Paksra vár a Paksi Képtár
MúzeumCafé 4.
Elhagyott gyárudvarba invitál a zebrás plakát: Victor Vasarely életművét bemutató kiállítás nyílt Pakson. Bár nem túl vonzó vidék a volt konzervgyári telep, február-március fordulójára, az időszaki tárlat első két hetében a tolnai kisváros minden tizedik lakója felkereste már a frissen idetelepült Paksi Képtárat. „Vasarely csalogatja be a közönséget – avat be művészetpolitikájába Prosek Zoltán, a tavaly ősszel átadott képtár vezetője. – Szakmai programunknak az egyik legfontosabb eleme az, hogy a város elfogadja a képtárat.”
Az ország egyik legjelentősebb kortárs képzőművészeti gyűjteménye csaknem egyidős az atomvárossal. Paks az erőmű építése után, 1979-ben kapta vissza városi címét; a Paksi Képtárat alapító képzőművész, Halász Károly ugyanebben az évben költözött vissza Pécsről szülőhelyére. Megszervezte a Vizuális Kísérleti Alkotótelepet, s az itt született munkák alapozták meg a későbbi képtár anyagát. A kilencvenes évek elejére az alkotótáborok termésén túl jelentős művészi adományok és alkalmi állami vásárlások növelték akkorára a gyűjteményt, hogy halaszhatatlanná vált az elhelyezése. Igaz, a várostól 1991-ben kapott Szent István téri épület nem jelentett tartós megoldást: Paks egyik fontos jelképe, a klasszicista Erzsébet Szálló nem alkalmas kortárs kiállítások bemutatására.
A gyűjtemény hirtelen gyarapodására a hazai képzőművészet hatvanas-hetvenes évekbeli változásai adnak magyarázatot. Ekkor indult meg az a belső újraértékelési folyamat – nevezzük neoavantgárd fordulatnak –, amely már felkeltette az államhatalom figyelmét is. Bár az új utakat kereső alkotók nem kapcsolódtak szorosan a politikai ellenálláshoz, szerveződéseik alapvetően hasonlóak voltak. Művelődési házakban, kisgalériákban, művésztelepeken, szűk körű baráti összejöveteleken született meg az új magyar festészet is… A cenzorként fellépő belügyminisztérium többnyire adminisztratív intézkedésekkel lehetetlenítette el a gyanúsnak ítélt alkotómunkát, a tiltott-tűrt alkotók ezért csöndes ellenállásra kényszerültek. Halász Károly például a kor legkiválóbb művészeivel bástyázta körül alkotótelepét, akik nemcsak részvételükkel, hanem a gyűjteményt gyarapító munkáikkal is igazolták törekvéseit.
Bak Imre, Birkás Ákos, Hencze Tamas, Keserü Ilona, Maurer Dóra, Nádler Istvan, Pinczehelyi Sandor és a teljes Pécsi Műhely – hosszan lehetne sorolni a neveket az alkotótelep körül kialakult, enciklopédikus igényű gyűjteményéből. Halász minden irányzatot képviseltetni próbált, minden fontos művésztől beszerzett egy-egy művet. A Paksi Képtár azonban inkább a kortárs magyar művészeti szcéna egyik vidéki helyőrsége maradt, mintsem a paksiak művészeti szentélye. „Eddig is volt itt képtár, de nem épült be szervesen a város életébe” – mondja Prosek Zoltán. Szerinte az új helyszínre költözés ezért nemcsak a gyűjtemény végleges elhelyezésének problémáját oldja meg, hanem lehetőséget ad újraértékelésére, meghonosítására is.
Az új képtár félig állandó kiállításokon mutatja be a gyűjtemény esztétikai és történeti sokrétűségét. A tárlatok egy része problémaorientált, így a látogatókat nem a modernizmus fejlődéstörténetének megismerésére, hanem a korszak művészeti és társadalmi kérdéseinek mérlegelésére ösztönzi. „Mivel nincs fegyelmezett kronológia, a történeti folytonosság sugallata nem dogmaként jelenik meg. Ez a szabad asszociációs kiállításrendezési módszer joggal kritizálható, hiszen a látogatók tudásszintje különböző, nem mindenkitől várható el a meglehetősen komplex 20. századi művek összefüggéseinek felismerése. Másrészt viszont ez olyan döntés, amely mű és befogadó közvetlen találkozására épít. Ne a stílus, ne a datálás legyen a befogadó élményének alapja, hanem a műtárgy hasson rá” – magyarázza a képtárvezető. A tárlatokon nem választják külön a klasszikus modern és a kortárs alkotásokat, a befogadó ezért nem kötelességből tiszteleg az egyik, vagy sétál el a másik mű előtt. Ahogy a képtárvezető fogalmaz: „Új típusú múzeumi élményre törekszünk, ahol nem pusztán ismereteket nyújt egy válogatás, hanem az érzelmi azonosulásra is épít”.
A képtár új helyszíne eleve erősíti a kapcsolatot a várossal. Három éve, amikor az atomerőmű kivásárolta a gyűjtemény alól az Erzsébet Szállót, az önkormányzat igyekezett mihamarabb új állandó kiállítóteret biztosítani a képtárnak. Halász Károly időközben nyugdíjba ment, ezért az építészeti pályázattól a szakmai program megírásáig már Prosek Zoltán, az akkor még a Győr Városi Művészeti Múzeumban dolgozó művészettörténész vállalta a teljes, mindegy 270 milliós projekt szakmai lebonyolítását. A képcsarnokot annak a konzervgyári épületnek a sarokrészében alakították ki, amelyik az atomerőmű betelepülése előtt a paksiak fő megélhetési forrását jelentette. A rozsdazóna indusztriális jellegét ráadásul egy rozsdás díszítőelemmel fejelték meg a tervezők, Kiss Gyula és Járomi Irén. Az egykori palackozóüzem betonblokkja nyílászárókkal ritmikusan tagolt rozsdáslemez – corten acéllemez – burkolatot kapott, új városképi elemmel gazdagítva Paks fejlődő ipari övezetét.
A modern, 1100 négyzetméteres képcsarnokban az állandó gyűjtemény mellett nagy volumenű, időszaki kiállítások is megférnek, ahogy múzeumpedagógiai foglalkozásokra, videoinstallációk bemutatására és nyári alkotótelepek megrendezésére egyszerre alkalmas a tér. A csupa üveg előcsarnok művészeti kávézóként is működik, a galéria akadálymentesen köti össze a nyitott munkaállomásokat a multimédiás könyvtárral, az előadótérrel, a kamara-kiállítótérrel és a vetítőteremmel, alatta pedig művészeti raktár és műhely rejtőzik. A szakmai koncepció lényegét nem kizárólag a térkialakításban, az ipari keret és a kortárs művészet egymásra hatásában érdemes keresni. Prosek Zoltán terveiről inkább a fölszinti kiállítótérben szétszórt színes párnák árulkodnak. „Teljesen az elejéről kell kezdeni a művészetre való nevelést. A képtár ezért az óvodások és a kisiskolások számára heti rendszerességgel ingyenes órákat szervez. Megtanítjuk őket a finom különbségek érzékelésére” − magyarázza. A képtárvezető olyan szerződést kötött a paksi iskolákkal, amely mindkét felet kötelezi a közös programok megvalósítására. Ha kell, művészeti kirándulásokat szervez a paksi iskolásoknak, továbbképzéseket a rajztanároknak, vagy éppen más múzeumokból kölcsönöz tárgyakat az órákra.
Fél évvel a képtár megnyitása után korai volna még találgatni, sikerrel járhat-e a paksiak vizuális nevelését célzó terv. Az előjelek bíztatók: Vasarely életmű-kiállítását már több mint kétezren látták a húszezres városban, és a rendszeres előadások − Ladányi Andrea, Horváth Csaba, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat kortárs táncelőadásai − is rendre megtöltik a termeket. „Minden évben bemutatunk két olyan kiállítást, amelyek egyszerre közönségcsalogatók és az ízlést is formálják – mondja Prosek Zoltán. – A Vasarely-tárlat nyilvánvalóan mézesmadzag, a városnak mégis fontos, pozitív üzenet. Erre építjük majd a következő tárlatokat is: Mengyán András, François Morellet és Vera Molnár kiállításait.”
Paksi Képtár 7030, Paks, Tolnai út 2. +36.75.311.879
Nyitva: kedd: 10–16 óra szerda–péntek: 10–17 szombat, vasárnap: 12–17 óra hétfő: zárva
www.paksikeptar.hu