A régészeti lelőhelyeken rejlő ingó és ingatlan leletanyag nemzeti kincsünk, aminek védelme, őrzése, gondozása és kutatása a régészeti és örökségvédelmi intézmények feladata. Különösen az ingó leletanyag van veszélyben, korábban inkább a gondatlanság és a felelőtlen nemtörődömség miatt, újabban pedig egyre nagyobb mértékben a tudatos műkincsvadászat és a leletekkel folytatott illegális kereskedelem következtében. Törvényeink korábban és most is a régészeti intézmények és a régészek kizárólagos jogaként határozták meg a kutatást, tehát minden olyan, nem régészként végzett terepi tevékenység, amely régészeti, tehát 1711 előtti korból származó leletek begyűjtését célozza, illegális, törvényellenes és büntetendő.

Az ilyen, a régészeti leletek illegális megszerzésére irányuló törekvéstől meg kell különböztetni a véletlenül előkerülő leleteket, amelyekre ugyancsak részletes törvényi rendelkezések vonatkoznak. Az ilyen ingó és ingatlan leleteket haladéktalanul be kell jelenteni, a meghatározott helyen be kell szolgáltatni, és amennyiben régészeti kutatásra is sort kell keríteni, meghatározott feltételek mellett és ideig tűrni kell azok lefolytatását.

Gyakran előfordul, hogy a leletek vagy azok híre nem jut el az örökségvédelmi hatósághoz vagy a múzeumba. Ennek egyik oka a jutalmazás mértékének alacsony volta, illetve esetenkénti elmaradása. A jutalmazás jelenlegi gyakorlata esetleges, pontatlanul szabályozott, legtöbbször érték alatti, ráadásul az ingatlan tulajdonosára nem terjed ki. Ennek több káros következménye van, így a földterület tulajdonosának az érdektelensége, a leletek megtalálóinak az ellenérdekeltsége, gyakran a beruházónak a régészeti kutatás következményeitől való indokolatlan félelme. Mindez fokozza az illegális leletgyűjtést, a leletek eltitkolását.

Az alábbiakban a fenti problémákra keressünk választ – de a javaslatok megtétele előtt érdemes lehet röviden áttekinteni a régészeti leletek, a földben talált tárgyak kezelésének történelmünk során végbement átalakulásait.

A földből véletlenül előkerült tárgyak tulajdonjogát 1949-ig a harmadolás elve határozta meg: a Korona (állam), az ingatlan tulajdonosa és a megtaláló ennek alapján osztoztak a leleten, illetve adott esetben az állam megválthatta az egész leletet a másik két szereplőtől. 1949-től az állami tulajdon elve lépett életbe, vagyis ettől fogva a két másik szereplő csak jutalmazható lett. A harmadolási elvnek Magyarországon – és más országokban is – a római jog az alapja. Ez különböző módon értelmezte a megtalált kincset. Kezdetben a kincs a földhöz tartozott, így annak a tulajdonosát illette meg. Ezt Hadrianus aszerint változtatta meg, hogy a kincs hol került elő: a szent helyen (res sacra) vagy temetkezési helyen talált lelet (res religiosa) a megtalálóé, az állami vagy magánföldön talált kincs fele-fele arányban a megtalálóé és a földtulajdonosé. I. Valentinianus a kincs egynegyedét ítélte a telektulajdonosnak.

A Magyar Királyságban a 18. századtól kezdve van pontosabb szabályozás a kérdésben. A földben talált kincsekre a fiscus, azaz az államkincstár tartott igényt, a leleteket Bécsbe kellett küldeni. A 150 forintot meghaladó értékű kincs esetén a kincstárat egyharmadnyi érték illette meg. 1812-től kezdve Bécs után a Magyar Nemzeti Múzeum is válogathatott érmeket a kincsleletekből, és azokat felértékelt áron megválthatta, 1816-tól a Magyar Nemzeti Múzeum, majd a Pesti Egyetem is válogathatott érmeket a kincsekből, mielőtt azokat Bécsbe küldték. A kiegyezés évében kiadott pénzügyminiszteri rendelet szerint a talált kincseket nem kellett többé Bécsbe küldeni, azokat a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Pesti Egyetem váltotta meg, az állam pedig, mint harmadik szereplő, lemondott a részesedéséről.

Az 1881-ben elfogadott műemléki törvény úttörő volt ugyan Európában, a régészeti lelőhelyekről és különösen a véletlenszerűen előkerülő leletekről azonban nem vagy csak általánosságban rendelkezett. Ezen a téren a 20. század hozott döntő változásokat. Az 1929. XI. tvc. 21. paragrafusa kimondta, hogy az ásatás (felkutatás) eredményeként előkerülő vagy egyébként talált, a 18. § első bekezdésében felsorolt dolgok fogalma alá eső, közgyűjteményben elhelyezésre alkalmas ingóság a közigazgatási hatóság útján lefoglalható és megváltható. Ugyanez a törvénycikk kimondja azt is, hogy a találót és a rejtő dolog tulajdonosát kártalanításként egyenlő arányban együttvéve a lelet értékének kétharmada illeti meg.

A tulajdonlás tekintetében döntő fordulatot hozott az 1949. évi 13. sz. törvényerejű rendelet, amely nem véletlenül az állami tulajdonlás kizárólagosságát mondta ki. A 27. § (1) bek. szerint A rendszeres ásatás során vagy egyébként a föld alól előkerült muzeális értékű ingóság tulajdonjoga az államkincstárt illeti, a Központ azonban e rendelkezés alól az ásatást végző más közület vagy magánszemély, illetve nem rendszeres ásatás esetén a találó vagy az ingóságot rejtő ingatlan tulajdonosa javára kivételt engedélyezhet. (2) bek.: Az (1) bekezdés alapján állami tulajdonba került ingóságok őrzési helyét a Központ állapítja meg. Az ilyen ingóság találóját, valamint az ingóságot rejtő ingatlan tulajdonosát a Központ pénzjutalomban részesítheti. Az ingatlan tulajdonosa lehetett az állam, valamely közösség vagy testület, valamint magánszemély. Elvben tehát járt nekik jutalom, a gyakorlatban azonban ennek kifizetése sokszor nem történt meg, a hatvanas évektől pedig még az elvbeni jutalmazás is kikerült a törvényből.

Az 1963. évi 9. sz. tvr. feloldotta a korábbi kizárólagos állami tulajdont a földből kikerülő régészeti tárgyak esetében, és összehangolta az 1959. évi IV. törvénnyel (polgári törvénykönyv):

§ (1) Ha valaki olyan értékes dolgot talált, amelyet ismeretlen személyek elrejtettek, vagy amelynek tulajdonjoga egyébként is feledésbe ment – ideértve a régészeti, muzeális értékű vagy műemlék jellegű leletet –, köteles azt az államnak felajánlani.

(2) Ha az állam a dologra nem tart igényt, az a találó tulajdonába megy át; ellenkező esetben a találó a dolog értékéhez mérten megfelelő díjra jogosult.

Az 1975. évi 6. sz. tvr. így fogalmazott: A földben és a víz mélyén talált régészeti leletek társadalmi tulajdont képeznek.

A következő olyan törvény, amelyik a régészeti leletek sorsára kitért, az 1997. évi CXL. közgyűjteményi törvény volt, amelynek megfogalmazásában visszatért az állami tulajdon kifejezés:

§ (1) A föld felszínén, a földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő, illetőleg onnan előkerülő régészeti lelet állami tulajdon.

(2) A régészeti leletek tulajdonjogáról az állam lemondhat régészeti gyűjtőkörrel rendelkező, nem állami fenntartású múzeumok tulajdonosai javára.

§ (3) A régészeti lelőhely, illetve lelet felfedezőjét anyagi elismerésben kell részesíteni.

A törvény tehát nem a lelőhely tulajdonosának a jutalmazásához tért vissza, hanem külön kezelte a régészeti lelőhely felfedezőjét.

A jelenlegi vonatkozó törvényünk a 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről (a 2005. évi LXXXIX. törvénnyel módosítva). Néhány idézet ebből:

§ (1) A föld felszínén, a földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő vagy onnan előkerülő lelet állami tulajdon.

(2) A régészeti leletek tulajdonjogáról az állam nevében a nemzeti kulturális örökség minisztere lemondhat régészeti gyűjtőkörrel rendelkező, nem állami fenntartású múzeumok javára.

§ A korábban ismeretlen, régészeti nyilvántartásban nem szereplő régészeti lelőhely, illetve lelet feltáráson kívüli felfedezőjét vagy bejelentőjét anyagi elismerésben kell részesíteni.

A szabályozás szerint a régészeti leletek tehát állami tulajdonban vannak, viszont az őket beleltározó, és így a leletek tulajdonlásába jutó múzeumok az országos múzeumoktól eltekintve önkormányzati múzeumok. A régészeti leletek tehát a leltározás eredményeként vagy kormányzati (országos múzeum), vagy önkormányzati tulajdonba kerülnek. Az ellentmondásos helyzetet az önkormányzati törvény elfogadása teremtette. Az állami tulajdonból önkormányzati tulajdonba való átkerülés feltételeit az állami vagyonról hozott 2007. évi CVI. törvény szabályozta:

§ (1) Állami vagyon tulajdonjogát ingyenesen átruházni csak törvény rendelkezése alapján lehet…
§ (1) Az állami tulajdonban lévő védett természeti területek és értékek, erdők, műemlékingatlanok, műkincsek, valamint történeti (régészeti) emlékek és földterületek tulajdonjogának bármely jogcímen történő átruházására csak e védett vagyonra vonatkozó külön törvényben meghatározott esetekben és módon kerülhet sor.

A véletlenül és a tervszerű kutatás során előkerült régészeti tárgyak tulajdonjogára vonatkozóan a lényeg tehát nem változik: nemzeti tulajdonról van szó. A nemzeti tulajdonlás megtestesítője pedig egyaránt lehet kormányzati vagy önkormányzati tulajdonban lévő közgyűjtemény. Ebből az is következik, hogy elvben csak az 1949 előtt előkerült, a lelőhely és a lelőkörülmények tekintetében már nagyrészt feledésbe merült régészeti tárgyak tulajdonosa lehet magánszemély.

Ezután térjünk vissza a régészeti lelőhelyek és leletek megtalálói, illetve bejelentői jutalmazásának a kérdéséhez. A 18/2001. (X. 18.) NKÖM-rendeletben az alábbiak állnak:

§ (2) Régészeti emlék vagy lelet megtalálóját a lelőhely, illetve a lelet tudományos jelentőségével arányos pénzjutalom és elismerő oklevél illeti meg.

(3) Nem fizethető ki jutalom a megtalálónak, ha a Tv. 24. § (3) bekezdése szerinti kötelezettségének nem tett eleget. Ilyen esetben a jutalom a bejelentőt illeti.

(4) A nemesfémből készült vagy drágakövet tartalmazó lelet után kifizetendő pénzjutalom mértékét a lelet nemesfém-, illetve drágakőtartalma napi piaci értékének figyelembevételével kell megállapítani.

(5) A lelőhely, emlék, lelet tudományos jelentőségével arányos jutalmat a Hivatal állapítja meg.

(6) A lelet elhelyezéséről a Hivatal dönt.

A régészeti leletek és lelőhelyek rongálásának és az illegális leletgyűjtésnek a szankcionálásáról az 1978. évi IV. törvény, a ma is hatályos büntető törvénykönyv rendelkezik:

§ (3) Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az, aki…
b) 1. kulturális javak körébe tartozó tárgyat, régészeti lelőhelyet vagy műemléket… rongál meg.

(4) A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a rongálás…

b) 1. kulturális javak körébe tartozó tárgyat, régészeti lelőhelyet vagy műemléket… semmisít meg.

A 2005. évi LXXXIX. törvénnyel módosított 2001. évi LXIV. örökségvédelmi törvény nem ismétli meg a büntető törvénykönyv ide vonatkozó paragrafusait, a régészeti lelőhelyeket és a műemlékeket veszélyeztető vagy éppen megsemmisítő tevékenységgel kapcsolatban a következőket tartalmazza:

§ (1) Azt a természetes vagy jogi személyt és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetet, aki (amely) az e törvényben engedélyhez kötött tevékenységet engedély nélkül vagy attól eltérő módon végzi, illetve a védetté nyilvánított vagy e törvény erejénél fogva védelem alatt álló kulturális örökség elemeit jogellenesen megsemmisíti vagy megrongálja, illetve a védett kulturális örökségi elemet kötelezettségének elmulasztásával veszélyezteti, örökségvédelmi bírsággal (a továbbiakban: bírság) kell sújtani. Az örökségvédelmi bírság kiszabása nem mentesít egyéb, építésügyi eljárásban kiszabható bírság alól.

A véletlenül előkerült leletek érvényben lévő jutalmazásával kapcsolatban a nyilvánvaló anomália az, hogy csupán a megtaláló és a bejelentő érdekeltségére épít, az ingatlan tulajdonosának az érdekeltségét figyelmen kívül hagyja. Az ókor óta érvényes elv az ötvenes–hatvanas években szorult ki előbb a gyakorlatból, majd pedig a törvénykezésből is. Ez azonban több szempontból is felveti az igazságosság és a méltányosság kérdését, hiszen az „állam” is tulajdonosi jogára hivatkozik. A kérdésnek lehet más megítélése is, mint néhány európai államban, ahol az állami tulajdonjog csak meghatározott mélységhatár alatt érvényesül, az e fölötti rétegben előkerülő lelet az ingatlan tulajdonosáé. Mindenesetre a jelenleginél méltányosabb lenne egy olyan szabályozás, amely az ingatlan tulajdonosának az érdekére is tekintettel van. Egy ilyen változtatás jól beleillene az államosítás maradékainak a fölszámolása, a jogállamiság helyreállítása irányában tett erőfeszítések sorába.

Az ingatlantulajdonosok jutalmazása kétségtelenül nagyobb anyagi áldozatvállalást követelne az államtól, ugyanakkor ennek a körnek az anyagi érdekeltsége hozzájárulna a régészeti lelőhelyek fokozottabb védelméhez. A lelőhelyek védelme manapság az egyik legnehezebben megoldható feladat, és ezt a helyzetet az illegális kincsvadászok gátlástalanul kihasználják. A földtulajdonosok jutalmazhatósága viszont széles körben mozgósítaná ezt a nem csekély tömeget, és ha másért nem, a saját anyagi érdekükben meggátolnák a lelőhelyek kirablását.

Az illegális leletgyűjtés visszaszorítása nemzeti, országos ügy. A lelőhelyeket járva szinte minde-nütt rá lehet bukkanni a kincsvadászok nyomaira A közérdek érvényesítésére több módszer párhuzamos, együttes alkalmazására van szükség.

– Érvényt kell szerezni a törvényi tiltásnak, a feltárt esetekben szigorúan, a törvény teljes erejével kell eljárni.

– Fokozni kell a régészeti leletek és lelőhelyek tudományos, művészeti és helytörténeti jelentőségét bemutató felvilágosító munkát a társadalom minden rétegében, de különösen az önkormányzatok és a rendőrség munkatársai körében.

– Fokozni kell a kulturális örökség őrzésére és védelmére tett erőfeszítéseket, az örökségvédelmi és a természetvédelmi felügyelet együttműködését.

– Anyagi érdekeltségük megteremtésével be kell vonni a kulturális örökség védelmébe az ingatlantulajdonosokat.

– Meg kell szervezni a fémleletek szisztematikus, múzeumok által történő felszíni begyűjtését.

– Mivel a hazai és a nemzetközi műtárgy-kereskedelem a régészeti lelőhelyek fosztogatásának a legfőbb motorja, az illegális műtárgy-kereskedelmet minden erővel vissza kell szorítani.

A jelenlegi helyzeten csak határozott és gyors lépéseket téve lehet változtatni. Ezek a lépések az örökségvédelem és a társadalom nagyobb odafigyelésével, a meglévő törvények pontos és határozott betartásával és betartatásával, továbbá újabb törvény- és rendeletalkotással teendők meg, és az intézkedések együttes erejével remélhetőleg gátat szabhatnánk hazánk nemzeti vagyona jelentős része, a régészeti lelőhelyek kirablásának.