Az alábbi írásban arra a női tevékenységek, szerepkörök újraértelmezését célul kitűző kutatási szemléletre szeretném felhívni a figyelmet, amely túllép a nő „passzív szemlélőként” való definiálásán, és kísérletet tesz a női küzdelmek rekonstruálására, a nők magán- és nyilvános tereken vívott harcainak, határátlépéseinek egyéni sorsokon keresztül történő bemutatására. Egy hely- és társadalomtörténeti mikrokutatás tanulságait felhasználva négy nyugat-magyarországi hölgy 20. századi élettörténetén keresztül kívánok hozzájárulni egyes történelmi események nőközpontú értelmezéséhez, valamint fel kívánom vetni annak a kérdését, hogy a hazai múzeumok milyen szerepet vállalhatnak a női élettörténetek, tágabb értelemben a nemek történetét feltáró folyamatok kutatásában és azok eredményeinek közzétételében.

A négy nő arcvonásait a korszak, a történelem és a társadalom általános kérdéseinek/kihívásainak és a rájuk adott egyéni feleleteknek a szembenállása mentén kívánom bemutatni. Párhuzamos élettörténeteik olyan múlt századi sztenderd problémákra nyújtanak egyéni megoldásokat, mint a női képzési és képviseleti jog, a családi tőke továbbvitele és a hagyományos női szerepek konfliktusa, a női névváltoztatás lehetősége, a vallási hagyományokon való határátlépés, a női hivatás- és társadalmi szerepvállalás, a szociális hálóban betöltött aktivitás és önfeláldozás, a háborús túlélési stratégiák ösztönszerű és tudatos alkalmazása, vagy a háború utáni „szép új világban” való újszerű fennmaradási alternatívák kényszerű vállalása.

Szemző Magda (1907–1988) [2], Párczer Gézáné Galló (Schwartz) Gabriella (1914–1944) [3], Tulok Józsefné Reiszig Margit (1907–1984) [4] és Bertalan Erzsébet (1897–1945) útkeresése, sorsának kiteljesedése a két világháború közti időszakra esett. Bár családi és vallási környezetük más és más, mégis elmondható, hogy valamennyien vagyonos polgári vagy nemesi, értelmiségi famíliából származnak, így indíttatásaik és a velük kapcsolatos alapvető társadalmi elvárások is nagyban hasonlatosak. Ezeket a biztos családi miliőben fogant sztereotip kívánalmakat és az ezekre adott egyéni feleleteket, azaz az induló útkereséseket, tanulmányi előmenetelüket tekinthetjük a tanulmányunkban vizsgált első területnek – (h)arcvonalnak.

Szemző Magda jómódú, kikeresztelkedett, katolikus hitre tért, értelmiségi zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot Kőszegen. Szülei az új vallási-társadalmi közegbe való beilleszkedés érdekében Magda számára a keresztény, hazafias szellemben való neveltetést és taníttatást szánták. Ez az asszimilációs stratégia végigkísérhető páratlan agilitással végzett tanulmányain, valamint hétköznapi szokásain, viselkedési mintáin is. Elemi és középiskolai tanulmányai nagy részét olyan elit intézményekben végezte, mint a pressbaumi Sacra Coeur apácarend internátusa. A szombathelyi állami leánygimnáziumban elért kitűnő tanulmányi előmenetelének köszönhetően felvételt nyert a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol magyar–francia szakon szerzett bölcsésztanári képesítést. 1929-ben elnyerte a francia kormány ösztöndíját, és két félévet tanulhatott a Sorbonne-on, ami a két világháború közti nőképzés történetében kivételesnek tekinthető. Magda tehát tulajdonképpen eleget tett a családi elvárásoknak, elsajátította az elit katolikus magatartásformákat, sőt túl is teljesítette azokat, tanulmányaiban nem várt határokat is átlépett.

Párczer Gézáné Galló (Schwartz) Gabriella Szombathely egyik neves, zsidó, értelmiségi polgárcsaládjából, a köztiszteletben álló Heimler–Schleiffer dinasztiából [5] származott, ez kettős szerepmodellt kínált a számára: egyrészt a hagyományos család- és jótékonyságcentrikus női szerepeket (tradicionálisan ebből a családból kerültek ki a helyi Congr. Izraelita Nő- és Leányegylet elnökei), másrészt az egykeség arra predesztinálta, hogy a felhalmozott családi kulturális tőkét – fiúutód hiányában – ő vigye tovább, és magasabb fokon reprodukálja azt. És bár igyekezett a vallási hagyományok ápolására (jegyzői funkciót töltött be az izraelita leányegyletben, megjelent a leányok elvárt partnerválasztási-bemutatkozó báljain), mégis inkább a tudomány és a karrier mellett döntött. Tanulmányait 1924 és 1932 között a Szombathelyi Magyar Királyi Leánygimnáziumban végezte, ahol is érettségi vizsgáit kitűnő minősítéssel tette le. Ezt követően az egészségügyi pályát választotta: 1932 és 1934 között elvégezte a gyógyszerész-gyakornoki képzést, majd 1937-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen gyógyszerészdiplomát szerzett. Hogy tanulmányi előmenetelét megkönnyítse, 1933-ban belügyminiszteri jóváhagyással vezetéknevét – a családban egyedüliként, a korban fiatal nőtől szokatlan, ám rendkívül ambiciózus módon – Schwartzról Gallóra változtatta. Tudományos pályaválasztásával, névváltoztatásával egyértelműen határátlépőnek számított.

Reiszig Margit Vas vármegye egykori főispánjának unokájaként, neves történelmi család sarjaként szintén jelentős társadalmi presztízselvárásoknak kellett megfeleljen, ami taníttatásában is megmutatkozott: 1917-től a szombathelyi felső leány- és kereskedelmi iskolába került, majd a budapesti Sacra Coeur intézetében kapott neveltetést 1920 és 1925 között.

Bertalan Erzsébet családi hovatartozásáról sajnos nagyon kevés információval rendelkezünk, ám iskolai tanulmányait nyomon tudjuk követni: középiskoláit 1911-től 1915-ig a kőszegi Szent Domonkos rendi nővérek vezetése alatt álló római katolikus tanítóképzőben végezte, majd főiskolai tanulmányait 1915 és 1918 között ugyanott, a felső nép- és polgári iskola tanítónőképzőjében.

Összegzésként megállapítható, hogy mind a négyük esetében rendkívül fontosnak bizonyult a családi motivációkon alapuló képzési és továbbtanulási igény, ám mindegyikükkel szemben más-más elvárások fogalmazódtak meg, és mindegyikük más-más úton, ám magas színvonalon igyekezett megfelelni a kitűzött céloknak.

A második (h)arcvonal a négy hölgy hivatása és társadalmi szerepvállalása mentén állítható fel. Szemző Magda magyar–francia szakos bölcsészként a gimnáziumi tanári pályát választotta, és emellett aktív női értelmiségi, vezetői, egyesületi feladatokat is ellátott a két világháború közti időszakban Szombathely életében. [6] Családot ugyanakkor nem alapított. Galló Gabriella egyetemi tanulmányai befejeztével visszatért szülővárosába, majd férjhez ment Párczer Gézához, a szombathelyi Leszámitoló Bank ügyvezető igazgatójához, és 1938-ban életet adott első gyermekének. Feleség- és anyaszerepe mellett gyógyszerészi hivatását nem gyakorolta, visszatért azokhoz a hagyományos női mintákhoz, amelyeket családja nőtagjai általánosságban képviseltek. Reiszig Margit Budapestről hazatérve nőül ment Tulok Józsefhez, a vasvári járás népszerű főszolgabírójához, későbbi vármegyei főjegyzőhöz és alispánhoz, majd két gyermeknek adott életet. Feleség- és anyaszerepei mellett társadalmi és karitatív funkciókat, reprezentációs feladatokat is vállalt, amelyek főként különböző jótékony egyletekben – mint a szombathelyi Katolikus Jótékony Nőegyletben, a Fehérkereszt Egyesület anya- és csecsemővédő szakosztályában – betöltött vezető pozíciókat, valamint rangos eseményeken, bálokon való háziasszonyi szerepet jelentettek. Bertalan Erzsébet tanári pályája mellett széles körű szociális-missziós feladatokat látott el Kőszegen. Szolgált az anya- és csecsemővédelem, a városi szegénygondozás, a gyermekmenhely területén, a nyomorenyhítő bizottság tagjaként, a Vöröskereszt megalapítójaként, a Stefánia Szövetség ügyvezető igazgatójaként és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége ambiciózus elnökeként. Sőt, ami szervezőkészségének és agilitásának csúcsát jelentette: nőként tagja volt Kőszeg város képviselő-testületének is. Összegezve a négy hölgy hivatás és társadalmi szerepvállalás terén tett döntéseit: életpályáikban megmutatkoznak a hagyományos hitvesi és anyai feladatok dominanciája, a női munkavállalás lehetőségei, a hivatalos reprezentációs magatartásformák és az önkéntes missziós küldetések irányvonalai.

A harmadik (h)arcvonal a második világháború kihívásainak és az erre adott női reakcióknak a szembenállása. Szemző Magdát – mint zsidó származású felmenőkkel rendelkezőt – 1944 júliusában Auschwitz-Birkenauba deportálták, majd onnan Hessisch-Lichtenauba, a Dynamit-Nobel cég gránátgyárába vitték nyolc hónapnyi kényszermunkára. Elhurcolt családtagjait csaknem írmagig elpusztították, ő maga tudatos női túlélési stratégiáinak: töretlen hitének, a „sisterhood intézményének”, a háború előtti paradigmái átmentésének, különösen irodalomszeretetének, konkrétan az általa szervezett lágerbeli versmondóesteknek köszönhette, hogy visszatérhetett. 1944-ben a soá borzalmai vártak az ugyancsak izraelita Galló Gabriellára is, aki a vasi zsidók Auschwitzba történő bevagonírozása színhelyén, a felhagyott Mayer motorgyár területén lévő gyűjtőtábor egyik szenesfészerében, orvosi ellátás nélkül, több ezer bezárt hitsorstársa szeme láttára és füle hallatára kényszerült megszülni második gyermekét. Az egészségügyileg képzett gyógyszerész anya a nyári forróságban mindezek ellenére egészséges fiúgyermeknek adott életet. A helyi csendőrök – miután az események anyakönyvi bejegyzéséről gondoskodtak – az anyát és újszülöttjét az induló marhavagonok egyikébe toloncolták, ám végül mégsem bocsátották útnak őket: mindkettejüket könyörtelenül agyonlőtték a szerelvényben… A háború Reiszig Margit életében is kézzel tapintható változásokat és szerepmódosulásokat hozott, amelyek vöröskeresztes ápolónői tevékenységében csúcsosodtak ki. Ugyanakkor a háború politikai eseményei családját közvetlenül is érintették, hiszen alispán férjét – a német megszállást és a nyilas hatalomátvételt követően – 1944 novemberében menesztették hivatalából. Eztán a család – túlélve Szombathely 1945. márciusi bombázását – a megyeszékhelyről balozsameggyesi kúriájába menekült. Bertalan Erzsébetnek a háború véres valóságára adott humanitárius válasza méltán tekinthető a női aktív szerepvállalás legemberibb és legönzetlenebb példájának: vöröskeresztes ápolónőként felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül ápolta saját kőszegi otthonában a kiütéses tífuszban szenvedő visszatérő frontharcosokat, orosz katonákat, zsidó munkaszolgálatosokat és deportáltakat, mígnem maga is elkapta a halálos kórt, és 1945 májusában – Kőszegen utolsóként – a flekktífusz áldozata lett. A háború kegyetlen kihívásaira tehát ekként adta meg válaszát a négy nőalak: néma szívósság, dermesztő anyai haláltusa, karitatív vállalás és a család menekítése, valamint önzetlen önfeláldozás.

A negyedik (h)arcvonal a második világháborút követő, megváltozott időkben történő női útkeresés és az új fennmaradási stratégiák alkalmazása, amely a tragédiák következtében és árnyékában már csupán kettőjüktől követelt újabb erőfeszítéseket. Szemző Magda a világégést követően visszatért tanári pályájára, és több mint két évtizeden át folytatta a Szombathelyen felnövekvő generációk irodalmi és nyelvi oktatását. Ebbéli szerepei kiegészültek az anyai és a háztartási teendőkkel, ugyanis gondozásba vette Auschwitzban meggyilkolt nővére gyermekét, az életben maradt, akkor 11 éves – később akadémikus gyógyszer-analitikus – Görög Sándort. Az 1950-es években a politikai aktivitás irányába is érdeklődést mutatott: tagja lett a Nemzeti Parasztpártnak, később bekerült a Hazafias Népfront Városi Bizottságába, majd Országos Tanácsába, és szerepet játszott a város kulturális közéletének alakításában. Aktív résztvevője volt az 1956-os helyi eseményeknek is.

Reiszig Margit férje politikai mellőzésével és osztályidegenné nyilvánításával, vagyonuk, birtokaik elkobzásával az új, kifordított világban számára eddig ismeretlen női szerepeket volt kénytelen elsajátítani. Olyan munkákat kellett vállalnia családja megélhetése érdekében, mint a vízhordás öszvérfogaton az aratóknak, cukorrépamérés a vasútállomásokon vagy házvezetőnői teendők az Erdődy grófok burgenlandi rezidenciáján.

Talán az iménti 20. századi sorstöredékek ismeretében ismét érdemes felvetni a kérdést: vajon a női szubjektumokon valóban csupán áthaladt a történelem? A nőalakok tényleg csupán passzív szemlélői voltak a történelem eseményeinek? Életük nem aktív, lépésről lépésre történő tudatos döntések és cselekvési mechanizmusok sokasága? Ugyanakkor, ha ez így van, mi, muzeológusok is felelősek vagyunk, hogy utat, módszert, lehetőséget teremtsünk múltjuk feltárására, már múzeumokban lévő tárgyi-szellemi hagyatékuk feltérképezésére és újraértelmezésére és a még „kintlévő” – tárgyi és szóbeli – örökségük tendenciózus gyűjtésére, bemutatására/közzétételére.

[1] Pető, Andrea: Stories of Women’s Lives: Feminist Genealogies in Hungary. In: Gender Relations in South Eastern Europe. Historical Perspectives on Womanhood and Manhood in 19 th and 20th Century. Eds. Slobodan Naumovic, Miroslav Jovanovic. Belgrad–Graz, 2002. 211. o. (Zur Kunde Südosteuropas; 2/33). [2] Szemző Magda élettörténetének feldolgozását (amely a Holokauszt Emlékközpont A mi iskolánk – és akik hiányoznak című pályázatán 2011-ben a II. díjat nyerte el) lásd Kelbert Krisztina: Irodalmat tartva – az irodalomtól tartva. Szemző Magda (1907–1988) élettörténete. Kézirat. Savaria Múzeum Néprajzi és Történeti Tár Adattára: HA.577/2011. A tanulmány várhatóan a Vasi Szemle 2012. júniusi számában lát napvilágot; elkészültében való segítségét ezúton köszönöm meg dr. Görög Sándornak, Szemző Magda nevelt fiának. [3] Párczer Gézáné Galló (Schwartz) Gabriella élettörténetének feldolgozását lásd Kelbert Krisztina: Női szereplehetőségek a két világháború közötti Szombathelyen – Párczer Gézáné Galló (Schwartz) Gabriella (1914–1944) életútja. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2009/1. 48–67. o. [4] Tulok Józsefné Reiszig Margit élettörténetére vonatkozóan lásd Kelbert Krisztina: Hölgyek a palettán. A Magyar Nők Szent Korona Szövetsége szombathelyi csoportjának 1928-as divattörténeti élőkép-bemutatója. In: Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34/1. 2011. 347–373. o. Az azóta feltárt információkat ezúton szeretném megköszönni Reiszig Margit leá-nyának, Füleky Hannának. [5] Abból a Schleiffer-ágból, amelynek tagja volt Eörsi (Schleiffer) István József Attila-díjas író és Eörsi (Schleiffer) Gyula nemzetközi tekintélyű jogászprofesszor is, akik Gabriella unokatestvérei voltak. Gabriella budapesti egyetemi tanulmányai idején náluk élt lipótvárosi, Falk Miksa utcai lakásukban. [6] A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége helyi fiókegyesületében vállalt feladatáról lásd Kelbert Krisztina: „Társadalmi anyaság” és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége karitatív-szociális tevékenysége a két világháború közötti Szombathelyen. In: Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 35. 2012. Megjelenés alatt.