Ló és lovasa
MúzeumCafé 3.
„A könyveknek is megvan a maguk sorsa” – szokták idézni hol eredeti értelemben, hol inkább ironikusan Terentianus Maurus szállóigévé vált sorát. Bizony, így van ez nemcsak a könyvekkel, de általában a műalkotásokkal is. A Szépművészeti Múzeum világhíres bronzlovasának sorsa is oly különös, hogy a történetéhez tapadó epizódok összességükben átívelnek szinte az egész európai kultúrtörténelmen, az antikvitástól a kortárs festészetig.
A szobor ma ismert sorsáról ugyanis a geometrikus absztrakt festészet kiválósága, Konok Tamás tud a legtöbbet mesélni, mivel az ő felmenői birtokolták valaha ezt a kis remekművet. A családi legendárium számon tartja a nagy elődök cselekedeteit, márpedig Konok Tamás anyai ágon közeli rokona annak a Ferenczy Istvánnak, akiben az első újkori magyar szobrászt tiszteljük. Ferenczy – miként Konok sokaknak elmesélte már – a 19. század elején gyalogszerrel indult Bécsbe, majd onnan Rómába, hogy szobrászatot tanuljon Canovánál és Thorvaldsennél. Itt alkotta meg főművét is, a Graphidiont, azaz a szépművészetek kezdetét szimbolizáló, a homokba kedvese arcát rajzoló Pásztorlányka szobrát, amely később – bármily meglepőnek tűnhet – számos szigorúan szerkesztett Konok-festménynek is ihletője lett. Róma akkoriban a pompeji ásatások lázában élt, virágzott a régiségkereskedelem. A fiatal szobrásznövendék megtakarított pénzén – valamint kisebb-nagyobb művészi ellenszolgáltatások fejében – maga is szert tett jó néhány értékesebbnek tűnő tárgyra, s a közel száz darabot számláló kisplasztika-gyűjteményt a nyolcesztendőnyi tanulóidőszak után hazahozta Magyarországra. Gondos jegyzéket készített az általa görög-római eredetűnek hitt művekről, s a kollekciót háromezer aranykorona fejében felajánlotta az akkoriban formálódó új magyar közintézménynek, a Nemzeti Múzeumnak – ám az anyag nem keltette fel az akkori döntnökök érdeklődését. Ferenczyből itthon megkeseredett ember lett, úgy érezte, sem művészetét, sem gyűjteményét nem becsülik eléggé. Római tárgyait ládába zárta, és végrendeletében meghagyta: az csak halála után ötven esztendővel nyitható ki. Az okmány hitelességét nem kisebb személyiségek, mint a fóti-kör tagjai – Bugát Pál, Fáy András, Bajza József és Vörösmarty Mihály – tanúsították. A Szózat költője még sajátkezű záradékkal is ellátta az iratot.
Nem csoda hát, ha az így megerősített végakaratot a közvetlen hozzátartozók feltétlen tiszteletben tartották, és nem engedtek a „beházasodott” idősebb Sándy Gyula festőművész unszolásának, hogy bontsák ki hamarabb a rejtélyes ládát. Csak 1906-ban, a fél évszázados határidő lejártakor kerülhettek napvilágra a Ferenczy-féle jegyzékbe felvett tárgyak. Ifjabb Sándy Gyula, jeles építészünk – Konok Tamás nagyapja –, a művészettörténetben jártas ember lévén azonnal megállapította, hogy döntő többségükben nem antik műkincsek, hanem a reneszánsz és a kora barokk időkben készült alkotások jutottak annakidején Magyarországra Ferenczy István jóvoltából. Ifjabb Sándy a tárgyak tudományos meghatározására barátját, Meller Simont, a Szépművészeti Múzeum szoborosztályának igazgatóját kérte fel. Meller volt az első, aki a gyűjtemény különös szépségű bronz lószobrát később Leonardo da Vinci munkájaként attribuálta.
Ferenczy István listájával összevetve azonban hat műtárgy hiányzott a hagyatékból. Sándy Gyula jó érzékkel a néhai Ferenczy István rimaszombati házában kezdett kutakodni, abban reménykedve, hátha előbukkannak a hiányzó darabok. Addig kopogtatta a ház ódon falait, mígnem az egyik boltív fölött titkos üregre lelt, benne további négy műtárggyal. (Ferenczy István feltehetően még 1849-ben rejtette el azokat a betörő orosz katonák elől.) Közöttük volt egy sisakos bronzkatona, amely éppen ráillett a hagyatéki ládából előkerült lóra. Így találkozott össze ló és lovasa fél évszázad múltán.
A Szépművészeti Múzeum a Ferenczy-kollekciót megvásárolta a családtól – az már a sors újabb fintora, hogy a részletekben kifizetett vételár az első világháború végére teljesen elértéktelenedett. Meller Simon időközben berlini kollégákkal konzultált, és ennek nyomán beigazolódni látta sejtését, miszerint a lovasszobor valójában bronzmodell I. Ferenc francia király Leonardo da Vinci által tervezett (ám meg nem valósult) emlékművéhez, s így a szobrocska alkotója is maga Leonardo.
A Budapesten 1969-ben megrendezett XXII. Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus lényegében helybenhagyta Meller megállapításait, G. Aggházy Mária művészettörténész pedig a hetvenes évek folyamán széleskörű kutatásokra alapozva doktori disszertációjában, több könyvben és tanulmányban igyekezett bizonyítani, hogy a szobor valóban Leonardo saját kezű műve. Hogy így van-e, vagy esetleg – miként mások vélik – egy, a mester szellemében tevékenykedő tanítvány munkája – nos, ezen még sokáig fognak vitatkozni a művészettörténészek. És ezzel a vitával gazdagítják tovább a remekbe szabott plasztika történetét.