Rejtélyes bűntények ideális terepe
MúzeumCafé 5.
Költő, író, műfordító, műsorvezető, énekesnő, sőt, mivel a Ma≤a-klub című regényéhez egy lemezt is összehozott, immár producer is. Karafiáth Orsolya emellett szeret múzeumba járni – azt mondja, például azért, mert remekül lehet ott ismerkedni. Rövidesen, talán szeptemberben, kiállítása is nyílik, mert most fest, kizárólag macskákat. Azaz csak egyet, a sajátját, Rigót.
„A múzeumok szempontjából nagyon konzervatív vagyok, kedvelem azt a fajta szigort, ami a teremőrökből árad. Több érzékelőt és neont! – ez a jelszavam.”
„A lakásom kész múzeum: mindenhol én vagyok, és persze képek az Elfújta a szélből” – mondja Karafiáth Orsolya a Bambi presszó teraszán. Most kivételesen nem sört iszik – biztosan sokan ismerik lassan szállóigévé lett verssorát: „Egy nő lennék csak, százhetven magas, / kinek kedvenc söre a Heineken” – hanem almafröccsöt. Azt mondja, számos festőbarátja – például Pauer Gyula és Baksa-Soós Vera – megfestette már a portréját, a sok interjú miatt pedig számos fénykép készült róla, így van mit a falra raknia. „Van több igazán értékes képem is, például néhány eredeti Kassák, ezeket azonban elrejtettem, nehogy valaki feltörje értük a lakásomat” – teszi hozzá. Majd saját szavába vágva azt mondja, két portrét majd csak egy másik lakásába vihet haza – a kétméteres vásznak nem férnek be a jelenlegibe.
Karafiáth Orsolya a nagyapjától örökölte múzeumszeretetét. „Mindig ugyanaz volt a program: délelőtt múzeum, utána irány a Liget. A Szépművészetibe jártunk a legtöbbet, az egyiptomi részleg miatt, de gyakran vitt vidékre is. Emlékszem, mekkora csalódás volt a Vajdahunyadvárban látható Kántor: azt hittem, egy hatalmas farkaskutyát fogok látni, nem egy ilyen vékonylábú, kistermetű ebet.” Mindenestre a sok múzeumlátogatás megtette a hatását: a költőnő azóta is gyakori látogatója a kiállítótermeknek. Régebben azért, mert ott annyira jól lehetett szemezni, ismerkedni, most pedig azért, mert a múzeumokban tud a legjobban gondolkodni: több versét is festmények ihlették, vagy éppen egy-egy műalkotás lett a tárgyuk. „Szeretem a múzeumokat, amikor Berlinben voltam, akkor a Német Filmmúzeum volt a kedvencem, amikor Drezdában, akkor a Zwinger. Nagyon kedvelem a hagyományos kiállítótereket, a kastélyokat. Imádom például a tihanyi babamúzeumot. Egy krimibe illene az a sok baba.” Karafiáth Orsolya szerint ugyanis a múzeumok ideális terepül szolgálnak bármilyen bűntényhez, legyen szó gyilkosságról, rablásról, hamisításról. Nemrég megjelent regénye, a Maffia-klub is krimi, legalábbis egy nyomozás története: tizenkét barátnő találkozik, hogy megfejtsék annak a titkát, hova tűnt Lajos, egykori szeretőjük. „Mostanában nagyon sok Agatha Cristhie-t olvasok, éppen tegnap akadt a kezembe egy novellája, ami egy múzeumban játszódik: egy pasiról szól, aki mindig csak egyetlen műtárgyra kíváncsi, egy kisistenség szobrára. Persze odajár egy hölgy is – nem kérdés, mi a történet vége, igaz?”
Orsolya szemében a kiállítótermek mintha egyenrangúak lennének a múzeumi büfékkel, boltokkal. „A finom sütik, kávék miatt még az sem zavar, hogy nem lehet odabent dohányozni” – mondja, miközben hosszú, vékony cigarettára gyújt. Ugyanakkor, teszi hozzá, nem szereti a tömeget, a fényképező japánokat, a sorban állást. Szereti viszont a teremőr-néniket, a csöndet, a visszhangokat. „Én a múzeumok szempontjából nagyon konzervatív vagyok, kedvelem azt a fajta szigort, ami a teremőrökből árad. Több érzékelőt és neont! – ez a jelszavam.”
Persze nincs ellenére az sem, ha egy intézmény halad a korral: interaktív, részt lehet venni a tárlataiban. Az általa elképzelt ideális kiállítás is éppen ilyen lenne: a szépségipar változásait mutatná meg az ókortól napjainkig. Orsolya képzeletében egy monumentális szépségszalon él: „Megtudhatnánk például, hogy a 17. században milyen műszempillákat használtak, vagy hogy mivel szőrtelenítettek. És bemutatnák a téveszméket is: mi az, ami nem használt, mi az, ami igen. Megatárlat lenne, csak nőknek. Biztos, hogy mindennap odamennék, bármennyibe is kerülne a belépő.”
Ameddig azonban ezt az elképzelését nem valósítja meg senki, maradnak a már meglévő tárlatok és a megnyitók. Karafiáth Orsolya szerint az utóbbiak legalább olyan fontosak, mint a kiállítások, mert miközben kortyolgatni lehet az ingyen pezsgőt, majszolni a pogácsát, zajlik a társasági élet. Talán ugyanezért kedveli annyira a Petőfi Irodalmi Múzeumot is. „Nagyon szép az épület, és nagyon szeretem a kiállításokhoz kapcsolódó programokat. Úgy képzelem, egyszer nekem is lesz itt egy termem, mint Berlinben Marlene Dietrichnek: ott állok majd, bronzban, kőben, ki lesznek állítva az irodalmi relikviáim, tárgyiam, bugyijaim.”
Szóba kerül még egy köztéri szobor is, ami ki mást ábrázolna, mint Karafiáth Orsolyát, amint egy sör, vagy egy konyakospohár mellett ül. „Tudom, ehhez előbb meg kell halni, amit nem akarok siettetni, de nagyon szeretnék egyszer köztéri szobor lenni, lehetőleg bronzból” – mondja nevetve.