Robert Capáról sok kiállítást láttunk már, ismerjük a sztorijait, a csábítót, akiért rajongtak a nők, a vakmerő fotóst, aki ott volt minden háborúban, Hemigway és Steinbeck barátját, a Magnum fotóügynökség alapítóját. Születésének századik évfordulójáról a Magyar Nemzeti Múzeum is megemlékezett egy kiállítással, Robert Capa / A Játékos címmel, amit azzal a szlogennel hirdettek: Capa, ahogy még sohasem láttad. A problémacentrikus és többrétegű tárlat látványvilágában is újszerű volt, miközben új nézőpontok bevonásával késztette a látogatókat arra, hogy a legendássá vált fotóriporter sorsán keresztül gondolják át az élet egyetemes kérdéseit: haza és emigráció, háború és béke, alkotás és játék, bátorság és szerencse. Kiegészítő programok, beszélgetések, filmvetítések és drámaműhely bevonásával vált egésszé a projekt. Mindez nem kis részben a Történeti Fényképtár és nemzetközi gyűjteményének kezelője, Fisli Éva kurátor érdeme. Interjúnkban – híven Capa ars poeticájához – igyekeztünk elég közel menni hozzá.

– Hogyan indultál neki a kiállításnak, mi érdekelt leginkább Capa kalandos életútjából?
Capa életútja kétségkívül rendkívüli, engem mégis jobban izgatott a világ, amelyben élt. Minden terem egyetlen kulcsszóval leírható központi téma köré szerveződött, és figyeltünk rá, hogy legyen a bemutatás módjában is valami meglepő. A közönség a régi fotókiállításokon sok szép keretezett képhez szokott. Ehhez képest itt az Emigráns című teremben rögtön az elején bejött az otthontalanság, az átmenetiség, a szállodák és kávéházak világa is, olyan tárgyakkal, mint az asztal, a bőrönd, a recepcióst hívó szállodai csengő… A tér olyan, mint egy színházi díszlet a jelenet előtt. Olyan elemeket szerettem volna elhelyezni a kiállításban, amelyek kizökkentik az embereket a távolságtartó múzeumlátogató szerepéből. A látványtervező Bak Andreával nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, pedig valószínűleg nem volt egyszerű hozzám igazodnia, éppen azért, mert helyzetekben és nem tárgyakban gondolkodtam. A kiállításban sem volt elsőre minden nyilvánvalóvá téve; ha érdekel, törd az agyad, miért van ez itt. Az első teremben volt például egy Időmetszet installáció, szabásmintával és gombokkal az oldalán, szabóolló rajzával a lábánál és régi tárgyakkal a zsebeiben. Olyan éveket metszettünk ki vele a 20. századból, amikor a pesti szabó fia, Friedmann Endre Magyarországon élt vagy hazalátogatott. A három „vitrin-zseb” ismétlődő elemeket is tartalmazott, mint a naptár, a pénz, amit mindig másik állam bocsátott ki, pedig végig Budapesten maradtunk. Az egyre fejlettebb kamerák egy-egy kor leképezői, vizuális rímek voltak, szintén az idő múlását érzékeltették. Egyetlen tárgy kapcsolódott itt személyesen is Capához: egy általa magyarul dedikált kötet a Kissé elmosódva első példányaiból. Gyerekkori barátainak hozta ajándékba, és mi egyikük unokájától, Hámor Évától kaptuk kölcsön. A második terem a fotóriportert idézte, aki sokszor megbízásokat teljesítve, szerkesztőségeknek dolgozik, a képeit néha megvágják, retusálják vagy képaláírásokkal átértelmezik. Vagyis egy kollektív játszma egyébként tehetséges része. Ezt a termet volt a legnehezebb összerakni.

– Miért? Ezen a területen a legnehezebb újat mondani?
Nem, egyáltalán nem nehéz újat mondani Capáról, bármilyen furán is hangzik, mert eddig általában mindig ugyanabból az aspektusból dolgozták fel az életművét. Inkább az arányokat volt nehéz megtalálni. Itt kellett a leginkább pontosnak maradni, beledolgozni a térbe három év kutatásait, felismeréseit. Végig hangsúlyozni próbáltam, hogy felületesek az ismereteink, nagy a veszélye, hogy belecsúszunk valami tévedésbe. Éppen azt próbáltam megmutatni a szerkesztőségi fiókokkal: ha pusztán az egyforma Mestersorozat-nagyításokat látjuk, akkor mások irányítják a figyelmünket, és elveszítjük az akkori sajtófotó eredeti formáit és közegét. A harmadik, a Játékos című teremben aztán szemérmetlenül irányíthattam rá én is a figyelmet valamire, amit eddig még nem láttunk Capa képeiből, ez pedig a homo ludens. A Hős című teremben végül az imázs-építést akartuk megidézni, megmutatni, hogyan alakul ki a kultusz, a fotóriporter figurájából hogyan lesz sztorik hőse. A fiktív figura, akit kitaláltak Gerda Taróval – „az elfoglalt Robert Capa” –, persze nem azonos teljesen Friedmann Endrével. Utóbbiról keveset tudunk.

– Honnan a Capa iránti érdeklődésed?
Munkaköri lehetőségeimből fakad elsősorban. 2009-ben lettem a Fényképtár munkatársa, éppen amikor a Mestersorozat ideérkezett. Előtte a nemzetközi kiállítások koordinálásával foglalkoztam. Nem az olthatatlan vágy hajtott Capa felé, hanem a szakmai kihívás. Ha megtalál egy munka, mindig végigveszem, mi érdekelhet belőle igazán.

– Ebben az esetben a fotózás? Hiszen te magad is fotózol.
Történelem–magyar szakon végeztem, utána társadalomtudományi doktori képzésbe kezdtem, emlékezettel foglalkoztam. A fényképezés akkor kezdődött, amikor szociológus ismerőseimmel ellátogattunk egy moldvai román faluba, ahonnan a fiatalok többsége elvándorolt, Olaszországba ment dolgozni. Otthon többnyire öregek és gyerekek maradtak, és ez a falu képében is visszatükröződött. Barátaim engem, a kívülállót kértek meg, hogy fényképezzek. És akkor megláttam valamit. Egymás mellett a nagy, felépített, még vakolatlan, de lakatlan házakat, mellettük a kihalt régieket, a kidőlt-bedőlt kerítéseket, a szép, bedeszkázott kutakat. Akkor, ott, a fejemben visszavonhatatlanul történt valami; elkezdtem képre fordítani a világot. A saját kutatásaimban is egyre több fotót kezdtem forrásként használni. Aztán egy ideig jártam a Szellemkép Szabadiskolába, mondván, ha már régi fényképekkel foglalkozom, tanuljam meg a laborálást is. 2012-ben lehetőségem volt a Fiatal Fotóművészek Stúdiójában együtt dolgozni Eperjesi Ágival; az FFS Pixelszag kiállítását aztán a Mai Manóban mutattuk be. Megélhettem azt a fordított helyzetet, hogy Ági volt a kurátor, én meg az egyik kiállító művész. Sokat tanultam ebből a párbeszédből.

– Azóta egy nemzetközi fotográfiai díjnak, a Prix Pictetnek – kurátorként – jelölője is vagy.
2011 nyarán kerestek meg Londonból, ahol ennek a díjnak a központja van, de a világ minden tájáról jelölnek rá a kurátorok. Valószínűleg a Fényképtár korábbi nemzetközi programjának egyik partnere ajánlott. Azóta kétszer jelölhettem, és az különösen jó, hogy ebben a globális mezőnyben magyarokat is jelölhetek, az pedig valós siker, hogy Dezső Tamás egyik fotója 2012-ben bekerült a Prix Pictet katalógusába.

– A nevedet beütve az internetes keresőbe nemcsak fényképeket, hanem novellákat is találunk; A halef című írásod a Holmiban jelent meg.
Borges Az Alef című novelláját fordítottam ki, és játszottam el vele. Valószínűleg az összes válaszomból azt fogod kihozni a végén, hogy érdekel a játék és a kísérletezés…

– Gyors vagy; hamarabb megadod a választ, mint ahogy feltenném a kérdést. Ez a gyorsaság mindig jellemez? Bóknak szánom a visszajelzést, a kérdés pedig arra a vonatkozik, hogy a tempókérdések néha nehézségeket generálnak az életben.
Igen, a gyorsaság kifejezetten sok nehézséget okoz, mert agresszívnak tűnhet. Kamaszkoromban gyakran annyi mindent akartam egyszerre elmondani, hogy nem forgott olyan gyorsan a nyelvem, mint az agyam, hadartam, szinte dadogtam. Aztán megtanítottak az évek és a helyzetek, hogy ha azt akarom, hogy értsenek, meg kell tanulnom megfelelően beszélni. Az Eötvös Collegiumban olyan emberek közé kerültem, akik rendkívül sokfélék voltak: természettudósok, bölcsészek egy rakáson. Velük lehetett drámakört is csinálni, aztán később színházi emberek, rendezők is kerültek ki ebből a körből. Inspiráló közeg volt, nem volt gond a tempómmal, és beszélni is megtanultam.

– Az Eötvös Collegium mennyire határozta meg a pályádat?
Ott nyílt ki nekem a világ képletesen és valójában is. Onnan kerültem ki cserediáknak az Egyesült Államokba négy hónapra, később a Collegium hagyományos francia kötődése is közrejátszott abban, hogy doktori iskolának az Atelier Francia–Magyar Társadalomtudományi Központot választottam.

– Budapesten élő kurátorként mennyire lehet a nemzetközi vérkeringésnek része lenni?
A rövid válasz az, hogy lehet és kell is. A nemzetközi gyűjteményt kezelem, folyamatosan külföldiekkel vagyok kapcsolatban, és akár személyekről, akár intézményekről beszélünk, fontos megértenem a logikájukat; és persze igyekszem képviselni a miénket. A kettőnek egyszerre kell működni. Fontos, hogy értsem, mi zajlik körülöttem, és megértessem.

– Mit fed az emlékezetkutatás, amivel foglalkozol, és mi volt a doktori témád ezen belül?
A második világháború politikai felhasználásai Magyarországon – ez volt a témám. Megemlékezések története, historiográfia, diskurzuselemzés. A történelem szakdolgozatomat egy közkatona naplója alapján írtam, aki megjárta az orosz frontot, hazajött betegen, és pár évre rá meghalt. A nagyapám volt. Nem ismertem, édesanyám sem emlékezett rá, de a fennmaradt naplója alapján mégiscsak volt a családban valamilyen képünk róla. A doni visszavonulásról szóló szöveget gyerekkorom óta ismertem, aztán Jacques Revel egyik pesti előadása után ugrott be, hogy ezt fogom forrásként használni. Összegyűjtöttem hozzá, amit még lehetett, fényképeket, történeteket még élő rokonoktól, és megpróbáltam összerakni egy életrajzot. A nagyapám 35 évesen halt meg, én már idősebb vagyok nála. Lett belőle egy szakdolgozat és egy publikáció, majd annak rendje és módja szerint nekikezdtem a doktorinak is, de azzal szembesültem, hogy borzasztó nehéz beszélni erről a generációról. Évekig foglalkoztam azzal, hogyan és miért emlékezünk úgy, ahogy. Az emlékezés aktuális pillanata mindig befolyásolja, mire és hogyan emlékezünk.

– Tervezel könyvet írni a doktoridból?
2012-ben védtem meg, még el kell telnie bizonyos időnek, hogy újra foglalkozni tudjak vele. De mindazt a tudást, amit felhalmoztam benne, és mindent, amire érzékennyé tett a téma, beleforgatom a kiállításokba, így a Capába is.

– Amerikában cserediákként tanultál muzeológiát. Mi fogott meg a leginkább ott?
Angolt, antropológiát, museum studies-t és szobrászatot tanultam kint; utóbbit azért, hogy csináljak valamit, aminek nincs köze a nyelvhez. A museum studies később lett hasznos; az órák része volt ugyanis a közös múzeumlátogatás, és utána mindig megbeszéltük, mit láttunk, milyen kommunikációs eszközöket fedeztünk fel. Szétbontottuk és elemeztük minden elemét egy tárlatnak: te, mint látogató, mit látsz? Mi lehetett az eredeti szándékuk? Azt látod-e tényleg? Mi a különbség a múzeum és a kultúrpláza között? A múzeumról tanítottak meg gondolkodni, leginkább arra, hogy olyan helynek lássam, ahol fontos és ma is érvényes kérdések vethetők fel.

– A múzeumpedagógia ma már minden intézményben általános, de ahogy te használod a drámapedagógiát, az újszerű. Milyen tapasztalatokat szereztél eközben?
Kezdettől fogva számoltam a drámapedagógiával, de nem kiegészítő programnak szántam, és nem is a tárgyak felől közelítettem meg a módszert, mint az ismeretterjesztés egy játékos módját. Nem vagyok múzeumpedagógus, kurátorként helyzeteket akartam teremteni, és a kiállítás részévé tenni a látogatót. A drámapedagógiát Capa saját szerepjátszásai és a képei drámaisága is indokolta, de nyilván saját színjátszós rég- és közelmúltam volt itt a döntő. Még az előkészítés szakaszában leültem a Káva Kulturális Műhely vezetőjével, elmondtam, milyen csomópontok köré képzelem a kiállítást, kezdjünk el együtt gondolkozni. Már az első beszélgetés inspiráló volt, azóta pedig a foglalkozások tapasztalatai csak megerősítették bennem, hogy a tárgyak önmagukban halottak. Csak a róluk való beszéd, a velük való cselekvés teszi őket élővé, és nekem valahol az a dolgom, hogy életre keltsem őket.