„EGY VÍZIÓ, HOGY MILYENNEK KELLENE LENNIE A MÚZEUMOKNAK”

MúzeumCafé 87–88.

Decemberben egyhangúlag választották az ICOM Magyar Nemzeti Bizottság elnökévé Sári Zsoltot, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettesét.
Az eddig megtett útról és az elnökként elképzelt jövőről beszélgettünk.

Egy néprajzos esetében mindig fontos kérdés, én legalábbis annak tartom, hogy hol nőtt fel, mennyiben befolyásolta a gyerekkori környezet a pályaválasztást, milyen tapasztalatokkal járulhatott hozzá mindez a szakmai munkájához.

Szilágyi Lenke felvétele

Szilágyi Lenke felvétele

¶ Mezőkövesd mellett, egy Szihalom nevű faluban nőttem fel. Négy generáció lakott együtt. Az egész gyerekkorom úgy nézett ki, hogy a dédnagymamámmal vagyok otthon. A nagyszüleim és a szüleim is dolgoztak, ő vigyázott rám és a húgomra. 1901-ben született, és nagyon különleges élete volt. Éppen a nagyapámmal volt terhes, 1927 decemberében, amikor a dédapám úgy döntött, hogy kimegy Amerikába szerencsét próbálni. És csak 1948-ban jött haza. Ügyes lehetett, mert húsz év alatt annyi pénz szedett össze, hogy a dédmamám elég szép birtokot tudott összevásárolni. Ám a dédapám a saját birtokukból már nem sok mindent tudott hasznosítani 1948-ban. Tanulságos, hogy a dédmamám a férfi távollétében is mennyi mindent meg tudott oldani, holott az akkori falu sokkal szigorúbban tekintett egy olyan asszonyra, akinek van férje ugyan, de nincs ott. Ez volt a felbomló hagyományos paraszti világ ideje. A néprajz választásában biztosan meghatározó volt ez az élmény.

Milyen háztartást kell elképzelni ehhez a négygenerációs együttéléshez? Hagyományos vagy modernizált körülményeket? A nyolcvanas évek elejéről beszélünk.

¶ Annyiban volt hagyományos, hogy volt háztáji, disznó, de nem volt tehén és ló.

Műanyag tejkiöntő?

¶ Az volt, és alumínium ételhordó meg bicikli is. És 1990-ben már telefon is, bár csak ikervonallal. Dédmamám nem vett volna fel otthonkát, a nagymamám viszont hordta. Fontos generációs különbség volt. Dédmamám kontyos asszony volt, nagymamám már nem, anyámnak meg dauerolt haja volt. Apámat gimnáziumi bizonyítványában figyelmeztették, hogy vágassa le a hosszú haját. Természetesen akkor nem realizáltam, hogy ez jelenthet bármit is, de a mai fejjel már határokat jelöl ki a saját családtörténetemben. Az elmondottakból fakadóan a néprajzi képem is hagyományos volt, ami az egyetemen nagyon gyorsan más irányba formálódott.

Hova jártál középiskolába?

¶ Egerbe, apám után a Gárdonyi Géza Gimnáziumba, ami akkor a megyében a legjobbak között volt. A történelemtanárom, egyben az iskola könyvtárosa sok könyvet adott a kezembe, rengeteget olvastam. Mindig izgalmas, hogy egy faluról érkező első generációs értelmiségi mit tud kezdeni saját magával, a környezetével, mihez képest határozza meg magát. Én nagyon el akartam szakadni a falutól, ami a későbbi pályaválasztásom tudatában elég viccesnek tűnik. A nagy lázadásban valami mégis visszahúzott a gyökerekhez. A néprajz mellett egyébként politológiát tanultam, ami egészen más terület. Olvastam, hogy létezik politikai antropológia, és azon gondolkodtam, hogy ez a magyar kulturális antropológiában hogyan jelenhetne meg. A felvételin arról beszéltem, vajon a határ menti települések fejlődését mennyire határozza meg a politika. A Debreceni Egyetem kutatóterülete Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, ahol sok a határ menti terület, már az első év után Kárpátalján voltam terepgyakorlaton. És persze tudatosan választottam szakdolgozati témának a magyar kultúr-
politika és az uniós csatlakozás kapcsolatát.

Terepmunka Nagykörüben. A Damjanich János Múzeum honismereti tábora, 1998 Fotó: Kaposvári Gyöngyi

Terepmunka Nagykörüben. A Damjanich János Múzeum honismereti tábora, 1998
Fotó: Kaposvári Gyöngyi

Egyetemistaként hova képzelted el magad?

¶ Mindenhova, csak múzeumba nem. Szabó László társadalomnéprajzot tanított,
és az első találkozásunkkor feltette ugyanezt a kérdést, és ugyanezt válaszoltam. Ehhez képest három évvel később elhívott a szolnoki múzeumba, a negyed- és ötödévet már úgy végeztem, hogy múzeumi néprajzosként dolgoztam.

Ki vagy mi törte át a falat?

¶ Szabó László és az ő múzeumképe, a történetmesélésen alapuló tárgygyűjtés
és múzeum. A kilencvenes évek közepén a múzeumok messze nem ott tartottak, ahol ma tartanak. A kiállítások nagy része arról szólt, hány tárgyat tudnak a vitrinekbe zsúfolni. Nem éreztem, hogy ezek a kiállítások bármit is tudnának nekem mondani, hogy párbeszédet kezdeményezne velem egy múzeumi tárlat.

Egy szabadtéri múzeumnak könnyebb a feladata, mert nem white cube terekben felállított vitrinekkel dolgozik.

¶ A Skanzen is az akkori enteriőrjeivel olyan világot mutatott be, amihez már nem sok személyes kapcsolódásom volt. Az enteriőr nem magyarázta meg nekem azt a tudást, amit rejtett. Meg is kellett változtatni a kiállítások interpretációját a kilencvenes évek közepén, mert a közönség már nem értette.

Ezek szerint kellő kritikával érkeztél a múzeumok világába.

¶ Azt tudtam, nekem mi nem jó, mi nem elég. Három évet dolgoztam Szolnokon. Aztán megváltozott a légkör, és arra gondoltam, lehet, hogy mégsem ez az én pályám. Ekkor talált meg Cseri Miklós. Megkérdezte, nem akarom-e kipróbálni magam a Skanzenben. Adtunk egymásnak egy évet. Úgy tűnik, hogy bejött.

Melyek voltak itt a legfontosabb lépcsőfokok a mostani pozíciódig?

¶ A gyűjteményi osztályon kezdtem, ami a legjobb döntés volt, mert így megismerhettem a gyűjteményt. Szerintem minden muzeológusnak ezzel kellene kezdenie. Meg kellett szoknom, milyen az, amikor nem az általam gyűjteményezett tárgyakat leltározom, revíziózom. Megértettem, amit a nálam tapasztaltabbak mondtak: egy jó tárgyleírás egy szinten van egy szakmai tanulmány megírásával. Ha komolyan vesszük, az sok munka, ami évekkel később is újabb kutatásokat fog elindítani. Az intézményben újabb értelmezési keretek rendelődnek egy tárgyhoz, és ha a beszerzés után nem kap elég alapos tárgy-, készítés- és használattörténetet, akkor az eredeti kontextus el fog veszni. Amikor egy 25 éve begyűjtött, akkor le nem írt tárgyat kell beleltároznom, a bekerülés előtti életéről már semmit sem tudok, el is veszett a története. Módszertanilag is fontos, hogy egy múzeumi tárgynak két élete van, a múzeum előtti és a múzeumi: számos réteggel és kontextussal. Fontos megemlíteni, hogy a Skanzenbe kerülő fiatal muzeológusok minden más munkát is végeznek. Nekem is hamar kellett tárlatvezetést tartani, bekapcsolódni a rendezvényszervezés, a múzeumpedagógia munkájába, mert így megtapasztaltuk, hogy az intézmény mennyire sokoldalú, és nem az én munkám áll a középpontban. Egy csapatnak vagyunk a tagjai. Utána tudományos titkár lettem, ami egy kicsit magányos élet. Megnéztem, máshol mit csinál a tudományos titkár: azt, amit saját magának kikapar. Nem túl izgalmas az éves jelentések összeállítását koordinálni. Rájöttem, hogy ahová ebben a pozícióban beférkőzhetek, az a nemzetközi kapcsolatok területe. A múzeumnak már volt egy jól felépített kapcsolatrendszere, megvolt az a hat-hét külföldi múzeum, amelyekkel a Skanzen folyamatosan kapcsolatban állt. Ennek a koordinációja volt az egyik feladatom, és akkor indult el az uniós pályázatok rendszere. 2006-ban nyertük meg az első kulturális keretprogram pályázatot. Meg kellett tapasztalnunk, mit jelent hat másik külföldi intézménnyel együtt dolgozni, ráadásul úgy, hogy a többi nem szabadtéri múzeum. A szabadtéri múzeumok között Szentendre jól ismert és elismert volt, az európai szövetségnek Cseri Miklós elnökségi tagja volt, később alelnöke, majd elnöke. Nagy megtiszteltetés, hogy tavaly júniusban engem is alelnöknek választottak. Viszont a szabadtéri múzeumokon túl addig nem voltak nemzetközi kapcsolataink. Ezt a keretprogram pályázati rendszer indította el. A második kiírásnál a többiek már minket kértek fel a pályázat megírására, ebben személyesen nekem is fontos szerep jutott. Az első arról szólt, hogyan lehet a hagyományos rurális tudást a fenntartható fejlődés szolgálatába állítani. A másiknál kerestünk egy olyan pontot, ami a részt vevő országok kultúrájában közös és megfogható. Francia kollégám, Edouard de Laubrie mondta ki, hogy birka mindenkinél van. Először nevettünk, aztán rájöttünk, hogy valóban, a bárány mennyi mindennek lehet kiindulópontja: képzőművészet, életmód, gazdaság, kézművesség, gasztronómia. Végül a projekt megszületett: a juhtartás és a pásztorélet európai öröksége és mindennapjai. Lett ebből szakácskönyv, zenei DVD, térkép, kiállítások, gyűjteménygyarapítás, számítógépes játék. Mára eljutottunk oda, hogy párhuzamosan három Erasmus+ program zajlik a Skanzenben. Jelentette mindez a kapcsolatrendszer bővítését, hogy a gyűjteményünket európai kontextusba tudtuk helyezni, a múzeum nemzetközi kapcsolati hálója bővülni tudott, erősíteni tudjuk a kollégák angol nyelvi tudását. Ez bagatellnek tűnik,
de sok hazai múzeum azért nem mozog a nemzetközi porondon, mert nem hiszik el, hogy tudnak idegen nyelven kommunikálni. Arról nem is szólva, hogy ezekkel a pályázatokkal olyan költségvetési forrásokhoz jutott az intézmény, amiket pontosan azokra a feladatokra tudtunk fordítani (alapkutatás, kiállítás, gyarapítás, kiadvány), amelyekre amúgy az állami szubvenció nem volt elég. Szabadságot adott, és már nem csak a saját gondjainkkal voltunk elfoglalva. Amikor hat-hét európai intézménnyel dolgozol közösen, mindent bele kell adni. Utáltam volna a szegény kelet-európai szerepét felvenni. Úgy mentünk oda, hogy nem vagyunk semmivel sem szegényebbek, gyengébbek a többieknél.

A vasút fénykora – A vidék modernizációja című kiállítás részlete, 2012 Fotó: Deim Péter

A vasút fénykora – A vidék modernizációja című kiállítás részlete, 2012 Fotó: Deim Péter

Terepen dolgoztál ebben az időszakban?

¶ Nagyon sokat, főleg a pályám elején. Klasszikus falukutatási programoknak is résztvevője voltam, számos olyan terepmunkám volt, amikor egyetemi hallgatókkal mentünk. Cseri Miklós, Bereczki Ibolya és én is Debrecenben végeztünk,
a Skanzenben a kétezres évek elején erős volt a debreceni iskola, és ennek egy fontos eleme a terepkutató néprajz. A doktorim is terepkutatásra fókuszált, ami összekapcsolódott az első olyan házzal, amit én építettem újjá és rendeztem be itt, a múzeumban, a Dél-Dunántúl tájegységben: a muraszemenyei ház. Mú­zeumtörténeti szempontból is érdekes: a második bontott ház volt a Skanzen történetében, az első lakóház, amit lényegében már az intézmény tényleges megalakulása előtt elbontottak. Az épület elemei 1966-tól raktárban voltak, 2003-ban indult a tájegység építése, és megkaptam ezt a házat. Tehát majd negyven évvel később visszamentem Muraszemenyére, próbáltam megtalálni a családot, hogy elhitessem velük és a közösséggel, hogy most tényleg felépül. Módszertani szempontból is érdekes volt, hogy újra fel kellett gyűjtenem egy olyan lakóház berendezését, amely évtizedek óta a múzeum gyűjteményében van. Viszont akkor már nemcsak ennek a lakóháznak a berendezését szedtem össze, hanem a település közelmúltjára vonatkozó tárgyakat is. Tudatos lépés volt abba az irányba, hogy a Skanzen a huszadik század második felének a tárgykultúráját is elkezdi szerzeményezni. Azzal a céllal, hogy egyszer majd megvalósuljon a huszadik századi falu koncepciója. A hagyományos regionális népi építészeti interpretáció mellett kell egy időbeli, történeti léptékváltás is. Ennek az első alapkutatási és gyűjteménygyarapítási elemei a muraszemenyei gyűjtéshez köthetők.

Kiállításokat máig rendezel, fontos szerepet vállaltál az ötvenéves évfordulóhoz kapcsolódó programokban is. Mely tárlatokat tekinted pályádon a legfontosabbaknak?

¶ Nagyon fontos számomra, hogy rendszeresen dolgozzak kiállításokon. A pályám is így indult, hiszen Szolnokon azonnal részt kellett vennem az új állandó kiállítás megvalósításában. Szentendrén pedig szinte folyamatosan rendezhettem időszaki kiállításokat. A kurátori munka folyamatos kihívást jelent számomra, különösen hogy néprajzi, társadalomtörténeti témák mellett a Skanzen kortárs képzőművészeti kiállításain is dolgozom.

S.O.S. Save our sources című kiállítás rendezése a Skanzen-galériában, Káldy Máriával, 2009 Fotó: Deim Péter

S.O.S. Save our sources című kiállítás rendezése a Skanzen-galériában, Káldy Máriával, 2009 Fotó: Deim Péter

¶ Nem könnyű kiemelni egyet-egyet. Volt egy módszertanilag is fontos kiállítás, kis költségvetésű tárlat gyermek célcsoporttal, amelyben két történet futott egymás mellett. Az egyik alapja egy olyan tárgyegyüttes, amely egy, a két világháború közötti gyerekszoba megmaradt emléke, amely alapján – különböző dokumentumok segítségével – a muzeológus írta a történetet. A másik történet alapja pedig egy klasszikus néprajzi gyűjtés anyaga, egy nagymama visszaemlékezései a gyermekkorra, amiről csak néhány fotó maradt meg. A muzeológus itt a történet alapján jeleníti meg a tárgyakat a múzeum gyűjteményéből válogatva. Maga a kiállítás egy társasjáték mezőit jelenítette meg.

¶ Fontosnak érzem a Búcsú a parasztságtól című fél-állandó kiállítást, amelyet Biró Friderika és Für Lajos azonos című trilógiája alapján rendeztem. Ennek egyik módszertanilag is izgalmas eleme volt, hogy egy eredeti, áttelepített lakóházat használtam kiállítótérként, szinte white cube típusú bemutatóhelyként.

¶ A Skanzen legnagyobb kiállítóhelye az Uradalmi Magtár mintegy kilencszáz négyzetméter alapterülettel. Itt is több kiállítást rendeztem, közülük kiemelném A vasút fénykora – A vidék modernizációja címűt, vagy éppen a Hé 67! A világ, amelyben a Múzeum született a Skanzen 50 programsorozat részeként valósult meg. Ezekben a kiállításokban is fontos volt a történetmesélés, a személyes történetek narratívaként való használata, illetve a különböző közösségek bevonása az alkotó folyamatba, amely már a részvételiség gondolatát erősítette. A személyes történet volt a vezérelve a Skanzen 50. múzeumtörténeti kiállításomnak is. Nemzetközi vonatkozásban két nagy kiállításom készült koprodukcióban,
illetve a varsói Néprajzi Múzeumban megrendezett Hungarian Love című tárlat Németh Szandrával és Cseri Miklóssal közösen.

¶ Ezt a témát virtuális kiállításokkal zárnám, a pandémia alatt valósítottuk meg
az Amikor minden más lett című első világháborús kiállítást, amelyhez több mint háromszáz tárgyat és kétszáz fotót, valamint szkennelt dokumentumot kellett feldolgozni, a tárgyakról túlnyomórészt referenciafotók és méretadatok alapján készítettek 3D-s modelleket Cinema4D-ben, illetve voltak olyan darabok is, amelyekről komplett fotósorozatok készültek, ezekből egy fotogrammetriai szoftver segítségével csaknem valósághű modelleket tudtak generálni.

¶ A pandémia idején közösségi gyűjtést is indítottunk Mutasd a maszkod! címmel: már 2020. április elején elkezdtük gyűjteni a maszk viseléséhez és készítéséhez kapcsolódó történeteket és fotókat, amikből online kiállítást is rendeztünk szinte azonnal, majd 2021-ben időszaki kiállításban is bemutattuk az anyagot.

Ez a lapszám főleg az emigrációval, diaszpórakutatásokkal foglalkozik. A mi beszélgetésünknek nem ez az apropója, de nem mehetünk el amellett, hogy te is foglalkozol ezzel, méghozzá Dél-Amerikában. Hogy talált meg a feladat?

¶ Még 2010 körül Cseri Miklós, az akkor tudományos igazgatóként itt dolgozó Kemecsi Lajos és én elkezdtük összerakni a Skanzen diaszpórakutatási lehetőségeit. A kilencvenes években Cseri Miklós fogalmazta meg, hogy az intézmény három irányban építheti a jövőjét: az első, hogy a múzeum kutatási, gyűjteményi és kiállítói tevékenysége időben bővül a huszadik század és a középkor felé, másodsorban egy társadalmi bővítéssel, vagyis hogy a hagyományos paraszti mellett a falu egyéb társadalmi rétegeit is bemutatja, és harmadikként ott a földrajzi léptékváltás, amelynek egyik eleme, hogy 1998-ban a Skanzen az alapító okiratban is megkapta azt a lehetőséget, hogy már a határainkon túl is végezzen kutatást. Ennek most valósul meg az első nagy lépése, az Erdély épületegyüttes. Az nagy kérdés volt számunkra, hogy mit tud a Skanzen hozzátenni a diaszpórában élő magyarság kutatásához. Ez a munka vette kezdetét először Észak-Amerikában, Pennsylvaniában, amit Cseri Miklós, Kemecsi Lajos és az MTA BTK Néprajzi Intézete részéről Balogh Balázs koordinált és vezetett, és a „burdos ház” bekerült a gyűjteményünkbe. Utána került sorra a dél-amerikai magyarság, és nekem volt szerencsém négy alkalommal Argentínában a chacói magyarok között gyűjteni, ahol megszereztünk egy 1917-ben épített magyar tanyát, annak az elemeit és egy nagyjából négyszáz darabos tárgygyűjteményt hoztunk haza. Idén ebből a két egységből virtuális kiállítás készül, és miután az Erdély megnyílik, szeretnénk megépíteni ezt a két amerikai elemet. Zajlanak az előkészítések az ausztráliai és az izraeli kutatásokhoz. Izraelben egy magyar alapítású kibuc vár minket, Ausztráliában pedig nagy valószínűséggel az ötvenhatos emigrációhoz köthető kutatásokat fogjuk megkezdeni.

Amit elmondtál, abból jól látszik, milyen széles nemzetközi kapcsolatrendszert tudtál felépíteni. Nem meglepő, hogy megpályáztad és el is nyerted az ICOM magyar elnöki posztját. Milyen nyomai láthatók ma a magyar múzeumi világban, hogy létezik ICOM, magyar elnökség és tagság?

¶ Szeretném, ha ez túlmutatna azon, hogy ingyenes múzeumi belépésre szolgáló kártyához lehet jutni. Ami egyébként fontos dolog.

Szerinted egy átlag magyar muzeológus mennyit tud utazni?

¶ Jóval több lehetőség van rá, mint amennyit utazik. Szakmai lehetőségekről beszélünk. Elnöki feladataim között ez talán a legfontosabb. Felmutatni a kollégáknak azokat a lehetőségeket, hogy hogyan lehet élni a nemzetközi pályázatokkal, hogyan tudunk bekapcsolódni nemzetközi projektekbe, hogyan lehet ösztöndíjakat elnyerni. Sok múzeumi munkatárs vesz részt az ICOM különböző szakbizottságaiban, Tari János évekig elnöke volt az AVICOM-nak, a PIM-es kollégák az irodalmi bizottsággal működnek együtt, a skanzenesek az európai szakszövetségében, a legutóbbi kiotói konferencián csaknem húszan képviselték a magyar múzeumi szakmát, nagy részük valamelyik bizottsági konferencián előadást is tartott. Nem gondolnám, hogy annyira kevés a lehetőség, de lehetne lényegesen jobban is kihasználni. Fontos, hogy az adott szakterületen működő nemzetközi bizottságban minél több kolléga vegyen részt. A következő kongresszus augusztusban lesz Prágában. Már csak a V4-ek miatt is egy igazán komoly magyar küldöttségnek kell magát képviseltetnie, minél több szek­cióban minél többen adjunk elő. Ennek nemcsak a nemzetközi jelenlétünk miatt van szerepe, és hogy a hazai eredményeket nemzetközi kontextusba tudjuk helyezni, hanem mert ezek az alkalmak további kapcsolatok építésére adnak lehetőséget. Nekem is és az elnökségnek is ez a legnagyobb feladata. Szerintem egy nagyon jó csapat alkotja az elnökséget, szakági sokszínűséggel, vidéki és országos múzeumi képviselettel. Mindannyiunknak van nemzetközi tapasztalatunk és kapcsolatrendszerünk, ezeket be tudjuk csatornázni a magyar bizottságba. Két cikluson keresztül dolgoztam Varga Benedek elnök mellett, az ő kezdeményezéseit is szeretném folytatni. A pandémia miatt nagyon nehéz időszak volt az elmúlt két év, elindított több programot az elnökség,
de minden leállt. Most ezeket is vihetjük tovább. Amit hiányolhatunk, a folyamatos láthatóság, a jelenlét. Óriási lehetőségek vannak, amiket nem használtunk ki. Havi rendszerességgel szeretnénk ICOM-délutánokat szervezni, olyan hazai kiállításokhoz kapcsolódni, melyeknek van nemzetközi eleme. Konferenciát tudunk tartani, külföldi kollégákkal tudunk párbeszédet indítani. A lényeg, hogy legyen rendszeres jelenlét a szakmai közbeszédben. Jelen kell lennünk. A magyar nemzeti bizottság egy híd, összekötő kapocs az ICOM és a hazai kollégák között. Rajtunk keresztül azonnal információkhoz juthatnak konferenciákról, pályázati lehetőségekről, a bizottságok működéséről, kapcsolati
lehetőségekről.

Nemegyszer illeti kritika a hazai múzeumi szervezeteket, hogy amikor probléma adódik, nem hallatják a hangjukat. Nincs kiállás, nincs összefogás. Nem adnak ki nyilatkozatot. Tudom, te most csak az ICOM nevében tudsz nyilatkozni.

¶ Mi egy nemzetközi szervezetnek vagyunk a magyar bizottsága. Úgy gondolom,
a mindennapi kultúrpolitikai csatározásokban nincs szerepe. Abban van helye és feladata, amikor múzeumszakmai kérdésekben kell hogy nyilatkozzon. Úgy, hogy közben azokat a statútumokat tartja szem előtt, amiket az ICOM elfogad. Mindig nehéz lesz, hiszen valamennyi múzeumi szervezetet olyan kollégák vezetnek bármely pozícióban, akik maguk is egy intézmény irányításában közreműködnek. Ezekkel a kiállásokkal vagy ki nem állásokkal a saját fenntartóval is konfrontációt kellene vállalnunk. Nagyjából egész Európában így működik, hogy a fenntartóval nem szívesen ütközik az ember. Ezért nem könnyű bármelyik szakmai szervezetnek, és ez nem csak múzeumi területen van így, megfogalmazni bizonyos álláspontokat. Az ICOM Magyarország az orosz agresszió elindítása után azonnal megjelentette a nemzetközi ICOM elítélő nyilatkozatát, majd önálló dokumentumot is megfogalmaztunk, amelyben elítéltük a háborút, az orosz agressziót. A közép-európai ICOM-bizottságokkal pedig igyekszünk segítséget adni az ukrajnai múzeumoknak, kollégáknak.

Tárgygyűjtés az argentínai Villa Angelában, 2016 Fotó: Zsonda Márk

Tárgygyűjtés az argentínai Villa Angelában, 2016
Fotó: Zsonda Márk

Évek óta vita tárgya, hogy az ICOM megváltoztassa-e a múzeum definícióját. A szakmai elvárásoktól a társadalmi kötelezettségek felé nyitna. Minden múzeum valamilyen politikai környezetben működik, egy adott nemzeti múzeumi rendszerben. Közép-Európában, Dél-Amerikában, Ázsiában nem biztos, hogy abszolút demokratikus ez a környezet. Lehet, hogy ha elfogadnák az új definíciót, adott esetben nem lenne alkalmazható. Mit tud tenni az ICOM a szakmai függetlenség érdekében?

¶ Pontosan erről szólt a vita: mennyire nem egységesek ebben a kérdésben az egyes nemzetek. Ott voltam Kiotóban a definíció záróvitáján. A program szerint másfél óra alatt zárták volna le, de nagyjából négy és fél órát vitáztunk, a döntést pedig elhalasztották. Nagyon erősen lehetett érezni azokat a törésvonalakat, amelyek a nemzeti bizottságok között keletkeztek. Annyira mélyek lettek, hogy az volt az érzésem, hogy ez akár az ICOM széteséséhez is vezethet. Szinte feloldhatatlan lett az ellentét az új definíciót támogatók és ellenzők között.
Akkor az első felindulásomban azt gondoltam, hogy el kell fogadni az új definíciót. Mert pontosan azokat a társadalmi nyitáshoz kapcsolódó elemeket hangsúlyozta, amelyek az én nézőpontomból is nagyon fontosak a múzeumi életben. Ám amikor elkezdjük szóról szóra értelmezni a definíciót, rájövünk, hogy ez már nem is az, sokkal több annál: egy vízió, hogy milyennek kellene lennie a múzeumoknak. A definíció viszont sokkal tömörebb és tárgyilagosabb megfogalmazás. Emlékezetes jelenet volt, amikor az iráni kolléga után az izraeli szólalt fel, és úgy kezdte: világtörténelmi pillanat következik, mert azt kell hogy mondja, Izrael teljes mértékben egyetért az iráni véleménnyel, ők sem támogatták az új definíciót. Az ellenzők egyik csoportja nagyon konzervatív múzeumképpel bír, a másik pedig politikai okokból nem támogatja, mert ez a definíció egy nagyon demokratikus képet mutatna.

Ezért gondoltam, hogy nem minden nemzeti múzeumi rendszer tudna ennek megfelelni. Mi történik, ha nem?

¶ Normális esetben az ICOM nemzeti bizottságai az elfogadott múzeumi definí­ciót igyekeznek átültetni a saját országuk rendszerébe. Ez lehet etikai szabályzat vagy akár múzeumi törvény. Onnantól viszont beépül a jogrendbe, tehát komolyan kell venni. Nagyon várom a prágai kongresszust, hogy miként záródik le ez a vita. Azt látjuk, a párizsi központban elég sok probléma van, megérett bizonyos reformokra. Friss elnökként még csak ismerkedem a helyzettel, az viszont jólesett, hogy a cseh elnök és a szervezőbizottság vezetője, az ICOM főigazgatója, a szerb elnök felvették velem a kapcsolatot az együttműködési lehetőségekre gondolva.

Annak bizonyára van értelme, hogy a régiónk bizottságai együttműködjenek, workshopokat tartsanak, mert a problémáink hasonlók.

¶ A közép-európai együttműködés az ICOM-ban is létjogosultsággal bír, mert hasonló környezetben vagyunk, hasonló problémákkal küszködünk, és hasonlók a lehetőségeink is. Fontos, hogy ne csak informális kapcsolat, hanem gyakorlati együttműködések alakuljanak ki. Azt is látjuk, hogy van értelme a kirándulásoknak, amikor a tagságnak megadjuk a kapcsolatépítés lehetőséget. Első körben egy ausztriai kirándulást tervezünk, amit még a korábbi elnökség kezdeményezett, de ennél nagyobb léptékű lehetőségeket is tudunk majd biztosítani. Megnézhetünk olyan nemzetközi példákat akár a gyűjteményezés, a restaurálás, a kiállítás területén, amik előre mutatnak, hasznosíthatók itthon is.

A kinevezésedet követő beszédben arra utaltál, hogy növelnéd a tagság létszámát. Mennyien vannak, mennyi lenne a szükséges vagy ideális?

¶ A pandémia miatt biztosan volt egy visszaesés, most háromszáz körüli a taglétszám. Összehasonlításul: az olasz ICOM nagyjából ezer tagot számlál. Lesz egy felső határ, de ettől még messze vagyunk. Mind az intézményi, mind az egyéni tagságban vannak lehetőségek. Azt lehet látni, hogy az országos múzeumok kilencven százaléka tag, viszont a vidéki múzeumoknál elenyésző a szám. Azt is fel kell mérnünk, hogy mit tudunk nyújtani a kártyák használatán kívül. Van-e ösztönző erő? Nagy lehetőséget látok a diáktagságban, ami jóval kedvezményesebb, és ma az Erasmus-programok világában az egyetemista sokat tud utazni. Igaz, több országban ingyenesek a múzeumok, de csak az állandó kiállítások. Azt gondolom, hogy három-négy nagy kiállítás megtekintése ICOM-kártyával már gazdaságosabb, mint kifizetni a belépőjegy árát. Aki múzeumi pályára készül, fontos lehet számára, hogy az ICOM felületein olyan publikációkhoz juthat, olyan konferenciákhoz csatlakozhat, amelyekkel a tudását és a kapcsolatrendszerét bővítheti. Én ezt úgy tekinteném, mint egy befektetést a saját jövőnkbe, a saját tudásunk bővítésébe.

SÁRI ZSOLT a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett diplomát néprajz–politológia szakon, ugyanitt szerzett doktori fokozatot. 1997 és 2000 között a szolnoki Damjanich János Múzeumban dolgozik, 2001-ben csatlakozik a Szabadtéri Néprajzi Múzeumhoz, muzeológus, majd tudományos titkár, később tudományos és ismeretátadási igazgató, ma általános főigazgató-helyettes. 2016-ban Pulszky Károly-díjjal, 2019-ben Móra Ferenc-díjjal ismerik el. 2021-ben az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége alelnökévé választja. 2021 decemberében választják meg az ICOM Magyar Nemzeti Bizottsága elnökének.