Mindenkinek lehetőleg azonos esély jusson

„Tudom, hogy sorstársaimmal együtt hálásnak kell lennem a megkülönböztetett odafigyelésért, gondoskodásért, hiszen rászorulok. Ugyanakkor te szeretnéd, ha ekkora felhajtás lenne körülötted? Annak, aki nem nap mint nap éli meg, lehet szuper dolog, amikor soron kívül beengedik, előreengedik, amikor sürögnek-forognak körülötte, telve jóakarattal – és hogy a hálátlanságom maradéktalan legyen: jó szándékkal ugyan–, de éppen a helyzet különlegességéből fakadóan a legtöbb esetben túlreagálva a szituációt. Vannak országok, ahol természetes, ha egy testi fogyatékos közösségi helyeket látogat. Itthon ettől még messze vagyunk. Nagyon kevésszer adatott meg, hogy csak egyszerű, hétköznapi látogatónak érezhessem magam. Hogy úgy nézzek meg egy kiállítást, mint te. Diszkréten megérkezzem, feltűnésmentesen szórakozzam, művelődjek, és ugyanígy hazamenjek.”

A bevezetőben idézett eretnek mondatok egy érintett szájából hangzottak el, aki fokozatosan romló állapota ellenére élete végéig rendkívül nyitott volt a világ dolgaira. A 2011-ben, 78 évesen elhunyt, járványos gyermekbénulás következtében súlyosan mozgássérült Rádai Sándor gépészmérnök, nemzetközileg is elismert akadálymentesítési szakértő, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége egyik alapítója saját sorsával mutatott példát arra, hogy lehet teljes életet élni. Ezért is tudott nem kevés malíciával, de sok empátiával szólni erről a kérdéskörről. Jó két évtizede beszélgettem először vele az akadálymentesítés múzeumi lehetőségeiről. Ontotta a külföldi példákat, mesélt saját múzeumi élményeiről, előszeretettel emlegetve brit, német és skandináv megoldásokat. Ő hozta elő, hogy a legtöbb ember tudatában az akadály fogalma a mozgás gátoltságával azonosul, így az akadálymentesítést is leginkább a mozgáskorlátozottakkal hozzák összefüggésbe, és hajlamosak elfeledkezni a többi érintettről: a látás-, a hallássérültekről, az értelmi fogyatékosokról, a halmozottan sérültekről. Ráadásul a csoportok mindegyikén belül a fogyatékosság megnyilvánulása és mértéke igen különböző lehet: az enyhe, alig észrevehető gátoltságtól a legsúlyosabbig, márpedig másfajta segítséget igényel a gyengén látó, mint a vak, és ismét másféle támogatásra szorul egy nagyothalló. Viszonzásul meséltem neki a múzeumi kezdeményezésekről. Arról, hogy az 1980-as évek közepén Ugrin Emese az esztergomi Keresztény Múzeumban – belga példán felbuzdulva – már képzőművészeti alkotásokkal ismertette meg a látássérülteket, a Magyar Nemzeti Múzeumban Berhidai Magdolna, a Budapesti Történeti Múzeumban Felföldi Andrea és a Hadtörténeti Múzeumban mi, kollégáimmal rendszeresen fogadtuk gyermek és felnőtt csoportjaikat. A Vakok Általános Iskolájának növendékei, a látássérült felnőttek, a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola és Nevelőotthon diákjai szervezetten és rendszeresen, évente többször látogattak el közgyűjteményeinkbe.

Megoszthattam akkor friss élményemet is: 1990-ben Glasgow volt Európa kulturális fővárosa, és az angol Royal National Institute for the Blind és a European Blind Union ott szervezte meg háromnapos nemzetközi tanácskozását, amelyen a lehetőségek, az emberi találékonyság széles palettájával szembesültünk: az önálló tapintható tárlatokon (Lighthouse for the Blind of Greece, Athén; Galerie Mladych, Prága), sőt a kimondottan látássérültek számára létrehozott múzeumon (El Museo Tiflológico, Madrid) túl találkozhattunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek egy meglévő múzeum közegében igyekeztek tárgyaikkal megismertetni a látássérülteket (Ateneum Art Museum, Helsinki; Clemens-Sels Museum, Németország). Ezen a konferencián már szólhattam magyar kezdeményezésekről is. Fantasztikus érzés volt, hogy a Magyar Honvédség Térképészeti Intézete által előállított dombortérképek, amelyek többek között Budapest aluljáróiról készültek, követendő minták lettek, csakúgy, mint az ugyanezt a technikát alkalmazó, látássérült-bemutatónak szánt, ott helyben tapintással azonnal tesztelt Vasarely-képek. De elismerést váltott ki tárgy- és anyagközpontú, ugyanakkor általános gyűjteményi ismereteket is közvetítő foglalkozásaink újszerű szemlélete és gyakorlata, amelyek sokaknak követendő példát is jelentettek.

Pedig a „mezőny” erős volt. Noha az Európa Tanács csak a nyolcvanas évek közepén kezdett el intenzíven foglalkozni a jogi és gyakorlati akadálymentesség kérdésével, társadalmi elfogadottság és tudatosság tekintetében messze előttünk jártak. Fel sem vetődött a kérdés, mit keresnek fogyatékosok egy múzeumban, a közgyűjteményekben, miként élvezik az ott bemutatott műtárgyakat. A Louvre-ban miniliftekkel hidalták át a szintkülönbségeket, Potsdamban a kastélybeli kiállítást illatokkal, tapintható tárgyakkal és felpróbálható ruhamásolatokkal tették élményszerűbbé, a Glasgow University mozgássérülteknek is megfelelően körüljárható, megtekinthető tárgyakból készített időszaki tapintható tárlatot a konferencia alkalmából (A sense of touch). Jóformán minden előadásban elhangzott az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 27.1 cikkelye, mely szerint minden embernek joga van a műveltséghez, művelődéshez. Később értettem meg e mantraszerűen ismételgetett deklarációknak a valódi súlyát: ha valakinek joga van a művelődéshez, akkor ahhoz is joga van, hogy az ezt szolgáló intézményeket megközelítse, a műtárgyakat a lehetőségekhez mérten – nem más segítségére szorulva – vizuálisan vagy azt helyettesítő módon birtokba vegye.

Az elmúlt két évtizedben civilizációs fokmérő, presztízs- és etikai kérdés lett a fogyatékosok életminőségének javítása, a minden téren való egyenlőség és az akadálymentesítés. 2001-ben az ENSZ közgyűlése 22 pontban foglalta össze az egész világra kiterjedő akcióprogramot, amely a fogyatékosok életének minden területét igyekszik lefedni – ennek 10. pontja taglalja a kulturális esélyegyenlőség kérdéskörét.

Eközben Magyarországon is jelentős előrelépések történtek jogi téren: megszületett a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról rendelkező 1998. évi XXVI. törvény, az 1999-ben elfogadott Országos fogyatékosügyi program alapján pedig úgy tűnt, alig néhány év alatt valamennyi közintézmény akadálymentessé válik. A határidőt nem sikerült tartani. Ennek láttán sok közintézmény valamilyen projekt keretében vagy önerőből fogott hozzá a szükséges átalakításokhoz. A szándék azonban sokszor kevésnek bizonyult: így készülhettek szakszerűtlenül tervezett és kivitelezett, következésképpen rossz, veszélyes és drága, egyedi megoldású rámpák, mellékhelyiségek, amelyek kialakításánál nem vették figyelembe a szabványokat. Tévedések elkerülése végett: Európa más, gazdagabb országaiban sem végezték el máig maradéktalanul a közcélú építmények akadálymentesítését; a különbség mindössze abban áll, hogy ott tudatosabban, az érintettek és a szakemberek szélesebb körű bevonásával ténykednek.

Mialatt fokozott figyelmet kapott az akadálymentesítés gondolata, a mérföldkövek a magyar múzeumok közönségkapcsolati életében is szaporodtak. A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában két időszaki Tapintható Tárlat készült (1992. III. 20.–VII. 19.; 1993. X. 8.–XII. 12.), a Vármúzeumban a harmadik (1995. IV. 7.–VI. 5.), amelyek az első hazai, kimondottan látássérültek számára tervezett képzőművészeti kiállítások voltak. Példájukat a Magyar Nemzeti Galéria követte 2004-től, amikor állandó kiállításain mintegy harminc alkotást tett tapinthatóvá. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum egyre nagyobb számban, az oktatás részeként és szabadidős elfoglaltságként is speciális témakörökben, illetve egyes tárgycsoportokat bemutatva tartott testi fogyatékosoknak múzeumon belüli és iskolai kihelyezett foglalkozásokat.

Az 1990-es évek végére erőteljes szemléletváltás következett be: a hosszú távú múzeumi tervezés elhagyhatatlan eleme lett az akadálymentesítésre vonatkozó elképzelés, az az intézmény egészére kiterjedő terv és stratégia, amely döntően befolyásolja a működési és fejlesztési koncepciót, feltételezi a pozitív és időtálló vezetői állásfoglalást.

A meglévő intézmények esetében az akadálymentessé tétel igazán ott jelentett – és néha jelent a mai napig – gondot, ahol a konvencionális működés biztosítása is nehézségekbe ütközik. Ezen az Alfa program sokat változtatott: megindulhatott egyfajta felzárkózás. Előrelépést jelentett a pályázó kedv és gyakorlat megnövekedése, a szűkebb környezet, a fogyatékosokat képviselő helyi szervezetek, oktatási intézmények igénye pedig arra késztette a közgyűjteményeket, hogy számoljanak ezzel a látogatói réteggel is.

A közvélekedés szerint az akadálymentesítés hatalmas összegeket emészt fel. Ugyanakkor az eleve akadálymentes kivitelben tervezett és elkészített közcélú építmények beruházási költségei legfeljebb elhanyagolható mértékben nagyobbak a hagyományos módon elkészítetthez képest, és ezek a többletköltségek – például több lift beépítése – mindenki számára nagyobb használati értékű létesítményt eredményeznek, ezért a nagy, felújítás jellegű beruházások esetében minden szempontból kifizetődők. Ezt az elvet követte a Magyar Természettudományi Múzeum 1996-os megnyitása, majd 2004-es bővítése során is. 2011-ben a kiskunhalasi Thorma János Múzeum az épület felújítása során tett eleget az akadálymentesítésnek; ugyancsak 2011 óta látogatható akadálymentesen a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum új tanulmányi raktárbázisa. A Ferenczy Múzeum új épületében, a Pajor-kúriában 2012 folyamán megvalósuló beruházásnak köszönhetően a mozgáskorlátozott látogatók a pincétől a tetőtérig megtekinthetik az épületben bemutatott kiállításokat. Az anyagi ráfordítás megtérül, hiszen a látogatóbarát múzeum irányvonalához igazodva meglehetősen nagy és kiterjedt társadalmi csoportot csalogat a közgyűjteményekbe; másrészt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy átmenetileg vagy élete bizonyos szakaszában bárki rászorulhat az akadálymentesítettségre. Az esélyegyenlőség arra is utal, hogy egy baleset, betegség, egészségi állapot vagy életkor folytán egy egészséges ember is hamar szembetalálhatja magát hasonló problémákkal. Nem a testi fogyatékos számára, hanem mindenki – akár a babakocsit toló édesanya – könnyebbségére érdemes a lépcső mellett rámpát, liftet, szélesebb, könnyen feltáruló ajtót alkotni – amit mindenki használhat. Nálunk még vitatják, másutt már elfogadták azt a tényt, hogy az akadálymentesség alapelveinek és feltételrendszerének eleget tevő környezet a társadalom valamennyi tagja számára kellemesebb, kényelmesebb, biztonságosabb és jobb.

Az akadálymentesítés első gyakorlati stációja az épület és környékének aprólékos felmérése. Ezért nagy horderejű előrelépés, hogy 2013 folyamán az Emberi Erőforrások Minisztérium Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága egy országos szintű, több mint hétezer közszolgáltatást nyújtó intézményt – így múzeumokat is – felölelő, részletes akadálymentességi állapotfelmérést végeztetett el annak érdekében, hogy meghatározhassák a következő uniós költségvetési időszakban elosztandó, az akadálymentesítést célzó támogatások magyar célterületeit.

Ilyen mértékű és mélységű áttekintés és összegzés – adatbázis – eddig soha nem készült hazánkban, összeállítóit csak dicsérni lehet. Egységes, a fogyatékosok szervezeteivel, valamint a törvényi szabályozók figyelembevételével megalkotott kérdőív készült, amelyek szempontjai a mérhető paraméterek tekintetében kiterjedtek valamennyi testifogyatékos-csoport igényeire. Kiértékelésük jelenleg is folyamatban van, ám annak érdekében, hogy megoldási javaslatokkal készülhessünk, a maga komplexitásában lássuk a kérdéskört, és tisztában legyünk adottságainkkal, úgy vélem, mégis érdemes aprólékosan végigtekinteni a kérdéssort, amely egyaránt számba vette az intézmények meglévő akadálymentességi jellemzőit és a komplex akadálymentességhez szükséges átalakításokat.

Egy épület akadálymentességét először a behajtáson és a parkoláson mérhetjük le: létezik-e egyáltalán a közelben megállási lehetőség a szállító járműnek (személyautó, autó-busz)? Ha igen, elég széles-e ahhoz, hogy a kerekesszékben közlekedő mozgássérült kényelmesen kiszállhasson az autóból? Manapság már elvárható, hogy a közintézmények, ha adottságaik engedik, több speciális – az átlagosnál tágasabb, táblával vagy az útfelületen feltűnő jelöléssel ellátott – parkolóhelyet is kialakítsanak. Lényeges kérdés továbbá, milyen terepen érhető el a bejárat: vízszintesen, lejtősen, avagy lépcsőzetesen emelkedőn? Szilárd-e az út burkolata, ha igen, egyenletes-e, elég széles-e (minimum 1,2 méter) és elég szabad magasságot biztosít-e a haladáshoz? Segíti-e a megközelítést valamilyen támpont – mellvédfal (mint például az Öntödei Múzeumban), növénysor vagy netán a legprofibb: vezetősáv –, hiszen ez a gyengénlátók, bottal közlekedők esetében fontos dolog. Létezik-e kapu, ha igen, akadálymentesen átjárható-e? Üzemidőben folyamatosan nyitva áll-e? Ha csukva van, vajon akadálymentesen nyitható-e (automata), vagy létezik-e kerekesszékből elérhető magasságban (80-120 cm) jelzőcsengő, kaputelefon, amelynek segítségével bejuthat az arra rászoruló? Külön dicséretes, hogy már itt ellenőrzik, vajon a látássérülteknek tapintható nyomógombok, a siketeknek fényjelzés segíti-e a tájékozódást?

A kérdéssor összeállítói kitértek a telken belüli környezetre: itt a járófelületet csúszósság szempontjából is vizsgálták, akárcsak az esetlegesen létező vezetősáv kontrasztos, taktilis vagy más módon való (szegély, zöldsáv, sövénysor, korlát vagy térfal) követhetőségét.

Külön értékelés tárgya volt az épületbe való bejutás: könnyen megtalálható, azonosítható-e a bejárat, van-e helyben vagy előzetesen hozzáférhető információ az elérhetőségről, szolgáltatásokról, időpontokról? Megegyezik-e a főbejárat és az akadálymentes bejárat? (Az Iparművészeti Múzeum esetében például nem, de jól láthatóan jelölték a mozgássérült-parkoló meglétét, valamint magyarul és angolul az akadálymentes bejutás módját; a Magyar Nemzeti Galéria mobil rámpával, a „B” bejáraton át oldja meg a mozgáskorlátozottak bejutását.) Miként érhető el az akadálymentes bemenet? (Bécsben, az Albertinában lift és rámpa együttes alkalmazásával teremtették meg az egyetlen bejárat akadálymentességét.) Ügyelni kell a kül- és beltéri ajtók kialakítására is: számoljunk a megszokottnál nagyobb szélességgel, vegyük tekintetbe a súlyukat, azt, hogy milyen erőkifejtés szükséges a kinyitásukhoz. Fából vagy fémből készült lengőajtó alkalmazása a kerekesszékkel közlekedők számára jó megoldás, ugyanakkor a bottal közlekedő számára megnehezíti a be-, illetve kijutást, a tömör fa- vagy fémfelület még baleset forrása is lehet, hiszen nem látható, ki közeledik az ajtó túloldalán. A jogszabályban is előírt ideális esetben fotocellás ajtót kell beépíteni. Amennyiben áttetsző, színtelen üvegű ajtóról van szó, mindenképpen feltűnő módon jelezni kell a látássérültek – nemkülönben a figyelmetlenebbek, szórakozottabbak – számára, hogy ne sétáljanak át rajta ottlétét nem érzékelve. A bejárati ajtók esetében vizsgálták a nyitáshoz szükséges (legalább 150 × 150 cm) szabad hely meglétét, a küszöbmagasságot, a lábtörlő rács vagy szőnyeg „átjárhatóságát”. A küszöb átlépése ez esetben nem csak jelképes probléma, és ismételten jelentkezik a bejárat után, minden egyes helyiség esetében. A kerekesszékkel közlekedők számára az ideális küszöbmagasság nulla centiméter, de semmiképpen nem lehet több két centiméternél.

A fizikai bejutást követően a kérdőív vizsgálta a közösségi terek információs struktúráját is: rendelkezésre áll-e a bejáratnál személyes segítség, vezetősáv, információs rendszer, segíti-e a belépőt hangostérkép a tájékozódásban? A keszthelyi Balatoni Múzeum honlapjáról például MP3 formátumú letölthető hangostérképpel tájékozódhatnak a látássérültek az épület három szintjén, sőt segíti őket azok megközelítésében is. Épülete válogatja, hogy a vezetősáv az információs pontig és/vagy a közszolgáltatások helyéig követhető-e, illetőleg az infoponttól más segítségre számíthat-e a fogyatékos? Az információs táblarendszer önmagában is számos kérdést vet fel: létezik-e központi információs tábla, kiegészíti-e azt tapintható térkép? Az irány- és funkciójelző táblák olvashatósága, egyértelműsége, kontrasztos színhasználata (ebben például a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kapott jó értékelést) már az épület egészének dizájnját is erősen befolyásolja, különösen abban az esetben, ha piktogramokról, szemmagasságban olvasható feliratokról és tapintható elemekről egyaránt gondoskodnunk illene.

A közszolgáltatás – esetünkben a múzeumi kiállítótérre szűkítve – helyszíne korlátozódhat egy szintre, de kiterjedhet többre is. Mit tehetünk egy 5-15 fokos lépcsősor, esetleg többemeletnyi szintkülönbség leküzdése érdekében? Utóbbi esetben négy megoldást értékel a felmérés: lépcső, rámpa, emelőlap/korlátlift, lift.

A lépcső mennyisége, szélessége, az egyes fokok magassága (15 centiméternél nagyobb, de legfeljebb 17 centiméter), élképzése (csúszásmentes, kontrasztos vagy orr nélküli kialakítás), a lépcsőkarok milyensége, kialakítása, jelzettsége, a kapaszkodók kialakítása – mennyire szolgál díszítő funkciót, illetve mennyire szolgál támaszul – mind-mind a felmérés részét képezi. Éppen a testi fogyatékosok különböző sérültségi foka miatt ezek az apróságnak tűnő adatok dönthetnek sokszor egy-egy helyszín bejárhatóságáról.

A legáltalánosabb megoldás a szintkülönbségek áthidalására a rámpa. Hossza elvileg attól függ, milyen magasságot kell áthidalnia, a gyakorlatban azonban a rendelkezésre álló hely a meghatározó. Túl meredek nem lehet, mert akkor nehézkes és veszélyes a haladás rajta, ha az illető egyedül, saját erejével hajtja a kocsiját (értelemszerűen a motoros kerekesszéket használóknak könnyebb egy ilyen lejtőn feljutni). Kialakításánál ügyelni kell arra, hogy korlát kísérje a lejtőt: ez azoknak a mozgását is biztonságosabbá teszi, akik a saját lábukon, de támaszkodva és kapaszkodóra szorulva kívánnak rajta közlekedni. Számolni kell a rámpára való ráfordulás, továbbá a beiktatandó vízszintes, legalább 1,5 méter hosszú pihenőfelületek helyigényével is. Végezetül pedig esztétikai szempontból is mérlegelni kell a megoldást, mielőtt döntünk. A kérdőívben a rámpa kialakítására számos kérdés vonatkozott: (egyenes vagy íves), magassága, szélessége, lejtése, a rámpakar, valamint a pihenő megléte, a leesés elleni védelem (korlát, mellvéd vagy kerékvető formájában), a korlát még külön is.

A kb. 35–150 centiméter közötti szintkülönbség áthidalására kiválóan alkalmas, elegáns megoldás az emelőlap, más néven emelőpódium vagy minilift. Ez tulajdonképpen egy kb. 1,5 × 1,5 méter alapterületű peremes fémtálca, amelyre a hozzászerelt kis lejtőn keresztül kerekesszékkel fel lehet hajtani. Beépítése igen egyszerű, mert nem kell hozzá liftakna. Hálózati feszültségről működtethető, saját kezűleg is vezérelhető. Elhelyezéséhez viszonylag nagy alapterületre, egy kb. 1,5 × 2 méteres szabad felületre van szükség. A keszthelyi Balatoni Múzeum például ezt a megoldást preferálta.

Nagyon kulturált, de relatív drága megoldás lépcsőlift (korlátlift). Két összetevője: a hagyományos korlátot kiegészítő speciális korlátsín és az ezen utaztatható peremes fémtálca. A szerkezet a meglevő lépcsősorra és korlátra épül, ezért külön helyigénye alig van, az is redukálható a szállítótálca felhajtásával, így nem szűkíti le a lépcsőt, lépcsőházat. Saját kezűleg is irányítható, vezérelhető. Számtalan variációja létezik. Nagyobb magasságok esetében gazdaságos telepíteni, a lépcsőfordulók jól követhetők a korlátsínnel. Hátránya, hogy nem mobilizálható: ugyanaz a korlátlift máshová már nem vagy csak nagy nehézségek árán építhető be, hiszen egyedileg, az adott helyre készül. Bel- és kültéren egyaránt alkalmazzák. Közkedveltségén sokat ront, hogy ha ritkán kerül sor a használatára, gyakran előbb „le kell takarítani” a környezetét, „ki kell nyitni”, hogy egyáltalán hozzáférjenek. Így érthető, hogy arra is kiterjedt a felmérés, hogy elérhető-e az azt kezelő személy, létezik-e írott információ a használatához? Ráadásul a szabadban elhelyezve igen nagy eséllyel hamar tönkremegy. Óriási szerencse, ha az intézmény – például a Magyar Mezőgazdasági Múzeum – ki tudja váltani egy rámpával, amíg ideiglenesen nem üzemel, és ráadásul ezt közhírré is teszi. Belső térben az 1990-es évek óta ilyet használ aulájában a BTM, és hajdan a Holokauszt Emlékközpont is a korlátlift bevezetése mellett döntött.

A legszerencsésebb intézményeknél létezik akadálymentesen megközelíthető lift, a ki- és beszálláshoz szükséges 150 × 150 centiméteres szabad területtel, a szükséges fülkemérettel, ajtószélességgel. Tagadhatatlanul ez a legnagyobb financiális igényű megoldás. A meglévő, sokszor műemléki védettségű épületbe történő utólagos beépítés általában problémás, helyette az épület mellett lehet kialakítani felvonóházat. Az épületgépészeti adottságok determinálják lehetőségeinket, ügyelnünk kell azonban arra, hogy a végeredmény kényelmesen megközelíthető, a fogyatékosok számára is alkalmas méretű és kialakítású, könnyen kezelhető lift legyen, megfelelő szélességű ajtóval és olyan, biztonsági elemeket tartalmazó ajtómozgató automatikával, amely kizárja a sérülés lehetőségét. Az sem mindegy, milyen magasságban, milyen érintőpanellel, különálló gombokkal, Braille-írásos vagy tapintható jelzésekkel szembesül a gombokon a fogyatékos. A hallássérültek számára vajon létezik-e megfelelő, értékelhető információkat adó, hallható információ? (Ilyen szempontból kiemelkedik a bécsi Kunsthistorisches Museum liftje, amely a jól elkülönülő Braille-gombokon túl németül, angolul és franciául is közli az infókat.) Az sem elhanyagolható, hogy el van-e látva a lift beépített indukciós hurokkal, segélyhívó gombbal?

Az épületen belüli közlekedőfelületeknél a fizikai adottságokon túl a kérdőív figyelembe vette a burkolat csúszás- és tükröződésmentességét, egyenletességét, akadálymentességét. El kell gondolkoznunk azon is, vajon egy folyosón elhelyezett műtárgy vagy vitrin mennyire jelent akadályt egy gyengénlátó vagy egy kerekesszékes számára? Számolni kell az elérési magasságokkal, távolságokkal, hogy az információs felületekre, a fekvő tárlók és az álló vitrinek mindegyikébe a kerekesszékben ülő is be tudjon tekinteni. A kerekesszékben ülő személy legjobb esetben is a 40 és 135 centiméter között elhelyezett tárgyakat tudja megfogni, elhelyezni, működtetni, ezért például a jelzőberendezéseket (csengő, villanykapcsoló) a kerekesszékből is jól elérhető 85–110 centiméteres magasságba kell szerelni. Ez egyébként nagyjából megegyezik egy gyerek akciórádiuszával is. És végül, de nem utolsósorban biztosítanunk illik megfelelő mennyiségű ülőhelyet a kiállításokban, kiállítási térben! Egy alapos nézelődés során bárki elfárad, és lehet, hogy csupán időznie is jólesik az adott közegben.

Amíg a mozgássérültek múzeumi fogadása egy-egy régi épületben a műemlékvédelmi szakembereket készteti elgondolkodásra, addig a látássérültek a látványtervezőket és dizájnereket állítják komoly kihívások elé. A szépen elkészített, ízléses és különleges látványt ugyanis összhangba kell(ene) hozniuk a gyakorlatiassággal. Fontos a nagyobb méretű betűkkel, egyszerű betűkészlettel, szemmagasságban elhelyezve, jól megvilágítva elhelyezett tájékozódás biztosítása a kiállításokon. A vakok számára a domborított, tapintható (Braille-írásos) feliratozás sem elérhetetlen – még szűkös költségvetés mellett sem. De itt is sokszor egyszerűsítünk: a vakok speciális igényeit néhány esetben tekintetbe vesszük, jóval kevésbé számolunk azonban a gyengénlátók nehézségeivel, akik intenzív megvilágítás, sajátos eszközök, módszerek mellett a sík (normál) írás-olvasás érzékelésére is képesek. A látássérült számára az első nehézséget a tárgy minél közelebbről történő megszemlélése jelenti, másodsorban az irányított fények hiánya. Furcsának tűnik, de a zseblámpa használatának megengedése (helyszíni kölcsönzése) vagy a nagyító legális alkalmazása, netán kézközelben léte sokat segíthet a gyengénlátóknak. A múzeumon belüli közlekedés kapcsán érdemes megemlíteni, hogy balesetvédelmi okokból a váratlan szintkülönbségeket, botlóakadályokat kötelező és célszerű feltűnően megjelölni. Ezeket a helyeket feltűnő színekkel kell érzékeltetni a gyengénlátók – és mindenki más – számára, míg a bottal közlekedő vakoknak eltérő felületű burkolat kialakításával is lehet jelezni.

A fogyatékosok közül a legkevesebb figyelmet mintegy fél évtizeddel ezelőttig a siketeknek és nagyothallóknak szentelte a társadalom. Nem véletlen, hogy a felmérés összeállítói ezért elsősorban a hallássérültek igényeire hegyezték ki a tollukat, miszerint adott-e a szájról olvasás lehetősége (ez részben a megvilágítás, fényviszonyok függvénye is), létezik-e fixen telepített indukciós hurok vagy más megoldás? Ajánlatos lenne, hogy legalább a nagyobb közintézményekben alkalmazzanak jeltolmácsot, az ő felkészítésénél oda kell figyelni a lényegkiemelésre, a jelekkel lefordíthatatlan, elvont fogalmak, szimbólumok mellőzésére.

Figyelemre méltó megoldással találkoztunk már több osztrák múzeumban, sőt az évente más helyszínre települő időszaki tartományi kiállításokban is: a nagybetűs, könnyen olvasható kiállítási felirat mellett videopanelen jeltolmács közvetíti az információkat, amelyeket egy gombnyomással hallhatóvá is lehet tenni.

Az elkerülhetetlen beruházások közé tartozik, sőt ma már alapszintű elvárás az akadálymentes vizesblokk. Sok helyen meg is valósították, csak éppen az első akadály: a bejutás. Ugyanis kulcsra van zárva… Vajon miért is? Hogy a takarítószemélyzetnek kevesebb dolga legyen? Vagy mert féltjük a berendezést? Vagy mert netán az egészségesek is használnák? Annál is inkább, mert nagyon sok esetben a babaápolás, pelenkázás lehetősége is itt biztosított. Kárt pedig bármilyen mellékhelyiségben okozhat az, aki akar. Hozzáteszem: Dégen, ahol most folyik a klasszicista műemlék kastély felújítása, és egy szinten benne még csak egy ideiglenes kiállítás található, a még éppen csak elkezdett renoválás első, igen látványos eleme a nagy gondossággal kialakított akadálymentes mosdó. Mert bizony van rá szükség: volt már olyan látogató, aki a hajdani kocsifelhajtón (természetesen akadálymentesen) odagördült, és igényelte. Megléte jelentősen megnövelte az ott-tartózkodás idejét, egyben kellemes meglepetést okozott már magyar és külföldi látogatóknak is.

Épületfunkciónak megfelelő számban, helyen van-e ilyen mellékhelyiségünk? Ezzel komolyan küzd az 1894-ben épült, historizáló kastélyra emlékeztető berni Historisches Museum, amelyet annak idején Svájc nemzeti múzeumának szántak, és gyűjteményével meg is felel ennek a nívónak. Az állandó kiállítási tér akadálymentesítésén folyamatosan, évtizede dolgoznak, és a zegzugos, szinteltolódásokkal teli épületben már három akadálymentes mosdó létezik. Végtelenül szimpatikus, hogy honlapjukon méterre leszámolva az épületbe való belépéstől kezdve a közlekedőfelszínek minőségén át a kontaktszemély elérhetőségéig mindent igyekeznek megadni, és természetesen értesülhetünk arról is, milyen mosdókkal, étkezési lehetőségekkel hol számolhat a fogyatékos látogató.

Az igazán jól akadálymentesített mellékhelyiség előírásait nem könnyű betartani, de itt kevés a jó szándék, szükséges a szabványok maximális figyelembevétele. Nem elég egy táncteremnek beillő hely kézmosóval és hagyományos WC-kagylóval, hiába van minden segédeszköz (papírtörölköző, kézszárító, szappanadagoló) ott, ha elérhetetlen… Az előírás a kifelé nyíló, belül húzókaros, könnyen kezelhető, széles ajtó, előtte a kerekesszékkel ki- és bejövetelhez kényelmesen elegendő, fordulásra alkalmas térrel, bent 360 fokos navigáció lehetőségével, különleges WC- és mosdókagylóval. Fontos olyan kapaszkodók, korlátok elhelyezése, amelyek segítik a kerekesszékből való kiszállást, illetve a visszaülést. És mindenekfelett a vészjelzőé, hogy ha bármi probléma adódik, az ne későn derüljön ki. Lényeges, hogy jól láthatóan, egyértelműen lássuk el egyezményes jelekkel (piktogrammal és szöveggel) a mellékhelyiségeket és az odavezető utat is, meglétét pedig már a bejáratnál jelezzük. Ezek ellenőrzésére a kérdőív aggályosan ügyel, joggal.

Az egymással harmonizáló, azonos színű, egybeolvadó felületek megzavarhatják már a csekély mértékben látássérültek tájékozódását is, hiszen nincs mód arra, hogy adott helyiségen belül a „tereptárgyakat” és a falfelületeket egymástól elkülönítsék. Különösen kínos ez például a mellékhelyiségek esetében, ahol a fehér szaniter a fehér falon váratlanul kényelmetlen helyzetet teremthet. Szerencsére a legújabb nemzetközi szakmai előírások már a színes, kontrasztos kialakítást javasolják a tiszta fehérrel szemben.

A közgyűjteményekben gyorsan terjed az audiovizuális eszközök működtetése. Amennyiben az akadálymentességet szem előtt tartjuk, ezeket a látássérültek részére felolvasóprogrammal is el kellene látni. A látogatói számítógépek, érintőképernyők és egyéb audiovizuális eszközök elhelyezése, kiállítási alkalmazásuk a mozgáskorlátozottak szempontjából is fontos szempontokat vet fel: megközelíthetőségük, magasságuk, kéz- és ujjhasználati nehézségekkel való alkalmazásuk és más hasonló gondok mind figyelembe veendők.

A felmérés nem foglalta magába, mégis meg kell említenünk egy nagyon fontos infokommunikációs felületet: az intézmény honlapját. Örvendetesen szaporodnak közöttük – nem ritkán egymástól eltanulva – azok, amelyek nemcsak egy könnyebben kezelhető variációt kínálnak a felhasználónak, hanem amelyek külön fülben foglalkoznak azokkal, akik „segítségre szorulnak”. Tudomásul kell vennünk, hogy a fogyatékosok látogatásai legtöbbjüktől lelkiekben, fizikálisan sokkal nagyobb előkészületeket, rákészülést kívánnak meg. Azon a szűkszavú közlésen túl, hogy a közgyűjtemény akadálymentesített vagy nem, már az előkészület során meg kell tudniuk, hol van a parkoló, pontosan ismerniük kell a megközelítés és a bejutás módját, az esetleges segédeszközök meglétét és hozzáférését, azok típusát (kölcsön-kerekesszék, rámpa, lift, indukciós hurok stb.), azt, hogy szükség esetén kérhetnek-e és kitől külső segítséget és hogyan? Mi a helyzet a vakvezető kutyákkal, amelyek száma már nem is annyira elenyésző? Beengedjük-e? Büfé, étkezési lehetőség esetén számolnunk kell ezek megközelíthetőségével is, azzal, hogy kérhető-e ott asztali kiszolgálás, van-e leülési lehetőség?

Komoly dilemmát okoz az akadálymentesítés kérdése vész-helyzetek esetén. Ha egy intézményt ki kell üríteni, biztonsági okokból a liftek általában nem vehetők igénybe, és aki nem tudja a lépcsőt használni, az segítségre szorul. A tűz- és vészjelzőket nemcsak jelzőszignállal, hanem villogó fényjelzéssel, utasító szövegtablóval is el kell látni a siketek, nagyothallók érdekében. Riasztás esetén ugyanezért villogó fényre van szükség a mosdókban, öltözőkben, könyvtárakban és más, magányt, „zártságot” biztosító helyeken is. (Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ugyanezek a villogók viszont például az epilepsziásoknak kimondott veszélyforrást jelentenek!)

Összefoglalva: egyre több magyar múzeumban, közgyűjteményben találkozunk biztató kezdeményezésekkel, készülnek a fogyatékosokat is kiszolgáló beruházások, felújítások. Sokat számít már az is, ha egy közgyűjtemény bizonyos részét – egy épületszárnyat, szintet – akadálymentessé tettük. Kisebb átépítések, karbantartás esetén is érdemes átgondolni azt, hogy tehetünk-e valamit az akadálymentesítés érdekében.

Lássunk végül néhány sikeres múzeumi teljesítményt, teljesen szabad válogatásban.

A szentendrei Skanzen adottságainál fogva is előnyös helyszín a fogyatékosok fogadására – és évtizedek óta mindent meg is tesz azért, hogy aki közülük ellátogat hozzájuk, az ne érezze magát hátrányos helyzetben. Jól jelölt parkolójában egyszerre tizenegy, mozgássérülteket szállító jármű tud megállni, méghozzá a kényelmes kiszállást biztosító szélességgel. A rászoruló akadálymentes, automatikusan nyíló-záródó ajtón, a főbejáraton át léphet a fogadóépületbe, a téli bejáratnál vezetősáv irányítja. A sokoldalú, minden fogyatékosságra tekintettel levő információs rendszer, nemkülönben a vizesblokkok kialakítása méltó ahhoz az intézményhez, amelyik a magyar múzeumi fogyatékos-módszertan fellegvárává nőtte ki magát az elmúlt másfél évtizedben. Még a kisvasút sem maradhat ki a kerekesszékesek élményei közül, oda emelőlappal segítik fel őket.

A művészeti múzeumok akadálymentesítése terén a Szépművészeti Múzeum jutott mindeddig a legmesszebbre, aligha függetlenül a konzekvens vezetői koncepciótól. 2013-ban már a hatodik ilyen időszaki, nem utolsósorban ingyenes tárlatot nyitották meg, ezúttal a katalán Joan Miró nyolc festményének kisméretű változata volt megtekinthető a barcelonai Miró Múzeum kölcsöneként. Miró alkotásai közül szobrokat már az 1990-es évek elején mutattak be „otthon” látássérülteknek. Ez év tavaszától egy olyan okostelefonos-alkalmazást is létezik a múzeumban, amely infokommunikációs szempontból teszi akadálymentessé a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításának jelentős részét (százötven műalkotást) hallássérültek számára: használatával az épületről, a gyűjteményekről és a kiállított műtárgyakról az érintettek jelnyelven kaphatnak művészettörténeti információkat, az eligazodást pedig az alkalmazásban található interaktív térkép mellett QR-kódok is segítik. A Szépművészeti Múzeum eddigi tárlatain (A Mediciek fénykora, 1998; A fáraók után – a kopt művészet kincsei Egyiptomból, 2005; Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában, 2006; „…és akkor megérkeztek az Inkák” – Kincsek a spanyol hódítás előtti Peruból, 2007; Reneszánsz a fáraók Egyiptomában, 2008) tárgy- és szobormásolatokat lehetett a kiállítások során megtapintani – ám úgy tűnik, egyre inkább kiterjesztik kísérletező kedvüket a művészetek minden ágára.

A Nemzeti Múzeum Tapintva láss programjának keretében az állandó régészeti és középkori kiállítás egy része lett tapintható, hallható, szagolható, Braille-feliratozással. Végiggondoltságról árulkodik az összeállítás: pattintott és agancsból készült eszközök után csontfurulya, házrekonstrukció, kocsimodell, az élelemtermelés, a vadászat és a halászat ősi eszközei, fegyverek, ékszerek, római fűtés, útszerkezet, fűszerek, textilfajták, kézimalom és gabonaőrlés, rovásírás, halotti korona, aranypénz, sodronypáncél, kályhacsempe, címer másolatait foghatják kézbe a látássérültek. A helyszínen díjmentesen kölcsönözhető az az MP3-as készülék, amely három jellegzetes hang segítségével három téren segíti az önálló felfedezést: egy hangostérkép segítségével a független közlekedést és tájékozódást a termekben; a második hang a teremben bemutatott korszakról általános ismereteket közöl; míg a harmadik az interaktív bemutatókhoz kapcsolódó érdekességekről mesél.

A körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum 2007-ben a határon átnyúló horvát–szlovén–magyar együttműködés, egy Interreg program keretében fogott tapintható tárlat kialakításába. A névadó, tudjuk, szemészorvos volt – így az ő szellemiségének egyfajta ápolásaként is felfogható mindez. Külön teremben, speciális, vezetőléccel ellátott, ritmikusan elhelyezett installációban helyezték el a Batthyány-családhoz kapcsolódó műtárgyak – például barokk paróka, az aranygyapjas rend jelvénye, a körmendi kincslelet táljairól készült másolatok, díszbuzogány, rabbilincs, címeres ágyúcső – másolatait, rekonstrukcióit, ezek mindegyike megérinthető. A látássérültek az installációs elemek felett elhelyezkedő mozgásérzékelő révén egy vezeték nélküli fülhallgatóból kapják az aktuális tárgyhoz tartozó ismertetést.

A Nyíregyháza-Sóstói Múzeumfaluban 2011 májusától egy Támop-pályázat keretében a látássérültek népi mesterségek tapintható tárgyi emlékeivel (kovács, faműves, fazekas, gyékény- és kosárkötő) szembesülhetnek, valamint a földművesség, a pásztorkodás tárgyai és a népi építkezéshez kapcsolódó különböző ismereteket nyújtó – tetőhéjazatok és faltípusok – makettjeit is kézbe vehetik, de ki lehet próbálni a mángorlás, a sulykolás munkamenetét is.

Ugyancsak a Támop által megteremtett lehetőségből készült el Hajdú-Bihar első, a fogyatékosokkal kapcsolatos szemlélet-formálásra is ösztönző tapintható időszaki kiállítása – műtárgymásolatokból. A berettyóújfalui Bihari Múzeumba látogatók 2012 októbere és 2013 januárja között az esélyegyenlőség jegyében egy elsötétített teremben, látássérült vezetők közreműködésével ismerhették meg a Sárrét halászati eszközeit. Nagyot lépett előre a múzeum az esélyegyenlőség más területein is: a hallássérültek az összes kiállítóteremben a szokásos képi és szöveges ismeretanyagokon kívül kiépített indukciós hurok segítségével élvezhetik a programokat. A látássérülteknek kedvezve a három infopult közül az egyik JAWS képernyőolvasó programmal van ellátva, emellett a régészeti kiállítóteremben hangos tárlatvezető rendszert alkalmaznak, és tapintható műtárgymásolatok is kézbe vehetők.

És végül vétek lenne kihagyni az Új Széchenyi-terv támogatásával teljesen megújult, a komplex akadálymentesítés szempontjából mintaértékű Aquincumi Múzeumot: a hangostérkép, a Braille-írásos vezető, a mozgáskorlátozottak számára kialakított rámpa, a korlátlift a fogyatékosok látogatását nem csupán lehetővé, hanem a lehető legönállóbbá is teszik. (A múzeumban ezen a téren már négy évvel korábban jelentős lépéseket tettek; lásd http://www.magyarmu-zeu-mok.hu/latogato/108_kezzelfoghato_mult.)

Mert ne feledkezzünk meg arról, hogy az egyéni felfedezésnek, az önálló múzeumi kalandozásnak vagy Múzeumok Éjszakáján a tömegbe vegyülésnek egyaránt megvan a maga varázsa, amire a fogyatékos is vágyakozhat. És csak a gyakorlatban lehet kitapasztalni, hogy hol húzódik a kényes határ a tolakodás, a felesleges gondoskodó körbeugrálás vagy a természetes segítségnyújtás között.