TÖRTÉNETI FESZTIVÁLOK MAGYARORSZÁGON
MúzeumCafé 84.
Határozottan kijelenthetjük, hogy a történeti fesztivál egy igen kedvelt műfaj Magyarországon. Jelen sorok írója húsz éve járja a hazai és európai rendezvényeket. Résztvevőként, de több helyen szervezőként is sikerült megtapasztalnom, hogyan épülnek fel az ilyen események. A bennem is megfogalmazódó kérdések mentén próbálok áttekintést adni: mi a „recept” egy történeti fesztiválhoz, a tartalmon és a közvetíteni kívánt elemeken keresztül milyen irányok, tendenciák jelentek meg az elmúlt húsz-huszonöt évben hazánk területén?
Így az alábbiakban a személyes tapasztalataim alapján mutatom be ezt a rendkívül összetett világot „múzeumi szemüvegen” keresztül.
Végvári Vigasságok (Dobó István Vármúzeum)
Szinok Gábor felvétele
¶ A szakmán túli közgondolkodás felől közelítve általában olyan eseményre gondolunk, amely egy hosszabb hétvégén, lehetőleg történeti helyszínen, az adott hely tematikájának megfelelően kiválasztott programokkal és persze történeti ruhába öltözött szereplőkkel zajlik. Tehát visszaröpít minket térben és időben egy másik világba, amely mégis „modern” abból a szempontból, hogy lehetőleg minden látogatói célcsoport megtalálja a neki kedves programot a felkínált lehetőségek között. Egyfajta fesztiválról beszélünk, amelynek a célközönsége speciális: azok, akiket érdekel a történelem. A szereplők pedig történeti figurák (Dobó István, I. Károly király stb.) vagy csoportok (hajdúk, törökök, egri nők, hős várvédők) a helyszínnek megfelelően. Szükséges hozzávaló a látványos csata, de legalább párviadal, találkozási lehetőség történeti személyekkel, katonákkal, akár korabeli civilekkel autentikus felszerelésben és rekonstruált helyszíneken: katonai táborok, kastélyok, várak terei. Elmaradhatatlan kellék a vásár, „történeti” és „kézműves” termékekkel. Itt kapcsolódik hozzá a vásári komédia: csepűrágók, mesemondók és zenészek, így a kisebbek is élvezhetik a forgatagot. Gyakran felkínált lehetőség a szereplőkkel való fotózkodás a helyszínen, a beöltözés korabeli viseletekbe. De valóban ennyiből áll egy történeti fesztivál, illetve erre van igény? Ez utóbbi kérdéssel nagyon sok, a múzeumi dolgozók közötti magánbeszélgetésben, konferencián is gyakran találkozunk. Egyáltalán, ki alakítja ki az „igényt”, és lehet-e azt célzottan, meghatározott kritériumok mentén irányítani, formálni?
Végvári Vigasságok (Dobó István Vármúzeum)
Szinok Gábor felvétele
Hol kezdődött?
¶ A történeti fesztivál mint műfaj az 1990-es években indult Magyarországon, nem köthető egyetlen helyszínhez. A rendezvények nagyjából egy időben jöttek létre a kapcsolódó civil hagyományőrző csapatokkal – ezeket hívtuk egy ideig katonai hagyományőrzőknek, ma inkább történeti újrajátszóknak, a „historical reenactor” kifejezés átfordításaként. Ennek oka, hogy egyértelműen áthelyeződött a hangsúly a csaták „lejátszásáról” az életmód-rekonstrukciók felé. Tehát ahol nekikezdett egy múzeum vagy egy önkormányzat ilyen eseményt szervezni, ott megjelentek – az akkor főleg helyiekből alakult – hagyományőrző egyesületek. Az igény és az újdonság ereje miatt ebben az időszakban robbanásszerűen megnőtt a számuk. Ami életre hívta, az egyértelműen a lokálpatriotizmus és a hozzá igen gyakran kapcsolódó hőskultusz. A máig rendkívül népszerű Visegrádi Palotajátékokat az egyik „ősrendezvényként” tartják számon, mellette több „várfesztivál” is a legismertebbek közé tartozik, amelyek főként a török korhoz köthető helyszíneken jöttek létre: Eger, Tata, Kőszeg, Sárvár, Gyula, Fülek és még sorolhatnánk. A diósgyőri Várjátékok, Visegrádhoz hasonlóan, szintén a középkor, a Magyar Királyság dicsőséges időszakához kapcsolódik. Érdekes színfolt a Savaria Történelmi Karnevál is, ahol több korszak jelenik meg a város sok száz éves történetéből, tehát ott a helyi közösség múltját igyekeznek bemutatni, nem egy adott eseményre vagy korszakra koncentrálnak. Külföldön ez elég gyakori és igen régi hagyományok alapján működik, hazánkban ez a ritkább verzió.
¶ A közösséghez kapcsolódás tehát az egyik fő elem, amiért
a látogatók felkeresik a rendezvényeket. A történelmi tudás,
a közösségi összetartozás és a kultúra közvetítése pedig közművelődési feladat, amelyet legtöbbször automatikusan
a múzeumi világhoz kapcsolunk. A kultúra megőrzése és közvetítése a múzeumok egyik legfontosabb feladata, ezért is vállalják fel gyakran múzeumok a történeti fesztiválok megrendezésének nehézségeit. Mert valljuk be, egy ilyen idényrendezvény organizációja bizony többletterhet ró a mú-
zeumokra.
¶ A fenti modellen kívül további három lehetséges: egy civil szervezet közreműködése, önkormányzati szervezés, illetve egy vállalkozás bekapcsolódása. Mindre van példa külön-külön és együttesen is, vagyis a civil szervezet dolgozhat együtt az önkormányzattal vagy a múzeummal, vagy akár az önkormányzat kérhet meg céget a szervezéshez, mindig a helyi lehetőségekhez igazodik egy-egy fesztivál háttere, ami az évek tapasztalatával, a helyi viszonyok alakulásával időről időre megváltozhat.
¶ Amikor az 1990-es években megszületett az igény a történeti
fesztiválokra, a korábban már említett kultúra- és hazaszeretet, a szórakoztató kulturális élmény újdonsága miatt kezdték el ezek szervezését. Külföldi jó gyakorlatok alapján,
de hazai példák és tapasztalatok nélkül. A leggyakoribb hiba, amiből okulhattak a szervezők, hogy az előképeket, a mintákat nem lehet egy az egyben átvenni, az évek, évtizedek tanulságait levonva, az időközben megváltozott igényekhez igazodva lehetett változtatni a szervezés, lebonyolítás részletein. A meglepő számunkra, múzeumi szakemberek számára is, hogy igazából nem a cél változott, hanem az egésznek a mélysége: a történelem-, a kultúra- és a hazaszeretet változatlan,
ám a szakmai elvárások jelentősen változtak az évek alatt.
Mennyiség vagy minőség?
¶ Elég határozottan megfogalmazódott az elmúlt tíz évben mind a múzeumi szakma, mind a történeti újrajátszó közösség részéről, hogy különbség van a vurstli és a szakmailag korrekt, de szórakoztató tudásátadás között. Nemcsak a múzeumi rendszeren belül változtak az elvárások, hanem minden, magát hitelesnek és autentikusnak tekintő fesztivál esetében feltétel lett, hogy a történelem, a kultúra és a hazaszeretet közvetítése ne félinformációkra, netán sztereotípiákra vagy hazugságokra építve szórakoztasson. Egy vállalkozás vagy önkormányzat részéről sem lenne tisztességes a félretájékoztatás, egy múzeum részéről pedig teljesen elfogadhatatlan. Egy kifogás gyakran megjelenik: a korhűség sokkal drágább. Nos ez az, amit mind a múzeumok, mind a történeti újrajátszó közösségek meg tudnak cáfolni, a szakmai korrektség nem jár többletkiadással. Hovatovább a szakmailag korrekt civil közösségek rutinjuk révén gyorsabban és problémamentesen, gyakorlottan tudnak együttműködni a megrendelő cégekkel, múzeumokkal, önkormányzatokkal.
Miért érdemes a szervezőnek
történeti újrajátszókkal dolgoznia?
¶ A múzeum és történeti hagyományőrzés (historical reenacting) jó ideje együtt fejlődik, alakul. Ez a két dolog együtt pedig nemcsak a történeti fesztivál fogalmát határozza meg alapvetően, hanem egymást is formálják, alakítják. Látjuk ezt egyértelműen abban is, ahogy az elmúlt években a múzeumok elkezdtek rövid és hosszú távú együttműködéseket kötni a történeti újrajátszó vagy katonai hagyományőrző közösségekkel. A 21. századi történeti múzeum fogalmától nehezen lehetne a civil, önkéntes alapra épülő lokálpatrióta vagy egy-egy történeti csoport, időszak bemutatását vállaló újrajátszó közösségeket elválasztani. Az együttműködések, közös programok mellett ezek a közösségek konferenciákon, szakmai műhelyekben is próbálják újraértelmezni céljaikat, működésük lényegét. Hogyan tudnának jó minőségű, hiteles, szórakoztató tudásközvetítő jellegű programokat készíteni. Folyik a párbeszéd a múzeumok és civil közösségek között. Mindenesetre a fejlődés és a tendencia látszik: a múzeumok és a történeti újrajátszó közösségek alapvetően meghatározták eddig is egy történeti fesztivál hangulatát, de a változó igények és változó lehetőségek mellett a két szereplő akarata igenis tud formálni a fesztivál arculatán. A közönség számára ez a háttérmunka nem feltétlen lesz nyilvánvaló, de a szakma számára egyértelműen érzékelhető
ez a tendencia.
Végvári Vigasságok (Dobó István Vármúzeum)
Szinok Gábor felvétele
¶ Magyarország kis piac, a korlátozott számú múzeum kevés történeti újrajátszó közösséggel tud együttműködni, mindenki ismer mindenkit, legalábbis hallott a másikról. A bevált jó partnerségek, jó gyakorlatok gyorsan kialakítják a további együttműködéseket. Átfedés van a múzeumi programok bővülése (historical live interpretation vagy élő történelem módszere) és a történeti újrajátszó közösségek új irányai között: többféle bemutatási módszer, nem csak jól bevált csatarekonstrukciók, hanem életmód-rekonstrukciókon keresztül is. (Az élő történelem módszeréről bővebben: Faár Tamara: Ott lehetsz, ahol akarod! – Élő történelem a múzeumban, https://mokk.skanzen.hu/20200218faar-tamara-ott-lehetsz,-ahol-akarod-elo-tortenelem-a-muzeumban, illetve Zay Orsolya: Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda, https://ujkor.hu/content/elo-tortenelem-muzeumokban.)
¶ Az új generációban, a mai huszonöt–harmincöt éves, fiatal felnőtt korosztályban számosan vannak, akik részt vesznek a historical reenacting programokban, de a tudományos szakmában szerezték a diplomájukat, és aktívan dolgoznak múzeumban. Úgy látom, ennek is jelentős a szerepe abban, hogy elsődlegessé vált az igény a társadalmi hasznosságra,
a hasznos tudás átadására, a részvételre a nonformális és informális oktatásban. Fontos szempont lett a szórakoztató tudásátadás és az élethosszig tartó tanulás: a múzeum a tudás helyszíne, a múzeumpedagógia a közoktatásban pedig már nem innováció, mint húsz éve, hanem rögzült, általánosan elfogadott fejlesztés. Az iskolából kihelyezett oktatási helyszínként szerepel a múzeum. Ennek megfelelően váltak alkalmassá a történeti fesztiválok – a családi szórakoztatáson felül – a tanításra, a tudomány szempontjából korrekt tartalom átadására. A múzeum felelőssége, hogy felügyelje a szakmai interpretációt. Emiatt egy történeti fesztivál szervezésekor, ha nem egy múzeum a fő szervező, akkor is érdemes bevonni szakmai együttműködő partnerként.
¶ A történeti újrajátszókkal való együttműködés hátránya, hogy bármikor nem állnak rendelkezésre, a civilek, önkéntesek motivációja nem a honorárium, hanem a program „élvezeti
értéke”. A múzeum érdeke, hogy hosszú távú munkakapcsolatot alakítson ki egy-egy civil szervezettel. Több múzeumi intézmény választotta ezt az utat, például a többféle feladatra (tánc, színház, harci játék, mutatványok) is felkészült Mare Temporis Történelmi Hagyományokért Alapítvánnyal, múzeumi programok, órák kapcsán, visszatérő közreműködőkkel találkozhatunk a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a visegrádi Mátyás király Múzeum, a sárospataki Rákóczi Múzeum vagy a Dobó István Vármúzeum eseményein és fesztiváljain, legyen szó múzeumpedagógiai, múzeumandragógiai foglalkozásokról. A történettudomány, régészet (főként a kísérleti régészet), néprajz területén is rengeteg lehetőség adódik a civil közösségi partnerségek kialakítására.
¶ Tapasztalataim alapján mára másféle „történelmi fesztiválra” lett igény, amire a múzeumi szakmának érdemben kell reflektálnia. A kérdés csupán az, hogy az intézmények hajlandók-e a szakmai kihívásoknak megfelelni a gazdasági nyomás ellenére. Én őszintén hiszek abban, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a financiális érdekek és a szakmailag is korrekt tudásátadás között, mert – az elmúlt évek példái alapján – ez igenis lehetséges.