A szentendrei Kovács Margit Múzeumot felkeresni évtizedekig hozzátartozott egy átlagos fővárosi család hétvégi rutinjához, ahogyan biztos pont volt az idegenforgalmi irodák kínálatában és a rangos külföldi vendégek szórakoztatását szervező hivatalnokok programfüzetében is. Ha a kirándulás nem ért itt véget, akkor további festők, szobrászok oeuvre-jével lehetett megismerkedni a többiek helyi múzeumaiban, ám a keramikusművész gyűjteményének mindenképpen kijárt a „leglátogatottabb” titulus. És miközben így a városhoz semmi mással, mint 1973-ban itt megnyílt múzeumával kapcsolódó Kovács Margit lett a Szentendréhez köthető művészet emblémája, műtárgyak ezrei kerültek a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának tulajdonába, hogy azután a nem múzeumi célokra készült épületek átszabásával megnyílhassanak a többiek kiállítóhelyei, kinek még életében (Czóbel, Barcsay, Anna Margit), kinek az örökösök (Kerényi, a Ferenczyek, Ámos, Vajda) és a minisztériumi vagy a helyi illetékesek megegyezése nyomán. Lehet azon vitatkozni, hogy a szentendrei múzeumok hálózata az aczéli „kegygazdálkodás” kényszerű öröksége-e vagy példaértékű projekt, de az biztos, hogy létezik, a maga módján működik is, tehát fenntartása, miként továbbgondolása is, folyamatosan aktuális. Persze felvetődik a kérdés: az egyéni múzeumok együtt mennyire reprezentálják „a festők városának” modern kori művészettörténetét, kevés vagy éppen több mint elég négy-nyolc (mikor mennyi van nyitva), egymáshoz közel eső, de együtt át nem fogható állandó kiállítás a Szentendre-jelenség bemutatásához?

Ha megnézzük az egyes intézmények létrejöttének történetét, látható, hogy nem az egyéni kiállítások hálózatának, hanem az egyes múzeumok alapításának az ötlete származott Aczél Györgytől, hálózattá csak tíz év alatt, erre vonatkozó direkt szándék nélkül fejlődött a nyolc állandó kiállítás. Az 1926 óta más-más formában, de folyamatosan működő művészkolónia-féleségek jelenléte, a főváros közelsége és a legalább nyaranta itt dolgozó művészek, a „nagy öregek” nosztalgiája predesztinálta Szentendrét a múzeumok befogadó városává. Ezenkívül Aczél György szentendrei kötődése is ismert: lazán kapcsolódott ahhoz a művészcsoporthoz, amely a harmincas évek második felében a pismányi Haluskai-tanyán vert tábort, és fogadta a barátokat Radnóti Miklóstól Vas Istvánig, köztük a színésznek készülő Aczél Györgyöt is. A múzeumépítés mégsem innen, hanem az ekkor a párt központi bizottságának titkáraként a kultúrpolitikáért felelős Aczél és az állami megrendelésekkel, elismerésekkel bőségesen ellátott Kovács Margit közös elhatározásától datálódik. Bár a keramikusművésznek sem élete, sem munkássága nem kapcsolódott Szentendréhez, az életjáradékért odaajándékozott és állandó kiállításra szánt műveknek bizonyára a legegyszerűbb volt vidéken helyet keresni. Ebben Aczél partnerre lelt Cservenka Ferencnében, a Pest megyei pártbizottság első titkárában, aki maga is kultúrszomjas vezető hírében állt, kapcsolatot tartott művészekkel, a múzeumok megnyitóján készült fényképeknek – Aczél mellett – állandó szereplője – állítólag ő intézte el Szántó Piroska kérésére, hogy szentendrei utcájuk a Hold nevet kapja.

A Kovács Margit Múzeum 1973-as megnyitásával csaknem egy időben készült el a Ferenczy család tagjainak műveiből összeállított állandó kiállítás; ez az 1951-ben alapított Ferenczy Károly Múzeum tematikus bővítését jelentette, és nem feltétlenül illeszkedett a „felülről vezérelt” múzeumalapítások sorába, mivel az ötlet az akkori múzeumigazgatótól, Ikvai Nándortól származott. Ám nem jöhetett volna létre – miként a későbbiek során egyik tárlat sem – a megyei pártbizottság és a Művelődésügyi Minisztérium (akkor éppen Ilku Pál vezette) beleegyezése és támogatása nélkül. A hagyatékok, gyűjtemények megvásárlását a megyei pártbizottság kezdeményezte, a megyei tanács, illetve a minisztérium múzeumi osztálya fizette, a tulajdonos pedig a múzeumigazgatóság volt. Miközben az egyeztetés és a szerződések módosítása zajlott a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága (PMMI) és Ferenczy Béniné között (1969–1973), 1971-ben egy másik tárgyalássorozat is elindult Aczél közbenjárására Kovács Margittal. Míg a Ferenczy-gyűjtemény anyagát részben megvásárolták, részben ajándékba kapták, a kerámiák kizárólag ajándékként kerültek Szentendrére, életjáradék fejében. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a máig érvényben lévő szerződések többnyire rögzítették a műtárgyak állandó kiállításával kapcsolatos kötelezettségeket, helyszínnek pedig a kiszemelt, kisajátított és átalakított épületeket jelölték meg. (A szerzői, illetve a sokszorosítási és kiadási jogokra vonatkozóan nem voltak egységesek a szerződések.) Az üzlet beindult, a hetvenes évek közepén, második felében párhuzamosan tárgyaltak Czóbel Bélával a már a PMMI tulajdonában lévő művek mellé újabbak megvásárlásáról és a Czóbel-múzeum megnyitásáról, valamint – ugyancsak Aczél közvetítésével – Kmetty János özvegyével a hagyaték megszerzéséről. Emellett 1977-ben Anna Margit is felajánlotta saját képeit, illetve a tulajdonában lévő Ámos Imre-műveket múzeumalapítás céljára.

A Barcsay-gyűjtemény létrehozásának ötlete állítólag a Czóbel-múzeum megnyitóján vetődött fel 1975-ben, három évvel később ez is megnyílhatott. A Kerényi Jenő Múzeum megalapítása annyiban különbözött a többitől, hogy a kezdeményező Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) akkori főigazgatója volt, aki a szobrász özvegyének kérésére indítványozta a szentendrei szoborpark alapítását. Mivel Kerényinek – Kovács Margithoz hasonlóan – nem volt köze a városhoz, Szentendrére minden bizonnyal az akkoriban sikeresnek és eredményesnek tűnő alapítások miatt esett a választás. [1]

Ezek után akár magától értetődő is lehetett, hogy a szentendrei festészet meghatározó alakja, Vajda Lajos műveit is állandó kiállítás mutassa be. Ahogy a többieknél, itt sem a PMMI, hanem az özvegy, Vajda Júlia volt a kezdeményező, aki Bálint Endrével kereste fel Aczélt, s ezzel kezdetét vette a múzeum nyolc évig tartó „alapítása”. [2] Mivel ebben az esetben a tárgyalássorozatról nemcsak néhány hivatalos irat, hanem egy szemtanú visszaemlékezése is rendelkezésünkre áll, tudjuk, hogy a képekért kifizetett kétmillió forintos összeg az eredetileg megállapított 11 milliós becsérték és az egyéb, kilencmillióra taksált költségek (az épület átalakítása, az installáció és a katalógus ára) különbözetét jelentette. Hogy a többi szerződésben szereplő nagyjából 1,5-3,5 milliós összeg is ily módon alakult-e ki, vagy egyszerűen a hetvenes évek végére nem maradt több pénz, sem akarat egy effajta beruházásra, nem tudjuk biztosan, mindenesetre az ezt követően érkező hagyatékok (Miháltz Pál, Ilosvai Varga István) már csak a biztonságos elhelyezésben reménykedhettek. (Ilosvai kétteremnyi helyet kapott műveinek a Czóbel-múzeum épületében, állandó kamarakiállítása 2010 januárjában nyílt meg.)

A múzeumalapítások fogadtatása enyhén szólva nem volt egységes sem a közönség, sem a szakma részéről. A rendszerváltást követően számos bíráló tanulmány és katalógusszöveg [3] jelent meg, a kritikák elsősorban a szakmát figyelmen kívül hagyó döntésekre, a politikai motivációra, a város sajátosságait és igényeit mellőző koncepcióra, a helyi értékek (neoavantgárd törekvések) direkt elfedésére és az égetően szükséges „szentendrei festészet” átfogó projekt „aprópénzre váltására” vonatkoznak. Ezzel szemben áll a közönség véleménye, amelyet a látogatottsági statisztikák és ritka, ám példaértékű művészetszociológiai felmérések támasztanak alá. [4] A szentendrei képtárakat 1980-ban 1,2 millióan keresték fel, kétszer annyian, mint a Magyar Nemzeti Galériát ugyanebben az évben. A látogatók fő célállomása a Kovács Margit Múzeum volt, több mint kétszer annyian látogatták meg, mint a város többi múzeumát együttesen, a kerámiagyűjtemény és az MNG látogatottsága között pedig 136 százalékos volt a különbség, természetesen az előbbi javára. Szentendre múzeumait 1980-ban többen keresték fel, mint az MNG-t, a Szépművészeti Múzeumot és a Mátyás-templom kiállítását együttvéve. Másodsorban a Kovács Margit Múzeummal azonos épületben lévő, időszaki kiállításoknak helyet adó Szentendrei Képtár, illetve az ugyancsak közeli Ferenczy-múzeum vonzotta az érdeklődőket, jóval csekélyebb számban, a legkevésbé pedig a Kerényi-gyűjteményt választotta a közönség. (Ne felejtsük el: az itt tárgyalt képtáraknak 1980-ban még csak a fele üzemelt.)

A rendszerváltást követően hozzávetőlegesen az ötödére esett vissza a szentendrei múzeumok látogatottsága, miközben a Skanzen egyre népszerűbb lett. Igaz, a jegyárak egy-két év alatt csaknem a tízszeresére emelkedtek, a kiállítások állaga pedig folyamatosan romlott. A nyolcvanas években bővítették, illetve átépítették a Czóbel-múzeumot, az Ámos Imre–Anna Margit-kiállítást 2005-ben – felújítás miatt – ideiglenesen be kellett zárni, a Kerényi-szoborparkot teljes egészében megszüntették, és a Kmetty-múzeum pincéjében találtak helyet a kisplasztikáknak. A Kovács Margit Múzeumot ugyancsak több lépcsőben bővítették, legutóbbi változata idén január óta látható. Az épületek egyike sem szolgált eredetileg múzeumként, több helyütt csak egy udvari kitérővel lehet megtekinteni a teljes kiállítást.

Az egyes múzeumok állagmegóvására tett lépések, illetve az épületek bővítése nem oldja meg a sokak szerint aggasztóan hiányzó Szentendre-múzeum problémáját. Bár a múzeumigazgatóság az országos gyűjtőkörrel rendelkező Ferenczy-múzeum és a kis múzeumok révén tekintélyes vonatkozó képzőművészeti anyaggal rendelkezik, a művek raktárakban porosodnak, mert hiányzik az az épület, amelyik az átfogó kiállításnak helyet adhatna. Hasonló igénnyel jött létre az egykori fűrészmalom épületében kialakított kulturális centrum, ám a város tulajdonában lévő és jelenleg is felújítás alatt álló MűvészetMalom legfeljebb időszaki kiállítások megrendezésére alkalmas. A városban működő egyesületek, művészcsoportok a jelenkori művészet többnyire izolált csoportosulásai, és a kapcsolódó intézmények, kiállítóhelyek a kis múzeumokkal együtt sem képesek teljes képet adni a város művészettörténetéről. A kis múzeumok összevonását gyakorlatilag lehetetlenné teszik az alapító okiratok, sem az épületek, sem a gyűjtemények nem változtathatók, illetve módosíthatók: Kovács Margit kerámiáinak a Vastagh György utcában kell maradniuk, Anna Margit képeit is csak a korábban a tulajdonában lévő házban helyezhetik el.

Czene András régész 2010 júniusa óta vezeti a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságát. Úgy véli, a képtárak „édes terhet” jelentenek, bár valóban sokba kerül a fenntartásuk. Kevés olyan muzeális intézmény van, amelyik ki tudja termelni saját működésének a költségeit, a megye a fenntartó, de számolnak állami támogatással és a saját bevételekkel is. Egyedül a Kovács Margit Múzeum „piacképes”, ma is motorja az intézmények gazdasági hátterének. Nagyobb beruházásra, fejlesztésre nincs lehetőség, a mostani építkezéseket a kényszer szülte, hiszen a Ferenczy-múzeum épületét 2010 októberében át kellett adni a szerb ortodox egyháznak. A gyűjtemény az egykori Pajor-kúriában, a későbbi Földhivatalban kap majd helyet, amelyet a várostól egy csereügylet keretében kaptak meg. Az épület rendkívül romos állapotban van, de a megnyitással igyekeznek tartani a 2011. év végi határidőt. A Ferenczy család képanyaga néhány hónapig ideiglenesen a Vajda-múzeumban lesz látható, ahol az ugyancsak az átépítés idején vendégül látott Kovács Margit-kiállítást váltja. A kiköltöztetett anyag többi része a jelenleg raktárként szolgáló Kmetty-múzeumba került, de jutott belőle egy szobányi a Barcsay-múzeumba és egy gödöllői raktárba is.

A Kovács Margit Múzeum felújítása, miként a Pajor-kúriáé is, nagyrészt pályázati pénzekből történt, de hozzájárult a fenntartó, és jutott abból a kárpótlásból is, amelyet az ortodox egyháztól kaptak a Fő téri épületért. Kovács Margit munkái már évtizedek óta gyalázatos körülmények között voltak kiállítva, a hetvenes–nyolcvanas években készült fényképeken is látható, hogy a spanyol király vagy a szaúdi sejk beázott boltívek alatt nézi a kiállítást. A helyzet azóta csak romlott. A hatékony pályázathoz hozzájárult, hogy új épületszárnyat is építettek, de a fő cél a régi részleg tejes felújítása volt, például a vizesblokkok és a fűtési rendszer átépítése, korszerűsítése. Előtte az Anna Margit–Ámos Imre-kiállítás épületét újították fel és nyitották újra 2007-ben (lásd MúzeumCafé 3. – A szerk.), most készül a Ferenczy-múzeum, de eközben más, megyei intézmények is segítségre várnak; a zebegényi Szőnyi-házon például a közelmúltban tetőt kellett javítani.

A múzeumépületek a turisták által leglátogatottabb városközpontban helyezkednek el, így logikusnak látszott, hogy alternatív hasznosításra – magyarán étterem vagy kávézó céljára – bérbe adnak pincéket, fölösleges termeket. A városban azonban nem mindenki támogatja a múzeumok ilyenfajta hasznosítását, nem minden helyzetbe hozott vendéglátó-ipari vállalkozás arat osztatlan sikert a helyiek körében. Az új múzeumigazgató már csak egyetlen étteremről tud beszámolni, a Fő téri irodahelyiségek alatt, a Kovács Margit Múzeum szomszédságában. A jelentős díjat fizető bérlő felújította a pincét, a vendéglátás színvonala pedig lehetővé teszi, hogy újra beinduljon a „delegációturizmus”. Már meg is keresték a Külügyminisztérium illetékeseit, hogy ismét fogadnák a hazánkban tartózkodó magas rangú vendégeket. Ezzel szemben a Kmetty-múzeumban eddig üzemelő kávézó bezárt, és felmondták a szerződést a Barcsay-múzeumnál működő szittya sütödével is, amely színvonalával és arculatával rontotta a városképet, még ha így le is kellett mondaniuk a magas bérleti díjról.

Czene András a Dunakanyar-kiállítás tapasztalatai alapján úgy látja, hogy ma már csak nehezen lehet egy színvonalas időszaki kiállításhoz szükséges anyagot összeszedni, a kereskedelmi galériák nem adják ki a festménytulajdonosok adatait, így az anyag összeállítása jelentős nehézségekbe ütközik. Ezért is kellene szerinte sokkal jobban megbecsülni azt a több ezer műtárgyat, amely évtizedekkel ezelőtt a PMMI tulajdonába került.

Mivel az állandó kiállítások statikusak, programokkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal lehetne becsalogatni a közönséget. Ennek érdekében megerősítették az igazgatóság közművelődési osztályát, és bevezették a 2+1 jegyet, amely kedvezményes belépést biztosít a Kovács Margit-kiállításra, valamint két másik, szabadon választható múzeumba.

Végül vegyük sorban szemügyre, hogy mit is láthat ma egy szentendrei múzeumlátogató!

Az Ámos Imre–Anna Margit-kiállítás a 2005 és 2007 közötti felújításnak köszönhetően rendezetten, tiszta falakkal és háromnyelvű (magyar, angol, héber) feliratokkal várja a látogatókat. A tematikusan rendezett anyagot kísérő ismertetők és az Anna Margit által ajándékozott használati eszközökből, berendezési tárgyakból összeállított installáció némileg feledtetni tudta, hogy ottlétemkor (idén januárban) a kiállítás termeiben 4,6 fokot mutatott a hőmérő. (Talán sokan emlékeznek még rá, hogy a Mazsihisz erős jelenléte az Ámos-centenáriumra időzített megnyitón annak idején kiváltotta Péter Vladimir nemtetszését: az ötvös- és szobrászművész, Anna Margit fia nehezményezte, hogy ily módon „zsidó üggyé” vált a két festő életműve, amely pedig „közös kincs”, az „osztatlan magyar kultúra része”. Péter Vladimir az alkotója az épület kertjében elhelyezett Anna Margit-síremléknek, a tulajdonában lévő műveket pedig letétként ugyancsak a múzeum rendelkezésére bocsátotta.) [5]

A Barcsay-gyűjtemény állaga ezzel ellentétes képet mutat: az alacsony termetű mester kérésére az ő szemmagasságába kifüggesztett képeket a legtöbb teremben centiméterek választják el a salétromtól, a repedések, nedvességfoltok mérete és helyzete egyértelművé teszi, hogy az épület azonnali mentésre szorul. Rossz belegondolni, hogy milyen állapotban lehet a fal a művész által saját kezűleg kirakott két monumentális mozaik mögött.

A Czóbel-múzeum látogatóját csukott, pár lépésről zártnak látszó kapu várja (a „Nyitva” felirat makacsul befelé fordul), belépve pedig egy teljesen sötét udvar fogadja. A kiállítás tiszta, hiányérzetet csak az életmű első évtizedeinek szűkössége okozhat. Korai művekkel nyilvánvalóan sem a PMMI, sem a művész nem rendelkezett, és azokból a gyűjteményekből, hagyatékokból sem jutott belőle, ahonnan a múzeum anyaga bővült az idők során. Az épülethez később kapcsolt szárnyban korábban időszaki kiállítások kaptak helyet, most az Ilosvai Varga-hagyatékból azok a képek láthatók állandó kiállításon, amelyek a festő szentendrei kötődését jelzik.

A Vajda-múzeum anyagának egy része 2008–2009-ben a Nemzeti Galériában, Washingtonban és Antwerpenben vendégszerepelt, ezt kihasználva az épület az ideiglenesen otthonukat nélkülöző más kiállításoknak adott helyet (Kovács Margiténak, a Ferenczy családénak). Hiába érkeztek azonban azóta vissza a Vajda-művek, kiállítás az év végéig biztosan nem lesz látható belőlük Szentendrén.

Ferenczyék anyagának végleges elhelyezése talán 2011 végére megoldódik. Kmetty múzeuma, ahogyan már volt szó róla, jelenleg raktárként üzemel, így Kerényi szobrait is nélkülözniük kell a látogatóknak.

A Kovács Margit-kiállítás január óta újult erővel igyekszik magára vonni a közönség figyelmét, felújított és kibővített épületben, új koncepcióval és interaktív lehetőségekkel. Úgy tűnik, Aczél kedvence, a Kádár-rendszer emblematikus kultúrintézménye a jelen politikai kurzusától is megkapja a népszerűséghez szükséges hátszelet, legalábbis a megnyitó reprezentánsai erre engednek következtetni. Az előcsarnokban közszemlére tett tablóra Lázár György, Margaret Tatcher és II. János Károly mellé újabb arcok kerülhetnek.

A kézirat zárása után érkezett a hír: a PMMI igazgatója 2011. január 28. óta ismét az ezt a tisztséget helyettes államtitkári kinevezéséig, 2010 júniusáig már betöltő Kálnoki-Gyöngyössy Márton régész. Első intézkedései egyike az volt, hogy a megyei fenntartású múzeumok – a városban a Kovács Margit Múzeum és a Szentendrei Képtár kivételével – takarékossági okokból február végéig zárva tartottak.

[1.] Csiffáry Gabriella: Adalékok az állandó kiállítások történetéhez. In: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből, Szentendre, 1990. 211–245. o.

[2.] Kozák Gyula: A szentendrei Vajda-múzeum létrejötte (1978–1986). Kézirat.

[3.] Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években. In: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből. Szentendre, 1990. 55. o.; Ikvai-Szabó Emese: Tárgyak, vágyak, tények. Múzeumszociológiai felmérés Szentendre múzeumaiban. In: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy-múzeumból. Szentendre, 1996. 337–345. o.; Mazányi Judit: Bevezető. Egy kiállítás előtörténete. In: XX. századi művészet – Szentendréről nézve. Szentendre, 2003. 6–7. o.

[4.] Gergely Attila–Gergely Attiláné: Kiállításlátogatás és művészet-feldolgozás a szentendrei gyűjteményekben (művészetszociológiai felmérés). In: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok. Szentendre, 1982. 129–214 o. és Ikvai-Szabó Emese i. m. 281–350 o.
[5.] Péter Vladimir: Nincs közöm hozzá. Élet és Irodalom, 2007. december 14.