Fennmaradt családi kincstár a Felvidéken

A betléri Andrássy-kastély képzőművészeti gyűjteménye

MúzeumCafé 51.

A betléri Andrássy-kastély egyik ritka példája azoknak a főúri otthonoknak, amelyek szinte érintetlenül maradtak meg két világháború megpróbáltatásai után is. A berendezés, a bútorok, a festmények, a híres műgyűjtemény, a könyvtár ritkaságai mindmáig megtekinthetők az András-syak eredeti szándéka szerint.

Az egykori Andrássy-kastély gyűjteményének talán legértékesebb részét jelentik a festmények, amelyek egy része a családtagok ábrázolásai, a másik pedig az általuk gyűjtött művek. Az előbbiek közül a legérdekesebb a családi ősgaléria, amelynek mai elrendezése és bemutatási módja leginkább a kastély 1882 és ’86 közötti átépítése utáni állapotot tükrözi. Egy 19. századi fényképen még jól látható a több alkalommal is tűzvész által sújtott, majd romba dőlt parnói Andrássy-kastély ősgalériája, s ebből kiderül, hogy a ma Betlérben látható portrék jelentős része eredetileg Parnón volt. A portrék ábrázoltjainak azonosítása nem egyszerű feladat, s nem egy a képek közül 19. századi másolat az elveszett vagy máshová került eredetiről. Mind a családtagokat ábrázoló képek, mind pedig a műgyűjtemény festményei között akad nem kevés, amelyet eddig nem sikerült azonosítani, keletkezésének történetét kideríteni. Az elmúlt évek kutatásai ezek közül csak néhányra derítettek fényt.

A kastély lépcsőházának falait hatalmas méretű, a századvég ízlését tükröző festmények díszítik, témáik s a mozgalmas, olykor hatásvadász kompozíciók nagyon divatosak voltak a századvég Európájában. Edmond Gerorges Grandjean (1844–1908) divatos francia művész volt, aki 1862-ben Párizsban fejezte be a tanulmányait. Kiállított a Szalonban, a Louvre Salon Carrénak nevezett termében, elsősorban zsánerképeket és portrékat, de számos budapesti tárlaton is szerepelt, s képei így kerültek különböző arisztokrata családok gyűjteményeibe, akár a Harc a megvadult lovakkal című, 1881-ben készült hatalmas vászna az Andrássy-gyűjteménybe.

Franz Adalbert Seligmann (1862–1945) 1887-es, Medvevadászat című képe annál is érdekesebb, mivel a könyvtár egy díszes kötésű, Ausztria történetét bemutató albumában (Bilder aus Österreichs Geschichte, 1908) szintén megjelenik a kompozíció, de ezúttal heliogravűr illusztrációként. Nem tudjuk, melyik Andrássy révén került a divatos osztrák festő műve és a kiváló osztrák történészek szövegét a korszak jeles művészeinek képeivel illusztráló kötet a gyűjteménybe, de ritka kincseknek számítanak. Carl von Sales (1797–1870) készítette 1820-ban III. Andrássy István portréját. A festő Caroline Pichler írónő köréhez tartozott, rendszeresen látogatta annak bécsi szalonját. Ismert volt a hazai arisztokrata körökben is, így nem véletlen, hogy az Andrássyak rendeltek tőle arcképet. A tájháttér előtt magasodó egyenruhás férfi a romantika egyéniségre koncentráló portrétípusának kiváló példája, ragyogó színeivel és bravúros festéstechnikájával. A képet még nem azonosították, ám a vászon hátoldalán lévő felirat alapján szinte biztos Sales szerzősége.

Egy nagyméretű festményt Krasznahorka várának egyik toronyszobájában, a közönség szeme elől rejtve őriznek, pontosabban őriztek a várban pusztító tűzvész idejéig. Andrássy Géza és Kaunitz Eleonóra fiát, Andrássy Károlyt ábrázolja lóháton, páncélban, tollforgós sisakban, kezében lándzsával, mint valamiféle középkori kóbor lovagot; mögötte a háttérben Krasznahorka vára magasodik. Boruth Andor (1873–1955), az ekkoriban Tátraszéplakon élő festő 1903-ban, a Műcsarnok téli kiállításán mutatta be ezt a képét, s a kritikusok elismeréssel fogadták. 1902-ben adtak ki egy albumot arról a lovagi tornáról, amelyet magyar főurak és családtagjaik az uralkodó és a főhercegek jelenlétében a Klotild főhercegasszony védnökségével a Kerepesi úti Tattersaalban rendezett jótékonysági bálon mutattak be. Ezen az Andrássy család tagjai is részt vettek, ma is őrzik Betléren és Krasznahorkán azokat a páncélokat, amelyeket egykor ezen a tornán viseltek. Boruth festménye Andrássy Károlynak ebben az albumban megjelent képét vette mintául. Az album magyar és német nyelven adta közre az események és szereplők leírását, s a megfelelő helyeken készített fényképfelvételeket festőművészek színezték ki és rajzolták a figurák mögé a háttérbe a hozzájuk tartozó helyszíneket. A díszalbum egy példánya ma is megtalálható a betléri Andrássy-kastélyban, egy hiányosat a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka őriz, és egy kisebb méretű változata a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának gyűjteményébe került. A festmény azonosítása és keletkezéstörténetének tisztázása ezeknek az albumoknak köszönhetően vált lehetségessé.

Az Andrássy család több tagja – Manó és Gyula is – részt vett az 1848–49-es szabadságharc eseményeiben. Ennek emlékeit a betléri gyűjtemény is őrzi. Az eredetileg képtárként szolgáló emeleti, felső világítású nagy terem 1909-től a 18. században Andrássy Lipót által alapított könyvtár tere a rekonstruált eredeti tapétával. Festménydekorációja a szabadságharc csatáit mutatja be: az ajtók felett a szabadságharc 1849. évi tavaszi hadjáratának döntő csatái mellett Görgei komáromi tábora és a világosi fegyverletétel jelenete látható. De megjelenik egy, az Erzsébet-kultuszra utaló festmény – Andrássy Gyulát láthatjuk a királynéval egy udvari vadászaton. Ezek a festmények eddig nem szerepeltek sem az 1848–49 ábrázolásait feldolgozó művekben, sem pedig az Erzsébet királyné ikonográfiában. Ám a könyvtár más érdekességet is tartogat: sokan talán észre sem veszik az előtérben a famennyezet alatt körbefutó kicsi képek alakjait, amelyek elhelyezésük miatt nehezen kivehetők. Akár egy újabb ősgaléria, úgy sorakoznak, egész alakos formában bemutatva a szereplőket, alant feliratokkal. A mintát egy 1700-ban, Bécsben kiadott kötet rézmetszet illusztrációi szolgáltathatták, ez pedig az Esterházy Pál (1635–1713) nádor által megrendelt és kiadott Trophaeum Nobilissimae ac Antiquissimae Domus Estorasianae… volt, amelynek rézmetszeteit Jacob Hoffmann és Jacob Hermundt készítették. A családtörténeti kiadvány korábbi hasonló gyűjtemények mintáját követte, de például szolgált hozzá az 1664-ben Nürnbergben megjelent magyar uralkodósorozat kötete is, ábrázolásaival (Mausoleum Regni Apostolici Regum et Primorum militantis Ungariae Ducum…).Az életrajzokat bemutató versek, a képek formátuma, a feliratok elhelyezése is erre utal. Miként a Trophaeum rézmetszetein, a betléri kis olajképeken is az ábrázoltak enteriőrben, asztalra támaszkodva, egy-egy sajátos attribútummal jellemezve jelennek meg, mögöttük gyakran függönyszerű drapéria látható. Öltözékük is hasonló. További kutatás szükséges annak tisztázásához, vajon miért kerültek ide ezek a képek, és pontosan mikor készültek.

A vadászat témájában számos kép készült, ami azért is érthető, mert a 19. század végére a betléri kastély állandó tartózkodási helyből egyre inkább csak a vadászati szezonban látogatott lett. A ma vadászszalonnak berendezett helyiség egykor Andrássy Géza dolgozószobája volt, a hozzá csatlakozó kis kabinet berendezése is erre utal. A szekrényekben a fegyvergyűjtemény egy részét helyezték el, a falakon trófeák sora mellett vadászati témájú képek láthatók. Sterio Károly (1821–1862), a Bécsben tanuló, majd Pozsonyban és Pesten működő jeles festő két lovas képe közül az egyik datált és szignált, de feltételezhetően a másik is 1848-ban készült; mindkettőn a tájháttér előtt megjelenő cilinderes lovasokat láthatunk. Az egyik valószínűleg Andrássy Károly, míg a másik képen az oláhpataki park szfinxszerű szobrai között feltehetőleg Andrássy Manó tűnik fel lóháton, akinek vadászatai messze földön híresek voltak, és azokat maga örökítette meg az 1853-ban megjelent albumban. Vajda Zsigmond (1860–1931) talán a betléri parkban festette meg vadászruhában sétálva Andrássy Gézát és fiát, Károlyt. Richard Benno Adam (1873–1937), a nagyhírű bajor festőfamília utolsó jelentős mestere, állat- és csataképfestői tehetségét kamatoztatva lett 1899-től a magyar arisztokrácia kedvelt festője. Lovaskép-sorozatából három függ itt a falakon. A kisebb képek Moritz Ledeli (1856–1920) bécsi zsánerfestő művei, aki tájképfestő apját követve európai utazások sora után lett a bécsi népéletkép, az utcai jelenetek mestere, majd a lipcsei Illustrierte Zeitung rajzolója. Az Andrássy család életéhez szorosan hozzá tartozó vadászatokról a főként 19. századi festmények mellett a könyvtárban őrzött fényképalbumok többnyire 20. századi fotói tudósítanak nagy számban. A képek alatti feliratok alapján minden pontosan azonosítható és időben elhelyezhető, különleges, ritkán megmaradó dokumentumai ezek a család életének.  Az Andrássyak gyűjteménye egykorú művészek képeivel is folyamatosan gyarapodott, és erről a korszak (elsősorban helyi) sajtója rendszeresen tudósított. Pállik Bélától (1845–1908), a müncheni Akadémián tanult portréfestőtől, később állatképek és vadászjelenetek kedvelt mesterétől az 1880-as években egyre több képet vásárolt Andrássy Manó, de emellett a művész a család megrendelésére is dolgozott. 1844-ben festett lovas képe a vörös kabátos, cilinderes Andrássy Gyula grófról sokszorosított grafikai változatban is elkészült.

Van az Andrássyakat ábrázoló képek között azonban olyan is, amely a család egy művészi ambíciókkal és képzettséggel rendelkező tagjának, Manónak a műve. Andrássy Manó (1820–1891) autodidakta festőként és rajzolóként vált ismertté, csakúgy mint unokaöccse, Andrássy Tivadar (1857–1905). Amíg azonban Tivadar, aki később a Képzőművészeti Társulat elnöke is lett, s a Műcsarnokban rendezték meg emlékkiállítását, főként tájképeket festett, Manó sokkal változatosabb életművet hagyott hátra. Karikatúráit jól ismerte a korszak közönsége, mindig frissen reagált a politikai és társadalmi élet visszásságaira gúnyrajzaiban, de még ismertebbek voltak keleti utazásai során készített rajzai, amelyeket albumban jelentetett meg, s ennek elismeréseként választotta a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban levelező, majd rendes tagjává. Mindketten folytatói voltak a műgyűjtés családi hagyományának, de a Manó által felhalmozott ötvöstárgyak, valamint néprajzi anyag a parnói kastély 1901-es leégésekor jelentős részben elpusztultak – ám így is maradt számos érdekes darab. Andrássy Manó száz arany adományozásával lépett be a Pesti Műegyletbe, irányította az Akadémia régiségtani osztályának újjászervezését. Saját régiséggyűjteményét is leírta és közzétette; rajzai a Nemzeti Múzeumba kerültek. 1840-ben, ahogy felirata jelzi „egész fiatal korában saját magát festette tükörből”, s ez a korai önarcképe is a kastélyban látható.

Zichy Ferraris Emánuel (1808–1877) Pozsonyban született. 1825 és ’39 között az I. huszárezredben szolgált. Leszerelése után, 1837-ben vette feleségül Charlotte Strachant, s számára építtette 1841 és ’44 között Oroszváron (ma Po-zsonyhoz tartozik, Rusovce) a windsori kastély mintájára a rezidenciáját, amelynek tervezője Franz Beer osztrák építész volt. 1846-ban a győri polgárőrség megszervezéséért feleségével együtt a város díszpolgárává választották. 1848 májusától a Moson megyei nemzetőrség őrnagya lett. A szabadságharc leverése után visszavonultan élt birtokán. 1861-ben felsőházi tag lett, 1867-től országgyűlési képviselő. Felesége halála után Somlószőlősön építtetett magának az oroszvárihoz hasonló, az angol gótika stílusát idéző kastélyt. 1844 őszén a pesti angol konzulátus felállítása ügyében fáradozó és a dunántúli kastélyokban vendégeskedő Joseph Andrew Blackwell tartózkodott meglehetősen sokat Zichy Ferraris Emánuelnél, s meg is írta visszaemlékezéseiben, hogy a skót Strachan admirális leányával, Charlotte-tal angolul beszélgethetett. Charlotte Strachan Magyarországon, férje révén ismerkedett meg Andrássy Manóval, aki a szabadságharc kezdeti időszakában aktív részt vállalt a hadseregszervezésben, majd 1849 elején Londonba távozott, ott megszervezve kelet-indiai utazását. Bizonyos források szerint Charlotte még ide is követte, mivel már korábban szerelmi kapcsolat alakult ki közöttük. Hogy aztán milyen események, változások, sorsuk miféle alakulása vezetett „az angol asszony” öngyilkosságához, nem tudjuk pontosan, de tragikus, korai halála jól ismert történet volt a kortársak számára. Később mégis annyira elfeledték az asszonyt, hogy a betléri kastély egyik szalonjában függő képéről már sem a szerzője, sem ábrázoltja nem volt ismert.

A véletlen folytán sikerült a festmény után készített acélmetszetet megtalálni, és ennek segítségével azonosítani. Sir Francis Grant (1803–1878), az angol arisztokrácia divatos portréfestője, nem mellesleg Charlotte-hoz hasonlóan skót származású, a Királyi Akadémia elnöke, egyebek között Viktória királynő és Lord Palmerston portréinak készítője a kép mestere. A képmás méltó a legjobb angol hagyományokhoz: romantikus tájháttér előtt jelenik meg az ábrázolt, finoman jellemzett arcvonásokkal, a részletekre is ügyelő, mégis nagyvonalúan lendületes kompozíción. Charlotte síremléke is jeles műalkotás: a budapesti Kálvin téri református templomban található, hasonlóképpen ismert művészek munkája:
a szobrászati részt a francia Raymond Gayrard (1777–1858), a neogótikus architektúrát Feszl Frigyes (1821–1884) készítette 1854-ben.

A jelenleg Krasznahorka várában található, az Andrássyak gyűjteményéből származó képek közül a legkorábbi egy sokáig azonosítatlan, titokzatos mellkép: jóllehet Mihalik József 1912-es leltára már Jacopo Barbari (1445/50–1516 előtt) velencei művész, később németalföldi udvari festő szignált és 1500-ra datált fára festett olajképeként Oswald angolszász vértanú király ábrázolásaként említi, a hagyomány – egy téves azonosítás következtében – sokáig azt tartotta róla, hogy I. Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek az arcképe. Olyannyira közismertté vált ez a feltételezés, hogy az 1860-as években számos grafika készült e festményt másolva Szilágyi Erzsébet „eredeti” képmásaként, s még a Vigadó főhomlokzatának domborműve is ezt utánozza.

Teleki József a Hunyadiak korát bemutató tizenhárom kötetes munkájának utolsó előtti, 1857-ben megjelent kötetében látható Barbari festményének acélmetszet változata, s az akkor nagyra becsült tudományos feldolgozás illusztráció-jaként hitelessé tette az ábrázolást. A velencei festő alkotását először 1846-ban tekinthette meg nagyobb közönség az orvosok és természettudósok kassa-eperjesi vándorgyűlésén. Pulszky Ferenc ekkor, a képen látható, csőrében gyűrűt tartó hollót a Hunyadiak címerében feltűnő motívummal azonosítva írta meg a vándorgyűlés évkönyvében, hogy ez a kép minden bizonnyal Szilágyi Erzsébetet ábrázolja. Mikor aztán 1882-ben, a Gömör vármegyei művészeti és régészeti kiállításon ismét szemügyre vehette az Andrássy Dénes gróf által kiállított képet, rájött tévedésére, hiszen Mátyás anyja nem tarthatott kezében koronát és jogart, s a fejét övező nimbusz, valamint a kezében tartott pálmaág kétségtelenné teszik, hogy szent és uralkodó az ábrázolt, ráadásul azt is, hogy nem is nő, hanem férfi portréja. (A fején viselt, turbánszerűen felcsavart fekete fátyolt Pulszky női viseletnek tartotta.) De hiába tette közé a kiváló szakember, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója tévedésének módosítását, a festményt még sokáig mintaként használták Mátyás király anyjának ábrázolásához.

Jankovich Miklós első gyűjteményéből származik az a Követség fogadása a Kremlben címet viselő, fára festett olajkép, amely a Collectio Imaginumban, Jankovich kézzel írt gyűjteményi katalógusában 106-os számmal szerepel. A kép a moszkvai Kreml 15. század végén emelt reprezentatív épületének, a Granovitaja Palotának nagytermét ábrázolja, egy külföldi követség fogadásának alkalmából. A padlót szőnyegek borítják; a falakon freskók, a mennyezeten színes, ornamentális festés látható. Az uralkodó a kép jobb oldalán, a terem hátfalánál ül trónján, körülötte állnak kíséretének tagjai, vele szemben helyezkedik el a követség népes csoportja. Jankovich a táblát Mátyás király követségének ábrázolásaként írta le, és festőjének nevét is tudni vélte. A provenienciát is fontosnak tartotta feljegyezni: állítólag ez is Jakob Hertel révén került hozzá az augsburgi Fugger-gyűjteményből. Jóllehet a festmény nem lehet korábbi a 17. század első felénél, és az is meghatározatlan, hogy pontosan milyen nációjú – lengyel, esetleg csakugyan magyar – a cár előtt tisztelgő követség, mégis sokáig elfogadták Jankovich leírását, később pedig egy másik – Kakas István 1602-ben abszolvált – követjárásával hozták összefüggésbe. Lorenz Seeling a moszkvai követjárások ajándékátadási ceremóniáit elemezve felhívta a figyelmet egy 1617 előtt készült akvarellre (Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek), amely csak apró részletekben tér el képünktől. Seeling szerint az egy lengyel követség fogadását ábrázolja. Két évvel később egy lengyel szerző Szymon Bugoszowicznak tulajdonította a budapesti festményt, s egy 1606-os lengyel követjárás ábrázolását vélte felismerni benne. Sajnos sem az ötvöstárgyak, sem a viseletek nem tekinthetők perdöntő érvnek; előbbiek inkább csak típusukban azonosíthatók, a viseletek pedig ebben az időben a megtévesztésig hasonlók voltak a kelet-európai arisztokrácia köreiben. Ennek a különösen érdekes, kalandos történetű képnek a vászonra festett másolatát megtalálhatjuk a betléri gyűjteményben. Készítője Újházy Ferenc (1827–1921), aki 1846-ban az akkor megnyílt Marastoni Jakab által alapított festőiskolának lett a növendéke, és életképek, csendéletek mellett számos kópiát is készített. Sajnos eddig még nem derült ki, hogy a család mely tagjának megbízásából és milyen elgondolásból készített éppen erről a képről másolatot. Andrássy Gyula az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztereként vett részt 1878 nyarán a berlini kongresszuson, amelynek fontos eredménye volt a Balkán felé meginduló orosz térfoglalás megállítása. Ez esetleg indokot szolgáltathatott egy ilyen témájú kép másolatának megrendelésére. S ha már a berlini kongresszust említettük, az eseményről 1881-ben készült hatalmas méretű festmény Anton von Werner (1843–1915) műve, amely 1945-ig a berlini Városháza dísztermében volt látható, a második világháborúban azonban súlyosan megsérült. 1992-ben történt restaurálása után ismét visszakerült eredeti helyére. Kevesen tudják azonban, hogy Andrássy Gyula révén egy kisebb (bár még így is elég nagy méretű) változat Betlérbe került, a gyűjtemény különösen jelentős darabjaként.

Andrássy Gyula nemcsak e festmény, valamint a már fentebb említett vadászképei révén jelenik meg gyakran a gyűjteményben, de természetesen Erzsébet királynéval való összefüggésben is. Kivételes példa erre Feszty Árpád (1856–1914) Erzsébet királyné megkoronázását ábrázoló nagy képe. Kivételes a művész életművén belül, de mint téma is, hiszen a festményen kívül csak néhány grafika emlékezik meg az eseményről. Feszty képén teljesen egyértelműen a királyné és Andrássy Gyula a két főszereplő, ikonográfiája eltér a téma más, ismert  megfogalmazásaitól.

Az itt kiemelt művek is bizonyítják, hogy kivételes jelentőségű gyűjtemény található a betléri Andrássy-kastélyban és a gyűjteményileg hozzá tartozó, felújítás alatt álló Kraszahorkán. Sürgetően fontos lenne a teljes kollekció tematikus feldolgozása, műtárgycsoportok szerinti katalógusokban. Áttekintésünk a gyűjtemény képei-hez kapcsolódó legérdekesebb új eredmények közül válogatott – a téma azonban még bőven ad munkát a kutatóknak.

 

Irodalom

Erdélyi Ilona: Politikai restauráció és irodalmi újjászületés. Értékek és eszmények a reformkor hajnalán. Budapest, 1998

Basics Beatrix: Betlér és Krasznahorka – az Andrássyak világa. Budapest, 2005

Werner Telesko: Geschichtsraum Österreich – die Habsburger und ihre Geschichte in der bildenden Kunst des 19. Jahrhunderts. Böhlau, 2006

Erzsébet a magyarok királynéja. Budapest, 2008