„ELSZÓRÓDTUNK A FÖLD HÁTÁN, MINT EGY MÁSODIK IZRAEL…”

Zivataros idők súlyos szavú prédikátorainak bibliás nyelvén jellemezte így a visszatekintő Kossuth Lajos az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc leverése után külföldre menekültek helyzetét. Már az nagyszerű emberi teljesítmény volt, ha valaki meg tudott kapaszkodni ebben az elszóratásban, és tisztes megélhetést tudott teremteni önmagának, netán vele menekülő családjának. De voltak olyanok is, akik ennél többre törekedtek: folytatni akarták azt a küzdelmet, amelynek harcosaiként számkivetésbe szorította őket az ellenfél túlereje. Ám ha valaki nekivágott a nagyvilágnak, szembe kellett néznie a lélekpróbáló dilemmával: vajon a hazában maradók vagy a külföldre távozók döntöttek igaz hazafi módjára?

Ismeretlen fotográfus: Kossuth Lajos, 1852

¶ Nos, megrázó morális elhatározás a küzdelem végpontján a mártírsors tudatos vállalása. Ám ha valaki az életét, a szabadságát menti, majd – ezen túl – reális esélyt lát az erőgyűjtésre, további cselekvésre, akkor számára éppen hogy a menekülés és az újrakezdés lesz a kategorikus erkölcsi parancs! Ennek engedelmeskedtek sok százan, ezren a szabadságharc közlegényeinek és parancsnokainak soraiból – közöttük magával a független magyar állam kormányzójával, Kossuth Lajossal is, aki úgy vélte, hazája első népképviseleti országgyűlésétől kapott felhatalmazása egyenesen kötelezi arra, hogy elnyomott nemzetének szószólója legyen a nagyvilágban.

¶ A század egyik legokosabb magyar embere, maga is tizenhét éven át gyakorló emigráns, Pulszky Ferenc – régész, művészettörténész, író, államtitkár, képviselő, múzeumigazgató – megvesztegetően nagyszerű emlékirataiban így jellemezte minden emigráció örök dinamikáját:

„…minden emigrátió azt hiszi, hogy ő képviseli legtisztábban a leigázott nemzetet, hogy benne testesülnek meg a nemzet aspiratiói s hogy az ő szava a nemzet szava. Egy ideig ez csakugyan igaz lehet; de lassan-lassan új viszonyok fejlődnek ki az országban, új eszmék támadnak s a mindennapi élet követelései ellentétbe helyezkednek azon eszményképekkel, melyeknek létesítését olyannyira kivánnók. A compromissumok eszméje lábra kap az országban, míg az emigrátió eredeti álláspontját mereven meg szokta tartani s minden eltérést mindjárt árulásnak bélyegez. Ez minden nemzetnél s minden emigirátiónál történik meg, de sehol és soha oly nagy mértékben, mint a magyarnál; mert legyen ez nemzeti sajátság, legyen a körülmények kényszerítő következése, nálunk a kötelék a nemzet és az emigirátió közt rendes időben tökéletesen megszűnik. […] Az emigirátió s a nemzet eszmeköre lassan-lassan különválik egymástól s a vége csakugyan az, hogy nem értik egymást. Az emigrátió panaszkodik a nemzet opportunismusáról,
a nemzet az emigrátió túlzott nézeteiről. Az idő megteszi végre hatását, a nemzet vágyai sohasem valósulnak meg egész kiterjedésökben; de a baljóslatok sem teljesednek be s a nemzeti élet fejlődik folyvást.”

Ketskemethy Mihály: Kossuth Lajos és Pulszky Ferenc, Boston, 1852

¶ Ez a dinamika a magyar száműzötteknek azon csoportja esetében, amelyet – bizonyára pontatlanul, ám mégis jellemzően – Kossuth-emigrációnak neveznek, mintegy két évtizeden keresztül biztosította a cselekvés lehetőségét. Tagjai azért küzdöttek, hogy a haza lakói visszaszerezzék az 1849-ben elveszített önrendelkezési jogukat, és maguk dönthessék el, hogyan szervezik újjá a nyolc évszázados magyar államot az euró­pai nagyhatalmi egyensúly-politika és a térségben élő többi nemzetek, nemzetiségek hasonló önrendelkezési igényeinek erőterében. E küzdelem fontosabb állomásait idézzük fel röviden az alábbiakban, vonzásokat és választásokat, amikor úgy látszott, közel a remény, hogy megtegyük, amit
a népdal refrénje igér: „…ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…”

„Korunk szelleme a demokrácia!”

¶ Mivel a fontosabb lapok szerte a nagyvilágban rendszeresen tudósítottak a magyarországi hadi eseményekről, túlzás nélkül „mindenki”, az egész korabeli közvélemény izgatottan követte Dávid és Góliát küzdelmét: a kis magyar nemzet hősies ellenállását a két nagyhatalom többszörös túlerejével szemben. Nem csodálható, hogy a küzdelem vezetője – ha győzött is végül a zsarnokság – szimbólummá vált: az elnyomottak, legyőzöttek szemében az ellenállás, az eltiporhatatlan szabadságvágy jelképévé. Kossuth Lajos kormányzóelnök így lett az első igazán világhírű magyar ember – aki azonnal azt is fölismerte, hogy ezt a lehetőséget ki kell használnia a „magyar ügy” érdekében. Egyelőre azonban az Oszmán Birodalomban kellett maradnia: a szultán megtagadta ugyan kiadatását, de cserében távol kellett tartania vendégét az európai politikai színtértől. A száműzött kormányzó a nyugat-anatóliai hegyek közötti Küthayában Alkotmánytervet készített, amelyet a történettudomány a század legkonkrétabb olyan tervezetének tekint, amelynek célja Magyarország államberendezkedésének polgári demokratikus átalakítása és a Duna-menti népekkel kötendő szövetség volt. Sajnos azonban a jövő megalapozására vállalkozó program távlatával indított magyarországi titkos szervezkedést 1851–52 fordulóján az osztrák önkényuralmi hatóságok hamar fölszámolták és vezetőit kivégezték.

¶ 1851 áprilisában azután a száműzött kézhez vette a washingtoni kongresszus meghívását, hogy a „nemzet vendégeként” (the Nation’s guest) látogasson el az Egyesült Államokba. A Fényes Porta kapott az alkalmon, hogy kétes helyzetéből szabaduljon, így a magyar államférfi és sorstársai előtt megnyílt az út Nyugat felé. Előbb Angliában vette fel a politikai kapcsolatok szálait, majd barátai kíséretében nekivágott az óceánnak.
Az átkelés egy érdekes epizódjáról így emlékezett meg a vele tartó Pulszky Ferenc:

„A hajón nem találtunk érdekesebb társaságot, de alkalmatlan volt mindenesetre Lola Montez jelenléte, ki történetesen ugyanazon hajót választotta amerikai útjára. A híres szép tánczosnő, kinek bájai az öreg Lajos bajor királyt annyira elcsábították. hogy neki a politikába is nagy befolyást engedett, s kit végre a 48-ki forradalom űzött el, asszonyaink nagy bosszúságára folyvást kereste az alkalmat, hogy Kossuthot megszólíthassa, pedig a hajón nem lehet egymásnak kitérni – a találkozás folytonos. […] Kossuth […] megkért, szabadítsam meg ettől a tolakodó tánczosnőtől. Ez csakugyan felhasználta a perczet, midőn Kossuth az ebédtől kabinja felé ment s megszólította:

– Tábornok, ha megint háborút visel Ausztriával, adjon nekem egy huszárregimentet! Mire rögtön megjegyeztem:

– Meg vagyok győződve, kisasszony, hogy kevesebb nem elégítheti ki!

Durvaságom használt, nem bántott többé bennünket.”

¶ Az amerikai körút abból a szempontból igazi diadalmenet volt, hogy a vendégnek sikerült fölhívnia a szélesebb világközvélemény figyelmét a magyar tragédiára. Szigorú logikával – és kiemelkedő szónoki remeklések egész sorával – amellett agitált, hogy a demokratikus államok kövessék a „beavatkozás a be nem avatkozásért” elvét, vagyis segítsenek megakadályozni minden olyan külső intervenciót, amely elfojthatná az elnyomott népek – köztük a magyarok – újabb szabadságküzdelmét. Nem voltak visszhangtalanok azok az érvei sem, amelyek a terjedő abszolutizmus veszélyeire figyelmeztették a demokráciákat. Kossuth halálos betegnek látta Ausztriát, biztos volt tehát benne, hogy hamarosan bekövetkezik az újabb válság – erre akarta felkészíteni a nyugati országok közvéleményét és a tervezett akciók remélt partnereit. „Korunk szelleme a demokrácia – fejtegette az Ohio állambeli Columbusban 1852 februárjában. – Mindent a népért és mindent a nép által. Semmit a népről a nép mellőzésével. Ez a demokrácia. És ez korunk szellemének uralkodó irányzata.” Találó megfogalmazása a kutatók szerint Abraham Lincoln elnök nevezetes gettysburgi beszédére (1863) is hatást gyakorolt.

¶ Hiába keltett azonban kivételes szimpátiát a demokrata szónok, az Egyesült Államok nem akart politikailag elköteleződni. Ennek okát utólag könnyű belátni: a rabszolgakérdés és a szeparatizmus problémáinak megoldása előtt nem vállalkozhatott arra a kiemelkedő nemzetközi szerepre, amelyre Kossuth elhivatottnak látta. Másfelől a francia államcsíny (Louis Bonaparte elnök 1851 decemberében katonai diktatúrával hosszabbíttatta meg mandátumát, majd egy évre rá császárrá kiáltatta ki magát) világosan jelezte, hogy egy időre az abszolutista erők kerültek túlsúlyba az öreg kontinensen.
Az amerikai körút során gyűjtött anyagi segítséget így nem lehetett a hazai szervezkedés újraindítására fordítani.

„Elszóródtunk a föld hátán…”

¶ Az Oroszország és Törökország közötti konfliktus 1853 őszén annyira kiéleződött, hogy az utóbbit támogató angol–francia szövetségesek bekapcsolódásával küszöbön állt a később „kríminek” elnevezett háború. Bár a ’48-as idők számos katonája jeleskedett főképp a kaukázusi front harcterein, a testületi bekapcsolódásra és a tömeges szolgálatvállalásra végül nem került sor. Az 1850-es évek második felében az emigránsok visszatértek a polgári életbe, és igyekeztek megkapaszkodni valamiképp, amíg újra üthet a harci cselekvés órája.

¶ Sokan tanítottak (főképp nyelveket), mások földet műveltek
az Újvilágban (többeket vonzott Újházy László telepe, New Buda a közép-nyugati Iowa államban), vállalkozásokat alapítottak (például László Károly egzotikus fákkal kereskedett az Egyesült Államokban és Mexikóban, Szerelmey Miklós máig virágzó építőipari céget indított Londonban), pár katonatiszt pedig a közép-amerikai és a kubai spanyolellenes kalandorakciókban vállalt szolgálatot, nemegyszer tragikus körülmények között végezve életét. Tüzértisztek a kaliforniai aranyláz forgatagába kapcsolódtak be, és sikeres pénzverdéjük aranydolláraiból még a Magyar Nemzeti Múzeum is kapott mintapéldányokat ajándékba. Xántus János az amerikai hadsereg felcser-altisztjeként teli ládák tucatjait küldte a Smithsonian
Institute washingtoni központjába, hogy az új ország lakói végre megismerjék saját kontinensnyi hazájuk flóráját és faunáját. Klapka tábornok bankszakember lett, és a svájci polgárhaderőt gyakorlatoztatta a genfi kantonban. Tudományos és irodalmi tevékenységből tartotta fenn magát a már említett, jeles művészettörténész, Pulszky Ferenc vagy a magántanítványokat oktató Rónay Jácint, volt bencés professzor és nemzetőr pap, Kossuth gyermekeinek tanára, egyben Széchenyi István híres Blickjének londoni titkos kiadója. Az arisztokratákat a kinti tehetősebb rokonok támogatták, vagy otthonról kaptak segítséget. A Londonban megtelepedő Kossuth abból élt, hogy mint népszerű lecturer jövedelmező előadókörutakat tartott a szigetországban, továbbá időnként jól fizetett cikkekkel jelentkezett a brit vagy az amerikai sajtóban.

Majd hoz Kossuth tisztát,

Türr Pista meg puskát…

¶ Már 1848 tavasza bizonyította a népek zsarnokellenes kézfogásának erejét: ha Milánóban és Pesten egyszerre tódul az utcára a forradalmi tömeg, az abszolutista Bécs tehetetlen
Amikor 1858 nyarán III. Napóleon francia császár megegyezett Camillo Benso di Cavour gróffal, a piemonti miniszterelnökkel egy osztrákellenes észak-itáliai háború megindításában, a zseniális olasz államférfi azonnal bevonta a készülődésbe a magyar emigráció vezetőit is. Kossuth ekkoriban kelt leveleiben sokszor figyelmeztetett arra, hogy nem szimpátia és elvrokonság, nem becsület és korrektség, hanem csakis a kőkemény érdek számít a politikában! Addig vagyunk tényezők, amíg másoknak érdekükben áll együttműködni velünk. Azt ajánlotta, hogy partnerei a magyar felkelést „használják” fel a Habsburgok ellen, mert ha szövetséget kötnénk, akkor a magyar fél a fekete-sárga ármádia döntő részét lekötné a Duna mentén, és így bevehető mértékig meggyengítené a korabeli Európa legerősebb katonai koncentrációját, a lombardiai osztrák várnégyszöget (Verona, Peschiera, Mantova, Legnago) – és így következményeiben lehetővé tenné a Habsburgok kiverését Itáliából. Ezért cserébe az újabb magyar szabadságküzdelem nagyhatalmi támasztékaként akarta „használni” Torinót (és a nagy pártfogót, a francia császárt): segítsenek abban, hogy ne ismétlődhessen meg az orosz intervenció. Ha ugyanis nincs cári hátbatámadás, és az osztrákok egy részét leköti Itália, akkor a függetlenné váló magyar nemzet végre megint a maga kezébe vehetné sorsa alakítását.

¶ A magyar politikus érvelése és pozíciója olyan erős volt, hogy feltételeket is szabhatott partnereinek. Az exkormányzó – tanulva a korábbi „forradalomcsináló” módszerek kudarcából, a megfelelő nagyhatalmi elköteleződés megnyerése érdekében – két feltételt kötött ki: a) Magyarország függetlenségének hadicéllá nyilvánítása valamilyen közhírré teendő proklamáció, politikai nyilatkozat keretében; b) kibontott francia vagy olasz zászlóval kellő méretű expedíciós haderő megjelenése a magyar határon. Ezek nélkül nincs újabb magyar szabadságharc, vagy ha ki is provokálják, hát nélküle: neki nem lesz, nem lehet semmi köze hozzá. Ahogy Ludvigh Jánosnak, barátjának és politikai munkatársának írta 1859 áprilisában: „némelly emberek igen könnyen hajlandók a »szegény Magyarral gesztenyét szedetni ki parázsból« mások számára – én pedig a népünk vérével, Hazánk jövendőjével könnyelmű játékot üzetni nem engedhetek, nem engedek. Nekem garantiák kellenek, nekem az kell, hogy a háborús hatalmak magokat a magyar függetlenséggel mint czéllal tisztán, sans reserve identificalják [fenntartások nélkül azonosítsák]  ̓s hogy e szándok realitásának biztosítéka practice kezünkben legyen. Különben azt mondom: »Nem«.”

¶ Kossuth – Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel közösen – ideig­lenes kormányt alakított Magyar Nemzeti Igazgatóság néven, majd sikeres meetingsorozatot tartott Angliában annak érdekében, hogy a brit kormány maradjon semleges a kialakuló konfliktusban. Genovában megkezdődött a magyar légió szervezése, Klapka tábornok Bukarestben titkos egyezményt kötött Alexandru Ion Cuza román fejedelemmel, hogy az Erdélybe tervezett betöréshez biztosítsa a franciabarát román uralkodó támogatását, Teleki kapcsolataival pedig odahaza kiépült az újabb titkos ellenállási szervezet. Ám ahogy jöttek a sikeres csaták (Magenta, Solferino), és ennek kölcsönhatásaként felrémlett a német államokkal való közvetlen konfliktus veszélye, III. Napóleon meggondolta magát, és lemondott Ausztria tönkretételéről. 1859 júliusában a villafrancai fegyverszünettel leállította a győztes háborút. A magyar emigráció csalódása a különlegesen kedvező történelmi alkalom elmulasztása miatt keserű volt és fájdalmas, de becsapásról – hála Kossuth előrelátásának – nem beszélhetünk. Feltételeinek köszönhetően a magyar felkelés elmaradt, így nem nehezedhetett vállára az itáliai hadműveletek váratlan végével odahaza nyilván bekövetkező leveretés és megtorlás súlyos erkölcsi felelőssége.

Ismeretlen fotográfus: Kossuth Lajos, London, 1855

¶ 1860 májusában egy olasz civil, bizonyos Giuseppe Garibaldi ezer barátjával kölcsönkért két gőzhajót, és partra szállt a szicíliai Marsalánál, hogy segítséget vigyen a nápolyi Bourbonokkal szembeni lázadóknak. 1860. május 27-én a főváros, Palermo előterében körösladányi Tüköry Lajos vörösinges alezredes – egykor honvéd hadnagy, Bem apó katonája, a damaszkuszi lovasság Szelim effendije – vezette a rohamot, amikor egy comblövés leterítette. Pár nap múlva belehalt elüszkösödött sebébe. A garibaldisták között kezdetben nem volt sok magyar, de ők kiemelkedően fontos beosztásokban szolgáltak. Később a létszám több százra emelkedett, majd a győzelem után a gyalogos és lovas légiót átvette az egyesített olasz haderő. Az olasz tábornok pedig világtörténelmi tetteivel és a hozzájuk kapcsolódó mítoszokkal az 1860-as évek elejére hőse lett a magyar nép szabadságvágyó képzeletének is. 43 önálló népdalban és ezek számtalan változatában szerepel tizenkét alakvariánsban megénekelt neve, melynek négy szótagja nyelvünkhöz igazodó ritmusképletével megkönnyítette a befogadást. Még a Kerek ez a zsemle refrénjében is előfordul! Mellette legismertebb magyar tábornoka, Türr István is belépett a népzenei halhatatlanságba: „Szennyes az én ingem, szennyes a gatyám is, / Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát… / Éljen Garibaldi!”

¶ A magyar emigráció legjelentősebb politikai sikerét minden bizonnyal 1860 szeptemberében aratta, amikor szerződő partnere lett az északolasz kormánynak. II. Viktor Emánuel király a teljes haderővel elindult délre, hogy Giuseppe Garibalditól a frissen elfoglalt Dél-Itáliát átvegye, így védtelenül maradt az elmúlt esztendő során egyesített észak, tálcán kínálva az alkalmat Ferenc József osztrák császárnak a visszavágásra. Nos, ekkor a Cavour gróf vezette torinói minisztertanács – királyi megerősítéssel – titkos egyezségre lépett a Kossuth vezette Magyar Nemzeti Igazgatósággal annak érdekében, hogy ha netán támadna az osztrák, akkor kirobbantják a hátában az újabb magyar felkelést. A császári támadás azonban elmaradt: Ferenc József hiába bocsátotta ki az Októberi Diplomát, hogy Magyarországon megteremtse a háború idején elengedhetetlen belpolitikai nyugalmat, az olaszellenes megtorló akcióhoz sem Szentpétervár, sem Berlin nem járult hozzá. A Habsburg-ellenes nagy európai háború ettől kezdve egyre késett, így amikor 1861 tavaszán Magyarországon elmélyült a belpolitikai válság, nem következhetett be a belső és a külső hatóerők olyan újabb, egymást megsokszorozó erejű találkozása, mint amiképpen 1848-ban történt.

¶ Amikor 1862 késő tavaszán a balkáni görög feszültségek éleződése kapcsán Marco Antonio Canini újságíró diplomáciai puhatolózásra indult Belgrádba és Bukarestbe (amelyhez mind az olasz királytól, mind a kormánytól kapott nem hivatalos támogatást), az olasz kormánykörökben a balkáni nemzetiségi kérdés elsőrangú szakértőjének tartott Klapka tábornokot kérte fel, hogy az érlelődőben lévő konföderációs eszmét egy emlékiratban összegezze. Felkereste Kossuthot is, hogy az ő reflexióit szintén felhasználhassa tárgyalásai során. Kossuth azt az összefoglalót, amelyet Canini a közös eszmecseréről készített, átnézte, kiegészítette és alá is írta. A szöveg egy olyan államszövetség létrehozását javasolta, amelyet alapvetően Magyarország, Horvátország, Románia és Szerbia hozna létre „törvényalkotó gyűléseik”, illetve népszavazás révén. A közös kül- és hadügy mellé gazdasági közösség is társulna. A tervezet mindazokat a demokratikus garanciákat tartalmazta, amelyeket a kütahyai alkotmányterv, míg a belszerkezetre nézve az amerikai mintát ajánlotta. A szövetségi tanács (kormány) váltakozva ülésezne az alkotó államok fővárosaiban. A belpolitika alakításában minden részállam szuverén módon dönthet, de az alapelv közös: a legteljesebb nemzetiségi és vallásfelekezeti egyenjogúság. Erdély kérdésében Kossuth úgy vélte, a maga részéről a legmesszebbre megy el, amikor olyan önálló állammá alakítását javasolta, amelyet kizárólag perszonálunió (az uralkodó személyének közössége) kapcsolna Magyarországhoz.

Giuseppe Ambrosetti (1841–1890): Kossuth Lajos családi körben, 1885 körül

Giuseppe Ambrosetti (1841–1890): Kossuth Lajos Torinóban magyar látogatóival, 1892

¶ Miután Canini elindult, a volt kormányzó a szöveget – nem
a konkrét megfogalmazás közlése, hanem csakis a benne foglalt eszmék legtágabb népszerűsítése érdekében – elküldte Milánóba barátjának, Helfy Ignácnak. Helfy ugyanis 1861-től kormánytámogatással politikai lapot adott ki az immár Olaszországhoz tartozó lombard fővárosban a kis nemzetek összefogásának szükségességére utaló L’Alleanza (Szövetség) címmel. Mivel korábban volt szó arról, hogy Kossuth hamarosan egy Magyar Programot fog közreadni az emigráció politikai terveiről, a főszerkesztő ennek hitte a kéziratot, és az 1862. június 1-jei számban közzétette annak teljes eredeti szövegét. A kellően elő nem készített gondolatokat azonban mind odahaza, Magyarországon, mind az emigrációban lehurrogták a nacionalista hangadók, és az addig leginkább a nemzeti elfogultság bűnében elmarasztalt Kossuthra most az ország kiárusításának vádját sütötték rá. Pedig a konföderációs terv olyan gondolatot pendített meg, amely máig velünk él azokon a tájakon, amelyeket összekötnek a Duna hullámai. E népek ugyanis ahhoz egyenként kicsik, hogy egymást tartósan tönkretegyék, együttműködésük azonban olyan elsőrangú középhatalmat alkothat, amely távol tarthatja mások beavatkozását ettől
a térségtől. Nehéz lenne tagadni Kossuth gondolatának máig ható érvényességét: „Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv
és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”

Remények és csalódások

¶ 1863-ban kitört az újabb lengyelországi oroszellenes felkelés,
de az emigráns magyarok közül viszonylag kevesen jutottak el a Visztula partjára, hogy viszonozzák a fegyverbarátság 14 esztendővel korábbi szép gesztusát. Többen vettek részt az ekkoriban kirobbanó amerikai polgárháborúban: 87 honfitársunk az északiak, 13 pedig a déliek oldalán fogott fegyvert az új hazát szétfeszítő konfliktusban. (Legalábbis ennyi a biztos létszám; a korábbi irodalomban szereplő legendás nagy számoknak nincs forrásalapjuk.) Az északiak oldalán honfitársaink kétharmada tiszt volt (legfelső szinten két vezérőrnagyot és négy dandártábornokot adtak a seregnek). A déliekhez csatlakozó emigránsaink azért léptek be, mert támogatták a kiválás gondolatát (a rabszolgaság elítélése vagy helyeslése nem játszott komoly szerepet egyik oldalon sem a döntésben).

¶ Amerikai tábornok lett a jeles mérnök, Asbóth Sándor, Kossuth kormányzó egykori hadsegéde, aki a Marianna melletti csatában halálmegvető bátorsággal vezette rohamra katonáit, a golyózáporban azonban egy lövedék az arcába csapódott, és ha szívós szervezetének hála talpra állt is a seblázból, az ólomdarab évek múlva bekövetkező haláláig ott maradt befúródva az arccsontjában. Petőfi egykori pesti könyvárusa, Számvald Gyula is elérte a tábornoki rangot Julius Stahel néven. A Zsulavszky fiúk – Kossuth unokaöccsei, Emilia húgának fiai – is megállták helyüket: többen a fekete önkéntesekből szerveződő ezredekben játszottak jelentős szerepet a háború forgatagában.

¶ A Magyar Nemzeti Igazgatóságból Teleki László már 1860 telén kivált, amikor elővigyázatlansága folytán „hazarabolták”, osztrák fogságba került, majd öngyilkos lett 1861 májusában. A két másik tag, Kossuth és Klapka együttműködése még egy évig kitartott, de amikor – miként említettük – a közép-európai kis nemzetek Habsburg-ellenes, demokratikus összefogását célzó Duna Konföderáció terve – sajnos a megfelelő előkészítés nélkül – kipattant 1862 tavaszán, a tábornok a negatív reak­ciók láttán ügyesen elhatárolódott tőle (noha alapelveit eredendően osztotta, sőt a konkrét tervezet is részben az ő munkája volt…), és kilépett az Igazgatóságból. A Magyarországról kiköltöző Komáromy György és Csáky Tivadar győzködésére elhitte, hogy egy nagy hazai titkos szervezet élén állnak, és erre hivatkozva segítette őket – immár Kossuthot mellőzve – kapcsolatba lépni az olasz kormánnyal. Ekkortájt a hazai elégedetlenekkel is megszakadtak Kossuth kapcsolatai, így a magánéleti tragédiákkal (lánya és felesége halála) is sújtott államférfinak a politikai elszigetelődéssel is szembe kellett néznie.

Giuseppe Ambrosetti (1841–1890): Kossuth Lajos

¶ Ám újabb reménységet keltett, amikor a német egység ügyében a döntésre készülő Poroszország osztrákellenes céllal lépett szövetségre Itáliával. Otto von Bismarck porosz miniszterelnök kapcsolatot keresett a magyar emigránsokkal is. Kiderült, hogy Kossuth nélkül nincs súlya Klapkának és Komáromyéknak sem, így kénytelen-kelletlen bevonták őt is az együttműködésbe. Porosz segítséggel új magyar légiót állítottak fel Sziléziában és – a fősereg hatalmas königgrätzi
győzelme (1866. július 3.) után, a harci cselekmények pillanatnyi szünetében – Klapka tábornok katonáival behatolt a Jablonkai-hágón át Trencsén megye északi végébe, és elérték Turzovka községet. Az egyszerű légiósok és tisztjeik átélhették annak élményét, hogy legalább néhány történelmi pillanatig jelenlétükkel a haza földjén is tiltakoznak az osztrák önkényuralom ellen, kifejezve a nemzet legjobbjainak vágyát egy szabad és független Magyarország iránt. Ám ugyanekkor kemény csalódással is szembe kellett nézniük: a Csáky–Komáromy-csoport által ígért hazai felkelés nem volt sehol. Kossuth emiatt élesen elítélte a „thurzovkai promenádot”. Úgy vélte, vezetői a kellő biztosítékok híján könnyelműen kockáztatták a hiábavaló felkelés véráldozatát. Komáromyék kapcsán viszont többen elherdált pénzekről, csalásról és megtévesztésről beszéltek, és bizony, ennek tényei ma már nehezen vitathatók; mértékéről ugyanakkor nehéz pontos képet alkotni a források szűkössége miatt. Rövid és hiábavaló várakozás után a légió gyorsan visszavonult a határon túlra – és az 1866-ban megkötött pozsonyi béke végérvényesen lezárta az emigrációs politikai és katonai erőfeszítések korszakát.

¶ Az 1867-ben megkötött kiegyezéssel politikai értelemben véget ért a Kossuth-emigráció tevékenysége. Akik továbbra is külföldön maradtak, már nem számítottak politikai üldözöttnek, csupán ezzel a gesztussal is tiltakoztak a dualista politikai rendszer ellen.

Válaszúton a modern Magyarország

¶ Deák Ferenc és követői a nemzetközi helyzetet úgy ítélték meg, hogy a magyarság a szláv és a germán népek tömbjei közé van beszorítva, ezért nélkülözhetetlen számára a Monarchia védőernyője. A Habsburgok államának létét a nagyhatalmak egyébként is az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen részének tekintik. A magyarság érdeke tehát Ausztria megerősítése, amivel egyben saját pozícióját is támogatja a nemzetiségekkel szemben.

¶ Kossuth Lajos, valamint hazai és emigrációs hívei szerint is kell védelem a germán és a pánszláv nyomás ellen, csakhogy erre Ausztria valójában képtelen: túl gyenge, főként azért, mert elzárja a határai között élő népek nemzeti fejlődését. A megoldás a felbomló-felbomlasztandó birodalom területén élő, továbbá a velük délről szomszédos, Duna-menti kis népek valamilyen (minimálisan katonai-védelmi) szövetsége, amelyet a résztvevők akár egy következetesen demokratikus alapelvek szerint felépülő államszövetséggé is fejleszthetnek. A forma tulajdonképpen másodlagos; fontosabb, hogy egy ilyen szövetség egyben az európai „egyensúly” rendszerében is betöltheti Ausztria átmenetileg üresen maradó helyét.

¶ Mindkét koncepció ugyanazokból az európai és magyarországi realitásokból indult ki, és messzemenően tisztában volt azzal a – már a reformkorban teljesen nyilvánvaló – ténnyel, hogy Magyarország nem képes teljesen önállóan polgárosodni. Nem volt kétséges, hogy külföldi tőke nélkül nincs modern kapitalista gazdaság, nincs sem gyors anyagi, sem intenzív szellemi gyarapodás. A két eltérő válaszban így arra a kérdésre is van felelet, hogy hogyan érkezzen a térségbe (közvetítéssel vagy közvetlenül) ez – az elégtelen hazai felhalmozás miatt nélkülözhetetlen – tőkeimport, továbbá kik és milyen pozíció-ból alkudják ki ennek árát, elkerülhetetlen feltételeit. Vagy másképpen szólva: vajon a birodalmi szempontoknak alárendelve, vagy azoktól függetlenül vagy legalábbis velük egyenrangúan érvényesülnek-e Magyarország érdekei ezeknél
a – túlzás nélkül évszázadokra kiható erejű – döntéseknél.

¶ A kiegyezés hívei úgy vélték, az osztrákok és magyarok „becsületes” kompromisszuma adja meg a szükséges stabilitást a Monarchiának. Kritikusai, a hajdani emigránsok viszont arra figyelmeztettek: ha nem kapnak teret a nemzetiségek önrendelkezési törekvései, akkor csak idő kérdése a birodalom
(és azon belül Magyarország) szétszakadása. Ahogy Kossuth a realista gondolatot romantikus képben megfogalmazta: az lesz a sorsunk, hogy „mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is!”.

¶ A magyar elit 1867-ben nem a Kossuth-emigráció, hanem Deák és hívei ajánlatát választotta. A 20. századból visszatekintők közül azonban sokan elgondolkodnak az emigrációból is a haza sorsát aggódva figyelő Kossuth figyelmeztetésén. A nemzetiségi kérdés ugyanis a dualista Monarchiában mindvégig megoldatlan maradt – és így érkezett el az első világháború véres próbatétele.

Irodalom:

A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851–1852 I–II. Bev. összeáll.: Jánossy Dénes. Budapest 1940–1948.

A Kossuth-emigráció Törökországban I. Szerk. bev.: Hajnal István. Magyar Történelmi Társulat, Budapest 1927.

Csorba László: A Kossuth-emigráció fényképeskönyve. Kossuth, Budapest 1994.

Csorba László: Garibaldi élete és kora. Kossuth, Budapest 1988.

Farkas Katalin: Magyar függetlenségi törekvések 1859–1866. HM Hadtörténeti intézet és Múzeum–Line Design, Budapest 2011.

Iratok a Kossuth-emigráció történetéhez 1859. Szerk.: Koltay-Kastner Jenő. Universitas Szegediensis, Szeged 1949.

Koltay-Kastner Jenő: A Kossuth-emigráció Olaszországban. Akadémiai Kiadó, Budapest 1980.

Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból I–III. Athenaeum,
Budapest 1880–1882.

Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849–1867. Akadémiai Kiadó, Budapest 1984.

Pajkosy Gábor: Az 1862. évi Duna-konföderációs tervezet dokumentumai. Századok, 2002/4. 937–957.

Pete László: Garibaldi magyar parancsnokai. HM Hadtörténeti intézet
és Múzeum–Line Design, Budapest 2013, 115–126.

Pulszky Ferenc: Életem és korom I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest 1958.

Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Csokonai Kiadóvállalat,
Budapest 1989.

Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth Kiadó, Budapest 1977.

Varga Dániel: Újabb adatok a Duna-konföderációs tervezet nemzetközi sajtóvisszhangjához. Aetas, 2021/1.

Vida István Kornél: Világostól Appomatoxig. Magyarok az amerikai polgárháborúban. Akadémiai Kiadó, Budapest 2011.