Ha Magyarországon a szkíták nevét halljuk, a legtöbb embernek az 1923-ban egy tápiószentmártoni kurgánban talált, elektronból (arany és ezüst ötvözete) készült, aláhajtott lábú szarvas és az 1928-ban Mezőkeresztes-Zöldhalompusztán előkerült, aranylemezből készült, hátrafelé tekintő szarvas jut az eszébe. Mindkét tárgy valószínűleg egy-egy díszpajzs verete lehetett.

Jelenlegi tudásunk szerint a szkíta kultúra legrégebbi régészeti emlékei Belső-Ázsiából, a Jenyiszej folyó forrásvidékén, Tuvában 1971-ben feltárt első arzsáni kurgánból származnak. Természettudományos vizsgálatok alapján a mongol–orosz határ közelében talált, 120 méter átmérőjű, faszerkezetes halomsír a Kr. e. 9–8. század fordulójára keltezhető. A szkíta jellegű anyagi kultúra jellegzetes darabjai voltak a fegyverek, a lószerszámok, továbbá az úgynevezett állatstílusban készített különböző használati tárgyak, amelyek nagy területen, számtalan lelőhelyen kerültek elő. Hamarosan Belső-Ázsiától sokkal nyugatabbra, a Fekete-tengertől északra elterülő pusztákon is megjelentek szkíták. A Volga–Don–Dnyeszter vidéki sztyeppéken megfigyelhető, ahogy egy keletről nyugat felé terjeszkedő, gerendasíros kultúra fokozatosan kiszorítja innen a katakombasíros módon temetkező népességet. Egyes kutatók előbbieket a szkítákkal, utóbbiakat a kimmer néppel azonosítják. A szkíta kultúra leletei a Kr. e. 7. század közepén megjelentek a Kárpát-medence keleti felében is. Itteni uralmuknak a kelták beköltözése vetett véget a Kr. e. 4. században. Szkíta jellegű leletanyag az Északi-középhegységben, az Alföld középső és északi részén, továbbá a Kisalföld északi felén található. A közép-európai Hallstatt-kultúra és a szkíta emlékanyag közötti határ a Duna mentén futott.

A Fekete-tenger északi vidékén a Kr. e. 7. században jelentek meg a görög telepesek, akik aztán sorra alapították ott városaikat. A Kr. e. 5. században ezek egyikében, Olbiában járt a híres történetíró, a halikarnasszoszi Hérodotosz, aki részletesen leírta a különböző szkíta törzseket és azok szomszédait is. Tőle tudjuk, hogy az Isztrosznál (Duna) Szkítiát az agathürszoszok földje határolta, az Isztroszon túl pedig a méd viseletben járó szigünnák laktak. Előbbieket az erdélyi Csombord csoporttal, utóbbiakat a Vekerzug-kultúrával azonosítja a kutatás. A szigünnákkal kapcsolatban Hérodotosz azt is megjegyzi, hogy kis termetű lovaikat kocsiba fogják, és úgy járnak. Ezt látszik alátámasztani, hogy a szentes-vekerzugi temető 13. sírjában két felszerszámozott ló csontvázával együtt egy négykerekű kocsi vas kerékabroncsait és a kerékagyak vasalását is feltárták.

Az M0-s autóút déli szektorának soroksári szakaszát 1987 és 1990 között tárták fel a Budapesti Történeti Múzeum régészei. Az ezredfordulón azonban felmerült, hogy az 51-es út és az M5-ös autópálya között új nyomvonalra tereljék a forgalmat. A 2001-ben terepbejárással azonosított kilenc lelőhely közül nyolcat tártunk fel 2008 és 2009 folyamán. Ezek egyikén, már csaknem a város határában, az Akácos-dűlőnek nevezett lelőhelyen 5738 négyzetméter nagyságú felületen 155 objektum került elő, amelyek közül húsz darab a Kr. u. 7–8. századra keltezhető, a többi pedig a szkíta korból származik. A főváros területéről korábban mindössze öt szkíta kori lelőhelyet ismertünk. Telepmaradványokat Rákospalotán, az M0-s északkeleti szektorának 1. számú lelőhelyén, a XVII. kerületben a Csékút utcában, továbbá az Akácos-dűlőhöz legközelebb a Soroksár-Millenniumtelep Határ úti lelőhelyen találtak. Négy urnasír és három csontvázas sír került elő a XV. kerületi Mogyoród úton, továbbá három hamvasztásos sír a közelmúltban a Duna jobb partján, a Királyok útján. Ezek után nem túlzás kijelenteni, hogy Soroksár déli határában 2009-ben Budapest eddigi legnagyobb szkíta kori lelőhelyét találtuk meg. A 135 szkíta kori objektumból 109 sír volt, ezen belül 51 volt a csontvázas, 33 pedig a hamvasztásos temetkezés. Ugyanakkor további 25 esetben előkerültek olyan, edényeket tartalmazó, feltehetően szimbolikus sírok is, amelyeknél sem csontokat, sem hamvakat nem találtunk. Jellemzően egy tál és egy kisebb, felhúzott fülű bögre alkotta ezeket a leletcsoportokat. A szkíta korra jellemző temetkezési rítusok mindegyike megfigyelhető volt a temetőben. A testeket – három kivételtől eltekintve – zsugorítva temették el, az elhamvasztott halottakat pedig agyagurnában vagy egyszerűen a gödör aljára szórva. A temetkezések fölé nem emeltek halmot. Volt olyan pontja a lelőhelynek, ahol már csaknem a mai járószinten 7–8. századi leletek kerültek elő, majd miután tovább mélyítettünk, előbb szkíta kori hamvasztásos, majd két rétegben ugyanennek a korszaknak a csontvázas sírjait tártuk fel. A temető szélét északnyugati, déli és délkeleti irányban megtaláltuk, ugyanakkor északkeleti irányban a nyomvonalon kívül egészen biztosan folytatódott, mert a metszetfalban két sírt is sikerült megfigyelnünk és feltárnunk.

A már a humuszrétegben jelentkező, hamvasztásos sírok nagyobb része szórthamvas temetkezés volt, jellemzően két kerámiaedény – tál és felhúzott fülű bögre – kíséretében, további egyéb, változatos mellékletekkel. A sírok kisebb része urnás volt. Az urnákba a kalcinált csontokon kívül a mellékleteket is berakták, majd a halotti máglya maradványait egy gödörbe szórták, és erre tették rá az égett csontokkal teli urnákat. Két sírnál találtunk fegyvermellékletet, mindkét esetben egy-egy keskeny pengéjű, fűzfalevél alakú vaslándzsát.

A csontvázas sírok egy része a humusz alsó 20-30 centiméterében feküdt, másik részüket pedig mélyebbre, a sárga altalajba ásták be. A csontok – három sír kivételével – zsugorított helyzetben feküdtek. Ennek három formája fordult elő: a felhúzott lábú, félig oldalt fektetett (az esetek kétharmadánál balra fordított), a háton fekvő, medence alá húzott lábú és az oldalra fektetett típus. Két sírnál felmerült a halottcsonkítás vagy a halottal szembeni „retorzió” gondolata, ami más hasonló korú temetőkben szintén előfordult. Ezeket a jelenségeket a halott visszajárásától való félelemmel szokták magyarázni. A csontvázas sírokba kisebb, valószínűleg ételt tartalmazó edényeket (felhúzott fülű bögre, hordó alakú fazék, behúzott peremű tál) helyeztek. Az ékszerek közül a bronzhuzal-karpereceket (rovátkolt vagy sima felülettel), üvegpaszta (kék színű, farkasfogdíszes, sima, apró, vörös vagy narancssárga színű)-, agyag-, borostyán- és vasgyöngyöket említhetjük. Használati tárgyként orsógombokat, csiszolóköveket és késeket, a ruházat részeként pedig vascsatot és vaskarikát találtunk a sírokban.

A temetőben egyetlen kettős sír került napvilágra, amelyet eredeti helyzetében kiemeltünk, és a múzeumba szállítottunk. A sírba egy felnőtt nőt és egy 6–7 év körüli gyermeket temettek. A felnőtt érdekes pozícióban feküdt: bal lábát térdben felhúzva, szinte álló helyzetben behajlítva találtuk, míg a jobb lába a klasszikus békapóznak megfelelően volt elhelyezve, a két lábfej viszont egymáson keresztezve feküdt, mintha bokában összekötözték volna. A gyermeket a nő mellkasára, oldalt fektették. A nő jobb oldalán az utolsó bordaívnél egy jó állapotú, háromélű, klasszikus szkíta kori bronz nyílhegy került elő, amely talán a halálát okozhatta. A bronzból öntött nyílcsúcs a sírt a Kr. e. 5. század második felére keltezi. A gyermek egykori viseletéből három gyöngy került napvilágra. Mellékletként egy felhúzott fülű bögrét, egy lapos tálat, illetve egy csiszolókövet helyeztek a sírba.

Bernert Zsoltnak, a Természettudományi Múzeum antropológusának előzetes vizsgálata alapján kiderült, hogy a temetőben sokkal több volt a nő, mint a férfi. További érdekesség, hogy az agy- és arckoponyák általában keskenyek voltak, és gracilis, azaz mediterrán népességre utalnak. A hamvasztásos sírok közül az urnába temetetteknek legalább a fele gyermek volt. A temető északnyugati részén magányos – sajnos bolygatott – lótemetkezést is találtunk.

A temetkezésekhez közvetlenül nem kapcsolható jelenségeket is dokumentáltunk, ilyen egy gyöngysor, amely különböző típusú, zömében sötétkék, illetve piros, narancsos-barnás-piros és sárga üvegpaszta-gyöngyökből állt. A leletanyag között egy kézzel formált, igen rossz megtartású, négybütykös kis bögre és egy kónikus, korongolt, Hallstatt-jellegű urna is volt. A leletanyag előzetes elemzése alapján a temető a Kr. e. 5. századi szkíta korból származik.