A vár szó hallatán kőbe épült középkori erősségeink jutnak mindenkinek először az eszébe. Így aztán joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogyan kerül egy őskori témájú cikk egy várakról szóló tematikus számba. Nemrég elhunyt kedves professzorom, Fodor István kérdezte meg az államvizsgámon, mikor épültek az első földvárak a Kárpát-medencében. Szakterületéből kiindulva a helyes válasz Árpád-kori földváraink lettek volna, én azonban már akkor is öntudatos őskoros voltam, így hát rögtön rávágtam – a bizottság többi tagjának derülésére –, hogy a Vatya-kultúra időszakából. A Vatya-kultúra erődített településeinek interpretációjaként Mozsolics Amália egy végvárszerű funkciót feltételezett (Mozsolics 1957). Szerinte ezeket az erődítéseket a betörő halomsíros népesség ellen emelte a Vatya-kultúra közössége. Vagyis a vár, földvár védelmi funkciójú építményként használatos elnevezésként került át az őskori régészetbe is. Olyannyira, hogy a Nováki Gyula nevével fémjelzett, de számos kutatót egyesítő megyei vármonográfiák (Nováki et al. 1979; 2007; 2009; 2017; Terei et al. 2011) minden esetben tárgyalják az őskori földvárakat, sőt ahol ez földrajzilag adott, a tell településeket is az erődítések között. Azóta a várként, erődítésként megnevezett objektumok számos más megközelítése is napvilágot látott.
Az őskori erődítések témája sohasem került le a kutatások napirendjéről, álljon itt most a kutatás történetéből pár mérföldkőnek számító alapirodalom (Chropovsky–Hermann 1982; Matúz–Nováki 2002; Czebreszuk et al. 2008, Jaeger et al. 2012; Hansen 2019; Hansen–Krause 2019). Ilyen értelemben a fent említett Vatya-kultúra középső bronzkori időszakát mai ismereteim alapján már egészen a neolitikum időszakáig kitolnám, hiszen olyan építmények, objektumok – negatívak és pozitívak egyaránt –, amelyek körbevesznek egy emberi közösség által használt teret, már egészen korántól léteznek. A vár, erődítés szó használata azonban rögtön magával vonja a védekezés, veszély, háború kifejezéseket is. Az angol defensive structures vagy hillfort szakkifejezés is az így összefoglalt objektumok védelmi funkciójára utal. A német befestigte Siedlung már kevésbé feltételezi az emberi erőszak egyfajta megnyilvánulását, csupán azt jelzi, hogy az adott lelőhely megerősítésre került. Az erődítés alapanyaga és módja koronként és földrajzi egységenként eltérő, abban azonban egyetért a kutatók többsége, hogy az árokkal, sánccal, paliszáddal vagy ezen elemek egyikével körbevett teret erődített településnek nevezzük. E szó hallatán leginkább egy fa-föld-kő elemekből épített sánc és egy hozzá csatlakozó árok képe jelenik meg az olvasó előtt, amit gyakran hegy tetejére állítunk gondolatban.

Nyitókép: Maszkowice Zyndram’s Hill „füzesabonyi”periódusának falai
Jędrysik–Przybyła 2019, Fig. 5.

¶ Ez az úgynevezett magaslati erődített település ideális képe. Ilyen települések ismertek a késő neolitikus lengyeli kultúra területéről (Lengyel–Töröksánc, Wosinsky 1888; további területek: Pavuk 1991; Lenneis 2017) a badeni időszakból (Piliny–Várhegy, Stránska/Oldalfala–Mogyorós (SK), Patay 1999), a Vatya-kultúra területéről (összefoglalóan: Szeverényi–Kulcsár 2012), de a legnagyobb számban a késő bronzkori Kyjatice (Matúz–Nováki 2002; V. Szabó 2019) és Urnamezős kultúrák területéről (Kőszegi 1988), a dunántúli Hallstatt időszakból (Ďurkovic et al. 2018) és a késő kelta oppidumok (Szabó–Borhy 2015, 62–70) időszakából kerültek elő. Funkciójukat azonban nem feltétlenül ismerjük. A vaskori erődítések egy részét a protourban fejlődés, a városiasodás kialakulásával kapcsolják részben össze, feltételezve, hogy a kézműves és vezetőréteg lakóhelyéül szolgáltak, kereskedelmi központok voltak. Egyes késő bronzkori erődítések méretük miatt nem funkcionálhattak lakóhelyként, a területükről előkerült úgynevezett kincsleletek alapján szakrális térhasználatot feltételez esetükben a kutatás (pl.: Parád–Várhegy:
V. Szabó 2019, 162–169). Másokon sűrű megtelepedés nyomait
sikerült kimutatni (Bükkzsérc–Hódos tető: V. Szabó 2019, 147–155). Megint mások óriási méretük miatt biztosan nem voltak teljes hosszukban védhetők (Csanádpalota–Földvár: Czukor et al. 2017, Dédestapolcsány–Verebce-bérc: V. Szabó et al. 2014). Ugyanakkor a nagyméretű erődöket refúgiumként is szokás jellemezni, vagyis a közelükben élő közösségek időszakos menedékeként szolgálhattak. Az „erődítések” egy további csoportjánál pedig nem ismerünk sáncokat, falakat. Ez esetben kérdéses, hogy a települést övező egyszeres vagy többszörös árokrendszerek védelmi funkciót láttak-e el, vagy más okból alakították ki őket így. Meglehetősen kevés azon őskori „váraink” száma, ahol egy kimondottan háborús, hadászati esemény maradványait találjuk meg. Ilyen például a dédestapolcsányi Verebce-bérc vaskori erődítése (V. Szabó et al. 2014), ahol a kapu melletti ostrom maradványai kerültek elő. Az erődített településeknek lehetett hatalmat jelző, reprezentáló szerepük, akárcsak a középkor folyamán, de ha a tágabb földrajzi példákat nézzük, egy reprezentatív falszakasz, amely nem feltétlenül védi a teljes lelőhely területét, demonstrálhat olyan erőt, hogy még csak fel se merüljön senki emberfiában annak megtámadása. Vagyis az őskori vár, erődítés fogalmi körbe tartozó objektumok nemcsak fizikai kialakításukban, hanem funkciójukban, a közösségen belül betöltött szerepükben is nagyon változatosak voltak. Már a középső bronzkori erődítések esetében is felmerült e megerődített helyek központi szerepe a gazdasági életben, a kereskedelemben
és a társadalmi struktúrában betöltött vezető, centrális szerepük, azonban ez a megközelítés is csak egy szeletet adhat
az erődítések létrejöttének magyarázatakor.

1. kép: A dél-borsodi középső bronzkori települések belső struktúrája példákkal. a1: tellmag, a2: árok, a3: külső, intenzív települési zóna, a4: gödrös zóna
Fischl 2018, Fig. 3.

¶ Az őskori társadalmak belső strukturáltsága a Kárpát-medence területén nem érte el az államiság szintjét. A főnökségi társadalmak közösségeinek létszáma csak a középső bronzkor végére – késő bronzkor elejére nő akkorára, hogy a társadalmon belüli munkamegosztás eredményeként leválhasson egy katonáskodó réteg, amelynek már nem kell részt vennie a közösségek létfenntartásában. E réteg kialakulását jelzik a középső bronzkori presztízstárgyak, az első (hajdúsámsoni horizont), majd a széles körben elterjedő kardok (úgynevezett halomsíros időszak) és a késő bronzkor végére a fegyveres réteg egyértelmű meglétét bizonyító védekező fegyverek (páncélok, vértek, sisakok, pajzsok) és a beautiful warrior képhez tartozó egyéb tárgyak, mint borotvák, fibulák, tükrök.¹ Vagyis a 21. századi gondolkodás szerinti háborúskodás kezdete, amelynek elengedhetetlen eleme a védelmi struktúrák építése, a késő bronzkor második felére tehető. Korábban a közösségek közti nézeteltérések, territóriumharcok, rituális harcok más dimenzióban, kisebb, nem feltétlenül képzett csoportok részvételével zajlottak. Az ilyen típusú háborúskodás egészen más jellegű védelmi rendszereket is jelentett.

¶ A hazai őskorkutatás azonban nem különbözteti meg ennyire finom kategóriák szerint az őskor árokkal és sánccal körbevett régészeti lelőhelyeit, azokat általában a földvár (ide tartoznak azok a sáncok is, ahol a fa és a föld mellett kő is szerepel az építőanyagok között), erődített település fogalmi körökbe sorolja.

¶ Az a véleményünk, hogy nem minden árokkal és/vagy sánccal ellátott település erődítés. Illetve másfelől megközelítve
ezt a problémát, az ezeken a lelőhelyeken élő közösségek
nem feltétlenül védelmi struktúraként építették árkaikat
és sáncaikat.

2. kép: Válogatás a Vatya-kultúra különböző típusú településeiből. a–b: Kakucs–Turján mögött, c: Sárbogárd–Cifrabolondvár
Kulcsár et al. 2014, 6–7. kép; Szeverényi–Kulcsár 2012, Fig. 22.

¶ Az egyszerű vagy összetett árokrendszerek a vonaldíszes kultúrkör időszakától kezdve övezik a településeket (Raczky–Anders 2012). A két, telleket használó időszakban – a késő neolitikumban (Kr. e. 5000/4900–4600/4500) és a korai, illetve középső bronzkorban (Kr. e. 2300–1450) – pedig a többszörös körárokrendszerek meglétéhez mindenképp többféle funkciót lehet társítani. A dunántúli rondelláknak megfelelően egyes árok-paliszádrendszerek „csak” térhatároló funkcióval rendelkeztek. Elválasztottak egymástól eltérő használatú, funkciójú, értelmezésű térrészeket. A neolitikus rondellák (P. Barna 2018, Bertók–Gáti 2014, Bertemes–Meller 2012) és a polgár-csőszhalmi késő neolitikus település részletes és meggyőző elemzésén túl (Mesterházy et al.) a középső bronzkori árokkal tagolt „erődítések” esete is álljon itt példaként (Dani et al. 2019; Kienlin et al. 2018). A dél-borsodi síkság középső bronzkori településeinek magját övező árokból – ami esetenként négy-hat méter mély és húsz méter széles is lehetett –
a földet az árkon kívülre halmozták (1. kép).

¶ Az így létrehozott dombon – amelynek a tengerszint feletti magassága több esetben a tell vagy tellszerű mag fölé emelkedik – pedig házakat építettek. E külső részt nem feltétlenül védte újabb árokvonal, vagyis egy támadás esetén a külső gyűrűben álló házak magas térszintjéről az árkon belüli területet egyszerűen tűz (parittya, nyílzápor stb.) alá lehetett venni.
Az önmagában akár védelmi szerepet is betölthető, több méteres árok által közrezárt terület ezáltal nem rendelkezett védelmi funkcióval. Akkor hát mi más volt? Mi volt olyan értékes az egykori lakók számára, hogy ekkora földmunkát végezzenek? A válaszok erre a kérdésre még nem ismertek, mivel ezeknek a településeknek az árkon belüli és kívüli területei még nem kerültek összehasonlításra. A dél-borsodi példánál azonban sokkal összetettebb probléma, ha a Vatya-kultúra erődítéseit vagy a füzesabonyi kultúra szlovákiai „várait” nézzük.

¶ A Vatya-kultúra számos új települési struktúrája került elő az elmúlt tíz év elsősorban légi régészeti és geofizikai kutatásai során (Szeverényi–Kulcsár 2012). Állandó elem a településeket körbevevő és a többszörös, gyakran burjánzó sejtosztódáshoz hasonlító árokrendszer (Kakucs–Turján mögött: 2. kép
a-b). Az ismert települések egy része ezt síkban oldja meg, más esetekben azonban a település területe magassági felszínek szerint is osztott (Sárbogárd–Cifrabolondvár: 2. kép c), egyes részeit sáncok és árkok, míg másokat csak árkok öveznek. Az így kialakult struktúrák valóban emlékeztetnek a középkori várak többszintű védelmi vonalaihoz.

¶ Nagyon erős védelmi funkciót sugallnak az Otomani–Füzesabony-kultúra hegyvidéki erődített települései. A jól ismert Spišský Štvrtok/Szepescsütörtök (SK) (Vladár 1973; Gašaj 2002) települést övező falak és a bejárat melletti bástyák
(3. kép) már korán a mükénei megalitikus építészettel kapcsolták össze a lelőhely nevét. A legújabban feltárt maszkowiczei (PL) falak monumentalitása (nyitókép) (Jędrysik–Przybyła 2019) is a védelmi funkciót feltételezi. E területeken azonban rendelkezésre áll a kő mint építőanyag, ennek a nyersanyagnak a használata már önmagában is erőt sugall, és növeli a középkori építészettel fennálló kapcsolatot.

¶ Az Alföld területén nem is számíthatunk ilyen robusztus építészeti alkotásokra. Itt a fa és a föld az építőanyag, ezek a talajerózió, a mezőgazdasági művelés hatására szinte felismerhetetlenül elpusztulnak. Csak az árkok feltöltődött sávjai maradnak meg a kutatás számára jól dektektálhatón. Az árkokat kísérő egykori sáncok vagy paliszádfalak nyomai már kevésbé időtállók, illetve nyomaik alapján nem feltétlenül tudunk olyan monumentális erődítéseket rekonstruálni, amik mindenképp védelmi funkciót feltételeznének.

¶ Milyen szerepük lehetett akkor ezeknek az árkoknak illetve
a hozzájuk kapcsolódó paliszádfalaknak? Védhettek ezek is, de nem feltétlenül az ellenség nagy erejű támadásától, hanem az ismeretlen, vad külvilág „támadásai” ellen. Védhették az állatállományt az elkóborlástól. Jelezhették a település határát a kint–bent, helyi–idegen ellentétpárok értelmében. És jelezhették a településen belül egyes területek eltérő funkcióját, például szakrális–profán értelemben (lásd: Polgár–Csőszhalom). A jelenleg előkerülő neolitikus telleket övező árokrendszerek olyan sokszínűek (Füzesi–Raczky 2018, Gyucha et al. 2015, Mesterházy et al. 2019, Raczky–Anders 2009, Raczky et al. 2021), hogy egy egységes magyarázat, modell nem is biztos, hogy le tudja írni a funkciójukat. Ugyanez a helyzet a már említett Vatya- vagy Otomani–Füzesabony-kultúrák településeit övező árokrendszerek esetében.
Még összetettebb a kérdés a csak rövid ideig, a késő bronzkor közepén (RBD–HaA időszakban) létező nagyméretű, többszörös árokrendszerek esetében (Czukor et al. 2017) (4. kép). Méreteik alapján nem egy kisebb faluközösség alakította ki őket. Árkaik és sáncaik gyakran olyan területet fognak közre, amelyet patakmeder tagol, ezáltal megszakítva a „védelmi” struktúrát, méreteik alapján pedig egy egyidejűleg védhetetlen szakaszt határolnak.

3. kép: Spišský Štvrtok kőfalának egy részlete és alaprajza
Jaeger 2014 after Vladár 1973

¶ Sokszínű őskori földváraink tehát nem szoríthatók egy kategóriába sem építészeti megoldásaik, sem értelmezésük, a társadalomban betöltött egykori szerepük alapján. Az eddigi kutatások a korai időszakban sáncaik belső struktúrájára, később topográfiai helyzetükre, geofizikai alaprajzuk megismerésére vagy éppen a területükről előkerült kincsleletekre fókuszáltak. Egységes értelmezésük éppen ezért nem lehetséges.

4. kép: Késő bronzkor közepi (RBD–HaA) erődítések az Alföld területén: a–c) Csanádpalota–Földvár – Priskin et al. 2013); b) Orosháza–Nagytatársánc – Googleearth 2017; d) Cornesti-Iarcuri – Szentmiklósi et al. 2011, Fig. 2.;
e) Sântana–Cetatea Veche – Gogâltan et al. 2019, Fig. 11.; f) Igrici–Szőkehát – Király–Tóth–Fischl unpubl.

¶ A középkori várakhoz kinézetben és funkcióban legközelebb talán a késő bronzkori és vaskori erősségek állnak (5. kép). Ezek megjelenése és gyors elterjedése a korszakban azonban mai ismereteink szerint szintén nem feltétlenül köthető össze háborús cselekmények kifejezett sorozatával. Kialakításukban fontos szerepük volt a kommunikációs hálózatoknak, az utaknak, a nyersanyagok jelenlétének, a szociális reprezentációnak, a területi és kulturális határok jelölésének, a láthatóságnak és az identitás kifejezésének. Birtokosaik erejét reprezentálták, társadalmukban kiemelt szerepet töltöttek be, esetenként eltérő módon. Építészeti megoldásaik az erősségek, várak közé sorolják őket, de ez nem minden esetben jelenti azt, hogy háborús konfliktusok miatt építették őket.

5. kép: Cserépfalu–Mésztető késő bronzkori erődítésének sáncszerkezete kívülről és belülről
A szerző fotói

Irodalom

P. Barna J.: Tények és talányok: a neolitikus körárkok.
In.: Heinrich-Tamáska O.–Winger D. (szerk.): 7000 év története: Fejezetek Magyarország régészetéből. Remshalden 2018, 51–60.

F. Bertemes–H. Meller (eds.): Neolithische Kreisgrabenanlagen in Europa. Tagungen des Landesmuseums für Vorgeschichte Halle Band 8, Halle (Saale) 2012

Bertók G.–Gáti Cs.: Régi idők – új módszerek. Archaeolingua 2014

B. Chropovský–J. Herrmann (Hrsg.): Beiträge zum bronzezeitliche Burgenbau in Mitteleuropa. Berlin–Nitra 1982

J. Czebreszuk–S. Kadrow–J. Müller (eds.): Defensive Structures from Central Europe to the Aegean in the 3rd and 2nd millennia BC. SAO/SPEŚ 5, Poznań–Bonn 2008

Czukor P.–Priskin A.–Szalontai Cs.–Szeverényi V.: Késő bronzkori földvárak a Dél-Alföldön. In.: V. Szabó G.–Bálint M.–Váczi G. (szerk.): A második hajdúböszörményi szitula és kapcsolatrendszere. Studia Oppidorum Haidonicalium XIII. Budapest–Hajdúböszörmény 2017, 211–230.

J. Dani–S. Puszta–G. Márkus–M. Bálint–I. Bacskai: Middle Bronze Age Settlement Network in the Polgár Microregion. In.: K. P. Fischl–
T. L. Kienlin (eds.): Beyond Divides – The Otomani–Füzesabony Phenomenon. Current Approaches to Settlement and Burial in the North-eastern Carpathian Basin and Adjacent Areas. Universitätsforschungenzur prähistorischen Archäologie Band 345, Bonn 2019, 165–1945.

Ďurkovic É.–Jerem E.–Molnár A.–Tankó K.: A Kárpát-medence
a vaskorban: interdiszciplináris kutatások legújabb eredményei.
In: Heinrich-Tamáska O.–Winger D. (szerk.): 7000 év története: Fejezetek Magyarország régészetéből. Remshalden 2018, 91–116.

Timothy Earle and Kristian Kristiansen: Organising Bronze Age Societies: Concluding Thoughts. In.: Timothy Earle–Kristian Kristiansen (eds.): Organizing Bronze Age Societies. The Mediterranean, Central Europe and Scandinavia compared. Cambridge University Press, 2010,
218–256.

K. P. Fischl: Settlement Structure as a Part of a Group’s Identity Markers. In.: B. Rezi–R. E. Németh (eds.): Bronze Age Connectivity in the Carpathian Basin. Bibliotheca Musei Marisiensis Series Archaeologica XV. 2018, 41–54.

D. Gašaj: Fortified settlements and their economic life. In: J. Gancarski (ed.): Między Mykenami a Bałtykiem. Kultura Otomani–Füzesabony – Between Mycenae and the Baltic Sea. The Otomani–Füzesabony Culture. Krosno–Warszawa 2002, 21–49.

F. Gogâltan–V. Sava–R. Krause: Sântana–Cetatea Veche. A Late Bronze Age Mega-fort in the Lower Mureș Basin in Southwestern Romania. In.: S. Hansen–R. Krause (eds.): Materialisierung von Konﬂikten. Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie Band 346. Bonn 2019, 191–222.

Gyucha, A.–Yerkes, R. W.–Parkinson, W. A.–Sarris, A.–Papadopoulos, N.–Duﬀy, R. P.–Salisbury, B. R.: Settlement Nucleation in the Neolithic. A Preliminary Report of the Körös Regional Archaeological Project’s Investigations at Szeghalom–Kovácshalom and Vésztő–Mágor.
In: S. Hansen–P. Raczky–A. Anders–A. Reingruber (eds.): Neolithic and Copper Age between the Carpathians and the Aegean Sea. Chronologies and technologies from the 6^th to the 4^th millennium BCE. Archäologie in Eurasien 31. Bonn 2015, 129–142.

S. Hansen (ed.): Bronze Age Fortresses in Europe.
Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie Band 335.
Bonn 2019

S. Hansen–R. Krause (eds.): Materialisierung von Konﬂikten. Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie Band 346. Habelt, Bonn 2019

M. Jaeger: The stone fortifications of the settlement at Spišský Štvrtok. A contribution to the discussion on the long-distance contacts of the Otomani–Füzesabony culture. Praehistorische Zeitschrift 89. 2014, 291–304.

M. Jaeger–J. Czebreszuk–K. P: Fischl (eds.): Enclosed Space – Open Society. Contact and Exchange in the Context of Bronze Age Fortified Settlements in Central Europe. SAO/SPEŚ 9, Bonn 2012

J. Jędrysik–M. S. Przybyła: Bronze Age Fortified Settlement on Zyndram’s Hill at Maszkowice (Polish Carpathians). In.: K. P. Fischl–T. L. Kienlin (eds.): Beyond Divides – The Otomani–Füzesabony Phenomenon Current Approaches to Settlement and Burial in the North-eastern Carpathian Basin and Adjacent Areas. Universitätsforschungen zur Prähistorischen Archäologie, 345. 2019 Bonn, 13–32.

Kőszegi F.: A Dunántúl története a későbronzkorban. – The history
of Transdanubia during the late bronze age. BTM Műhely 1,
Budapest 1988

Kulcsár G.–M. JaeGer–Kiss V.– MárKus G.–J. Müller– Pető Á.–Serlegi G.–Szeverényi V.–N. Taylor: Egy új kutatási program kezdetei: Kakucs Archaeological Expedition – Kex 1. Magyar Régészet online, 2014. tél

Kienlin T. L.–P. Fischl K.–Pusztai T.: Borsod Region Bronze Age Settlements (BORBAS) Catalogue of the Early to Middle Bronze Age Tell Sites Covered by Magnetometry and Surface Survey. Universitätsforschungen zur Prähistorischen Archäologie, 317.
Bonn 2018

R. Krause: Fortresses and Fortifications. On Fortified Hilltop Settlements of the Bronze Age. In: S. Hansen (ed.): Bronze Age Fortresses
in Europe. Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie Band 335. Bonn 2019, 1–16.

Lenneis E.: Erdwerke als Schutz der Siedlunge. In: Lenneis, Eva (Hrsg.): Erste Bauerndörfer – älteste Kultbauten: Die frühe und mittlere Jungsteinzeit in Niederösterreich. Vienna 2017, 309–313.

D. Matúz E.–Nováki Gy.: Spätbronzezeitliche, früheisenzeitliche Erdwälle in Nordungarn. IPH X, 2002.

Mesterházy G.–Serlegi G.–Vágvölgyi B.–Füzesi A.–Raczky P.: A szociális folyamatok színterei Polgár–Csőszhalom késő neolitikus településének összefüggéseiben. Archaeologiai Értesítő 144.
2018, 1–32.

Mozsolics Amália: Archäologische Beiträge zur Geschichte der Großen Wanderung. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 8, 1957, 113–156.

Nováki Gy.–Sándorfi Gy.–Miklós Zs.: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai. Budapest 1979.

Gy. Nováki–S. Sárközy–I. Feld: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája 1. Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Régészeti Emlékei 5.
Castrum Bene Egyesület–Herman Ottó Múzeum,
Budapest–Miskolc 2007.

Gy. Nováki–Cs. Baráz–J. Dénes–I. Feld–S. Sárközy: Heves megye várai
az őskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája 2.
Castrum Bene Egyesület–Bükki Nemzeti Park Igazgatóság,
Budapest–Eger 2009.

Terei Gy.–Nováki Gy.–Mráv Zs.–Feld I.–Sárközy S.: Fejér megye várai
az őskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája 3.
Budapest 2011.

Nováki Gy.–Feld I.–Guba Sz.– Mordovin M.–Sárközy S.: Nógrád megye várai az őskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája 4. Castrum Bene Egyesület–Civertán Bt., Budapest 2017

Patay P.: A badeni kultúra ózd–pilinyi csoportjának magaslati telepei. Höhensiedlungen der spätbadener Ózd–Piliny-Gruppe. HOMÉ 37, 1999, 45–57.

Pavúk, J.: Lengyel culture fortified settlements in Slovakia. Antiquity 65. 1991, 348–357

Priskin A.–Czukor P.–Szalontai Cs.–Szeverényi V.: Késő bronzkori településszerkezeti kutatások a Dél-Alföldön: „Zárt terek – nyitott határok” projekt. Magyar Régészet, 2013. ősz

Raczky P.–Anders A.: Régészeti kutatások egy késő neolitikus településen. Polgár–Bosnyákdomb. Előzetes jelentés. Archaeologiai Értesítő 134. 2009, 5–21.

Raczky P.–Anders A.: Neolithic enclosures in Eastern Hungary
and their survival into the Copper Age. In: Bertemes, F.–Meller,
H. (Hrsg.): Neolithische Kreisgrabenanlagen in Europa / Neolithic Circular Enclosures in Europe. Tagungen des Landesmuseums
für Vorgeschichte Halle 8., Halle (Saale) 2012, 271–309.

A. Füzesi–P. Raczky: Öcsöd–Kováshalom. Potscape of a Late Neolithic site in the Tisza region. Dissertationes Archaeologicae. Ser. 3. No. 6. 2018, 43–146.

Raczky P.–Füzesi A.–K. Rassmann–Bánffy E.: Újkőkori települési halmok Hódmezővásárhely környékén. In.: Korok, kultúrák, lelőhelyek. Tornyai János Múzeum, 2021, 7–26.

Szabó M.–Borhy L.: Magyarország története az ókorban: Kelták
és rómaiak. Bibliotheca Arch. 4. Budapest 2015

V. Szabó G.: Bronzkori kincsek Magyarországon. Földbe rejtett fegyverek, eszközök, ékszerek nyomában. Archaeolingua, Budapest 2019

V. Szabó G.–Czajlik Z.– Reményi L. Egy vaskori fegyveres konfliktus nyomai. Új topográfiai eredmények a dédestapolcsányi Verebce-tető kutatásában I. Magyar Régészet online, 2014 tavasz

A. Szentmiklosi–B. S. Heeb–J. Heeb–A. Harding–R. Krause–H. Becker: Corneşti-Iarcuri – a Bronze Age town in the Romanian Banat? Antiquity 85. 2011, 819–838.

Szeverényi V.–Kulcsár G.: Middle bronze Age Settlement and Society in Central Hungary. In.: M. Jaeger–J. Czebreszuk– K. P. Fischl (eds.): Enclosed Space – Open Society. Contact and Exchange in the Context of Bronze Age Fortified Settlements in Central Europe. SAO/SPEŚ 9, Bonn 2012, 287–351.

J. Vladár: Osteuropäische und mediterrane Einflüsse im Gebiet der Slowakei während der Bronzezeit. Slovenská Archaeologica 21. 1973, 253–357.

Wosinsky M.: Das prähistorische Schanzwerk von Lengyel. Budapest 1888