Két év múlva a tizedik évfordulója lesz annak a fúziónak, amelyet a hazai muzeo-
lógia sokáig csak különös házasságként emlegetett, de mára bebizonyosodott róla, hogy a furcsa döntéseknek is lehetnek jó példázatai. Az északkelet-magyarországi Kazinczy Ferenc Múzeum Petőfi Irodalmi Múzeum alá rendelése
a gyűjteményi intézmények 2013-as átszervezése kapcsán történt meg. A természettudományos és helytörténeti profilú sátoraljaújhelyi gyűjtemény az egyik legtöbb hazai szakmai díjjal bíró, folyamatosan új inspirációkat és innovációkat kereső vidéki filiáléja lett az anyaintézménynek. Talán ez az, amiben a leginkább idomultak egymáshoz, amióta a régész-muzeológus Ringer István vette át 2014-ben a zempléni múzeum vezetését.

Szoboszlay Marcell felvétele (2019)

A felújításon átesett és a 2013-ban már a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként újranyíló Kazinczy Ferenc Múzeum vártörténeti kiállítását még külsős kurátorként jegyezted Kalla Zsuzsa irodalomtörténésszel közös munkaként. Ma hogyan tekintesz vissza erre főállású PIM-es főosztályvezetőként, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatójaként,
az újhelyi várfeltárás vezető régészeként?

¶ Emlékszem, amikor Kalla Zsuzsa felhívott 2013–2014 fordulóján, és elmondta
a PIM szándékait, valamint azt, hogy irodalomtörténészként egy kiállítást tervez az újhelyi múzeumban egy olyan várról, amelynek a feltárási eredménye még alig több mint néhány szög és apróság, és a legendája gazdagabb, mint a vele kapcsolatos tények, bevallom, nagyon elcsodálkoztam. Ő látott benne fantáziát,
én pedig igyekeztem azonosulni a tervekkel. Egy idő után elkezdtem élvezni
és hinni benne, meggyőzött a PIM-re nagyon is jellemző innovatív gondolkodás. Így született meg a most látható kiállítás első verziója, ami egyfajta figyelemfelhívás volt szélesebb körben és a lojalitás ébresztője lokálisan. Nagyon kevés tárgy volt még akkor a várból. Most százszoros mennyiségű ismeretünk van.

Mi történt azóta, és mit tudunk most a várról?

¶ Akkor, 2013-ban annyit tudtunk, hogy a várból maradtak részletek, vannak feltárható falmaradványai. Ma pedig már tudunk nyilatkozni a várral kapcsolatban bizonyos építéstörténeti összefüggésekről és kronológiai kérdésekről. Van egy olyan alaprajzunk, amely már hitelesen mutatja a vár számos részletét; és van több tízezer egyedi tárgyunk, leletanyagunk, amely a helyszínről került elő.
Évtizedekig csupán egy kézzelfogható lelete volt a várnak, egy évszámos kapuív zárókő. Azon túl semmi. Most pedig, akár az idén megújított várkiállítást, akár a ki nem állított, de már restaurált tárgyakat megnézzük, egy hihetetlenül gazdag, az anyagi kultúrának tényleg minden szegmensét lefedő leletanyag van
a birtokunkban. Nagyon komoly hozadéka a projektnek, hogy a múzeum gyűjteményében egy országos jelentőségű régészeti gyűjtemény körvonalazódik, amiben sok kutatási tartalék van egyetemi szakdolgozatok, tanulmányok, publikáció vonatkozásában a régészszakma számára is. Másfél évtizede erről a várról még a helyiek sem tudtak. Sokan azon is csodálkoztak, hogy egyáltalán
Újhelyen miért kezdtünk el várat kutatni. A Várhegy, amely korábban egy kieső, gazos helyszín volt, ma kedvelt célpontja lett a kirándulásoknak.

Részlet A Szép és a Jó – Kazinczy és a művészetek című kiállításból Szoboszlay Marcell felvétele

Kevés vár van, aminek az ásatása ennyire a nagyközönség előtt zajlik, elég a Kazinczy Ferenc Múzeum vlogját követni. A régész karrierem romokba hever című sorozat finom humorral, de kellő alázattal engedi betekinteni az érdeklődőket a régészeti munkába. Segíthet ez a sorozat abban is, hogy feloldja a vár turisztikai hasznosítása körül zajló vitát?

¶ Az újhelyi vár ügye valahogy mindig pró és kontra elméleteket szült. A 19. században ugyanis azon vitáztak, hol volt a vár. Az Adalékok Zemplénvármegye Történetéhez című folyóirat hasábjain éles hangú pengeváltások voltak ebben a kérdésben. Akkoriban volt, aki a Sátor-hegyre helyezte a várat, és nem a Várhegyre.
Ez a vita eldőlt a 20. század hatvanas éveiben Détshy Mihály kiváló forrásfeltárására alapozva. Aztán a 2000-es évek elején arról vitáztak, miért nem érdemes ezt a várat feltárni, hiszen nagyon sokan szkeptikusak voltak abban, hogy érdemes-e, kell-e, lesz-e forrás arra, hogy egyáltalán a falakat restauráljuk. Most pedig azon vitázunk 2021-ben, hogy egyébként milyen módon nyúljunk hozzá
a feltárt romokhoz. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon pozitív és előremutató vitaevolúció a vár körül. Bár a kisfilmeket más ötlet hívta életre, talán a hasznosításának módját is sikerül általa árnyalni. A vírus indukálta helyzet erősítette fel bennem a vlog relevanciáját a múzeum életében. A bezárások után sem hagyhattuk élmények és tájékoztatás nélkül látogatóinkat. Meg akartuk tartani a velük való személyes kommunikációt, amit kiállításainkba látogatva már megszokhattak tőlünk. Ennek az online leképezését kellett megtalálnunk, és ehhez a vlog, blog és közösségi média jó elérést tudott biztosítani nekünk. Fontosnak tartottam, hogy a vlog által mindenki megismerje az eredményeket,
és hogy honnan hova jutottunk az ásatási helyszínen. A várfeltárás lényegi ereje – a turisztikai hasznosításon túl – a tudományos és a muzeológiai eredményekben, a társadalmasításban és a helyi identitás erősítésében van.

Ahogyan utaltál rá, a sátoraljaújhelyi vár tizenhárom éve tartó feltárása jelentős szakaszához érkezett. Bár a feltárás még évekig elhúzódhat, a várfalak egy része már biztonsággal és élményszerűen látogatható lesz. Mekkora mérföldkőnek tartod
ezt ebben a munkádban?

Kiállítási részlet Szoboszlay Marcell felvétele

¶ Fontos utalni arra, hogy ez a vár nincs még kész. Nagyon sok munka vár még ránk. Egy pici öniróniával élve, amikor 2008-ban elkezdtük először vallatni a földet, megkérdezték tőlem itt, a városban, hogy akkor ez mégis mekkora léptékű, hány éves munka. Azt mondtam, hogy tíz év. Ez akkor nagyon kereknek és távolinak tűnt. Gondoltam, tíz évbe csak belefér. Aztán azon kaptam magam, hogy minden évben, amikor erről beszéltem, azt mondtam, hogy már csak tíz év. Az első becslésemnek pedig már tizenhárom éve, és még mindig ott tartok, hogy legalább még tíz év, mire mindent megvall nekünk a föld, és teljesen feltárjuk a várat.

Miért ilyen nehéz az idővel kalkulálni?

¶ Egészen kicsiben kezdődött ez a történet 2007-ben. A sátoraljaújhelyi önkormányzat indítványozta, hogy vizsgáljuk meg, érdemes-e ennek a várnak a feltárásával foglalkozni, vannak-e értékelhető maradványai, lehet-e rá hosszú távon turisztikai programot építeni. Akkor még Sárospatakon, a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeumának régészeként kezdtem el a várkutatást. A feltárásra fordítható éves keretösszegünk mindössze nyolcszázezer és másfél millió forint között volt, amit javarészt a Nemzeti Kulturális Alap támogatásából biztosítottunk. Nagyon apró lépésekkel haladtunk. A 2010-es évek közepére vált bizonyossá, hogy a várból – amelyet teljesen elpusztultnak hittünk – nagyon sok részletet őriz a föld. Ez az eredmény fordulópontot jelentett: a sátoraljaújhelyi önkormányzat egy kisebb turisztikai programcsomagba emelte a vár kutatását. 2015-ben pályázati pénzből kezdődött el az infrastruktúra kiépítése – ami egy ilyen nagy léptékű várfeltárásnál elengedhetetlenül fontos. Biztosítottuk a felhalmozott föld, törmelék hegyről történő leszállítását, biztonsággal megközelíthetővé tettük az ásatási területet, és elvégeztük az addig feltárt falak állagvédelmét. Majd tavaly hatalmas szintet léptünk, szintén pályázati pénzből.

A Kazinczy kiállítás Szoboszlay Marcell felvétele

Hogyan változott meg a lépték?

¶ Hogy az arányokat számokkal érzékeltessem: az első ásatási szezonokban négy-hat hetet dolgoztunk egy viszonylag szolidabb létszámmal. Ez a turisztikai pályázat már megengedte, hogy mintegy nyolc hónapot tölthessünk a terepen. Ennek köszönhetően a szezon végére a Várhegy egyharmadán végeztünk a feltárási munkákkal. Itt, a plató északnyugati részén, az állagvédelmen javarészt átesett falakból lehatárolt területen megkezdődhetett a vár turisztikai célú hasznosításának tervezése, mára pedig kész elképzeléseink vannak.

Szakmailag hogyan tekintesz rá annak tudatában, hogy azért a sárospataki ágyúöntő műhellyel már letetted a névjegyedet?

¶ Egy korábban teljesen kutatatlan, nagy alapterületű és kiemelt történeti jelentőségű vár nyilván minden középkorral foglalkozó régésznek az álma. Egy nagyon fontos motívum eddigi pályámon a szerencse. Soha nem játszottam rá, nem éltem vissza ezzel, hanem úgy viszonyultam a dolgokhoz, hogy igyekeztem mindig a lehető legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Amikor a Rákóczi Múzeumba kerültem, akkor volt napirenden a parkrekonstrukció, ami felszínre hozta az ágyúöntő műhelyt, és tálcán kínálta ennek az izgalmas emléknek a kutatását. A várral ugyanez volt a helyzet: jókor jött egy önkormányzati kezdeményezés, és én jókor voltam jelen.

Említetted a vitát, amit a vár bemutathatóvá tételének módja gerjesztett. Amikor erről döntöttetek, úgy gondoltátok, hogy a múzeumban található, eredeti leletekre épülő vártörténeti kiállításnak és a hegy oldalában létesülő, az erőd 3D-látványterveit VR-technológiával érzékeltető látogatóközpontnak az úgymond megkoronázása lenne
a régészeti ásatást real time-ban bemutató sétaút?

¶ Egy részállapot lesz, amit a látogatósétány bemutat, tehát azzal mindenképp találkozni fognak még évekig az emberek, hogy odafent régészeti feltárás zajlik. A modern sétány és kilátópont, illetve a vár belső területén húzódó közlekedő-útvonalak, a már feltárt és dokumentált területek bejárhatósága mellett lehetővé teszik, hogy a vár középső és déli részén folyó ásatásba bárki biztonsággal betekinthessen. Azért is szerettük volna már ebben a fázisban bemutathatóvá és bejárhatóvá tenni a várat, hogy generáljunk visszatérő érdeklődőket, akik kíváncsiak arra, hogyan és mint halad az ásatás egyik évről a másikra.

Talán épp ez volt az oka annak is, hogy nem a klasszikus várrekonstrukciót választottátok?

¶ Szándékolt módon választottuk ezt az utat. Nem ismerjük az összes alaprajzi elemet, nem ismerjük ezek összefüggését. Reálisnak láttuk, hogy most egy reverzibilis megoldással kapcsoljuk be a turisztikai körforgásba. Amikorra végzünk a vár többi részének kiásásával, addigra a gyakorlatban is ismerjük majd a társadalom viszonyulását a most kidolgozott és néhány hónap múlva kivitelezendő turisztikai tervekhez. Ezzel fenntartjuk a lehetőségét annak, hogy újragondoljuk a bemutatás módját. Ezért sem indokolt az a fajta előítélet, amit a projektre vetítenek. Nagyjából most még csak páran osztják azt a véleményemet, hogy ez a helyes irány. Később ez változni fog, de a dolgok természete már csak ilyen.

Volt már hasonló vitás helyzetben részed. Megosztóan indult I. Rákóczi György ágyúöntő műhelyének újkori élete. A páratlan ipartörténeti látványosság ásatását
és bemutathatóvá tételét is te menedzselted 2006 és 2014 között. Mennyiben nyugtat meg most a vita hevében annak a projektnek a tapasztalata?

Újhely és a Nagy Háború Szoboszlay Marcell felvétele

¶ Nem csak a vita miatt ismétli önmagát a sors, sok a párhuzam a két munka között. Egyrészt a szerencsefaktornak akkor is szerepe volt. Óriási ajándék volt a Gondviseléstől, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy a sárospataki várban az én közreműködésemben bomoljon ki egy ilyen emblematikus emlék, ami I. Rákóczi Györgyhöz köthető. Másrészt mindkét esetben ugyanazok voltak a mankóim: Détshy Mihály levéltári forrásai. Nem nagyon tudok olyat ásni ezen a vidéken, amit ő már ne kutatott volna fel. Rengeteg munkát elvégzett előttem ezeknél az emlékeknél. Nem sok fotó van a múzeumi irodámban, de azon az egyen ő látható. Az ágyúöntő műhely esetében különösképpen sok volt az általa rögzített információ, de így is hatéves ásatás volt, 2006 és 2012 között. Majd azon melegében, ahogy feltártuk, dokumentáltuk és értelmeztük, el is kezdődhetett a helyszíni bemutatása a Magyar Nemzeti Múzeum által megnyert turisztikai pályázatból. Egy modern épület készült el ott is, ami tulajdonképpen egy kubatúrát képez az egész romterület fölé. Létrejött egy kiállítótér a restaurált eredeti romoknak, egy részben értelmező kiegészítéssel, muzeológiai tartalommal, ami valójában bemutatja a műhely működését, az ágyúöntés technikatörténetét. Vannak benne modern és klasszikus részletek, és egy nagyon látványos rekonstruktív elem, az eredeti kemencéhez kapcsolódó csigafúrórendszer 1:1 arányú szerkezete.

¶ Az ellenérzéseket megcáfolva az ágyúöntő műhely a Rákóczi Múzeum népszerű kiállítása lett. Jó érzés, hogy évente egyszer elmegyek, belelapozok a vendégkönyvbe, és azt látom, sok olyan kritikát hagynak benne a látogatók, amelyek konstruktívan, hosszú mondatokban kifejtik azt, hogy nekik miért tetszik ez a megoldás, miért érdekes a kiállítás. Persze van adósságom is ezzel a munkával kapcsolatban a szakma felé: a feltárás teljes feldolgozása, az ásatási megfigyelések részletekbe menő szakmai értékelése.

Egy eltűnt vár nyomában Szoboszlay Marcell felvétele

2016-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum felkérésére elvállaltad a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum vezetését. Míg a régészet egy tárgycentrikus feladat, addig a múzeum igazgatása emberekhez kötött, azaz nagyon sok minden múlik az emberi kapcsolatokon. Milyen skilleket mozgatott meg benned ez az egész váltás? Hogyan tudod ezeket rendezni? Hiszen a mai napig egyszerre vagy mind a kettő: régész és múzeumigazgató.

¶ Nagy váltás volt abban a vonatkozásban, hogy az azt megelőző években szinte folyamatosan terepen töltöttem az időmet. Volt olyan év, hogy három tervásatást is vittem: az ágyúöntő műhely és az újhelyi vár mellett a sárospataki habán udvar kezdeti feltárását. Az ágyúöntő műhely átadása után úgy éreztem, hogy szeretném lezárni az életemnek ezt a terepi munkával átszőtt sárospataki időszakát, és ki akarom próbálni, milyen egy kis múzeumot menedzselni. Ekkor
a hangsúly áttevődött egy múzeumi ezermester funkcióra, amiben nagyon kevés szerepet kapott a régészet. Talán ha tíz százalékot. Régészként az elmúlt hat évben bizonyára írhattam volna egy-két önálló kötetet, harminc publikációt,
s részt vehettem volna a szakmai körforgásban előadásokkal, konferenciákkal. Ezeket kétségkívül elvesztegettem, ám érzésem szerint sokkal többet nyertem. Jobban izgattak, s most is jobban izgatnak azok a kérdések, hogyan tud egy kulturális intézmény a városi társadalom számára hasznossá válni; illetve hogyan lehet azt a rengeteg lehetőséget, azt a hatalmas erőt, amit a múzeumok képviselnek, kihasználni és felszínre hozni egy ilyen kisvárosi környezetben. Nem volt konkrét tervem, amikor Újhelyre kerültem, egyszerűen csak impresszióim voltak arról, mit lehetne csinálni. Eltökéltséggel és bizonyítási vággyal vágtam bele. Szerettem volna gyorsan és könnyen sikereket elérni. Most, hat év után azt látom, hogy igazi sikert csak lassan és nehezen lehet elérni. De ez így van jól.

Kellett is mindez egy olyan intézménynél, amely földrajzilag periférián működik,
egy leszakadó térségben, az anyaintézményétől merőben eltérő profillal. A hendikepet sikerült leküzdeni, és egy hangsúlyos vidéki múzeumot kialakítani. Sorban begyűjteni az Év Múzeuma, az Év kiállítása és a Közösségi Múzeum szakmai címet. Hogyan?

Erdőjárók kalauza
Szoboszlay Marcell felvétele

¶ Kis lépésekkel kezdtük, reális célok kitűzésével. Egy nagyon egészséges ütemű fejlődésen ment keresztül az elmúlt hat-hét évben a Kazinczy Ferenc Múzeum. A PIM-mel való együttműködésről őszintén mondhatom, hogy egy sikertörténet. Országos viszonylatban is jó példája annak, hogy egy nagy múltú, komoly szakmai kompetenciával bíró országos múzeum hogyan tudja a tagintézményévé váló kis vidéki múzeumot felhúzni, motiválni. Ez pedig a mi vonatkozásunkban is jó példa: rámutat, mi hogyan tudjuk ezeket a lehetőségeket kihasználni, és hogyan tanulunk. A tanulási folyamat egy nagyon fontos motívum. Ha elvonatkoztatok a díjaktól, és csak azt nézem, hol álltunk hat éve, akár marketing, akár múzeumi infrastruktúra, kiállításrendezés, közönségkapcsolat, társadalmasítás szintjén, akkor a megtett út és annak a folyamatossága az, ami szerintem a történetben igazán érdekes és értékes.

A legtöbb kisebb intézménynek hozzátok hasonlóan szerteágazó a gyűjteményezése,
és nehéz megfelelő kitörési pontot találni a széles körű ismertség felé. A tapasztalato-
tokra építve miben látod a karakterformálási lehetőségeket számukra? A társadal-
masítás lehet ez az új irány?

¶ Minden múzeum más. Nagyon szerteágazók az adottságok, lehetőségek, de ha mégis általánosságokat kéne mondani, akkor valóban a Kazinczy Ferenc Múzeum által használt öt pillérből az első helyen a helyi társadalom felé való pozicionálást gondolnám a vidéki múzeumok vonatkozásában kiemelni. Itt, Sátoraljaújhelyen – vagy egy hasonló méretű vidéki településen – persze szívós munkával, de mégiscsak könnyebb kialakítani a helyi társadalommal egy nagyon őszinte, nagyon aktív kapcsolatot, mint a nagy múzeumoknak. Pedig ez lenne a múzeumok lényege. A múzeumok társadalmi intézmények, és attól sem vonatkoztathatunk el, hogy mi az adófizetők pénzéből kapjuk a fizetésünket. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél többet adjunk a saját közösségünk felé. Ez az egyik kitörési pont alapvetése.

Látogatók a kutyabarát Kazinczy Ferenc Múzeumban Szoboszlay Marcell felvétele

¶ A másik – ahol nem releváns a méret, a létszám, a helyzet, a földrajzi adottság
és egyebek – az online tér. Amiben hihetetlenül sok lehetőségük van a múzeumoknak, és jól érvényesíthető a társadalmasítási szempontból is. Mi ezt a két motívumot ragadtuk ki nagyon erősen a lehetőségek közül az utóbbi években.

És mi a másik három pillér, amelyből a Kazinczy Ferenc Múzeum erőt, eredményt kovácsolt?

¶ Persze ezek mellett a klasszikus értelemben vett alapfunkcióit is végezte az intézmény. Nagyon sokat dolgoztunk a kiállításainkon, tudományszervezésen – hiszen minden évben volt nálunk például országos szakmai konferencia. Hangsúlyt fektetünk a tudományos alapkutatásokra, a régészeten túl történeti, természettudományi, újabban már néprajzi témában egyaránt. Az utóbbi egy-két évben sokat erősödött a gyűjteményezési munka mint alapfunkció. A városi gyűjtemények múzeumba történő becsatornázása, rendszerezése
és feldolgozása.

¶ Emellett pedig az infrastruktúrára is nagy hangsúlyt helyezünk, hiszen a múzeumra egyfajta otthonként tekintünk, amit vezetőként gazdaszemlélettel igyekeztem kezelni. Máig meghatározó élményem, hogy életemben először itt csiszolhattam parkettát.

Múzeumpedagógiai foglalkozáson
Szoboszlay Marcell felvétele

Működjetek nyitott kapukkal vagy csak az online térben, Zemplén múzeuma a részvétel és az együttműködés elve alapján szerveződik. Nagy húzóereje volt ebben az Újhely
és a Nagy Háború kiállításnak, amelynek megvalósulását egy cselekvő közösség,
az újhelyi emberek felajánlásai tették lehetővé?

Múzeumpedagógiai foglalkozáson Szoboszlay Marcell felvétele

¶ Az első olyan kiállítás, amelyben a helyi emberek helyi tárgyaira, helyi kötődéseire építettünk, még korábbra datálódik. Az Erdőjárók kalauza című tárlatban is jelent már meg helyi természetfotós saját alkotása, filmje. De ez a fajta részvételi jelleg valóban az Újhely és a Nagy Háború tárlat megrendezésében csúcsosodott ki. A kiállított tárgyak jelentős részét, bőven több mint a felét lakossági gyűjtés során gyűjteményeztük, részben ajándékként, részben tartós letétként kapva. Erre erősít rá a tervezés alatt lévő várostörténeti kiállításunk is, amit idén ősszel szeretnénk megnyitni. Ott aztán tényleg több tucat újhelyi embernek
a saját története lesz majd beépítve a nagy várostörténetbe, csupa olyan adat
és tárgy, amelyet személyesen adtak a múzeumnak az elmúlt három-négy évben.

Ez a fajta közvetlen szemléletmód vezetett oda, hogy a Kazinczy Ferenc Múzeumot
a közönsége a szerethető jelzővel ruházta fel, és hogy az emberek úgy érzik,
ez az ő múzeumuk?

¶ Igen. Azt érezzük, hogy a helyi beágyazottságunk, a megítélésünk pozitív. Sok újhelyi családnál lett új barát a Kazinczy Ferenc Múzeum. Nagyon sokan szeretik a múzeumot, ezért is éljük meg különösen nehezen most ezt az időszakot, hogy el vagyunk zárva a fizikai kontaktoktól, nem üdvözölhetjük, nem köszönthetjük tereinkben a saját közösségünket, a jól ismert arcokat, a visszatérő vendégeket, akik tényleg a múzeum részei. Hiszek abban, hogy ott tudjuk folytatni velük, ahol abbahagytuk; hogy nem kell újra felépítenünk mindezt, mert ott lesznek azok az emberek, sokan, akik szerintem alig várják, hogy legyen már egy kávéházi délután, legyen már egy borest, amelyen a gyűjteményhez kapcsolódó témákkal is megterítünk.

Múzeumpedagógiai foglalkozáson
Szoboszlay Marcell felvétele

Hogy látod, van ennek az egész szemléletnek egy kicsit behúzó ereje? Változtatott
a léptéken, hogy már nem csak a helyiek kapták fel a fejüket a Kazinczy Ferenc Múzeum neve hallatán?

¶ Igen, megváltoztatta. De nagyon jó a kérdés, mert eszembe juttatta, hogy ebben a vonatkozásban itt, Újhelyen mekkora rang a városi múzeum vezetőjének lenni. Néha én magam is rácsodálkozom arra, ha jövök-megyek a városban, hogy milyen sokan megállítanak, megismernek és gratulálnak, volt, aki a nyílt utcán ajánlott fel műtárgyakat. Friss élmény: minap az üveges elmesélte, hogy a messzi földről Zemplénbe érkező barátainak első helyen mindig a mi múzeumunkat ajánlja. Nagyon jó érzés, hogy számon tartják, tudják, értékelik és ajánlják a tárlatokat, programokat. Mindig egy őszintébb és hitelesebb reklám, hogyha más ajánl minket, mintha mi ajánljuk magunkat.

Hova tovább? Mi a következő cél vírushelyzeten innen és túl?

¶ Vallom, hogy a határainkat is ugyanúgy látni kell, ahogy a képességeinket, adottságainkat, lehetőségeinket. Egy bizonyos határon túl mindenképpen aránytalan lenne fejlődést akarni. Érzem azt, hogy a szakma is felfigyelt ránk. Most
a legfontosabb az, hogy ezt a minőséget tudjuk tartósan hozni. Egy ekkora intézménynek ez is komoly kihívás. Ha ettől is többet akarnánk, az már a „kisgömböc effektus” lenne részünkről. Nem tudunk fizikailag sem kilépni a múzeumból. A rengeteg programunk és rendezvényünk kapcsán már most azzal szembesülünk, hogy infrastrukturálisan szűk a hely. Az elmúlt években mi, dolgozók is többen lettünk. Hat emberrel vettem át a múzeumot, most pedig a külső megbízásokkal együtt huszonnégy ember dolgozik a sikerért, a látogatókért, ami azért már egy középmúzeumi szintnek felel meg.

Mégis akkor hol és hogyan kell elképzelni a régész-múzeumigazgató Ringer Istvánt, mondjuk, tíz év múlva? Ne a Kazinczy Ferenc Múzeum ajtaján kopogtassunk?

¶ Ha nem is én nyitok ajtót, biztosan nem leszek messze. Bár a barátaimtól gyakran hallom, hogy annyira periférián van a hely, ahol dolgozom és élek, hogy még hajtani kell a térképen egyet, hogy látszódjunk. Ilyenkor mindig elmondom, hogy én ezt nem így élem meg. Nekem ez egy centrum. Ha leszúrom a körzőt Sátoraljaújhelyen, akkor bármekkora kört húzok is, mindig az van középen. Ehhez viszonyítva élem meg az itteni létet. Nyilván a kötődésem adott, hiszen
a gyökereim itt vannak: az én családi és emberi kapcsolataim mind a Zemplénhez
kötődnek. Nincs bennem bigott lokálpatriotizmus, és nem vagyok Zemplén-
soviniszta, egyszerűen belesimultam ebbe a vidékbe, ami a történelem, a kultúra és a táj hármas egységével jellemezhető számomra leginkább. Érdekes, hogy a Zemplénről soha nem azok írták a legszebbet, akik zempléniek, hanem mindig mások. Ahogy Mikszáth is leírja a Különös házasságban: „Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge”, mert itt nyomot hagyott a ma is élő történelem, a mitológia itt ver gyökeret, ez a legszebb kastélyok és kúriák földje, miegymás. Nagyon szép helyek vannak az országban, de az, ami itt, nálunk megfogható, az máshol nincs. Ez számomra mind a magánéletemben, mind
a munkámban nagyon meghatározó. Jó azt megélni, hogy azokat kutathattam itt, amikről gyerekként olvastam a honismereti irodalomban. Ha úgy érzem, hogy a múzeumban már elvégeztem azt a feladatot, ami reálisan rám lett osztva, vagy én magamnak gondoltam, időpocsékolás lenne egy perccel is tovább maradni. Akkor szükségem lesz arra a fajta szabadságra, amely lehetővé teszi, hogy mindazt, ami bennem van, más módon és formában adjam tovább.

Ez elég rejtélyes!

¶ Kicsit még számomra is az. Szeretem a rejtélyes dolgokat! Részben ezért is lettem régész.

RINGER ISTVÁN 1979-ben született Miskolcon. Szerencsen érettségizett, egyetemi tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte történelem, régészet és történeti muzeológia szakokon. 2014-ben summa cum laude védte meg az Uradalmi és mezővárosi műhelyek
a 17. századi Sárospatakon című doktori disszertációját az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájának régészet programján. Pályáját 2003-ban a Déri Múzeumban kezdte, majd 2005-től a Magyar Nemzeti
Múzeum Rákóczi Múzeumában folytatta régész-muzeológusként, 2012-től főmuzeológusként. Nevéhez kötődik a 17. századi habán kézműves udvar tervkutatása, valamint I. Rákóczi György ágyúöntő műhelyének régészeti feltárása és bemutathatóvá tétele. Utóbbit 2015-ben ICOMOS-díjjal, majd két év múlva AVICOM-különdíjjal ismerték el. 2016-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményeként működő, sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója. Kurátori tevékenysége mellett számos tanulmánykötet szerzője, társszerzője és szerkesztője, de mint múzeumi vlogger és blogger is szívesen vállal feladatokat.