Bár a címben szereplő két kulcsszó – az innováció és a múzeum – összefüggésbe hozása sokak számára már nem valamiféle elítélendő, eretnek gondolat, azért a kettő kapcsolata ma még mindig nem magától értetődő. Milyen legyen a múzeum a 21. században? Közösségi tér, élmények helye, interaktív, gyerekbarát, vagy személytelen, unalmas, szigorú? A legtöbben – szerencsére a múzeumi dolgozók és vezetők közül is – az előbbieket tartják szimpatikusnak, a látogatók, közülük is elsősorban a fiatalok nagy részének viszont még mindig inkább az utóbbi fogalmak jutnak eszükbe a múzeum szó hallatán. Hogyan tudhatnák ebben a helyzetben a múzeumpedagógiáért, a múzeumi kommunikációért felelős munkatársak a közönségük érdekeit képviselni? Mit gondolnak az innovációról, milyen kihívásokkal találkoznak? Milyen konfliktusok merülnek fel a múzeumi „hierarchiában”? Mi az intézményi álláspont, és milyen szerepet tölt be benne az innováció? Az alábbi írás 2014 elején készült tíz szakmai interjú eredményeit foglalja össze, amelyek válaszokat kerestek a fenti kérdésekre, illetve egy esetlegesen létrejövő interaktív múzeumi mobilapplikáció fogadtatását térképezték fel. Az interjúalanyok országos hatókörű hazai múzeumok meghatározó szakemberei: Erlitz János – Petőfi Irodalmi Múzeum; Frazon Zsófia – Néprajzi Múzeum; László Zsófia – Szépművészeti Múzeum; Molnár József – Skanzen; Molnárné Aczél Eszter – Budapesti Történeti Múzeum; Piringer Patrícia – Ludwig Múzeum; Turcsányiné Kesik Gabriella – Magyar Nemzeti Múzeum; hárman anonimitást kérve nyilatkoztak.

A múzeum ma érvényes definícióját és ezzel fő feladatát a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (International Council of Museums – ICOM) határozta meg 2007-ben. Eszerint „a múzeum nonprofit, állandó, nyilvános intézmény a társadalom és annak fejlődése szolgálatában, amely az emberiség és környezete anyagi és szellemi örökségét gyűjti, megőrzi, kutatja, közvetíti és bemutatja edukatív, tudományos és szórakoztató céllal”. [1] Ez a meghatározás igen tág kereteket biztosít az intézményeknek – például azt tekintve, hogy mi a fent leírt feladatok megoszlása, mi a múzeum társadalmi/tudományos szerepe, hol helyezkedik el elképzeléseikben a közönség. Ezek korszakonként és múzeumvezetésenként változnak. Ami biztosan látszik definícióból és intézménytörténetből egyaránt, hogy a múzeumoknak mindig is lételemük volt a nyilvánosság, a közönség számára való nyitottság.

A múzeumok vezetői körében többnyire általános vélekedés, hogy a látogatóbarát trendekkel érdemes lépést tartani, az innováció szükséges és megvalósítható, ha egy intézmény nem akar elszigetelődni. Az innovációt helyeslők véleménye nagyjából egyezik abban is, hogy az információs és kommunikációs technológiai (IKT) és az egyéb eszközöknek a kiállítás mondanivalóját és az ismeretátadást erősíteniük kell, nem pedig elvonniuk a figyelmet azokról. Az interjúk készítésekor a kérdésfelvetésekkel eleve ügyeltem arra, hogy az innovációt ne magától értetődően pozitív értékként tüntessem fel. A fogalom magyarázatát is nyitva hagytam, hogy ezáltal fény derülhessen arra, ki mit ért múzeumi innováció alatt.

Kin múlik a fejlesztés, ki foglalkozik vele?

A legtöbb megkérdezett esetében meghatározó kérdésként vetődött fel a felső vezetők hozzáállása – gátló és előremozdító tényezőként egyaránt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) például a főigazgató, E. Csorba Csilla személyéhez kötik az interaktív, digitális eszközöket is beépítő kiállításokat, amelyek megvalósulása nagymértékben az ő nyitottságának köszönhető. Sajnos az ellenkező véglet többször hangzott el: többen jelezték, hogy akármilyen jó ötletnek is gátja lehet a felső vezetők érdektelensége, más irányú elképzelései.

A Nemzeti Múzeumban inkább meghatározza egy kiállítás innovativitását a muzeológus hozzáállása, és ha interaktív eszközöket kíván szerepeltetni a kiállításon, az ő feladata azok beszerzése is. A kurátorok egy része már a Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) is elkezdett bekapcsolódni az új irányvonalak megvalósításába, a közművelődési osztály kezdeményezésére és aktív támogatásával. A Szépművészetiben is a hasonló szerepkörű múzeumpedagógiai osztályt jelölték meg az interaktivitásra leginkább fogékonyként, amely a kommunikációs osztállyal együtt fontos szerepet tölt be az ezekről szóló tárgyalásokban is.

Hogyan viszonyulnak az intézmények az innovációhoz?

Több múzeum képviselője is elmondta, hogy náluk kifejezetten stratégiai szerepe van az innovációnak, az újításnak a múzeum életében – a már említett PIM-en kívül (amely a legnagyobb hangsúlyt a digitalizációra fekteti) a Ludwig Múzeum, a Néprajzi Múzeum és a szentendrei Skanzen is ilyen. Utóbbi már abban gondolkodik, hogy a korszerű szemléleten, az aktuális kérdések felvetésén túl lehetőleg megelőzze, alakítsa is a trendeket és a gondolkodásmódot. Participatív kiállítási elvek tényleges megvalósulása is csak itt került szóba (évek óta működő gyakorlat, hogy a gyerekek által létrehozott munkák a kiállítás részeivé válhatnak). A Néprajziban kiemelt szerepe van a múzeum újragondolásában a digitális technológiák bevonásának, és koncepció született egy gyerekmúzeum létrehozásáról is, annak jegyében, hogy természetessé tegye a múzeumlátogatást a jövő generációknak. (Mindemellett Frazon Zsófia hangsúlyozta, hogy személy szerint ő a lehető legkevesebb technikát szeretné szerepeltetni a kiállításaiban, inkább a tárgyak erejében bízik.) A Szépművészetiben is pozitívan viszonyulnak a befogadást segítő interaktív eszközökhöz, ha azok valóban a művek megértését segítik, valódi tartalommal bírnak, és nem vonják el a figyelmet azokról. Alkalmazásuk azonban nagy mértékben függ a pénzügyi keretektől, a kiállítás témájától és az adott kurátor flexibilitásától.

Ezzel szemben az egyik névtelenséget kérő múzeumpedagógus határozottan elzárkózik mindennemű technológiai vagy egyéb újítástól, vagy akár csak egy szélesebb közönségréteg szempontjainak érvényesítésétől a kiállításrendezés során, illetve a múzeumpedagógiában. Ő az interjúban kifejezetten kifogásolta például a PIM Weöres-kiállítását [2], amelynél szerinte a digitális eszközök elvonták a figyelmet a művekről, a gyerekek csak „játszottak” benne, ezzel hátráltatva a múzeumpedagógusi munkát is. Egy másik, szintén névtelenséget kérő interjúalanyom pedig arról panaszkodott, hogy a munkahelyén a felső vezetők úgy szeretnének látogatószámot növelni, hogy ennek érdekében semmilyen változtatásra, újításra nem hajlandók, merev, elitista szemléletűek; emiatt, mint fogalmazott: „Mindenki úgy definiál minket, hogy halott múzeum vagyunk.”

Mik a fejlesztés korlátai?

A már sokszor hallott, szinte közhelyes problémák, mint az anyagi és a humán erőforrások hiánya, természetesen most is sok helyen megjelentek, de többnyire nem kizárólagos vagy megoldhatatlan kérdésként. A pénz kapcsán többen felvetették az utóbbi évek megszorításait, amelyek szinte mindig a kommunikációt és a múzeumpedagógiát csorbítják, mert a kiállítás végső soron ezek nélkül is megszülethet. A gazdasági válság óta a szponzoráció is csökkent, ami a cégek számára az elsők között áll a csökkenthető kiadások között. A szponzorokkal kapcsolatban az a probléma is felvetődött, hogy nem feltétlenül egyezik, mire lenne a múzeumnak szüksége, és mit szeretne a szponzor biztosítani (természetesen olyan eszközt, amelyet promotálni szeretne). A humán erőforráson belül pedig nemcsak az alkalmazottak száma, hanem a képesítésük is korlát lehet, mivel nincs kiképezve olyan közvetítő szereplő, aki az innovációval foglalkozó cégek és a múzeum között kommunikálna, ismerve mindkét fél lehetőségeit és céljait.

A megvalósíthatósági kérdésekre logikus válasz a pályázatok lehetősége, ezt egyes múzeumok ki is használják – sőt kifejezetten alkalmazottak képzésére is akadt példa az IKT, a mobilapplikációk területén. Néhol viszont azt nevezték meg problémaként, hogy nagyon kevés pályázat van technikai fejlesztésekre. Többször előkerült az egyes intézményeken belül a tudományos és a közvetítő szakemberek közötti ellentét a fejlesztés akadályaként. Interjúalanyaim többsége említette, hogy a kurátor vagy a muzeológus szemlélete szűk keresztmetszet lehet az újítások keresztülvitelében. Generációtól független, inkább személyes nyitottságon múló kérdés, hogy ki az, aki hajlandó a szigorú szakmai elveken túl interaktivitást, technikai eszközöket vagy múzeumpedagógiai szempontokat is érvényesíteni az általa rendezett tárlaton, illetve mennyire képes integrálni azokat a kiállításba.

A technikai eszközök alkalmazásával kapcsolatos probléma az is, hogy nincs a teljes állomány digitalizálva (ami például egy saját mobilalkalmazáshoz fontos lenne), illetve hogy a kis hozzáértést igénylő eszközöket (például a táblagépeket) a látogatók nagy része nem tudja használni, így inkább nem is mernek hozzájuk nyúlni – annak ellenére, hogy ott áll mellette egy képzett teremőr, aki szívesen segítene. Ez tovább vezet az interaktivitáshoz való általános hozzáállás problémájához, miszerint itthon az emberek nem szeretnek interakcióba lépni sem a teremőrökkel, sem a tárlatvezetővel. (Az egyetlen, aki nem látott korlátokat, az egyik névtelenséget kérő múzeumpedagógus volt: ő kifejtette, hogy kifejezetten nemkívánatosnak tart bármiféle technikai vagy múzeumpedagógiai fejlesztést, kizárólag a személyes interakcióra épít, amihez kétségkívül csakis az ő karizmája szükséges.)

Mire használják az innovációs megoldásokat?

A legáltalánosabb nézet, hogy a múzeumnak mindenképpen be kell építenie kommunikációjába és a kiállításaiba a modern technológiákat és irányvonalakat – négy fő ok miatt:

– Aktualitás: „A 21. században vagyunk, az interaktivitás már benne van a minden napokban. Nem feltétlenül kellene ezt távol tartani a múzeumtól.” (Anonim2)

– Fiatalabb generációk: „[…] hogy a fiatalokat megszólítsa, és ezáltal érdekessé tegyen egy egyébként számukra első ránézésre unalmas kiállítást. Egyrészt ki kell irtani ezt a sztereotípiát, hogy múzeum egyenlő unalom, és ennek az eszközeit kell megkeresni.” (Anonim1); illetve: „Ha ezt nem építi be, akkor elveszíthet egy egész korosztályt.” (Frazon Zsófia, Néprajzi Múzeum)

– Célközönség-bővítés: „Ha el szeretnénk jutni minél több emberhez, az internet és a digitalizáció nagyon jó eszköz ehhez.” (Erlitz János, PIM)

– Egyéni látogatók személyes segítség nélkül: „Ezek azoknak a látogatóknak vannak, akik jönnek, beesnek, és nincs velük senki. […] azt gondolom, hogy kiadványra és kütyükre is azért van szükség, mert nem tudunk mindenki mellett ott lenni. Ez tény.” (László Zsófia, Szépművészeti Múzeum)

Mit ítélnek sikeres projektnek az innováció területén?

Az innovációval kapcsolatos sikerek kifejtése közben érződött leginkább, hogy a múzeumi alkalmazottak is sokféleképpen értelmezik az innováció fogalmát, gondolva a technológiák bevonásán túl a szemlélet- vagy ötletbeli újításokra is. Már viszonylag sok helyen felbukkan egy-egy érintőképernyő vagy kinect a kiállító- vagy a fogadótérben – a BTM, a Néprajzi és a Nemzeti Múzeum is ilyen. Ezeknek az eszközöknek a bevonása nem önmagában jelent sikert, mint azt Erlitz János a Weöres-kiállítással kapcsolatban megjegyezte. Az installációk révén olyan új látogatókat is meg tudnak szólítani, akik egyébként nem érdeklődnének az irodalmi téma iránt, viszont például az informatika vagy a design iránt igen.

A technológiai innováción túl szóba került a társadalmi kérdések felvetése, az ezekre való érzékenyítés bizonyos projektek révén. Ilyen például a BTM-nek a Museo Mundial-programban való részvétele, amelynek keretein belül participatív installációkat terveznek az emberek szociális problémákra való érzékenyítésére. A Skanzennek két társadalmi kérdéseket feldolgozó múzeumpedagógiai programja is nívódíjat nyert, a Mi történt Annával? című 2006-ban, a Ráhel, János, Jákob és a színésznő pedig 2012-ben. A Skanzen muzeológusainak ezen kívül fontos a nemzetközi konferenciákon való részvétel, amelyeken sokszor meghívottként is szerepelnek – jelenleg az idősebb korosztály bevonását szeretnék megvalósítani nyugati példák nyomán (ami itthon a legtöbb helyen még valóban nem aktuális kérdés).

A díjak mint a külső elismerés jegyei a Ludwignál is megjelentek: az ottani kommunikációs osztályvezető számára különösen fontos, hogy egyes projektek ne csak a múzeumi közegen belül, hanem a médiapiacon is kiemelkedők legyenek – az arculat és a Martin Munkácsi-kiállítás reklámkampánya innovációs díjat nyert, az Anton Corbijn-kiállításhoz kiírt videopályázat különdíjas lett. Szintén mérhető, piacilag fontos szempont a szponzoráció mértéke, amely téren a Szépművészeti büszkélkedhet azzal, hogy évek óta messze a legmagasabb ilyen támogatással bíró intézmény.

A legtöbb helyen az általános eszközbeli-technikai ellátottság inkább negatív, mint pozitív példaként merült fel (különös tekintettel a honlapok elavultságára). Ennek ellenére voltak elégedettségre okot adó példák is: több gyűjtemény digitalizálási folyamatai, a Nemzeti Múzeum gyerekeknek szóló honlapja [3] vagy a BTM-ben a régészeti kutatások légi felvételeinek interaktív keresőbe implementálása.

A művészetközvetítés szerepe az intézményen belül.

Az interjúk alapján is egyértelművé válik a kiállításokkal foglalkozó tudományos alkalmazottak két típusa közötti különbség, esetleg ellentét: az elsősorban szakmai szempontokat szem előtt tartó, egy-egy átfogó kutatás eredményeit bemutatni kívánó kurátorok vagy muzeológusok, illetve a közönség szempontjait érvényesítő, a velük való kommunikációt elsősorban megvalósító kommunikációs és múzeumpedagógiai szakemberek között. Bár többnyire ugyanazzal a képzettséggel bírnak, az előbbiekkel szemben gyakran megjelenik a kritika, hogy nem veszik figyelembe az utóbbiak szempontjait, tehát tulajdonképpen a közönséget, amely az általuk rendezett tárlatot látogatni fogja.

Milyen szerepet kapnak a művészetközvetítéssel foglalkozó szakemberek a kiállítás rendezésében?

Az innovációhoz való hozzáálláshoz hasonlóan az sem magától értetődő, mennyire ítéli egy intézmény szükségesnek a múzeumpedagógiai, látogatói szempontok érvényesülését a kiállítás fizikai terében. Szerintem ezek ma már elvárhatók lennének, nemcsak amiatt, mert a – többségükben nem szakmabeli – látogatók sokszor több ezer forintot fizetnek a belépésért, hanem amiatt is, hogy a gyerekeknek természetes, örömteli legyen a múzeumlátogatás élménye. Ezt egy intézmény csak úgy érheti el, ha megtanul a nyelvükön kommunikálni – az egyre csökkenő állami támogatások miatt a múzeumnak egyre inkább kell piaci szereplőként a látogatókat megszólítania, az igényeiket kiszolgálnia. A feladat megoldására a legtöbb helyen akár tíz-húsz fős stáb áll rendelkezésre, más kérdés, hogy milyen eszközeik, hatáskörük és érdekérvényesítési képességük van.

Azt illetően, hogy a múzeumpedagógusnak és a kommunikációsnak mennyire kell a fenti igényeket közvetíteni már a kiállítás rendezése közben, igen eltérnek az álláspontok: nem ritkán feszültségek tárgya ez a tudományos és a közvetítő munkatársak között. Azt szinte mindenütt elismerik, hogy a múzeumpedagógus fontos szereplő a kiállítások és a műtárgyak üzenetének közvetítésében a gyerekek felé – a legtöbb intézményben azonban a szerepköre itt le is zárul, amit vagy a múzeumpedagógus maga is természetesnek tart, vagy konfliktus tárgyát képezi. Az egyik intézmény múzeumpedagógusa például eleve értelmezhetetlennek tartotta a kérdést, hogy miért is kellene az ő szempontjainak érvényesülnie; a kiállításnak szerinte nem is feladata, hogy minél szélesebb közönség számára értelmezhető legyen. A Ludwigban is csak a kurátornak és az igazgatónak lehet beleszólása a rendezésbe. A múzeum kommunikációs szakembere szerint nem is szabad a műtárgyakat leegyszerűsíteni, mert akkor azok elvesztik a jelentésüket – ebben rejlik a múzeumpedagógus szakértelme, hogy ki tudja ragadni bármely korosztály számára azt az üzenetet, ami releváns a számára. Ő mint kommunikációs szakember nem is kíván beleszólni a rendezésbe, a folyamat legvégén az arculati elemeket leszámítva. Frazon Zsófia fontosnak tartja ugyan a múzeumpedagógus munkáját, de szerinte az csak attól a ponttól juthat szerephez, amikor ő, a kurátor már készen van a rendezéssel, és majd akkor eldöntheti, mit kezd a meglévő anyaggal. Módszerét többen megkérdőjelezték, például Kesik Gabriella, aki szerint „ha a kurátorban vagy a koncepció gazdájában nem automatikus, hogy a közönséget is számításba veszi, nem csak a téma bemutatásának lehetőségeit, akkor gond van”. A Skanzenben viszont már általános munkamódszer, hogy a kurátor és a múzeumpedagógus együtt dolgozzák ki a koncepciót, a teljes kiállítási forgatókönyvet. Náluk egyes házakban már eredeti műtárgyak sincsenek, hogy a másolatokat a gyerekek birtokba vehessék, és minden probléma nélkül használhassák. Ezen felül a múzeumpedagógusok képzéseket tartanak a néprajzosoknak, bemutatva saját szempontjaikat, beavatva őket munkamódszerükbe, lehetővé téve nekik, hogy ők is tarthassanak foglalkozást a saját kiállításukban.

Ez a nyitott hozzáállás azonban a többi intézményben nem jellemző, többnyire teljesen személyfüggő mindkét részről a közvetítéssel foglalkozó kollégák szerephez jutása. Egyrészt kurátoronként is eltérő, hogy ki mennyire enged beleszólást a munkájába (azoknak a kollégáinak, akik egyébként többnyire ugyanolyan képesítéssel rendelkeznek, mint ő maga) – ez generációtól független, csupán személyes nyitottságon múló kérdés –, másrészt fontos a közművelődési osztályvezető asszertivitása, hogy ő mennyire képes „becsempészni” a múzeumpedagógusokat, kommunikációsokat a rendezési folyamatba. Ez jellemző a BTM-re és a Nemzeti Múzeumra. László Zsófia hozzáteszi, hogy leginkább a kiállításrendező osztálynak kellene közvetíteni, érdekeket érvényesíteni a két fél között, de „kilencvennyolc százalékban ha meg is kérdezik a véleményünket, nem veszik azt figyelembe”.

Kik alkotják a közönséget, és hogyan kommunikál velük a múzeum?

A múzeumok célközönsége többnyire értelmiségi, középosztálybeli, korosztály szerint négy (vagy inkább hat) év felettiek, többnyire középkorúak. Nagyon kevés kivételtől eltekintve három év alattiakban nem is igazán szeretnek gondolkodni – bár egy gyerekek számára alkalmas, játszóházszerű kiállítótér ötlete néhány helyen felvetődött (Szépművészeti, Néprajzi). A tényleges és az ideális közönség nem mindig egyezik, illetve egyes tematikus intézmények speciális célközönséggel bírnak. A budai várbeli BTM látogatóinak nagy része például turista, ehhez mérten meghatározó tényező a látogatottságban a turisztikai szezon, illetve az útikönyvekben való jó pozíció. Szeretnének nyitni a helyi egyéni látogatók és iskoláscsoportok felé, amivel kapcsolatban viszont probléma a pénz- és időhiány (az iskolák részéről), továbbá, a fiatal(os szemléletű) közönségszervezők, kommunikációsok hiánya.

A PIM szépirodalmi tematikájából fakadóan leginkább az iskolások számára releváns, amiből következik, hogy a látogatóinak hatvan-hatvanöt százaléka diákcsoport, nagyrészt tíz és huszonöt év közöttiek. A fiatal egyéni látogatókra koncentrálva több online felületen is aktívan jelen vannak – a Facebookon, a Twitteren, a Youtube-on, önálló blogoldallal és több mobilalkalmazással is rendelkeznek. A Nemzeti Múzeum szintén tanrendbe illeszthetősége miatt gyakori célpont az általános iskolai csoportok körében, viszont a középiskolások és a fiatal felnőttek megszólítása nehezebb feladat – ehhez vonják be foglalkozásaikba a drámapedagógia módszereit. Fontos a családdal érkező gyerekek elérése is, például óvodások és kisiskolások számára felfedező-hátizsákkal, vagy unokák és nagyszüleik számára tematikus koncertekkel és foglalkozásokkal. Az elavult honlap kompenzálására dinamikus Facebook-oldalt, önálló múzeumpedagógiai és gyerekeknek szóló honlapokat működtetnek, és rendszeres hírleveleket küldenek a pedagógusoknak. A Skanzen múzeumpedagógiája híresen erős, nehéz megközelíthetősége ellenére évente ezernégyszáz foglalkozást tartanak huszonötezer gyereknek. Az ő esetükben szintén az egyéni látogatók becsalogatása a nagyobb kihívás, aminek érdekében tematikus hétvégéket rendeznek – törekedve arra, hogy a múzeumi élmény ezáltal mindig más, aktuális legyen –, alkalmanként plázákban képviseltetik magukat, és természeti adottságaiknak, népi berendezéseiknek köszönhetően gyakori televíziós szereplők is.

A legtöbb intézmény változatos múzeumpedagógiai programmal rendelkezik, több korosztály és látogatótípus számára nyújtva programlehetőségeket különböző témákban. Kiemelt kérdés továbbá a fiatalokkal való kommunikáció, a sztereotípiák felülírása, ami azonban sok helyen még csak problémaként létezik. Erre még mindig megoldásként szolgálhat egy olyan eszköz, amely nem avatkozik bele a térbe és a rendezésbe (ha ez konfliktust jelentene a rendezővel), hanem azt kiegészíti, személyessé teszi. Egy mobilapplikáció alkalmas lehet erre a célra, mégis csak elvétve találhatók ilyen irányú próbálkozások egy-egy intézményben.

Milyen tapasztalatokkal rendelkeznek a múzeumok?

Több intézmény képviselői már tárgyaltak fejlesztő cégekkel, de ezek közül csak kevés eredményezett azóta is működő alkalmazást. Az egyik ilyen a Szépművészeti Múzeum (és a Nemzeti Galéria), amely az Appsters céget bízta meg. Az eredmény tulajdonképpen a honlapnak a mobilra implementálása, valamint egy olvasható audio guide lett (ugyanazzal a szöveggel, mint az információs pultnál ötszáz forintért bérelhető audio guide-oké), tehát különösebb innovációt nem tartalmaz. Ezt hasonlóan látják a múzeumbeliek is: László Zsófia szerint sincsenek kihasználva az interaktív felület lehetőségei. A kommunikációs osztállyal együtt a múzeumpedagógusok jelenleg is folytatnak tárgyalásokat egy szélesebb körű felhasználói élményt nyújtó applikációról – több ilyen is folyamatban van, legközelebb egy virtuális túrát terveznek bevezetni. A PIM már több projektet is véghez vitt, például sok elismerést szerzett a Moholy Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Kreatív Technológia Laborral és a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetével (SZTAKI) közösen az Ottlik Géza születésének századik évfordulójára megvalósított Hajnali háztetők. A Nemzeti Múzeum régészeti kiállításához is készült egy letölthető applikáció (amelynek nyomát sem a Google Playen, sem az interneten nem találtam, csak egy Quick Response [gyors válasz – QR]-kódot tartalmazó táblát az előcsarnokban). Ez azonban Kesik Gabriella szerint nem ad okot teljes elégedettségre, a kommunikációs hiányosságokon túl további fejlesztésekre is szorulna.

A Ludwigban és a BTM-ben is beszámoltak egyelőre megvalósulatlan projektekről. A BTM számára a probléma minden megkeresés esetében az volt, hogy a cégek a múzeumtól várnák a tartalom fejlesztését és folyamatos aktualizálását, amire nekik nincs kapacitásuk. A Ludwigban pedig az összes ötlet azért halt el, mert mindegyik megvalósítása minimum tízmillió forintba kerülne, ennél alacsonyabb színvonalat pedig nem hajlandók nyújtani.

Mit látnának hasznosnak egy applikációban?

Az interjúk közül egynek volt az a tanulsága, hogy bármilyen innovációs kísérlet teljes ellenállásba ütközne: az adott intézmény névtelenséget kérő múzeumpedagógusa semmiféle interaktív, digitális eszközzel nem lenne hajlandó foglalkozni. Egy másik, szintén névtelenséget kérő interjúalanyom nem zárkózott el ugyan az ötlettől, de szerinte intézményének vezetői nem lennének érdekeltek az ilyen irányú fejlesztésekben. („Elgondolkozna a vezetőség rajta, de… Esetleg ha sikerülne belecsempészni, hogy ez a múzeumot magasabbra juttatja a ranglétrán, akkor talán…” – mondta.)

Ezeken túl az alábbi érdeklődési területek hangzottak el:

– képek, videók, játékok, zenék bevonása;

– látogatók véleményének megkérdezése egy-egy műtárggyal kapcsolatban;

– választható, rétegzett tartalmak látogatói csoportok szerint;

– lokatív séta;

– geocatching;

– adott térre, helyzetre reagálva elinduló feladatok, képi vagy hanganyagok;

– augmented reality;

– mindenképp interaktív;

– csak ingyenes szolgáltatás lehet;

– térképek a múzeumról;

– képek a nem látogatható területekről;

– 3D-nyomtatás lehetősége egy kiválasztott kedvenc műtárgyról, szerződésben 3D-nyomtató cégekkel.

Miért lenne érdemes?

A megkérdezettek az alábbi témakörökben látják az applikáció további lehetőségeit, előnyeit az intézmény számára:

– tartalomfejlesztés relatív költsége és időigénye a kiállítás rendezéséhez képest;

– állandó, statikus kiállítás online tartalmának folyamatos változtatása – minden alkalommal más látogatói élmény még ugyanabban a tárlatban is;

– nem látható, de értékes gyűjtemények virtuális bemutatása;

– múzeumpedagógus személyének kiváltása az egyéni látogatók számára;

– látogatószám-generálás;

– lehetőség a múzeum otthonról történő megismerésére.

Mik az akadályai a megvalósulásnak?

Akárcsak az egyéb innováció esetében, ezen a téren is a legtöbbször a gazdasági, technológiai és humán erőforrásbeli akadályok hangzottak el. A gazdasági alatt nem egyszerűen a pénzhiány értendő – volt, aki úgy vélte, pályázatokkal kigazdálkodható lenne a fejlesztés, más viszont nem talált releváns pályázatot. Ha már van pályázat, probléma lehet, ha az utófinanszírozású, az intézmény pedig nem tud előre fizetni. A szponzorokkal kapcsolatban szintén vegyes volt a vélekedés: adnak-e eszközt, vagy reménytelen a helyzet. A technológiai feltételek megvalósulása nagyrészt ugyancsak pénzkérdés – az alkalmazottak nagy része lerobbant számítógépeken dolgozik, néhol még széles sávú munkahelyi internet sincs. Ahhoz, hogy az alkalmazás működőképes legyen, szükséges az ingyen wifi, illetve a GPS-lefedettség a teljes kiállítótérben. Ez néhol már megvalósult, más helyeken a kiépítése folyamatban van, de vannak intézmények, ahol ez hatalmas kihívás (például az erőd vastagságú falakkal rendelkező épületekben). A humánerőforrás részben számbeli hiányosságot jelent, másrészt egyes kollégák átképzésére lenne szükség, hogy alkalmasak legyenek a fejlesztő cégekkel való tárgyalásokra. Felvetődött még a teremőrök szemléletének megváltoztatása is, ami azonban remélhetőleg nem áthidalhatatlan probléma.

[1] Fordítás az eredeti meghatározásból: http://icom.museum/the-organisation/icom-statutes/3-definition-of-terms/#sommairecontent.

[2] A megmozdult szótár – Weöres Sándor 100 éves, http://www.pim.hu/object.c05871fb-c1f3-4f83-b276-9948195f0e81.ivy.

[3] http://www.kolyokmuzeum.hu/ – a tartalma már más, mint az eredeti volt, a jelenlegire a múzeumbeliek kevésbé büszkék.