Henri Loyrette Louvre
A képhegy csúcsa
MúzeumCafé 5.
A Louvre-nak csak a neve negyvenmilliárd forintot ér: ennyit fizet Abu Dhabi azért, hogy a párizsi mamutintézmény a szakértői stábon és képei egy részének kölcsönzésén túl a nevét is adja az öt éven belül felépülő „múzeum-másolathoz”. A sokakat megdöbbentő szerződés mellett többmilliós látogatószám-növekedés, az iszlám szárny fejlesztése és A Da Vinci-kód Louvre-beli forgatása is Henri Loyrette nevéhez fűződik. A hét éve megválasztott igazgató nemrég a világ legnagyobb múzeumait tömörítő Bizot-csoport tagjaként járt Magyarországon.
„Manapság minden nagy múzeum mozgolódik. A Guggenheim Abu Dhabiban, a londoni Tate Galery Liverpoolban és St. Ives-ben egy-egyfiókkal, a Centre Pompidou Metzben, az Ermitázs Londont, Amszterdamot és Las Vegast szemelte ki magának, a New York-i MOMA pedig Varsót. Ezek nem elveszik az energiát, hanem éppen hogy megsokszorozzák…”
– A Louvre előtti piramis állítólag a sátán műve. Legalábbis az építmény ellenlábasai szerint 666 üveglapja ezt bizonyítja.
Én maradok a hagyományos verziónál, és a kínai tervezőnél, Ieoh Ming Peinél. A táblákat pedig még sosem számoltam meg. Másfajta számok jobban izgatnak. Mondjuk az, hányan váltanak belépőt a múzeumba.
– A Louvre adatait minden múzeumigazgató szívesen sajátjának tudná. Csak az elmúlt néhány évben milliókkal több látogatót sikerült becsalogatniuk, mint azelőtt, a tavalyi nyolc és fél millió belépővel megdöntöttek minden rekordot. Persze aki Hammurapi törvénykönyvétől kezdve a Mona Lisán át a Milói Vénuszig a művészettörténet legjavával büszkélkedhet, annak nehéz hibáznia.
Tény, hogy ezek az aduászok mágnesként vonzzák az embereket. Abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy nem kell sztárkiállításokkal takargatnunk beporosodott állandó gyűjteményeket, és nem az időszaki tárlatok sikerétől függ a jövőnk. Hibázni persze attól még könnyen lehet.
– Például miben?
Lehet a Louvre a múzeumok múzeuma, ha nem sikerül a mai kor elvárásaihoz fazonírozni, érdektelenné válik. Ne felejtsük el, hogy a francia forradalom több száz éves örökségéről beszélünk! Ezért szervezünk annyi kortárs programot, hívunk írókat, képzőművészeket, zenészeket. Pár évvel ezelőtt bevezettük a hosszú péntekestéket: hattól tízig ingyen jöhetnek be a huszonhat évesnél fiatalabbak. Így találkozási ponttá is vált a múzeum, beépült a fiatalok hétköznapjaiba. Ma már a látogatóink negyven százaléka ebből a korosztályból kerül ki.
– Elképzelhető, hogy az ő megnyerésükben A Da Vinci-kód című film is közrejátszott, amelyet részben a Louvre-ban forgattak?
Egy filmben játszott „főszerep” mindenképpen ránk irányítja a figyelmet. Persze a filmbemutatók után érkező seregek, a nézők nem feltétlenül válnak visszatérő műkedvelőkké.
– Lehet, hogy az idő megszépíti a dolgokat, de mintha a francia lapok akkoriban azt írták volna, eleinte nem érzett felhőtlen örömöt amiatt, hogy a csarnokaikban kergetőzik Audrey Tautou, Jean Reno és Tom Hanks.
– Felelős vagyok azért, hogy a Louvre-ból ne váljék zsibvásár, ahol stábok parádéznak, és a látogatók folyamatosan lezárt épületrészekbe botlanak. Ezért kötöttünk kompromisszumot, hogy kizárólag záróra után, éjjel, és a keddi szünnapon forgathatnak. Így lesz ez a következő, tajvani mozival is.
– A Da Vinci kódot megnézte?
Kétszer is. Nem tetszett. Ami persze nem változtat azon, hogy a filmes megjelenés igenis jó reklám, sőt: egyfajta presztízsnövekedés.
– Az is a reklámhadjárat része, hogy Abu Dhabiba települnek?
Pontosítsunk, mert szükséges. Felépül ott 2012-re egy múzeum, amelyet ugyanaz a Jean Nouvel tervez, mint aki a párizsi Arab Intézetet, és amely a Louvre nevet viseli majd.
– Ez némileg megtévesztő. Az az érzése az embernek, hogy ezzel az ügyes és nem mellékesen busásan megfizetett marketingfogással helyettesítik majd a tartalmi hiányosságokat.
Komolytalan vállalkozáshoz nem adnánk a nevünket. Elismert szakembereket hívtunk össze, akik átadják a tapasztalataikat, a nálunk felhalmozott tudásukat. Kutatómunka is folyik majd a régészeti, ipar- és képzőművészeti kiállítások szervezése mellett. A szerződés negyven évre szól.
– Ha figyelembe vesszük, hogy a Louvre hatvanezer négyzetméterén kiállított 35 ezer alkotás a műkincsállományuknak mindössze öt százalékát teszi ki, semmi kétely, van mit elővenni a raktárakból. Vagy esetleg a szupersztárokat is repülőre ültetik, ahogy annak idején, 1962-ben például a Mona Lisa tiszteletét tette Jackie Kennedynél?
Vannak művek, amelyek nem utaznak. De szó sincs róla, hogy a resztlit küldenénk Abu Dhabiba. És a restaurátorműhelyt sem a repülőút során tönkrement képek megmentésére hozzuk létre.
– Tavaly Firenzében egyetlen kép utaztatása miatt óriási tüntetést szerveztek, nem akarták, hogy Leonardo Angyali üdvözletét az U≤ziből Tokióba vigyék. Az Abu Dhabi-projekt ellen is rengeteg aláírást gyűjtöttek szakmabeliek. Nyomós ellenérvként szerepelt, hogy a repüléssel járó fizikai behatások megrongálhatják a műtárgyakat. Ez egy pillanatra sem ingatta meg a döntésében?
Ha a képet felakasztjuk a falra, már az is veszélyezteti. Ha az akció a gyűjtemény rovására menne, nem mentem volna bele. Egyébként ez nem a Louvre belügye, több rangos párizsi intézmény is felsorakozik a terv mögött, a Musée d’Orsay, a Centre Pompidou, a versailles-i kastély és a Musée Guimet. Nemzeti ügy, hogy megmutassuk magunkat a világnak.
– Nem berzenkednek a vidéki városok, miért nem inkább Franciaországon belül „klónozza” magát a Louvre?
Két éven belül Lens-ben is nyitunk egy „leányvállalatot”, ahol bizonyos korszakok keresztmetszetét mutatjuk majd be.
– Az újabb és újabb alegységek megjelenése nem gyengíti a Louvre egyszeri és megismételhetetlen jellegét?
Manapság minden nagy múzeum mozgolódik. A Guggenheim Abu Dhabiban, a londoni Tate Galery Liverpoolban és St. Ives-ben egy-egy fiókkal, a Centre Pompidou Metzben, az Ermitázs Londont, Amszterdamot és Las Vegast szemelte ki magának, a New York-i MOMA pedig Varsót. Ezek nem elveszik az energiát, hanem éppen hogy megsokszorozzák.
– Folyamatosan adják át a Louvre újabb és újabb termeit, és akkor az iszlám szárny megépítéséről még nem is beszéltünk. Ügyesen válogathatja maga mellé a gazdasági szakembereket.
Magam sem ódzkodom a pénzügyektől. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a művészetek elefántcsonttornyából figyeljük, ahogy elmegy mellettünk a világ. A múzeumigazgató menedzser is, aki felügyeli az adminisztrációt, pénzt szerez, szponzorokkal tárgyal.
– Bizonyára jól tárgyal, ha legutóbb szemrebbenés nélkül letettek 6,72 millió eurót III. Napóleon feleségének gyémántbrossáért.
Ez valóban igazán izgalmas ügy, és nem is az anyagi része volt a leghúzósabb. A Christie’s aukciós katalógusában bukkantunk rá a királynői ékszerre. A francia kulturális örökség részét képezi, de 1887 óta az amerikai Astor család vagyonához tartozott. Azonnal bírósági keresetet nyújtottunk be, a műkincset törölték az aukciós listáról. A napokban várjuk az érkezését, júniustól már a nagyközönség is láthatja.
– A franciák erős nemzeti érzése, gondolom, a Louvre állami támogatásában is érződik.
Lehet, hogy meg fog lepődni, de az évről évre csökken. A korábbi hetven százalékhoz képest az idén már csak a költségvetésünk ötvenhét százalékát fedezzük közpénzből, negyvenhármat szponzori támogatásból. Hamarosan azonban beáll az egyensúly, és a pénzt fele-fele részben kell nekünk, illetve az államnak kigazdálkodnia.
– Ezért keresnek a honlapjukon is egyéni támogatókat?
A pénz mindig jól jön, ezen az úton tízmillió embert érünk el évente. Akadnak is sokan, akik utalnak, ha csak kisebb összegeket is.
– Szerencsére akadnak VIP-támogatóik is.
Az iszlám szárny megépülését részben nekik is köszönhetjük. El Valid bin Talal szaúd-arábiai herceg 17 millió euróval járult hozzá, Sabah Al-Sabah kuvaiti sejk ötmillióval. De nagy francia cégek is áldoznak ránk, amiért cserébe speciális igazolvánnyal ingyenes belépőt adunk az alkalmazottaiknak.
– Mit szól a múzeumok ingyenessé tételéhez? Nemrégiben Magyarországon is megpróbálkoztak ezzel, kevés sikerrel.
Nem hiszek benne. A művészetek efféle, látszólagos demokratizálása nem hoz be új közönséget, legfeljebb többször eljönnek a korábbi látogatók. Sokkal működőképesebb egy jól átgondolt kedvezményrendszer, például a munkanélküliek, a fiatalok számára.
– Mikor járt először a Louvre-ban?
Ahogy megtanultam járni. Eleinte persze inkább csak a múzeumkertbe vitt édesanyám sétálni; szemben laktunk, a Szajna túloldalán.
– Múzeumos családból származik?
Édesapám jogász, de egyiptológus édesanyám révén mindenképpen. Csak én művészettörténészként és kurátorként más kort választottam magamnak: az impresszionistákat, különös tekintettel Degas-ra. Ezt a területet aztán évtizedekig kutattam a Musée d’Orsay-ban.
– Amíg meg nem választották igazgatónak hét évre. Aztán jött a Louvre. Egy pillanatra sem érezte magát megilletődve, amióta főigazgatóként lép be a piramis ajtaján?
Felemelő érzés, nem tagadom. Szeretek hétvégénként elvegyülni a látogatók tömegében, és figyelni a reakcióikat. Meglesni, vajon elégedettek-e az én és 2100 kollégám munkájával.
– Amikor a világ különböző múzeumaiban jár, képes egyszerű műértőként gyönyörködni?
Igyekszem, bár őszintén szólva mindig az jár a fejemben, mit kérhetnénk kölcsön, miből lehetne jó kiállítást csinálni.
– Magyar múzeumok anyagaival is kalkulál?
Nemrég a Szépművészetinek kölcsönöztünk a grafikáinkból, ősszel pedig ők jönnek hozzánk kiváló németalföldi rajzokkal. És remélem, egy gyűjteményes magyar anyagra sem kell Párizsnak sokáig várnia.