Ki ne emlékezne gyermekkorából azokra az 1970-es évekbeli osztálykirándulásokra, amikor három napba zsúfolva akarták a pedagógusok diákjaikkal megismertetni egy-egy tájegység, egy-egy város összes nevezetességét, gyors ütemben kényszerítve a fiatalokat a passzív befogadásra. Információdömping, egy-két érdekes hely és tárgy, de főképpen egymás mellé sorakoztatott tárgyak és hosszú magyarázó szövegek okozta unalom. Nem csoda, hogy a nyolcvanas években, a már tanárrá vált egykori diákok szájából a „Ne féljenek a kedves szülők, múzeumba nem visszük a gyerekeket a kiránduláson” jellegű mondatokat hallhattuk (szülőként és muzeológusként is döbbenten) a szülői értekezleteken. Helyette vidámparkok, állatkertek, fürdőzés szerepelt a programok között, pedig ekkor már a múzeumok magas szintű tudást közvetítő kiállításainak élményszerű látogatására is lehetőség lett volna. Ez a két tapasztalat jól példázza, hogy a múzeum helye, szerepe, megítélése változik, és az ott dolgozó munkatársak tudják szakmailag magas szintű, de mégis a látogatók igényeit figyelembe vevő állandó kiállításokkal élményszerűvé tenni a múzeumlátogatást.

A látogatók viszonya a múzeumhoz megváltozott: már nemcsak tudásközvetítést, hanem élményt is elvárnak, látványos, interaktív kiállításokat. Érdekli őket a múzeumi háttérmunka, szeretnek bepillantani a kiállítások készítésének kulisszái mögé. Ezt igazolják a tapasztalatok és a látogatóvizsgálatok. De hogyan lehet egy állandó kiállítás egyszerre korszerű, tudományos igényességgel megalkotott, interdiszciplináris, tudásközvetítő, több réteget és korosztályt megszólító, hiteles, ugyanakkor érdekes, élvezetes és szórakoztató úgy, hogy a közönség elvárásainak való megfelelés ne menjen a szakmaiság rovására?

Az állandó kiállítás esetében már a tervezés időszakában a legfontosabb a feldolgozott gyűjteményekre alapozott, szakmailag átgondolt, világos koncepció, amelynek célja nem a bemutatás, hanem a problémafelvetés. Az állandó kiállítás ereje elsősorban a tárgyak eredetiségében rejlik. Önmagukban azonban ma már a tárgyak nem elegendők: az átgondolt tudományos munkára alapozott, de befogadható, könnyed tudásközvetítést célzó állandó kiállítás nem nélkülözheti a hozzájuk kapcsolódó látványt. Meghatározó a terek tagolása, ami egyrészt segíti a kiállításban való eligazodást, másrészt szolgálja a különböző látogatói csoportok igényeit, és nem utolsósorban kiemeli, kontextusba helyezi és emberközelivé teszi a közölni kívánt ismereteket. Mivel a felgyorsult világ más tálalási módot igényel, többcélú, többfunkciós terek kialakítására van szükség. Az így kialakított térszerkezet nagyobb szabadságot, interaktivitást nyújt a látogatónak. Az interaktivitást segítik a multimédiás eszközök, amennyiben ezek nem öncélúak, hanem kitágítják a valóságot, segítik a tartalmi és látványbeli értelmezést és élményszerzést.

A látogatói szabadságot szolgálja, ha az állandó kiállítás nem agyonzsúfolt, hanem kiemeli a lényegi elemeket, biztosítja a hozzáférést a legreprezentatívabb, legszebb, legértékesebb műtárgyakhoz. A teret úgy tagolja, hogy abban nem információáradattal találkozik a látogató, hanem szabadon eldöntheti, mit kíván megnézni, illetőleg a különböző részegységeknél bepillanthat a kulisszák mögé. Nem feltétlenül választja el a különböző szakági gyűjteményi darabokat, hiszen a látogató nem szakágak szerint gondolkodik, hanem kontextusba helyezett eseményeket, jelenségeket, tárgyakat, összefüggéseket, válaszokat keres. Ahhoz, hogy egy állandó kiállítás megfeleljen ezeknek az elvárásoknak, a különböző szakágak munkatársainak szoros együttműködése és látványtervező szakemberek bevonása szükséges. Az új formai megoldások alkalmazása közben azonban sohasem szabad figyelmen kívül hagyni a műtárgyvédelmi és biztonságtechnikai szempontokat és szabályokat.

Főként azokban a múzeumokban, ahol alapvetően a helyi/környékbeli lakosság adja a múzeumlátogatók nagy többségét, szükség van olyan állandó kiállítások rendezésére, amelyek képesek a megújulásra. Nem véletlen, hogy egy idő után az időszaki kiállítások nagyobb érdeklődést vonzanak, mint az állandó kiállítási egységek, hiszen új témafelvetések, változatos megoldások, újszerűség, aktualitás, frissesség jellemzi ezeket. Sokszor mutatkozik igény ezek hosszabb ideig való nyitva tartására. Olyan állandó kiállításokra van szükség, amelyek változó vagy változtatható egységeket, elemeket tartalmaznak, reagálni tudnak a látogatói igényekre. Az időszakosan megváltoztatott, kibővített, színesített egységek ébren tudják tartani a látogatók érdeklődését, hiszen folyamatosan az újdonság erejével hatnak.

Az állandó kiállítás figyelemmel van a rétegigényekre, épít az oktatásra. Fontos, hogy a különböző korú és társadalmi helyzetű látogatók számára befogadhatóvá váljon. Az a tapasztalat, hogy az idősebb generáció tagjaiból tevődnek ki a múzeumbarátok, akik szervezetten vagy egyénileg rendszeres látogatói a múzeumnak. A gyermek, iskolás korosztály megszólítható az iskolán és az állandó kiállításokhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozásokon keresztül. Nehezebb bevonzani a múzeumba a fiatal huszonéveseket és a középkorúakat. Ennek ismeretében olyan események szervezésére van szükség, amelyekkel ez a korosztály is megszólítható, programlehetőségként éli meg.

Egy állandó kiállítás összetett szakmai munkával és nagy anyagi ráfordítással készül. Ebből következhetett az az elgondolás, hogy egy ilyen kiállítást évtizedekig fenn kell tartani, hogy elérje hatását. Egy kiállítás hatékonysága azonban nem függvénye az időtartamnak. Ha rövidebb idő alatt több emberhez eljut, és a kapcsolódó programokkal élményszerűvé válik, már elérte hatását. Maradandóságát az állandó kiállításhoz készült megújult tartalmú és látványvilágú kiadványok, fotók, filmek garantálják. A műtárgyak nyilvánosságát, hosszú távú bemutatását az állandó kiállítások helyett az utóbbi években megszaporodó múzeumi látványtárak szolgálják, amelyekben maximálisan biztosítható a műtárgyak állagvédelme is. A rendszerezett műtárgyakat felsorakoztató látványtárak létjogosultságát, hasznosságát, fontosságát a jövő dönti el.

Milyen legyen tehát egy állandó kiállítás? Kommunikáljon a látogatóval, közvetítsen ismereteket eredeti tárgyak által, legyen tudományos alapokon nyugvó, új szemléletű, látványos, adja meg a látogató szabadságát, legyen képes időszakosan megújulni, teremtsen kapcsolatot múlt és jelen között, szolgálja az oktatást, a különböző látogatói igényeket, állja meg a helyét a kulturális piacon… és semmiképpen ne tartson tovább öt-nyolc évnél.

Szipőcs Krisztina művészettörténész, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Gyűjteményi, Kiállítási és Tudományos Főosztályának vezetője

A Ludwig Múzeum tavaly emlékezett meg alapításának huszonötödik évfordulójáról, amelyet az intézmény a LUDWIG25 – A kortárs gyűjtemény című kiállításával ünnepelt. Az elsősorban az 1989 utáni időszakra, az elmúlt negyedszázad társadalmi-politikai változásaira, egyben az intézmény saját történetére reflektáló tárlat lassan egy éve látogatható, és számításaink szerint nagyjából másfél-két év alatt veszíti el aktualitását. A harmadik emeleti kiállítás újrarendezését másfelől gyakorlatias szempontokhoz is köthetjük: két, a gyűjtemény szempontjából alapvető fontosságú műcsoport – a pop art (amely januárig a múzeum Ludwig Goes POP kiállításán szerepel), illetve a három Picasso-festmény – visszatérése után, nagyjából jövő ősszel kerülhetnek ki újra a gyűjtemény legértékesebb-legismertebb darabjai, amelyeket a bédekkerekből tájékozódó turisták oly sűrűn számon kérnek rajtunk.

Mindez jó példával szolgál arra, hogy hányféle, sokszor egymással ellentétes szempontot, külső körülményt kell egy-egy intézménynek figyelembe vennie úgynevezett állandó kiállításának átrendezésekor. Más múzeumokhoz hasonlóan a Ludwig Múzeum sem tudja gyűjteményét teljes egészében kiállítani: a most birtokában, illetve kezelésében lévő csaknem nyolcszáz műtárgynak nagyjából egytizedét tudja egy kiállítószinten bemutatni. Önmagában már ez is indokolja, hogy időről időre újabb műtárgyak kerüljenek reflektorfénybe, nem beszélve az új szerzeményekről, amelyek sokszor a meglévő műtárgyakat is új összefüggésbe helyezik. Ezen túl műtárgyvédelmi, illetve technikai szempontok is korlátot szabnak egy-egy műtárgy (fotó- vagy papíralapú munka, videó, nagyméretű installáció) hosszabb ideig történő bemutatásának. De nemcsak külső kényszerek indokolják a gyűjteményi kiállítás folytonos átrendezését: sokkal fontosabb ennél, hogy egy adott kiállítás hogyan teljesíti be az intézmény küldetését a megőrzéstől a tudományos feldolgozáson át az oktatásig, a szórakoztatásig, valamint a gazdaságossági szempontokig. Ezek a célok alapvetően meghatározzák, mikor érdemes új állandó kiállítást nyitni – és ez az idő az utóbbi évtizedekben mintha jócskán lerövidült volna. Divatba jöttek a gyűjteményekből rendezett tematikus, időszaki kiállítások, amelyek sokszor nagyságrendekkel több látogatót vonzanak, mint ugyanazok a művek az állandó kiállításon.

A kurátorok szerepének át- és felértékelődése sem hagyta érintetlenül a múzeumokat: a muzeológus-kurátor ma nem pusztán „a gyűjtemény őre”, hanem a témáját, a gyűjteményt és a valóságot műveken keresztül értelmező, a művészekkel és a közönséggel reflektált viszonyban lévő szakember, aki meghatározott koncepció szerint válogat a rendelkezésére álló műtárgyakból. Ez azzal jár, hogy mivel nem a jól ismert rend (stílus, korszak – azaz a „tudományosság” – elvei) szerint dolgozik, döntéseivel sokszor vitát provokál. Mindez persze összefügg a művészeti kánon (és ízlés) kérdéseivel, illetve ezen kánonok megkérdőjelezésével, ami ugyancsak az elmúlt évtizedek lényeges fejleménye.

A Ludwig Múzeum első, kvázi állandó kiállítása 1991-ben a Budavári Palota A épületének első kiállítószintjén nyílt meg (a Nemzeti Galéria művészettörténészei rendezték Dévényi István vezetésével), hogy bemutassa a későbbi önálló Ludwig Múzeum anyagát, párhuzamba állítva a hetven nemzetközi alkotást a Galéria anyagából válogatott száznyolc művel. A Ludwig-féle művekkel párhuzamosan itt elsősorban a hetvenes–nyolcvanas évek magyar művészete került a fókuszba, igazodva a Ludwig-féle adomány karakteréhez.

A magyar és a nemzetközi anyag viszonya a továbbiakban is kulcskérdés maradt a múzeum történetében: az első igazgató, Néray Katalin által 1993-ban átrendezett állandó kiállítás egy szűkebb, frissebb, válogatott magyar anyagot mutatott be, amely a magyar művészet objektívabb értékelését volt hivatott elősegíteni, csakúgy, mint a párhuzamosan elindított kiállítási program. A Kortárs Művészeti Múzeum létrehozása – és ezzel összefüggésben a vásárlási bizottság által kiválasztott félszáz új szerzemény – ismét módosított ezen a stratégián, ezzel együtt a múzeum állandó kiállításán:
a múzeum 1996 decemberében az egész épületben kibővült gyűjteményét mutatta be, erős hangsúllyal a kilencvenes évek magyar művészetén. A múzeum nemzetközi gyűjteményezési politikája is változott, részben a realitásokhoz, részben az új stratégiához igazodva: a „nyugati” művészet helyett a régió művészete (cseh, lengyel, szlovák, horvát, szlovén, román művészek) került a fókuszba, így a múzeum sajátos, kelet-közép-európai karaktert kapott.

Ezt követően az időszaki kiállítások részben visszafoglalták a kiállítótereket; maradt egy szűkebb gyűjteményi válogatás és időről időre a kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb ideig tartó „semi-permanent” (félállandó) kiállítások. Ezek néha saját címet kaptak, máskor egyszerűen kiegészítették a főművekre koncentráló állandó kiállítást. Bár a múzeum régi épülete sok kívánnivalót hagyott maga után, a mostani szituációhoz képest flexibilisebb, sokféleképpen tagolható terei lehetővé tették a gyűjteménnyel való ilyesfajta „kísérletezést”, a művek új kontextusba állítását.

A Ludwig Múzeum 2005-ben költözött jelenlegi helyére, a Művészetek Palotájába. Itt egy kiállítószint jut a gyűjteményből rendezett állandó kiállításra, illetve időnként egy másik egy-egy tematikus vagy újszerzeményi időszakos gyűjteményi tárlatra. A visszatérő közönség számára nyilván vonzóbb egy időszaki, a kurátori kiállítások logikáját követő válogatás, mint a jól ismert művekből rendezett „klasszikus” bemutató, ugyanakkor a turisták és az iskolai csoportok pont ezeket a főműveket keresik, és csalódottak, ha a Picassók éppen a raktárban pihennek.

Az elmúlt öt évben háromszor rendeztük át az „állandó” kiállítást: a Félreérthetetlen mondatok. Az újragondolt gyűjtemény című kiállítás 2010 májusától, Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című 2012 decemberétől, a jelenlegi, LUDWIG25 című 2014 novemberétől látható. Az első – Timár Katalin rendezésében – „művészet és politikum” viszonyát vizsgálta, és a kurátor fogalmazásában arra tett kísérletet, hogy „kimenekítse a műveket egy szigorúan és hagyományosan vett művészettörténeti rendszerből”. Az égbolt másik fele megrendezésével nem titkolt célom volt, hogy ismét kiállítsam a főműveket, ugyanakkor hangsúlyozzam a gyűjtemény egyik legfontosabb jellegzetességét, az egykori „Kelet” és „Nyugat” a gyűjteményben is tetten érhető párbeszédét. Az 1989 előtti műveket bemutató kiállítást követte a mostani, amely a kortárs művészet sajátos nézőpontjából vázolja fel Magyarország és Kelet-Közép-Európa rendszerváltás utáni történetét.

A nagy modern és kortárs gyűjtemények (Tate Modern, MoMA) a kétezres évektől kezdődően kísérleteznek azzal, hogy a jól megszokott kronologikus rendezést felváltsák az inkább tematikusnak mondható bemutatókkal. Az okok hasonlók: a gyűjtemény nagyobbik része, köztük jelentős művek raktárban vannak (az online adatbázis természetesen nem pótolja a valódi mű élményét, de legalább némi elképzelést nyújt a gyűjtemény egészéről). A tematikus kiállítások természetüknél – és a hozzájuk rendelt marketingeszközöknél – fogva nagyobb érdeklődést keltenek; és végül, de nem utolsósorban: az újrarendezett kiállítás újraértelmezi, új összefüggésekbe helyezi nemcsak az egyes műtárgyakat, de a gyűjtemény, illetve az intézmény egészét is. Egy a kortárs tendenciákat figyelemmel kísérő, a gyűjteményét folyamatosan bővítő múzeum számára éppen ezért a folyamatos változás és fejlődés nélkülözhetetlen, aminek tükröződnie kell „állandó” kiállításában is.

Toronyi Zsuzsanna Történész, muzeológus, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Igazgatója

Szívembe talált a MúzeumCafé felkérése, hogy az állandó kiállítások állandóságáról, tartósságáról, szavatosságáról írjak, a mi „állandó” kiállításunk ugyanis az egyik legrégebbi jelenleg is látható ebben a műfajban: az Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény újrarendezett állandó kiállítását 1984-ben nyitották meg. A szocialista kultúrpolitika igényeinek megfelelően a kiállítás nem a magyarországi zsidók mint kisebbségi népcsoport egyedi, a többségi társadalomba integrált történetét mutatja be, hanem pusztán egy vallási felekezet „egyházművészeti emlékeit”. A kiállításban zömmel fényesen csillogó ezüsttárgyak szerepelnek a zsidó ünnepek rendje szerint, azt mutatva, hogy a judaizmus csak egy (nagyon gazdag) vallás. Zsidó múzeumi koncepcióként ez azért problematikus, mert nem illeszkedik a judaizmus önmagáról alkotott képéhez, amelyben a nép és a vallás mindig is összefonódóan, elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódva jelenik meg.

A kiállítás tehát mára több mint harmincéves, és bár állandó, de nem változatlan. Elrendezése, a kiállított tárgyak, a feliratozás – minden látható eleme megváltozott a megnyitás óta, egyedül a mondanivalója, az üzenete nem módosult. Ez súlyos probléma, hiszen az elmúlt harminc évben minden megváltozott körülötte, amire kényszerű állandóságában nem tud reflektálni. Újraépítése nagyon aktuális, nemcsak azért, mert mondanivalója elavult, hanem azért is, mert már az alapvető műtárgyvédelmi követelményeknek sem tud eleget tenni.

Lebontása, újraépítése hatalmas kihívás, főként azért, mert a több mint harmincéves kiállítást – a hozzá kapcsolódó történeti jelenségekkel és eseményekkel – úgy kell kezelnünk, mint egy értékes, a múltból ránk maradt kövületet, amelyben megőrződtek az elmúlt időszak lenyomatai is. Ez a kiállítás ma már önmagában is történeti forrás. Tárgyválogatását, berendezését, a tárgyak kiállítási interpretációját tanulmányozva megismerhető, milyen identitáskereteket, önreprezentációs lehetőséget nyújtott a késő Kádár-kor a magyarországi zsidó közösségnek. A kiállítás az elvileg szabadabb kereteket biztosító rendszerváltást követően is változatlan maradt, de kisebb-nagyobb módosításai, illetve a kiállításhoz időközben megjelent nyomtatványok zárványként őrzik az elmúlt időszak elemzésre érdemes bizonytalanságait. Ahhoz, hogy kellő tisztelettel viseltessünk a múzeum saját intézménytörténetéhez, ugyanakkor a zsidó közösség mai identitása is megjelenhessen, muzeológiailag releváns megoldást kell találni a kiállítás megőrizve megújítására.

Hogy egy kultúrát a kiállítások vizuális és materiális elemekre építő eszközeivel minél teljesebben tudjunk bemutatni, érdemes a kiállítási módszertant is az adott kultúra hagyományaira építeni. Különösen javasolható ez, amikor a kulturális örökség szakrális elemeit mutatjuk be. A tárgyak hagyományos szentsége, méltósága akkor őrizhető meg a legteljesebben, ha a bemutatásuk módja ugyanannak a hagyománynak a része, a tárgyakhoz immanensen kapcsolódik. Mivel az „új muzeológia” módszertana sokban hasonlít a hagyományos zsidó szövegértelmezési hagyományhoz, a zsidó muzeológia gyakorlatában sikeresen alkalmazható. Az új kiállítás így nem egy új „állandó” (permanent), hanem inkább „törzskiállítás” (core exhibition) lesz, amelyben természetesen kiállítjuk azokat a legfontosabb tárgyakat, amelyek a gyűjtemény legfontosabb, legérdekesebb darabjai, de olyan módon próbáljuk bemutatni ezeket, hogy az ne egy folyamat lezárását, „vitrinbe zárását” jelentse, hanem inkább úgy, hogy felkínáljuk a tárgyakat a további értelmezésre. A zsidó kultúra a szóbeli hagyomány, a több száz rabbi szövegértelmezési hagyományát rögzítő Talmud minden korszakban folyamatos újraértelmezése, újabb és újabb kérdések felvetése során alakult. A régi viták és értelmezések ugyanúgy részei a tradíciónak, mint az újabb közelítések. Ez a hagyomány megőrzi a régebbi generációk nézeteit is, az időközben elvetett vagy meghaladott gondolatokat ugyanúgy folyamatosan tanulmányozva, mint az elfogadottakat. Ezt a hagyományos zsidó módszert kell alkalmaznunk a múzeumi tárgybemutatás során is: kommentálni, kontextualizálni kell a kiállított tárgyakat. Ezzel a módszerrel feltárható minden lehetséges narratívájuk, értelmezési lehetőségük, valamint a kiállítási elemek közötti belső kapcsolatok rendszere is. A Talmud-tanulás gyakorlatához hasonlóan itt sem kész válaszokat és értelmezési rendszereket kínálunk a látogatónak, hanem csak elősegítjük, hogy a sokféle lehetséges olvasat között megtalálja a számára megfelelőt, és főleg: a további kérdéseket. A „kommentár-muzeológia” megfelel a tárgyak belső narratíváinak, másrészt a judaizmus saját interpretációs rendszerét használja a tárgyak és a kultúra megértéséhez – láthatóvá téve nemcsak a tárgyakban, a kiállított anyagokban rejlő tartalmakat, de egyúttal a feldolgozásukhoz szükséges módszertant is. A múzeumi kommentárok a kiállítás bővíthető, változtatható elemeit jelenthetik, napjainkban egyre inkább a „digital humanities” eszköztárával. Ezek salátabárszerűen összeválogatható tartalmak lehetnek a látogatók igényeinek megfelelően, ugyanakkor akár arra is alkalmasak lehetnek, hogy a látogatók saját tartalmaival folyamatosan bővíthetők legyenek.

Csorba László Történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója

Amikor kollégáimmal néhány éve a Nemzeti Múzeum állandó kiállításainak megújításába belefogtunk, a korábbiakhoz képest is erőteljesebben szembesültem azzal, hogy egy-egy ilyen tárlat mennyire hű lenyomata a kornak, amelyben született. Felrémlett előttem egy grandiózus múzeumtörténeti óriáspalota terve, amelybe a múzeumok időnként egyszerűen betolják addigi állandó kiállításaikat, és a megüresedő helyen belefognak a következő építésébe. Így az Állandó Kiállítások Múzeumának állandó kiállítása a lehető legteljesebb komplexitással vetíthetné elénk – akár évszázados perspektívákban – annak az egyszerre tudományos és művészi alkotómunkának a folyamatát, ahogy a homo musealis koronként újra és újra megteremti annak a múltnak a képét, ahonnan a jelenbe érkezett. Amúgy manapság, a digitális rögzítés korában talán már nem is olyan abszurd ez az álom, hiszen a virtuális kiállítások kópiáiból bárki akár saját múzeumot szerkeszthet magának a számítógépe képernyőjén. A dilemma azonban, amit a kérdés felvet, ezzel együtt is megmarad: meddig tart az állandó kiállítás? Vagy pontosabban: a mi időnkben meddig tart? A kérdés pedig érvényes a kiállítás szellemi tartalmára és képi megvalósítására egyaránt.

A modern muzeológiában evidenciának számít az a felismerés, hogy mivel mindig a jelenből tekintünk vissza a múltba, így mai világunk szükségletei időnként megváltoztatják azokat a kérdéseket, amelyekkel a múltat faggatjuk – és így változnak a válaszok is, amelyeket a forrásokból nyerhetünk. Már az a tény is, hogy mit és miként tekintünk a múlt forrásának, alá van vetve ennek a jelen kikerülhetetlen bélyegét magán viselő tudatosítási folyamatnak. A régebbi korokkal kapcsolatos tudományos közmegegyezés nyilván kiérleltebb, hosszabb időn át megvitatott, erősebb konszenzusokkal támogatott múzeumi reprezentációt hoz létre, így az ezeket bemutató állandó kiállítások megújítását ritkábban a tartalom, inkább a látvány újjáalakításának igénye motiválja. A hozzánk közelebbi korok bemutatása veti fel igazán élesen a korszerűség, illetve a tudományos kutatások gyarapodása folytán a mindenkori szakmai hitelesség problémáját. Persze nem egy-egy konkrét esemény értékelésére gondolunk elsősorban, hanem az egyes periódusok valamiképp átfogóbb ábrázolására.

Ha a változások sebességét akarjuk megbecsülni, akkor három mozzanatra kell figyelni: a tudományos kutatás és feltárás sebességére, a tudományos újdonságnak a tágabb közvéleményben történő elterjedési sebességére, és végül azon módszerek megújulásának a sebességére, amelyeket a múzeumi tér mint installációs terep technikai, illetve esztétikai formálásában alkalmazunk. Aligha kérdéses, hogy korunkban ez utóbbi, tehát a multimédiás-infokommunikációs forradalom minden korábbinál gyorsabb változtatásra sarkallja a múzeumokat is, hiszen ha nem bírják a valóság ezer más szegmensével a figyelemfelkeltési versenyt, akkor egyszerűen képtelenek az értékeikre és a mondanivalójukra felhívni a reménybeli látogatók figyelmét. Kimondhatjuk: az állandó kiállítások változatlan fenntartásának legkeményebb időkorlátjává napjainkra a látványverseny vált.

Az állandó kiállítás állandósága, változatlansága egykor a legszorosabban összefüggött azzal a szociálpszichológiai funkcióval, amelyet a múzeum – a 19. század uralkodó eszméinek szellemében – a nemzeti-közösségi identitás alakításában betöltött. Amikor a látogató végigjárta a múzeumi termeket, ahhoz hasonló „beavatást” nyert a nemzeti közösségbe, amiként a hívő élte át a templomtérben a vallásos közösséghez tartozás élményét. A szerzett benyomások összességének identitásképző erejét elsők között a látvány „időtlensége”, „örökkévalósága” sugallta – ezért kellett a múzeumban állandó kiállítást építeni. A 20. század második felében azonban ez a múzeumi funkció fokozatosan elveszítette a tartalmát, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy egy olyannyira összetett közösségnek, mint a nemzet, nem lehet egyetlen történelme: mivel a közös történelmet a közösség egyes csoportjai többféleképpen élik át, így az erről szóló elbeszélésnek is többszólamúvá kellett válnia. Manapság világszerte az állandó kiállításokban az „állandó” elemet már nem a történeti elbeszélés ideologikus szemléleti egyoldalúsága adja, hanem például a gyűjteményi kincsek legszebb darabjainak mint közönségcsalogató elemeknek az állandó láthatása.

Világos tehát, hogy ha tartalmilag semmi újat nem is tár fel a kutatás ahhoz képest, amit egy adott korszakról korábban tudtunk, akkor is rákényszerül a múzeum az állandó kiállítás látványának időnkénti megváltoztatására. De azért nem szabad figyelmen kívül hagyni a tartalmi szempontokat sem: azt az időbeli pontot kell megtalálnunk a változtatásra, amikor már annyira előbbre haladt a kutatás, hogy nem a pillanatot, hanem az ábrázolandó korszakot látjuk kicsit másképpen. Körbenézve napjaink történettudományi műhelyeinek munkaasztalain, tíz év például nagyon közelinek látszik – kollégáim 2005-ös teljesítményéhez képest ma még nem érzékelek igazán drámai változást –, de húsz év már mintha kellő távlatnak ígérkeznék: mintha valahol tíz és húsz év között húzódna valamilyen láthatatlan határvonal, ahol úgy érezhetjük, hogy egy korszak múzeumi bemutatásán már érdemes valamennyit változtatnunk.

A Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállítása 1996-ban készült el, az állandó régészeti kiállítás 2002-ben Amikor 2012-ben felmerült a lehetőség a fejlesztésre, erre tekintettel három javaslatot tettem: 1.) az állandó régészeti kiállítás hiányzó részének (Karoling-kor, honfoglalás kora) megépítése (ez hiányzott a teljes „időszalagból”), 2.) az állandó régészeti kiállítás műszaki hibáinak kijavítása,
3.) az állandó történeti kiállítás megújítása. Először mindhárom javaslatra megkaptuk a pénzbeli támogatást, majd a harmadik tételre adott ígéretet – egyéb kötelezettségekre tekintettel – visszavonták. Emiatt a 20. századi kiállítási egység tartalmi és formai megújítása egyelőre sajnos késik, de őszintén remélem, hogy hamarosan sor kerülhet rá. A megújítás, amelyre nagyon várunk, természetesen egyszerre kell megfeleljen a történettudomány legújabb eredményeinek és a modern látványigények elvárásainak. A koncepció kész, bármikor kezdhetjük a munkát. Változtatunk a tárgyak segítségével elbeszélendő események belső arányain és a látványon, amelybe ezeket belehelyezzük. Erősödnek a társadalomtörténeti szempontok, gyarapodnak a megközelítési lehetőségek, több és mélyebben strukturált információ áll majd a látogatók rendelkezésére.

Ha készen lesz, őszintén sajnálni fogom, hogy egyszer majd ezt is át kell tolni az Állandó Kiállítások Múzeumába.