A zebegényi főutca egyik tornácos házában élt és alkotott a Dunakanyar festője, Szőnyi István. A művész falusi otthonába, műterme magányába korábban csak keveseknek volt alkalmuk betekinteni, és még kevesebben láthatták egy-egy művének születését, azt, ahogy a festő az első vázlattól az utolsó ecsetvonásig eljutott. De a mester lánya, Szőnyi Zsuzsa bölcs előrelátásának hála ma már bármikor beléphetünk a művész otthonába.

A ház – amely ma múzeum – mit sem változott negyvennyolc éve; olyan, mintha ma is laknák, éppen csak a rádió hangja nem szűrődik ki az ajtón. Belépve mégis látható, hogy nemrégiben új korszak köszöntött be itt. A 2013-as év nagy változást hozott a Szőnyi István Emlékmúzeum életében, ugyanis október 10-én új fényben, de régi hangulatában nyitotta meg ismét kapuját a látogatók előtt. A Bartóky utca 7. szám alatti házban hiába érződik a frissen festett falak illata, látszik az újonnan lerakott burkolat, most is egy már majdnem elfeledett világba csöppen az ember. „Az átalakításkor végig arra gondoltunk, mit szólna Szőnyiné, ha most látná a múzeumot. Olyan szeretettel, odaadással nyúltunk a felújítás után a képekhez és a bútorokhoz, hogy a végén szinte mi is a múzeum részévé váltunk” – osztja meg velünk érzéseit Köpöczi Rózsa, a Szőnyi István Emlékmúzeum vezetője.

A múzeum története 1905-ig nyúlik vissza: ebben az évben vásárolta meg a házat Szőnyi István majdani feleségének, Bartóky Melindának az édesapja. „Bartóky Józsefről korábban nem volt sehol megemlékezés a házban, pedig itt mindent neki köszönhetünk, hiszen ő vette meg és alakíttatta át az épületet” – meséli a múzeum vezetője. A Bartóky nagyapa Békéscsabán született, Orosházán volt szolgabíró, majd Darányi Ignác hívta Budapestre a minisztériumba, ahol tíz évig volt államtitkár, miközben mindvégig arról ábrándozott, hogy egyszer író lesz. Az ábránd valóra is vált: Bartóky József nyugdíjas éveiben mintegy húsz kötetet írt, amelyekből több meg is található a múzeum könyvespolcán. Az őt ábrázoló festményre a raktárban bukkantak rá; restaurálták, és díszkardjával együtt a bejáratnál állították ki, így most már ő fogadja a Szőnyi István-kiállítás látogatóit.

„Édesapám 1923-ban vette el édesanyámat, szegények voltak, ezért nagyapám a fiatal házasoknak adta a család zebegényi villáját. Ott születtem én is 1924-ben – meséli a festő lánya, Szőnyi Zsuzsa. – Kezdetben semmink sem volt, se villany, se gáz, a kerekes kútból hordtuk a vizet. Mégis mindenki elégedett volt azzal, ami adatott. A nagy telken az öcsémmel úgy nőttünk fel, mint gaz a kertben. Csodálatos mennyország volt számunkra Zebegény. Aztán hatéves koromban beköltöztünk Pestre, a Baross utcába. Apám talált egy nagyon szép, nagy műtermet és lakást. Itt nyitott festőiskolát, mert akkoriban egy festő csak festésből nem tudott megélni, kivéve, ha kiszolgálta a közönséget, de ő nem ilyen volt, hanem nagyon egyenes ember, platinagerince volt, nem hajolt meg a hatalom előtt. Ez a kommunizmusban sem változott. Mikor a főiskolán tanított, többször kérdezték, miért nem lép be a pártba; erre azt mondta: én már nagyon tanulmányozom Marx és Lenin tanait, de még nem jutottam a végére, belépek majd, ha oda jutottam.

Az elemi után nagybálozó lány lettem, ami miatt 17 éves koromban kirúgtak az iskolából. Magántanulóként érettségiztem le, majd beiratkoztam az egyetemre, francia–magyar szakra. Három év múlva otthagytam, és férjhez mentem Triznya Mátyáshoz. Alig öt évre rá a kommunisták átvették a hatalmat; Magyarországon olyan élet kezdődött, amit ma már nehéz elképzelni. Az embereket minden ok nélkül letartóztatták; ha a fekete autó megállt a ház előtt, mindenki reszketett. Elhatároztuk, hogy kimenekülünk. Először elfogtak minket, másodjára viszont kijutottunk Ausztriába. Mivel Olaszország elvesztette a háborút, és kapta a Marshall-segélyt, úgy gondoltuk, hogy ott csodálatos élet lehet, így hát Rómába mentünk. A férjem a filmnél helyezkedett el, én az olasz rádió magyar osztályán dolgoztam, majd az olasz miniszterelnökség sajtóosztályára kerültem.”

A festő lánya és annak férje tehát 1949 februárjában kiköltözött Rómába, így nem sokra rá a művész pesti lakásába társbérlőket telepítettek. A friss Kossuth-díjas és felesége erre az új élet reményében kiköltözött Zebegénybe. Ekkor rendezték be a házat a jelenlegi formájában, ahová a bútorok nagy részét Pestről hozták. A budapesti bombatámadáskor elégett könyvtárukat pedig az évek során gyűjtötték újra a zebegényi polcokon. A házaspár még a legínségesebb időkben is szenvedélyesen vásárolta a könyveket. „Akkoriban az emberek egészen mások voltak. Apám filozófiát, művészetet, irodalmat is olvasott, akárcsak anyám. Én Thomas Mannt elejétől a végéig elolvastam, ez volt a természetes” – avat be életükbe a festő lánya.

A sarokszoba volt a háló, itt állították ki a családtagok portréit és a mosakodó aktos festményt a kiállítás rendezői. Zsuzsa öccse, Péter tehetséges fotós volt, aki mindössze 19 évesen hunyt el. Tragikus halála az egész családot nagyon megviselte, édesanyja sosem tudta feldolgozni fia elvesztését, élete végéig feketében járt. A Péterről készült kép a családi portrék között, középen látható. „Időközben megtaláltuk a mosakodófelszerelést a padláson, a kollégánk restaurálta, így most a festményekről jól ismert mosdó is része lett a szobának” – jegyzi meg Köpöczi Rózsa. Az íróasztalra helyezték a fiókokban talált szemüveget, tintát és tollat, amitől olyan érzése támad a látogatónak, mintha csak egy pillanatra lépett volna ki a művész a szobából. Ebben a helyiségben található a ritkaságnak számító zsiráfzongora is, a Bartóky család 19. századi hangszere. A hálószobából nyíló nappaliban központi helyet kapott a rádió, ami nagyon fontos szerepet játszott Szőnyiék életében: ezen tudták fogni a római adást, és hallgatták a hírolvasó Zsuzsát, így „találkozhattak”. „Ma elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett akkoriban, hogy nem telefonálhattak, nem utazhattak el a lányukhoz, egyedül levélben tudták tartani a kapcsolatot, de azt is kibontották, és elolvasták a párt emberei” – fűzi hozzá a múzeum vezetője. Az évek alatt hatszáz levél gyűlt össze, a körülbelül háromezer oldalas anyagból születtek meg a Levelek otthonról és a Levelek Rómából című könyvek. A szülők a levelek írásakor utánanéztek mindennek, így tanították a fiatalokat, miközben beleszőtték a sorokba személyes tapasztalataikat. Erre példa, hogy amikor Mátyás a filmtrükklaborban dolgozott, Szőnyi fizikakönyveket szerzett, és lerajzolta, hogyan működik a kondenzátor. Szinte párhuzamosan élték át azt, amit Zsuzsáék, így továbbra is benne tudtak maradni egymás életében, nem szakadtak el egymástól.

A Kerti pad című festmény is a nappaliban található, ez volt a festő nászajándéka Zsuzsának és Mátyásnak 1943-ban. A mai napig különleges éke a kertnek a szerelmesek festményen megörökített padja, amelyet a látogató bármikor megcsodálhat. Ebben a szobában helyezték el Szőnyi Zebegényben festett temperaképeit, amelyeken már felfedezhető a fénnyel átszőtt „Szőnyi-hang”. Az emlékmúzeum legszebb képei a Nemzeti Galériából vannak kölcsön; Szőnyi nagyon népszerű művész volt, könnyen el tudta adni a festményeit, ezért képeinek mintegy nyolcvan százaléka most is magángyűjtőknél van. „Fel-felbukkannak ugyan Szőnyi-művek a nagy aukciókon, de sajnos nem működnek együtt velünk az aukciósházak, és miután a képek bekerülnek a műkereskedelembe, nem lehet nyomon követni, kinek a tulajdonában vannak éppen” – meséli Köpöczi Rózsa.

A bejárattól jobbra eső szobában rendezték be a megnyitóra a legújabb időszaki kiállítást Rejtőzködő Szőnyi-művek címmel azokból a rajzokból, amelyeket a festő lánya az ágyneműtartójában tartott. Ezzel a kiállítással indították el az új múzeumot. Amikor a festő levelet írt Zsuzsáéknak, mindig rajzolt is mellé, ezekből a rajzokból és a három táblaképből, amelyek a római lakásban lógtak, állították össze a tárlatot.

A következő időszaki kiállítás, a Tisztelet a Mesternek… a Szőnyi-tanítványok munkáit bemutató sorozat következő állomása lesz, amelynek keretében Benkő Erzsébet gobelin-művésznek, a Szőnyi-magániskola egyik növendékének a munkáit mutatják be. A Szőnyi-tanítványok csoportos kiállítása óta minden évben bemutat az emlékmúzeum egy-két Szőnyi-tanítványt a közönségnek, hogy lássák, mennyi művészt indított el a pályán a mester. Emellett az időszaki tárlatokon igyekszik mindig valami izgalmas felfedezést megosztani a múzeum a látogatókkal. „Arra törekszünk, hogy senki ne gondolja azt, hogy ha egyszer megnézte a Szőnyi Emlékmúzeumot, akkor itt már nincs mit megnéznie. Ide mindig érdemes visszajönni, mert mindig van mit felfedezni. Az akvarellekből, rézkarcokból – amelyek többnyire a raktárfiókjainkban vannak a fényérzékenységük miatt – is szoktunk kiállításokat rendezni. Ezekből mindig nagyon érdekes dolgokat lehet előhozni. Rengeteg kincs van még a raktárunkban, amelyet évről évre be lehet mutatni a közönségnek” – meséli büszkén az emlékmúzeum vezetője.

Az emeleti kis műtermet látványraktárnak rendezték be, ahová bepillanthatnak a látogatók. Itt sorakoznak a ki nem állított képek, és itt van a képkeretező műhely is. A falon Földesi Gyula középiskolai tanár portréja lóg, aki felfedezte és támogatta a fiatal festőt.

Szőnyi Istvánnak 1956. október 23-án dolga lett volna Budapesten, de rosszul érezte magát, így Zebegényben maradt, és ott is rekedt a forradalom idejére, de az ismerősök beszámoltak neki az eseményekről. Ekkor készítette el a Földesi-portré mellett látható rézkarcokat Gyász és Baleset címmel, amelyekhez a felesége feküdt modellt.

Ugyanezen a szinten van a nagy műterem, amelyet még Szőnyi rendezett be 1960 nyarán; ekkor hozta el a teljes felszerelését Budapestről. Az utolsó fényképen jól látható, ahogy a már beteg festő éppen új műtermében alkot. Ide akasztották fel a Nemzeti Galéria tulajdonában lévő képek egy részét; köztük az 1928-ban festett Zebegényi este szépen kifejezi a festőnek az itteniekhez való viszonyát, ahogy kis távolságtartással, távolról figyeli a falu lakóit.

Szőnyi István 1960. augusztus 30-án hunyt el, halála előtt tíz nappal még a lányánál tett olaszországi látogatásakor készült képeiből tervezett kiállításra készült. Zsuzsának küldött levelében így írt erről: „Így trémázni még kiállítás előtt sosem trémáztam. Van egy csomó képem elkezdve, nem tudom magam elhatározni, hogy a megkezdetteket fejezzem-e be, vagy pedig inkább újakat kezdjek, mik még nincsenek elrontva. S közben repül az idő, s a sok hezitálásból csak az az eredmény, hogy egyszerre csak a nyakamon a terminus. Nagyon szeretnék már túl lenni rajta, akármilyen is lesz az eredmény, hogy nyugodtan kinyújtózhassak, ha talán nem is a babérjaimon. Nincsen jól kitalálva az az öregedés, mikor elveszíti az ember a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit.”

A festő halálát követően Szőnyiné még hét évig élt a házban, majd lánya – lemondva az örökségről – beleegyezett, hogy az épület a benne található képekkel, bútorokkal együtt édesapja emlékmúzeuma legyen. Így gondozott maradt a hagyaték, megmaradtak a bútorok, az ezüstök, a pohárkészletek, sőt még a legapróbb szerszámok is.

A felújított múzeum másik új kiállítása az a szoba, amely a festő lánya, Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás boldog római életének állít emléket.

A régi garázsból kialakított kiállítótér teljesen új része a múzeumnak. „Szőnyi Zsuzsa kérése volt, hogy férjével együtt ők is bekerüljenek a múzeumba. Nagy feladat volt ebből a térből egy olyan emlékszobát kialakítani, amelyik hűen tükrözi az ő kettőjük hosszú, szép életét. Ám Zsuzsáék különleges életszeretete melegséggel hatja át a helyet, amely megérinti az ide betérő embert is” – meséli Köpöczi Rózsa. Az emlékszoba közepén álló enteriőr indítja a kiállítást. Ehhez az egyik fotelt hozták ki a múzeum nappalijából, Szőnyi Zsuzsa pedig odaadta lexikonjait a kis szekrénnyel együtt, sőt még a teniszütőjüket is megtalálták az egyik ládában. Férje akvarellképeinek fő témája a római épületek voltak, a város lelkét próbálta megfogni. Mivel Triznya Mátyás képei nagyrészt magántulajdonban vannak, a kiállításra is csak tizenegy képet kapott a múzeum Szőnyi Zsuzsától, köztük A Triznya kocsma című könyv borítójáról ismert akvarellt.

„Nagyszerűen megvoltunk Rómában, csak egy szomorúságunk volt: nem adatott meg, hogy saját gyerekünk legyen; ehelyett hát én az egész világot fogadtam örökbe – meséli Szőnyi Zsuzsa. – Az idők során egyre több magyar érkezett Rómába, ösztöndíjasok, fiatalok, idősek, és ezeket a nagyszerű embereket – többek között Pilinszky Jánost, Cs. Szabó Lászlót, Weöres Sándort, Márai Sándort, Illyés Gyulát – mi minden héten vendégül láttuk az otthonunkban. Így alakult meg ott az úgynevezett Triznya kocsma, amit aztán meg is írtam az egyik könyvemben. Az összejövetelek a hatvanas években váltak rendszeressé, nálunk mindenki mindenkivel megismerkedhetett, és szabadon elmondhatta a véleményét. Ez a légkör, ez a »kocsmahangulat« volt az, ami vonzotta hozzánk az embereket. Ha a múlt században születünk, biztosan irodalmi szalont alapítottunk volna. De itt és most csak kocsmára futotta. Máig előfordul, hogy valaki rám néz, és azt mondja: »Jaj, a kocsma!«” – emlékszik vissza a Rómában töltött évekre Szőnyi Zsuzsa.

A kiállításban Szőnyi István egykori munkaasztalára kerültek a fotók és a levelezésekhez kapcsolódó emlékek. Itt látható Szőnyi Zsuzsa és Márai Sándor levelezésének néhány darabja is, amelyből egy könyv is született Vándor és idegen címmel. „Az összes Márai-levél a Petőfi Irodalmi Múzeumban van, az első három kivételével, ezeket tettük ide ki” – osztja meg velünk az emlékmúzeum vezetője. Külön vitrinben vannak elhelyezve Szőnyi Zsuzsa kitüntetései, amelyeket „a magyar kultúra több évtizedes áldozatos szolgálatáért, sokoldalú irodalmi tevékenységéért, példaértékű életútja elismeréséül” vehetett át. A kiállítás végén Triznya Mátyás régi kiállításaiból megmaradt emlékkönyve várja a mai látogatók beírásait, amelyeket Szőnyi Zsuzsa, amikor csak teheti, csillogó szemekkel olvas el. Ugyanebben a teremben vetítik a Szőnyi Istvánról 1957-ben forgatott filmet Kollányi Ágoston rendezésében, valamint a Szőnyi Zsuzsáról készült későbbi filmfelvételeket.

A vetítések mellett rendszeresen múzeumpedagógiai foglalkozásokat is tartanak, amelyeken korosztályokra bontva mutatja be a képeket a fiataloknak a múzeum vezetője. „Jelenleg mindent egy személyben kell csinálnom a múzeumpedagógiától a tárlatvezetésen át a múzeum igazgatásáig, miután Németh Zsuzsa igazgatónő tavaly nyugdíjba ment. De a teremőreink sem ülnek egy helyben, hanem szobáról szobára vezetik végig a vendégeket” – meséli Köpöczi Rózsa. A múzeumnak összesen három teremőre van. Éppen ezért tavasszal, mikor csoportok jönnek, nem könnyű megoldani a biztonságos működést.

A zebegényi emlékmúzeum szervezetileg a Pest megyei múzeumokhoz tartozik, amelynek az igazgatósága Szentendrén van. Ha az intézmény a helyi önkormányzathoz került volna, mint a vidéki múzeumok többsége, akkor a restaurálást, a szállítást és a kiállításrendezői feladatokat is maguknak kellett volna megoldaniuk. Így viszont megkapják Szentendrétől mindazt, amit a helyi kis önkormányzat nem tudna megadni nekik.

Az állami keretbe a szabadiskola finanszírozása azonban már nem fért bele, pedig a múzeum kertjében működő Szőnyi István Szabadiskola szorosan kötődik a festőhöz és a múzeumhoz. Az iskolát a Szőnyi István Baráti Kör Egyesület működteti, ám a válság óta ez egyre nehezebb feladatot jelent a civilszervezet számára. Ezért az egyesület felhívást intézett a régi tanárokhoz és tanítványokhoz: ajánlják fel egy-egy képüket a szabadiskola felújítására. Összesen hetven képet kaptak, több kiállítást is rendeztek, de mivel egyik aukciósház sem volt hajlandó elvállalni az árverés megszervezését, így kénytelenek egyenként eladni a képeket. Addig is a múzeum irodájában, egy rögtönzött tárlaton tudják megnézni az alkotásokat az érdeklődők.

Az első szabadiskola 1968-ban indult: újsághirdetést adtak fel a szervezők, amire hetvenen jelentkeztek. Ettől kezdve minden évben összegyűltek a Szőnyi-kertben tanítók és tanítványok; a tanulók a Duna-parton sátrakban laktak. A foglalkozások eredetileg felnőtteknek indultak, háromhetes kurzusokban, de mára már kisebbeknek is tartanak foglalkozásokat. A diákok a kurzus ideje alatt ingyen bejárhatnak a múzeumba, ihletet meríthetnek Szőnyi életművéből. Az iskolában rendkívül intenzív képzés folyik, napi huszonnégy órában alkothatnak a résztvevők. Szintén kuriózum, hogy a festőtanoncok a kurzus alatt szabadban festhetnek aktot. Nagyobbrészt fiatalok jönnek, akik erre a pályára készülnek, de vannak rajztanárok is, akik szeretnék karban tartani a tudásukat, és persze igazi amatőrök, főleg középkorúak, akik rájöttek, hogy hiányzik valami az életükből. A festő-, a rajz-, a szobrász-, a kerámia- és a fazekasfoglalkozások mellett tavaly elindult egy filmkészítő kurzus is Gózon Francisco rendező-operatőr vezetésével. „A faházak között felállítottunk egy szabadtéri színpadot, ahol minden este művészettörténeti előadásokat tartottunk, a kurzus végén pedig rendeztünk egy premiert a filmes táborban elkészített munkákból, ahová a fél falu eljött, még vörös szőnyeget is szereztem. Ha sikerülne az 1970-es években épült faházakat és műhelyeket felújítani, a két intézmény, múzeum és szabadoktatás fantasztikus együttes lehetne” – zárja beszélgetésünket az emlékmúzeum vezetője.

Ma egy korszerű múzeum nemcsak gyűjt, kincseket halmoz fel, hanem egy olyan világot hoz létre, ahol az oda betérők kiléphetnek hétköznapi életükből, átszellemülhetnek, tanulhatnak, hogy azután új emberként keljenek ismét útra. A Duna kanyarulatában, Szőnyi István otthonában és a házat körülölelő kertben mindez megvalósulni látszik: itt valóban csodálatos dolgok születnek évről évre.