Múltból szőtt jelen, kis műanyaggal
Millei Ilona, a baranyai Janus Pannonius Múzeum restaurátora
MúzeumCafé 5.
„Miért nekem adták? Miért nem olyannak, aki előtérben van, kiállít, tárlatot rendez, akit ismernek?” – kérdez vissza Millei Ilona, a baranyai Janus Pannonius Múzeum restaurátora, amikor azt feszegetjük, minek tulajdonítja, hogy március 15-én Ferenczy Noémi-díjjal jutalmazták. Nem szerénységből, nem saját munkájának alábecsüléséből, a háttérben dolgozó ember rögzült megszokásából születnek kérdései; nevezhetjük inkább távolságtartásnak, ésszerűségnek, józanságnak. De azért büszkén teszi ki az asztalra az oklevelet és a plakettet. „Szép, ugye?!”
Végtére tényekről van szó. Tényekről – ámbár nem érzelmek nélkül. Millei Ilona idestova harmincöt esztendeje dolgozik restaurátorként a több múzeumi egységet magába foglaló pécsi Janus Pannonius Múzeumban. Az egyetem elvégzése után ide kerülve, s föltárva a műhely és a raktárak rejtett kincseit, megannyi zászlóra bukkant: egykori egyletek, céhek, 19. századi szépemlékű honvédségünk, vármegyék mostoha körülmények között tárolt lobogóira. S a kutakodás „megpecsételte” szakmai pályafutását: elkezdődött a végeérhetetlen zászlórestauráció.
Egy a sok közül most is ott fekszik a munkaasztalon, gondosan letakargatva pausszal. A felújítottak, már amelyek nincsenek kiállítva, széles-öles acélszekrény fiókjaiban pihennek – a róluk készített fényképekkel együtt, amelyek dokumentálni hivatottak a restauráció előtti, valamint az azt követő állapotot. Ezek a fotók már egy új korszak múzeum-kultúrájának útjelzői, a digitalizáció világáé, ahol selymet, rojtot, címert monitoron szemlélünk, megfosztva annak a felismerésnek a lehetőségétől, micsoda munka, szorgalom kellett annak idején egy-egy ilyen műalkotás elkészítéséhez, sőt helyreállításához is. Nincs az az egérgörgető, ami ugyanazzal a revelációval hozza közel, vagy távolítja el a képet, mint mikor öt lépést hátrálunk tőle, „befogjuk” az egészet, vagy éppenséggel odalépünk, és a mű fölé hajolva meresztjük a szemünket apró ecsetvonásokra, a selyem szövésmintájára, hogy a részletek magyarázzák az egészet.
Most éppen Baranya megye zászlójánál állunk. Madonna karjában tartja a kisdedet, köröttük aranysugarak áradnak minden irányba. „Túl lett festve, túl sok benne a műanyag” – mondja Millei Ilona. Szerinte nem szabad csak annyira pótolni a kopott részeket, hogy a kép értelmezhető legyen. Műanyagot csak módjával szabad használni. Csak ha nagyon muszáj, amennyire a kép megmentése igényli, semmiképpen nem annyira, hogy az eredetit próbáljuk életre kelteni. Nyilván, ha írásról van szó, az más. A szöveget újra kell festeni, hogy olvasni lehessen. De azért látsszék csak, hogy megkopott, régi zászlóról van szó! Úgy szép.
Mohácsi halászzászló. Csupa friss, tisztított selyem, eredeti bordűr, de a képet, a címert nem pótolták ki teljesen. Így is érthető, mit ábrázol. Restaurátornak lenni nem l’art pour l’art művészet: interpretáció. Van, aki több festéket használ, vagy több műanyagot, hogy többet hozzon vissza abból, ami elveszett. A szakma nem egységes. De azért tud az is lenni. Példának okáért amikor a Ferenczy-díjat átadták, egymást érték az elismerő telefonhívások. De a kérdés még mindig ez: ki kapta a díjat? A restaurátor, vagy egész életműve?
„Épp’ csak kazánkovács nem voltam. Ha arról volt szó, üvegeztettem, fűtést korszerűsíttettem” – meséli, milyen perspektívái vannak egy restaurátornak, ha „fölszáll a csillaga”. Márpedig ilyesmivel is foglalatoskodott, amikor igazgatóhelyettese, majd rövid ideig vezetője volt a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának. Ilyenkor a pénz, a semmire nem elég pénz elosztása, különféle, gyakran szakmaiatlan igények, politikusok népszerűséghajhászása és e≠élék voltak inkább napirenden.
Abszurd történeteket mond, szűklátókörűségről mesél, keserűség nélkül – most is tényekről van szó. Ez van. S hogy nem tört meg, igazolja, nem a kaptafa mellett tölti minden idejét. Kuratóriumi elnökként életet próbál lehelni a megye és a város által létrehozott Pécs-Baranyai Múzeumi Közalapítványba. Szokásos téma: örök értékek egy változó környezetben, műkincseink helye a piacgazdaságban. Mindenki jól járna, ha a raktáron heverő közkincseket mondjuk egy bankban függesztenék ki. Szebbé tenné a pénzintézetet, növelné a vezetés renoméját, cserébe némi pénzhez juthatna a múzeum. Talán még azt a régi szokást is újra lehetne éleszteni, mikor a Pécsi Várostörténeti Múzeum udvarán hétvégeken az üveges szakma rendezett piacot. Az ódon, 150 esztendős, míves fagerendázatú függőfolyosós, árkádos háztömb és a fák árnyékában. Vagy a szomszédos, a múzeumhoz tartozó, szűk, de impozáns udvarban, mint hajdanán, kamarakoncerteket tarthatnának.
Ám – mondja – ne gondoljuk, hogy csak helyreállításról van szó. Roppant fontos volna a romlás megelőzése. Vannak végre jó kezdeményezések, ilyen például az állagmegóvás intézményesítése minisztériumi szinten, de több kellene. Jó lenne olyan raktárakat kialakítani, amelyekben a meglévő műkincsek állapota nem romlik tovább. Beszámol egy elodázott baranyai kezdeményezésről: egy helyen akarták tárolni a különböző múzeumi gyűjtemények raktárkészleteit. Ezzel a költségeket is csökkenteni lehetne, lehetett volna. Ha a bajt nem előzzük meg, a restaurátor végső soron az enyészetnek dolgozik – közöl egy újabb tényt. S most, először a beszélgetés során, piciny szomorúságot érezni a hangján.