Hadd kezdjem egy személyes vallomással: életem egyik első múzeumi emléke éppen a Postamúzeumhoz kötődik. Talán tízéves lehettem, amikor egy családi kiránduláson betértünk a Lotz-freskókkal ékes Andrássy úti palotába. Emlékszem a fényűző, nagypolgári lakás faragott faburkolatú teremsorára, hatalmas kristálycsilláraira, a futószőnyeg alatt nyikorgó parkettára, a félig becsukott spalettákon beszűrődő nagyvárosi fogalom zajára. Ám ami ma is a legélesebben él az emlékezetemben, az nem a vitrinekben őrzött pecsétek, a kopott egyenruhák, még csak nem is a Csonka-féle motoros postatricikli, hanem a legutolsó terem akkor páratlannak tűnő kincse, amely nem a múltat, hanem a jövőt mutatta be: egy videotelefon. Külön öröm volt, hogy akkoriban – a nyolcvanas évek derekán –, amikor még a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elve dívott múzeumainkban, ezt a csodát ki is lehetett próbálni. Ez az emlék jut eszembe ma is, amikor a múzeum jövőjéről faggatom az intézményt működtető Hírközlési Múzeumi Alapítvány ügyvezető igazgatóját, Egervári Lászlót, aki elmondja, hogy hosszú távú terveikben most is egy olyan infokommunikációs múzeum víziója szerepel, amely a múlt feltárása és bemutatása mellett a látogatónak a jövőbe is bepillantást nyújt.

No meg arra gondolok, miközben felsétálok a dúsan díszített, feltűnően jó állapotú lépcsőházban, hogy mennyire áldás és átok egyszerre a múzeumnak ez az Andrássy úti palota. Budapest kellős közepén vagyunk, világörökségi területen, pár percre a Deák tértől – majd minden turista elmegy tehát az Andrássy út 3. számú ház előtt. Ám a múzeum kifelé mégsem tud megmutatkozni. Csak egy tábla figyelmeztet rá a bérház falán, akár egy fogorvosi rendelőre. S hiába a csodálatos teremsor, sokszor úgy érezzük, hogy (az egyébként eredeti) velencei csillárok agyonnyomják a szerénykedő műszaki emlékeket. Furán mutat a ház egykori tulajdonosai, Saxlehnerék hálószobájába támasztott Csepel motorkerékpár, amellyel a táviratos postás járt egykor, és az is kérdés, hogy kerül a szalonba Puskás Tivadar telefonközpontja. A ma muzeológusa fehér dobozban, white cube-ban gondolkodik legszívesebben, amelybe bármilyen installáció beleépíthető. Ráadásul nincs jól elkülöníthető hely az időszakos kiállítások számára sem. Csupa hátrány. Ám óvatosan hozakodunk elő mindezekkel, mert tudjuk: akasztott ember házában nem ildomos kötelet emlegetni. Márpedig nemrégiben csaknem hajléktalanná vált a múzeum.

2004 óta tart a per az alapítvány és a Terézvárosi Önkormányzat között a Postamúzeumnak helyet adó ingatlanról. Ekkor adta el ugyanis az önkormányzat az egykori ásványvízkirály palotáját az A3 Kft.-nek, amely rögvest ki akarta üríteni azt. Ez részben sikerült is neki mára: úgy hírlik, a múzeum mellett már csak két lakó tart még ki. Egyikük nemrégiben a perben csatlakozott az alapítványhoz. Érvelésük szerint az A3 Kft. még be sem volt jegyezve, amikor a VI. kerület eladta neki a palotát. Emellett feltűnően alacsonynak találják a 328 millió forintos vételárat a háromemeletes, ötezer hasznos négyzetméteres ingatlanért. Az alapítvány ügyvédei szerint a több mint hatvanéves bérlet során (2005-ös áron számolva) körülbelül 750 millió forint körüli összeget költöttek ők, illetve alapítóik – különösen a Magyar Posta – a házra. Ezen felül az elmúlt évtizedekben, amikor raktár- és munkahelyiségekkel bővült a múzeum, számos lakót maguk költöztettek ki, és gondoskodtak számukra lakásról. Tulajdonosként viselkedtek tehát. S ezért cserébe – érvelésük szerint – egyhatodnyi (azaz éppen egy postamúzeumnyi) tulajdonjogot kérnek. Ezt a bíróság elsőfokú ítélete elutasította, ám a másodfok megsemmisítette ezt az ítéletet. Az ügyet bonyolítja, hogy 2007-ben az A3 Kft.-t megvásárolta a CD Hungary, s a cég – talán, hogy jelezze, mennyire biztos az igazában – már hozzá is kezdett az épület renoválásához: szépen felújították a bejárati kaput, lemosták a homlokzatot… Az új eljárásban eddig nyolc tárgyaláson vannak túl: tavasszal a CD Hungary kért féléves perhalasztást, most ősszel pedig a VI. kerületi önkormányzat. A szünetek alatt azonban nem közeledtek az álláspontok, úgyhogy jövőre folytatás várható.

Nézzük meg közelebbről a per tárgyát, a kora eklektikus, Czigler Győző műegyetemi tanár tervei szerint 1884 és 1886 között épült palotát, amelyet Saxlehner Andrásnak, a sasadi hévízforrások tulajdonosának, a Hunyadi János néven világhírűvé vált keserűvíz forgalmazójának épített. (Ez okból kerültek a földszinti előcsarnok Lotz Károly által festett freskóira a gyógyfürdőző, gyógyvizet kortyoló alakok.) A palota Andrássy úti szárnyában a családi lakosztály, a Paulay utcai fronton az irodák, a felsőbb emeleteken tágas bérlakások voltak. A lépcsőház és az ebédlő míves üvegablakait, a belső terek faragott, intarziás faburkolatait Forgó István, ajtóit a kor legnagyobb asztalosvállalkozója, Thék Endre készítette.

A házat a Saxlehner család 1934-ben eladta a Magyar Nemzeti Bank nyugdíjfolyósító intézetének, 1939-től pedig a Magyar Posta bérelte a palota egy részét. A reprezentatív teremsort a második világháború után a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége foglalta el – nekik köszönhető, hogy megőrződtek értékei. Őket váltotta 1972-ben itt a Postamúzeum.

A posta tehát több mint hatvan éve birtokon belül van itt, ha csak bérlőként is. A Kádár-kor állama az öröklétre tervezett, nem tartotta szükségesnek rigorózusan tisztázni a tulajdonviszonyokat. A rendszerváltás után állami tulajdonból önkormányzativá vált a ház, a határozatban kikötötték: az önkormányzatnak biztosítani kell a „benne lévő” múzeum működését.

„Biztos vagyok benne, hogy megnyerjük a pert” – jelenti ki Egervári László, amikor a jövőt firtatom, de nem rejti véka alá, nyugodtabb lenne, ha saját, vagy még inkább, ha állami tulajdonba kerülne a háznak az a része, amelyet bérelnek. Hiszen – mint mondja – túl nagy falat volna az alapítványnak a ház tulajdonjoga, na meg a kincseik végül is a magyar állam tulajdonát képezik, méltó lenne tehát, hogy az állam adjon helyet nekik. Na meg ez nagyobb biztonságot is jelentene. De arra is van tervük, ha a per után el kell hagyniuk az ingatlant: a tulajdonért kapott pénzből más helyre költöznének, ahol nagyobb és korszerűbb kiállítótér, illetve raktárak állnának rendelkezésükre. Különösen jó volna, ha otthonuk maga is postatörténeti (mű)emlék volna. Felmerült már számos autentikus épület, például a Terézközpont, a Városház utcai vagy a Horváth Mihály téri posta, ám ezek már mind elkeltek.

Közbevetőleg: talán majd egyszer valaki feldolgozza a magyar muzeológia fekete éveit, a rendszerváltás korát, amikor a privatizáció során számtalan vállalati gyűjtemény szóródott szét, vagy került egyenesen a MÉH-telepekre. Volt, amelyiket sikerült betagozni valamelyik országos múzeumba, van olyan, amelyet ma is az egykori gyárigazgató őriz, de nincs nap, hogy az Ecserin ne kerülne ponyvára egy-egy gyári múzeumból származó műtárgy. A Postamúzeumot nem fenyegette ez a veszély, mégis a Magyar Posta feldarabolásakor a korábban kizárólag a vállalathoz tartozó gyűjtemény sorsát rendezni kellett. 1990-ben a Magyar Posta, a Magyar Távközlési Vállalat és a Magyar Műsorszóró Vállalat létrehozta a Postai és Távközlési Múzeumi Alapítványt (2004-től Hírközlési Múzeumi Alapítvány), amelynek elsőrendű feladata a két országos szakmúzeum, a Postamúzeum és a Bélyegmúzeum fenntartása. Az alapítók a műtárgyállomány számát, jellegét figyelembe véve osztoztak a fenntartási költségeken, így a posta harminc, a távközlési vállalat ötven, a műsorszóró vállalat pedig húsz százalékkal járult hozzá az éves büdzséhez. Időközben sok víz lefolyt a Dunán, a távközlési vállalatból Magyar Telekom lett, a hírközlési vállalatból Antenna Hungária. S nemcsak a név változott, hanem a tulajdonosok is: az állam helyett két esetben külföldi cég birtokolja a jogokat és a kötelezettségeket. S bár a múzeum honlapja udvariasan azt állítja, „az alapítók 1990 óta példamutatóan teljesítik az alapító okiratban vállalt kötelezettségeiket”, s valóban, az Egervári László által mutatott diagramon minden évben növekvő oszlopok mutatják a beérkező összegeket, ám ez 2008-ban megváltozott. Ettől kezdve radikálisan csökkent a támogatás, olyannyira, hogy idén már a felét sem éri el a két évvel ezelőtti összegnek. Egervári László elárulja, hogy az Antenna Hungária jelenlegi francia tulajdonosa tavaly egyszerűen beszüntette az alapítvány finanszírozását. „Mit tudnak tenni ilyenkor?” – kérdezem. Az igazgató azt mondja: „Nem kötelező alapítványt létrehozni, mint ahogy gyermeket sem kötelező vállalni, ám ha valaki mégis így dönt, az kötelezettséget jelent; az alapítvány esetében inkább erkölcsit, mint jogit.” Bár néhány jogász szerint perelhetnék is az Antenna Hungáriát, Egervári „családi körben” akarja megoldani a konfliktust: a másik két alapítót kérte, hogy segítsenek rávenni az Antenna Hungáriát a támogatásra. Bízik abban, hogy a válság enyhültével a nagyvállalat ismét felvállalja a tulajdonával járó társadalmi felelősséget. Ám addig is élni kell. Szerencsére a Magyar Posta most arányaiban némileg többet, mintegy 55 százalékot vállal a fenntartásból, de nagyobb arányban kell támaszkodniuk a saját bevételeikre is. És miután nemcsak az információtovábbítás eszközei változnak gyorsan, hanem a gazdasági környezet is, igyekeznek újabb támogatói kört bevonni. Először a kábelszolgáltató-vállalatokat célozták meg, de bizonyára megkörnyékezhetők a mobilszolgáltató társaságok vagy éppen a futárcégek is. Sürgető a kérdés, hiszen 2013-ban liberalizálják a teljes postai szolgáltatást, megszűnik a Magyar Posta monopóliuma, illetve elképzelhető a privatizációja is, így meggyengülhet az alapítvány eleddig legerősebbnek bizonyuló támasza.

Na meg persze kissé összébb is kellett húzódniuk: a Postamúzeum tizenkét filiáléjából hármat bezártak. Egervári úr eufemikusabban vagy inkább optimistábban fogalmaz: szüneteltetik a működésüket. A debreceni Delizsánsz kiállítóteremben a többi között Soó Rezső botanikus akadémikus 225 ezer darabos filatéliai gyűjteményére került lakat. Különös, hogy Európa kulturális fővárosában éppen a rendezvénysorozat idején kell bezárni a Telegalériát, amelyben nemcsak az elmúlt száz év során üzemeltetett kézi kezelésű távbeszélőközpontok, távírógépek vannak kiállítva, hanem a tárlat a pécsi Zsolnay-gyár porcelánszigetelő-gyártásának a jelentőségére is kitér. De nem látogatható egyelőre a kiskunhalasi Emitel Galéria sem.

El kellett bocsátani két munkatársat is, és tíz kollégának nem hosszabbították meg a szerződését. Ma 34-en dolgoznak az alapítványnál és a két országos szakmúzeumnál, valamint a még működő kilenc kiállítóhelynél. Az alapítvány fénykorában ez a szám meghaladta a hatvanat is. A létszámhiány miatt késik a beérkező gyűjtemények feldolgozása, de Egervári László a leginkább azt fájlalja, hogy véget értek a Postamúzeum múzeumpedagógia foglalkozásai is. Pedig ebbe sok energiát fektettek, valamennyi budapesti általános iskola iskolaigazgatójának névre szóló levelet küldtek, ebben felhívták a figyelmet foglalkozásaikra, amelyekre nagy számban érkeztek gyerekek. A múzeumpedagógiai foglalkozásokon számos praktikus ismeretet is oktattak: megtanítottak csekket kitölteni, levelet címezni, képeslapot tervezni. A válság a látogatószámon is megmutatkozik: a filiálékkal együtt 2008-ban a múzeumba betérők száma meghaladta a 210 ezret, ám tavaly és várhatóan idén nem érik el a 200 ezres látogatószámot sem. Bár ez önmagában nem tekintető rossznak.

A Postamúzeum mai vezetői persze erőt meríthetnek a múltból, merthogy az elmúlt kereken 120 év története is bővelkedik fordulatokban, sanyarú években, fájdalmas veszteségekben, újrakezdésekben.

A Postamúzeum alapját az 1880-as években forgalomból kivont távírókészülékekből álló, a főpostán elhelyezett gyűjtemény adta. Ez a kollekció nem muzeális célból jött létre, hanem azért, hogy az oktatáshoz vagy éppen alkatrész-utánpótlásként kéznél legyenek a masinák. A Magyar Királyi Posta először 1885-ben az Országos Kiállításon mutatkozott be, ám az alig 18 éves intézmény inkább a jelent hangsúlyozta, az osztrák elnyomás időszakát inkább feledni igyekezett – áll Bartók Ibolyának a múzeum történet feldolgozó kiváló tanulmányában, amely az alapítvány 2006-os évkönyvében jelent meg. Így aztán a sárga-fekete relikviákból egy szál nem sok, annyi sem maradt mára. A kezdetben Távírdamúzeumnak nevezett, hétszáz darabosra duzzadt gyűjtemény állománya a főposta nagy távírótermének egyik sarkában, rozoga szekrényekben, asztalokra halmozva kapott helyet. Még azon is komolyan gondolkodtak az illetékesek, hogy feloszlatják a múzeumot, ám szerencsére Baross Gábor Kolossváry Endre postamérnök javaslatát fogadta el, s rendeletileg megalapította a Postamúzeumot 1890-ben. Éppen 120 éves tehát idén az intézmény.

Hat év múlva, a millenniumi kiállításon már hatszáz négyzetméteres pavilon mutatta be a posta múltját és jelenét. Országos gyűjtés, évekig tartó kutatás előzte meg a tárlatot; Hennyei Vilmos postatanácsost például Bécsbe küldték az ottani Postamúzeumban őrzött magyar vonatkozású emlékek felkutatására. Ám az épület alapozására kevesebb gondot fordítottak, mint a kiállításra: a pavilon a Városliget magas talajvize miatt megsüllyedt, így a kiállítás bezártával lebontásra ítélték. A gyűjtemény a szomszédos közlekedési csarnokba, a későbbi Közlekedési Múzeum épületébe került; az új darabok is ide vándoroltak. A gyűjteményt külön kezelték, felügyeletét a posta által felállított felügyelőbizottság látta el – ám az önállósodás késett.

Talán már maguk a postások sem hittek benne, hogy egyszer visszakapják ezeket a tárgyakat, így 1931-ben, a magyar távbeszélő ötvenedik évfordulójának örömére a kereskedelmi miniszter rendelettel alapította meg – immár másodszor – a Postamúzeumot. A következő 15 évben nagy volt a buzgalom, legalábbis a rendeletalkotás terén: négyet adtak ki e tárgyban, csak kiállítási helyiséget nem sikerült találni. Nem éppen a realitásérzékről tanúskodott az sem, amikor 1944 tavaszán elhatározták, hogy 1946-ra kétezer négyzetméteres alapterületű Postamúzeumot építenek Lágymányoson. A következő évek nem az építkezéséi lettek, hanem a rombolásé. A bombázások a postás múlt emlékeit sem kímélték: mind a Közlekedési Múzeum, mind a Postamúzeum raktárai találatot kaptak, utóbbiban a tárgyak fele megsemmisült. Szerencsére a Lágymányoson őrzött gyűjtemény viszonylag jól vészelte át az ostromot. Az ötvenes években megkezdődött a gyűjtemény szakszerű feldolgozása, s 1955-ben, a Moszkva téri vezérigazgatóságon megnyílt végre a Postamúzeum. Nem sokáig gyönyörködhettek azonban a látogatók a kiállításban, mert egy év múlva, a forradalom idején több belövést is kapott az épület s benne a múzeum. Két év múlva újra megnyílt a tárlat, ám világossá vált, szűk neki a rendelkezésre álló tér. Felvetődött helyszínnek a Rákóczi úti egykori evangélikus templom, de végül olcsóbbnak bizonyult, ha a bélyeggyűjtőket költöztetik ki az Andrássy út 3. alól.

A gyűjteménygyarapítás viszonylag egyszerűnek tűnik, hiszen a Magyar Posta leselejtezett eszközeiből a múzeum válogathat, a többit megsemmisítik – mondja Makkai-Várkonyi Ildikó, a Postamúzeum igazgatója.

Rengeteg tárgy érkezik évente, így nem csoda, hogy a múzeum állandó raktározási gondokkal küzd. Ezt úgy próbálták megoldani, hogy a hatvanas évek elejétől sorra nyitották vidéken a filiálékat. Talán nincs még egy országos múzeum, amelynek tizenkét kiállítóhelye van.

A legjelesebb, egyben a legelső a balatonszemesi, amely a postai járműgyűjteményt őrzi egy 18. századi lóváltóállomás épületében és a hozzá épített kocsiszínben. Az Andrássy úti palota első emeletén bizony sehogy sem férne el a 19. század második felében és a 20. század elején csomagkézbesítésre használt eredeti kariol kocsi. De az 1752-ben Bécs és Buda között megindult postakocsi-forgalom rekonstruált járműve, egy delizsánsz sem, amely naponta akár 75 kilométert is megtett, s a két város között röpke négy napra rövidítette le az utat. De itt áll a gyönyörűen restaurált, Magyar Királyi Posta feliratú vasúti mozgópostakocsi is, amelynek egyik részébe, a raktárszakaszba kerültek a csomagok, leveleszsákok, értékőrző ládák, a másik részében, a kezelőszakaszban pedig egy mobil postahivatal működött. Amíg a vonat az állomáson várakozott, fel lehetett adni a gyereknek a pakkot, sürgönyözni a távoli rokonnak. Sőt a vonat oldalán lévő nyílásba a leveleket is be lehetett dobni, közvetlenül a levélgyűjtő zsákba. A Postamúzeum másik büszkesége a diósdi Rádiós és Televízió Múzeum, amelyben Békésy György Nobel-díjas fizikus akadémikusnak, postamérnöknek a Hawaii Egyetemről hazatért kísérleti berendezései találtak otthonra. Mellettük egy stúdiót és egy technikai szobát találunk, a Magyar Rádió muzeális berendezéseivel. Nagy kincset őriz a budai várban a klarisszák egykori kolostorában berendezett Telefónia múzeum is: sikerült az első gépi kapcsolású, 1928-ból származó automata telefonközpontot, a Krisztina mellékközpontját eredeti helyén, működőképes állapotban megőrizni. Miskolcon a mai trendeknek megfelelően 2007-ben látványraktárat hoztak létre. Van egy magánkezdeményezésű kiállítóhely is, ebben a Postamúzeum tárgyait láthatjuk: Kőszegen egy több száz éves múltú ház egykori tulajdonosa Gerhauser Samuel néhai postamester volt, s ez adta az ötletet az új tulajdonosnak, Hatvani Szabó Jánosnak, aki a leromlott állagú ingatlan felújítása után a földszinti termekben Európa postaútjait és a város postatörténetét bemutató kiállítás berendezésére kérte fel a múzeumot.

De lépjünk végre be az Andrássy úti múzeumba: az éppen évtizedes kiállítás címe – Múzeum a múzeumban – kevéssé figyelemfelkeltő, ám nem kell megijedni, nem valami muzeológiai problémát feszeget a tárlat, inkább arról van szó, hogy teremről teremre haladva egy-egy gyűjtemény legjellegzetesebb tárgyaival ismerkedhetnek meg a látogatók. Saxlehnerék egykori előszobája most is ekként funkcionál: itt találjuk a pénztárat, a falakon pedig a csaknem 150 éves Magyar Posta jelképei függnek, mint egykor talán a nemesi címerek. A szomszéd teremben egykor ebédlőasztal állt, most postai pult, azaz salter nyújtózik helyette. Az 1890-es években készült, több mint száz évig szolgált a szentesi postahivatalban. A pult mögött és előtt viszont az ötvenes évek világa fogad bennünket, dicsőségtáblával, totó-lottó gyűjtővel, korabeli újságokkal, képeslapokkal, bélyegekkel – jelezve, mi mindennel szolgált akkoriban egy postahivatal. A pult végén már a csomagfelvevő áll, rajta egy hajdúnánási postai egységládával, amelyben az 1920–30-as években a posta szállított. A falon Kapros Kósa Edit postatörténeti gobelinsorozata függ. Ha mást nem is, de a múzeum egykori fénykorát jól jelzik a képek: a kilencvenes években még képzőművészeti megrendelésekre is tellett.

Az egykori lakás tálalójában még látható a korabeli luxust jelentő ételliftet rejtő szekrényajtó. Előtte ma különböző korok egyenruhái sorakoznak, a legértékesebb – még az ezredéves kiállítás néhány megmaradt kincse közül való – az 1838-ból származó császári postalegény-öltözet felső része, a frakk-kabát. Itt kaptak helyet a bélyegzők is, a legrégibbeken csak a helységnév szerepel. Nagyon ritka a valóságos kis nyomdának tűnő „betétszámos” keletbélyegző, amelybe az évet, hónapot, napot jelölő számokat cserélni lehetett.

A tálalóból a Lotz-freskókkal díszített hálószobába és a kis szalonba lehet átjutni. Itt kaptak helyet azok járművek, amelyek egyáltalán bemutathatók ilyen körülmények között. Itt áll a századfordulón üzembe helyezett Csonka-féle postatricikli, amely jól mutatja, hogy a Magyar Királyi Posta élen járt Európában a motorizáció terén. Egy ma ismert levélszekrénytípust is találunk a régiségek között, ám kiderül róla, hogy jó százéves: még a millenniumi kiállítás bemutató darabjaként szerepelt, mert nagy újítás volt a szaknyelven gépi ürítésűnek nevezett levélszekrény. Máig hungarikum ez a mi piros-fehér és a posta zöld színeiben pompázó, szép mívű szekrényünk, amely annyi rendszer- és arculatváltást túlélt. A világ más részein ugyanis a kulcsos levélszekrények dívnak. A Magyar Királyi Posta azonban – néhány sikertelen hazai kísérlet után – megvásárolta Wlcek Vendel grazi lakatos találmányát, amelynek szekrényét egy keret betolásával nagy biztonsággal és gyorsasággal lehetett kiüríteni. Kisebb változtatásokkal máig így működnek a levélszekrények.

A következő teremben egy páratlan, most restaurált kor- és építészettörténeti dokumentum látható ideiglenesen: Klösz György két fotóalbuma, aki a posta megbízásából végigfotózta a főváros összes hivatalát. Felettük a hol Istenre, hol a Népköztársaságra tett postáseskük függnek. A nyergesújfalusi postamester kinevezési okirata a középkori oklevelekhez hasonlatosan cirádás és ünnepélyes, mutatva, milyen rang is volt megkapni ezt az állást a múlt századfordulón. A tükörterem allegorikus mennyezetfreskója alatt pedig úgy sorakoznak a Monarchia díszmagyarba öltözött postaigazgatói, mint valami ősgaléria. Alattuk Puskás Tivadar telefonközpontja, televíziók és rádiók a hőskorból, telefonkészülékek. A lakihegyi adótorony agyonlyuggatott villámhárító gömbje olyan, mint egy különös műalkotás. A sarokban, jól illeszkedve a bálteremhez, áll a Baross család ülőgarnitúrája.

Az utolsó szoba volt egykor a zeneterem: Bach, Haydn, Mozart és Beethoven képei azonban ma már nem a kamarazenekart, hanem a távírómasinákat nézik. Ez már az időszakos kiállítások terme. Kiderül belőle, hogy számos magyar találmány gazdagította a hírközlést. Jócskán meghaladta a korát Pollák Antal és Virág József 1898-ban készült gyorstávírója: percenként 1500 szavas teljesítményét képtelenség volt kihasználni. Sajnos az eredeti példány a Müncheni Technikatörténeti Múzeumban lelhető fel, nekünk csak másolat jutott. Üveg alatt lapul egy frissen feladott távirat, amelyet már faxszal továbbítottak. Láttán elgondolkodhatunk: vajon hány évig vesz fel még táviratot a posta? Bizony, így csúszik át lassan, szinte észrevétlenül a jelen a múltba.