A múzeum segítő önkéntesei
MúzeumCafé 5.
„Nagyon jó veletek együtt dolgozni. Hozzátok járok feltöltődni. Sajnálom, hogy sokan nem éreznek rá ennek az ízére. Nekem is vannak folyamatos anyagi gondjaim, rengeteget dolgozom, mégis jól érzem magam, mert segíthetek másoknak, s eközben képzem magam, mind művészeti információk megszerzésével, mind különböző nyelvek gyakorlásával. Ezen kívül a magabiztosságomat és a kreativitásomat is erősíthetem. Egyszóval szuper itt dolgozni” – állítja Moór Gabriella, a Szépművészeti Múzeum egyik önkéntese.
Hazánkban sokan küzdenek anyagi gondokkal, és kevesen gondolnak arra – mint Moór Gabi –, hogy önkéntes munkát vállaljanak. Azt, hogy szeretünk panaszkodni, a jólét alternatív mutatóiról készült 2006-os OECD-tanulmány [1] is alátámasztja. Eszerint a vizsgált huszonkilenc országból az utolsó előtti helyet foglaljuk el az élettel való megelégedettséget és az egyéni boldogságot vizsgáló felmérésben. Ám amíg gazdaságkutatóink egyre jobb alternatív mutatók számolgatásán fáradoznak (mint például a GPI, a valódi fejlődés mutatója, amelynek egyébként egyik komponense az önkéntes munka értéke is!), szerencsére egyre többen áldoznak szabadidejükből közérdekű önkéntes tevékenységre.
A 2007-es múzeumi sikertörténetnek számító Van Gogh-kiállítás közel félmillió látogatója közül sokan találkozhattak az érdeklődőket informáló önkénteseinkkel, akik a program működésének első évében majdnem hétezer munkaórában segítették a múzeumot (nem is beszélve kereken félszáz, többnyire idegen nyelvű önkéntes tárlatvezetőnkről). Ehhez a nagyjából nyolcvanfős csapathoz csatlakozott Gabi is több mint fél éve.
Szerte a világon számos múzeum foglalkoztat önkénteseket. Ez a forma különösen az angolszász területekre (USA, Anglia, Ausztrália, Kanada, Írország), a gazdasági-kulturális összefonódás által ezek által befolyásolt országokra (például Izrael), és olyan országokra jellemző, amelyekre a nyugati kultúra jelentős hatással van (Szingapúr, Mexikó). Az önkéntesek „bevetési területe” intézményenként változik, de fő „csapásirányként” általában a látogatók informálásában, tárlatvezetések tartásában, (gyerek)programok szervezésében és lebonyolításában végzett segítségnyújtásban, a könyvtárban, a műtárgyak katalogizálásában, feldolgozásában és a háttérmunkákban jelenik meg.
Az önkéntes-mozgalom terjedése szorosan összefügg azzal, hogy mekkora az önkéntesek rendelkezésére álló szabadidő – aminek vagy apró szeletét, vagy jelentős részét fordítják önkéntes munkára –, s ezáltal pedig azzal, hogy az úgynevezett régi, vagy az új típusú önkéntesség terjed-e el inkább. A régi típusú önkéntességben a közösségi élmény jelenti a fő motivációt, azaz ebben az esetben inkább az idősebb nemzedék reintegrációjáról van szó. A chicagói Field Museumban a közel hatszáz önkéntes közül csupán néhányukkal találkoztam: kivétel nélkül hatvan év fölötti nyugdíjasokkal, akik azért önkénteskednek, hogy tanári, vezetői és egyéb tudásukat megoszthassák a látogatókkal.
A hazai terepen más a helyzet, hiszen egy posztkommunista országban az önkéntesség sok negatív képzettársítást idézhet fel az idősebb generációk emlékeiben [2]. A Szépművészetiben ezért inkább az új típusú önkéntesség a jellemző: a tapasztalatszerzés és a tanulás a cél, bár korösszetétel szerint „kiegyensúlyozott” a csapat, az átlagéletkor harminchat év. Sok egyetemista és pályakezdő tartja izgalmasnak azt az önkéntes tevékenységet, amelynek során tanulhat az intézmény működéséről és a bemutatott tárgyakról. Lelkesedésüknek azonban természetese határa van: amint a végzett egyetemista megtalálja álmai állását, majd családot alapít, az egyre ritkább szabadidő eltöltése átértékelődik.
Az önkéntesség szervezeten belüli megítélésében azok az intézmények vannak előnyben, ahol az önkéntes program többéves működésre tekint vissza, s így már bizonyíthatott. Esetükben az önkéntes munka szokásos jutalmai (mint például a tiszteletjegyek) mellett évente külön fogadást tartanak az önkénteseknek (például az Izrael Múzeumban), illetve komoly felkészítő-csapatépítő tréningek zajlanak (mint például az alapos képzéseiről híres Kew Gardensben, vagy a kurátorok megelégedésére szolgáló „Hands On” programot sikerre vivő British Múzeumban), amely tréningek a hazai terepen nemcsak az önkéntesek körében, de a fizetett kollegák tekintetében is megszívlelendő példaként szolgálhatnak. Nagyon fontos azonban tudatosítani, hogy az önkéntes nem ingyen munkaerő. Ugyanúgy, mint egy fizetett alkalmazott, felkészítést igényel. Sőt: mivel nem a fizetés miatt, hanem érzelmileg kötődik az intézményhez, jobban kell foglalkozni a „lelkével”. Ha így teszünk, nem csupán emberi erőforrás, hanem remek ötletgazda és lelkes megvalósító válhat belőle. Az intézmény számára pedig felbecsülhetetlen szolgálatot tesz azzal is, hogy akarva-akaratlanul komoly szerepet vállal az intézmény társadalmi népszerűsítésében, amikor lelkesen mesél a látogatóknak, vagy később családtagjainak és barátainak is a múzeumi élményekről.
Az önkéntes-programok működtetésében sok más intézményi tényező mellett jelentős az önkéntes-koordinátor szerepe is, aki feladatkörének összetettsége szerint egy középvállalkozás vezetőjéhez hasonlítható. Nem csoda, hogy a londoni Science Museum, vagy a Tate Modern hónapok óta nem talál megfelelő koordinátort. A budapesti Önkéntes Központ Alapítvány pedig fontos szerepet vállal azzal, hogy évek óta szervez önkéntes menedzsment-tréningeket.
Összességében elmondható, hogy az önkéntes programok működtetése össztársadalmi érdek. Sokkal kellemesebb olyan társadalomban élni, ahol az emberek szívesen megosztják tapasztalataikat, ahol ötleteinket, javaslatainkat meghallgatják, és ahol mindezek eredményeként egyéni életünk is boldogabban alakul – és így az országos felmérésekben is magasabb elégedettségi mutatót produkálhatunk.