őt, hogy segítsen. Magyarázta nekem, értsem meg, hogy a Szlovák Nemzeti Múzeumnak tizennyolc múzeuma van, és nem a Madách-kastély állandó kiállítása a fő téma. Én azzal érveltem, hogy örökségvédelem is van a világon, s ha már a kastélyt rendbe hoztuk egy európai uniós projekt keretében, próbáljuk meg az üres tereket megtölteni. Egy idő után beadta a derekát, azt felelte, rendben. Nemrég ment nyugdíjba, elvittem neki Az ember tragédiáját Jitka Rožňo újonnan kiadott szlovák fordításában, és annyit tettem hozzá, „olvasd csak, nehogy megfeledkezzél rólunk”. Különben amikor végigment a kész kiállításon, nagyon büszke volt. Kiváló szakember. Nagyra értékelem ezt a szlovák–magyar együttműködést. Óriási szakmai segítséget kaptunk még a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumtól, Kovács Anna irodalomtörténész-muzeológustól és a Petőfi Irodalmi Múzeumtól, E. Csorba Csilla akkori főigazgatótól, de másoktól is ott, hiszen bárkihez fordulhattunk, segítettek anyaggyűjtésben, mindenben. Meg kellett tanulnunk Madáchról és Mikszáthról gondolkodni, megkeresni a hozzáértő szakembereket. Ugyanis a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában jelenleg is öt belsős szakember dolgozik, egyik sem irodalomtörténész. Van grafikusunk, muzeológusunk, dokumentátorunk, egy szervezőnk a helyettesem személyében, és vagyok én, a „mindenes”. De ott volt nekünk Kerényi Ferenc irodalom- és színháztörténész, aki már az első pillanatban jelentkezett, lelkesen, hogy végre magyar múzeumhoz kerül a Madách- kastély, mindjárt adott is tippeket, kiket keressek még fel. Szlovákiában sajnos nincs Madách-kutató. Többen ismerik, szeretik, ám nem találtam olyasvalakit, aki vállalta volna egy kiállítás forgatókönyvének a megírását. Ahogyan például a Mikszáth Emlékház kapcsán az első állandó kiállítást Sipos Szilvia kurátor kapta feladatul, és kimagasló munkát végzett. Amikor nemrég ismét egy nagyobb rekonstrukciót végeztünk a szklabonyai épületen, az új, állandó kiállítás koncepcióját Kovács Annával és Praznovszky Mihály irodalomtörténésszel hárman terveztük meg saját kutatásaink alapján, és 2021 májusában nyílt meg. Szakmailag sokat adott az is, hogy a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületében – amely a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére 2008-ban alakult – rögtön tagok lettünk, és eljuthattunk az összes felújított emlékházba tapasztalatot szerezni. Bármely magyarországi vagy szlovákiai múzeumhoz fordultunk is, mindenhol segítettek. Rendkívül fontos a muzeológiában a múzeumok közötti hálózatos együttműködés.

Jövőre Petőfi-emlékév lesz Magyarországon, a költő születésének kétszázadik évfordulóján. Madách Imre is kétszáz éve született, három héttel Petőfi után. Készültök a Madách-bicentenáriumra Szlovákiában?

¶ Hogyne. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma – alapításának huszadik évfordulója alkalmából – hamarosan megjelentet egy kiadványt, amelyben csak a Madách-kutatás tizennyolc oldal. Danka Veselovska, Praznovszky Mihály és Szászi Zoltán megpróbált utánajárni, hol élhetnek még Madách Imre gyerekeinek, Jolánnak és Aladárnak az utódai. A másik két gyereke, Imre és Borbála korán meghalt. Kiderült, hogy Madách Jolán leszármazottai Besztercebánya környékén laknak, már nem tudnak magyarul, szlovákul beszélnek. Aladár ágán a család Brazíliában kötött ki, ők viszont tudnak magyarul. Minderről biztosan esik szó a bicentenáriumi ünnepségeken. Már 2021 őszén az összes szlovákiai magyar kulturális intézménynek és kulturális egyesületnek elküldtünk egy memorandumot, amelyben megírtam: bár mindenki a Petőfi-évre készül, én ugyanolyan fontosnak tartom Madách Imre emlékét is, és működjenek együtt velünk, ne feledkezzünk meg róla sem. Pozsonyban 2023 januárjában, a születésnapján nyitnánk egy kiállítást, az alsósztregovai tárlatot inkább csak bővíteni szeretnénk erre az alkalomra, hiszen itt egy újszerű kiállítás van már, sőt 2003-ban Kass János nekünk adományozta Az ember tragédiájához készült illusztrációit, amire nagyon büszkék vagyunk. Tervezünk egy nemzetközi konferenciát is. Igyekszünk méltóképpen bemutatni Madách szellemiségét.
Az alsósztregovai Madách-kastély – csakúgy, mint a szklabonyai Mikszáth-ház
és a kassai Márai Sándor Emlékkiállítás – vitathatatlanul jelentős helyet foglal el az irodalmi emlékhelyek sorában nemcsak szlovákiai viszonylatban, hanem az egységes magyar irodalmi muzeológia szempontjából is. Ezt a sort folytattuk azzal, hogy 2020 februárjában megnyitottuk a múzeumban – alig több mint egy évvel az író halála után – a Grendel Lajos Olvasótermet. A család jóvoltából a hagyaték nagy része ide került: Grendel Lajos kéziratait, leveleit, naplóit, az egész szellemi hagyatékát mi dolgozzuk fel.

Szlovákiában könnyebb most a magyar kultúra életben tartása?

¶ Könnyebb lenne, ha még mindig jelentős magyar közösség élne itt. Mi Dunaszerdahelyen lakunk, ahol a magyar kultúrát tálcán kínálják a városban, ami érthető, mivel a többség magyar. De mit szóljon a szórványmagyarság, mondjuk, a Nyitra-vidéken, ahol már alig vannak. Ugyanezt látjuk Kassán, Pozsonyban is. És akik a magyar kulturális eseményekre járnak, inkább idősek. Nagyon sok múlik azon, mennyire érzi az egyes ember, hogy neki mint magyarnak szüksége van a magyar kultúrára, és azzal, hogy részt vesz egy kulturális megmozduláson, az itteni magyarokat és a magyarságot támogatja.

JARÁBIK GABRIELLA (1951) Csúzon született. 1970-ben érettségizett a lévai óvónőképzőben. 1995-ben a győri Apáczai Csere János Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát. 1970 és 1985 között előbb Vajkán, majd Dunaszerdahelyen óvónő. 1985-től 1990-ig a magyar óvodák járási tanfelügyelője, 1991-től hét éven át a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal helyettes elöljárója. 1998 és 2002 között a szlovákiai kulturális minisztérium kisebbségi kultúrák részlegének főigazgatója. 2002-től a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatója. 1970-ben megalapította és azóta vezeti a dunaszerdahelyi Fókusz Színpadot. Munkásságát 2007-ben Mics Károly-életműdíjjal, 2008-ban Móra Ferenc-
díjjal, 2017-ben Magyar Arany Érdemkereszttel, 2018-ban a szlovák kisebbségügyi kormánybiztos által odaítélt Köztársasági Ezüst Emlékéremmel, valamint 2020-ban Pro Urbe díjjal ismerték el.