Elősegíti-e a régészeti munkát a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) megalakulása?
MúzeumCafé 3.
Virágos Gábor, a KÖSZ megbízott főigazgatója
1. Európai szinten is egyedülálló mennyiségi és minőségi változás zajlik az országban, s ez a szakmai érdekektől függetlenül is változásokat indukált, indukál a régészetben is. A központi koordinációval lehetőség nyílt az országban rendelkezésre álló, a régészetben használható erőforrások hatékony felhasználására. 2. A megyénként, intézményenként, személyenként eltérő és egymással nem kompatibilis feltárási metódusok, dokumentációs rendszerek miatt egységes nemzeti kulturális örökségvédelemről a régészeti elemek esetében korábban szó sem lehetett, s az elmúlt húsz évben a régészetbe beáramlott pénzmennyiség és a többszöri kezdeményezések ellenére sem történt érdemi előrelépés az egységesítés irányába. A KÖSZ révén a lelőhelyek felderítése, diagnosztikai elemzése ezentúl egységes módon történik. Kötelező az előírt protokollok, standardok alkalmazása a régészeti munkavégzés fázisaiban. 3. Mivel minden feltárásról kötelező legalább egy „előzetes ásatási jelentést” közzétenni, a komoly erőforrások bevonásával végzett régészeti munka, amivel mellesleg számos korlátozást okozunk a gazdaság szereplőinek, szakmai hasznosulás terén értelmet nyer. 4. Korábban nem volt szabályozott árképzés, ezt az intézmények sem tartották szükségesnek önként meghozni. A beruházónak így kiszámíthatatlan maradt, mennyiért és mikorra készül el egy-egy régészeti feltárás. A KÖSZ évente meghatározott, fix költségelszámolási tételsor magára nézve is kötelező alkalmazásával és meghatározott egységek szerinti, teljesítésen alapuló elszámolással mindkét félnél kalkulálhatóvá teszi a feltárási költségeket. Bizonyára nem ez a tökéletes megoldás, a munkák elszámolásán lehet finomítani, ám a változással a régészet forrásbázisának megalapozottsága és beruházói elfogadottsága is javult, átlátható viszonyok jöttek létre, kizárva a túlkapások lehetőségét. 5. A szakmát érintő innováció így egy központban koordinálva, költséghatékonyan zajlik. A régészetnek pedig nemcsak tudományos okból szükséges az innováció, hanem létérdeke is, hogy a modern technológia eszközeivel növelje hatékonyságát, eredményességét és gyorsaságát. 6. A korábban állástalan, vagy csak időszakosan alkalmazott szakemberek is biztos álláshoz juthatnak, és nem kerültek az utcára a múzeumok régészei sem. 7. Alapvető elvárás, hogy minden anyagot és dokumentációt digitalizáljunk, s így olyan központi tudományos adatbázist hozzunk létre, amelyhez az interneten keresztül szabályozott hozzáférést biztosítva az adatok tudományos hasznosulást segítsük elő.
Nem kétséges, hogy mint minden változás, ez is számos érdek sérelmével jár, amit a nem elégséges idő biztosítása, a szükséges támogatások mértékének gyakran nem kielégítő garantálása és szinte nulla kommunikáció kísért. Remélem, az intézmény működése sorra megcáfolja majd a méltatlan vádakat. A régészetet az elmúlt húsz évben szükséges strukturális lépések elmaradása (elszabotálása?) kaotikus állapotokba sodorta. A KÖSZ ebben a helyzetben csak átmeneti megoldás, ami szükséges a tartós megoldást szolgáló decentralizációhoz, ami elérhető a központi intézmény területi szerveivel, piacnyitással, vagy egyéb módon. Ez azonban stratégiai kérdés, aminek eldöntését komoly előkészítő munka kell megelőzze.
Jankovich-Bésán Dénes, a Magyar Régészszövetség elnöke
Pontosítanám: így nem, vagy most még nem. A KÖSZ jelen formájában ugyanis egy beruházói hisztéria nyomán, hasonlóképpen hisztérikus körülmények között, alig három hónap alatt jött létre. Eltekintve ezektől a körülményektől, lássuk, milyen céllal.
1. Ilyen módon a régészeti feltárás olcsóbb, a díjszámítás pedig átláthatóbb lesz, mint a múzeumok keretei között volt. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy nem lett olcsóbb a múzeumok által évről-évre közzétett, legutóbb 4300 Ft/m2árnál, hiszen a KÖSZ hasonlóképpen közzétett (a honlapjukon most éppen nem látható) díjszabása 3600 Ft/m2– gépi földmunka nélkül. A díjszámítás sem lett átláthatóbb, hiszen a feltárás költségein kívül ide számítják a bozótirtást, a lőszermentesítést, a humuszolást is. Mindezzel együtt még mindig lehetne olcsóbb, ha a munkát nem a múzeumokkal kényszerülne a KÖSZ elvégeztetni. Mivel a valóságban általában így történik, és ezért a múzeum alvállalkozói díjat kap, következésképpen a tényleges régészeti munkát valóban olcsóbban kell elvégezni.
2. A feltárások szakszerűbbek lesznek az eddigieknél. Ez azt feltételezi, hogy eddig szakszerűtlenek voltak, ami így, általánosítva sértő. Sokkal nagyobb szakszerűtlenségnek tekintjük viszont, hogy az új rendszer a feltárásokat a beruházások tervezett összege szerint csoportosítja, aminek következtében a leletegyüttesek szétdarabolódnak. Ez különösen a városi régészetben jelenthet súlyos gondokat. Minél jobban kiszorulnak a megyei múzeumok a feltárási projektekből, annál inkább. Remélhetőleg a KÖSZ rövidesen rutinos ásatókkal, tapasztalt szakemberekkel lesz képes feltölteni szabadon lévő létszámkeretét, és akkor a terepi megfigyelések szakszerűsége minden kritikát ki fog állni. Most ez egyáltalán nem így van.
3. Kedvező ígéretnek látszik, hogy a dokumentálás egységes lesz, amit szakmai protokollok kiadása révén kívánnak elérni. Erről azonban a KÖSZ kilenc hónapos működése nyomán még korai beszélni, különösen akkor, ha az eddig megjelent egyetlen protokoll maga is sok kívánnivalót hagy maga után. Tény, hogy a KÖSZ, kihasználva egy a régészettel szembeni ellenséges hisztériát, felvázolta a hazai archeológia gyökeresen új struktúráját, amely szerint a megelőző feltárásokat erre specializált szakemberek központi irányítás alapján rutinszerűen elvégzik, és az egységes adatbázisok révén bárkinek módja lesz a későbbiekben ezeket az anyagokat publikálni. Azonban szokásos magyar, felemás megoldás született: egy kicsi van benne az új álomból (egy megfelelő költségvetés és infrastruktúra nélküli intézmény), és nagyon sok a régiből: alvállalkozók áttekinthetetlen szövevénye, működésképtelen múzeumok megtelt raktárakkal és a KÖSZ „csábításának” kitett régészekkel. A beruházónak nem lett sem olcsóbb, sem gyorsabb a feltárás, a bevételek pedig a legkevésbé átlátható módon oszlanak meg a fővállalkozó és a munkát ténylegesen végző régészek és intézmények között. A régészeti emlékanyag sorsa pedig még hányatottabb, mint eddig volt.