Szellemi portré, művekből
Egy évszázad művészettörténetének folyamatait érzékelteti a Vasilescu-gyűjtemény
MúzeumCafé 4.
Azoknak, akik látták néhány évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában a Vasilescu-gyűjteményből rendezett kiállítást, ma is feledhetetlen az élmény. Hiszen ahogyan azt az akkor készült elegáns katalógus ma is megidézi, azon a tárlaton a modern és a kortárs magyar művészet számos remekműve került a közönség elé, olyan gazdagságban, hogy az egyes műcsoportok nem egyszerűen egy-egy életművet reprezentáltak, de a művek együtteséből kirajzolódtak a 20. századi magyar művészet legfontosabb csomópontjai, folyamatai, lényegi összefüggései is.
A műegyüttes ráadásul a korábbi alkalmaknál is erőteljesebben hívta fel a figyelmet arra a szerepre, amelyet a műgyűjtők játszanak, játszhatnak a művészet, ezen belül különösen a kortárs művészet pártolásában, hiszen Vasilescu János, aki az idén lenne nyolcvanöt éves, éppen akkor fedezte fel az új, kihívóan izgalmas műveket, amikor azok alkotóinak legnagyobb szükségük volt arra, hogy a hivatalos művészvilág számára szinte nem is létező törekvéseik helyességét legalább az értők szűk köre visszaigazolja. Így alakultak ki a gyűjtő és a művészek között a szoros kapcsolatok, így vált a Vasilescu-gyűjtemény a gyűjtő szellemi portréjává is.
Vasilescu János útja a szó többféle értelmében is messziről indulva vezetett a kortárs magyar művészet remekművei felé. Jómódú román bojárcsaládban nőtt fel, s az 1940-es évek második felében telepedett le Magyarországon. Műszaki találmányainak és sikeres vállalkozásainak köszönhetően már az ötvenes években megengedhette magának, hogy műalkotásokat vásároljon: az első mű, amelyet – újsághirdetés útján – megvett, Ámos Imre egyik festménye volt.
A döntő lökést a gyűjtéshez a Glücks-házaspárral, a Farkas István-hagyaték megőrzőjével való találkozása jelentette, majd az életre szóló barátság Ország Lili festőművésszel, akinek az életműve a gyűjtemény legfontosabb részét képezi. Az ő révén ismerte meg Vasilescu Korniss Dezsőt, Bálint Endrét, Anna Margitot és másokat. Találkozott Kassák Lajossal, Barcsay Jenővel, Kondor Bélával, később a kortárs művészet, az újabb generációk más kiváló képviselői, mint például Gyarmathy Tihamér, Deim Pál, Mauer Dóra, Hencze Tamás, Nádler István, Keserű Ilona alkotásai is a gyűjteménybe kerültek. A művek nagy részét a művészektől személyesen vásárolta meg. De nem hiányoznak a kollekcióból a 20. századi magyar művészet korábbi időszakainak jeles művei, például Rudnay Gyula, Bortnyik Sándor, Moholy-Nagy László, Egry József, Mattis-Teutsch János alkotásai, sőt, „kakukktojásként” az egyetemes művészet néhány remeke is bekerült a műegyüttesbe; ezek alkotói között olyan nagyságok vannak, mint például Mary Cassatt, vagy Francis Bacon. Ami meglehetősen ritka jelenség: a festmények és a grafikák mellett kisplasztikák is a gyűjtemény szerves részét képezik, többek között Vilt Tibor, Schaár Erzsébet, Székely Péter, Vigh Tamás művei.
Hogy milyen jelentős gyűjtemény is született, azzal a nyilvánosság először 1984-ben szembesülhetett a Budapest Galériában, amikor éppen a Vasilescu-gyűjtemény bemutatásával indították el a kortárs művekre alapozott magyar magángyűjtemények tárlatsorozatát. A következő évek további gyarapodást hoztak a gyűjtő életében, másrészt annak a felismerésnek a megerősödését, hogy a sajátos szellemi alkotást, egységet jelentő műegyüttesnek nemcsak a műveknek helyet adó lakáshoz, a gyűjtő személyes jelenlétéhez kötődve kellene hosszú távon együtt maradnia. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás szakmai- és közönségsikere megérlelte a gyűjtő elhatározását: az államnak adományozta a gyűjteményt.
Kezdetben úgy tűnt, hogy az alkotásokat Budapesten helyezik el, annál is inkább, mivel éppen akkorra vált világossá, hogy a főváros végleg elszalasztotta a másik, számára felajánlott jelentős kollekciót, a László Károly-gyűjteményt. Budapest azonban a Vasilescu-gyűjtemény iránt sem mutatott igazi érdeklődést, így született meg a kollekció elhelyezésére az országos pályázat, amelyen nyolc város, mások mellett Pécs, Szombathely, Székesfehérvár és Miskolc vett részt. Hogy éppen Győr lett a győztes, az keveseknek okozott meglepetést: a Rába-parti város múzeumai már korábban is több jelentős magángyűjteménynek adtak otthont, és itt élt a kortárs magyar művészet másik nagy gyűjtője, Kolozsváry Ernő is. A Vasilescu-gyűjtemény 2005-ben tartós letétként érkezett Győrbe, 2008 januárjában pedig az alapítvány és a város vezetőinek megállapodása értelmében a város tulajdonába került. A gyűjtő, aki megkapta a város díszpolgára kitüntető elismerést, ezt már sajnos nem érte meg.
Állandó kiállítást a győri zsinagógában rendeztek a gyűjteményből, s a művek egy részét időszaki tárlatokon is bemutatják. Hogy milyen jelentős értéket is képvisel a kollekció, azt egy két évvel ezelőtti, a veszprémi Csikász Galériában rendezett időszaki tárlat értethette meg a látogatóval. Azon a kiállításon ugyanis nem szerepeltek a gyűjtemény főművei, ám így is jól érzékeltették azt a kapcsolatot, amely a modern magyar művészet különböző generációi között kialakult. Bortnyik Sándor 1922-es Kovácsok című nyomatával indult a sor és Bullás József 2002-es Kettős ív I-II. című festményével zárult. A két végpont között Kassák Lajos ötvenes-hatvanas évekbeli absztrakt kompozíciói, Korniss Dezső kalligráfiái, Gyarmathy Tihamér képei, valamint Vilt Tibor kisplasztikái képviselték a szocialista művészetpolitika által az ötvenes években elhallgattatott modern magyar művészetet. És az idős mesterek olyan fiataloknak adhatták át a műveik képviselte szellemiséget, mint Deim Pál, Maurer Dóra, Nádler István, Keserű Ilona, Hencze Tamás – mindannyian a mai magyar művészet meghatározó jelentőségű mestereivé váltak maguk is. A haarmadik generációt pedig a nyolcvanas években az új magyar festészet képviselőjeként indult Bullás József festményei jelentették. És bár a Vasilescu-gyűjteménynek csupán töredékét jelentette ez az összeállítás, mégis képes volt egy évszázad művészettörténetének folyamatait érzékeltetni.