Legyenek-e eladhatóak műtárgyak a múzeumi gyűjteményekből?
MúzeumCafé 6.
Bereczky Loránd a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója
Költői a kérdés felvetése, mivel az állami vagyonról szóló törvény egyértelműen „forgalom-képtelenséget” ír elő a közgyűjteményekben őrzött tárgyak esetében. Logikusan, hiszen korábban már az önkormányzati törvény is hasonló szellemben határozta meg a tulajdonosok felhatalmazását és feladatát.
A múzeumi munka ebben az értelemben feltételezi a „válogatás” lehetőségét. De ez kevés lenne ahhoz, hogy az eladást tiltsuk. Fontosabb szempont, hogy kimondjuk: mit, mikor és kinek adjunk el? Nagy tévedés, hogy a műtárgypiac az úgynevezett „felesleges, raktárban porosodó” műtárgyakat szeretné a gyűjteményekből kiemelni és forgalmazni; sokkal inkább úgy tűnik, az állandó kiállítások kiemelkedő darabjait, vagy az ehhez a kategóriához közel eső értékeket – merthogy ez volna igazán jövedelmező.
Feltéve, de meg nem engedve, hogy lehetséges volna múzeumi műtárgyakat a piacon forgalmazni, nézzük meg, mi lehetne kiválogatásuk kritériuma. Az ötvenes évek második felében és a hatvanas években a szecesszió, a 19-20. század fordulójának izgalmas és érdekes áramlata semmire se becsült periódusa volt az európai és a magyar művészetnek. Mi lett volna, ha a múzeumok, mint „fölösleges” köztulajdontól, potom pénzért megváltak volna ezektől a ma nagyra becsült és magasra értékelt műtárgyaktól? Miből tudnánk rekonstruálni a „békeidők” virágzó kultúráját, művészetét, polgárainak létmódját, gondolatait?
Ma talán nem esünk ebbe a hibába, nem kívánunk egész periódusokat, fontos törekvéseket kiiktatni a művészettörténetből, de az egyszer már köztulajdonba került műveket semmifajta válogatással nem szabad prédára engedni. Nem túlzás azt állítani, hogy ma, ha nem is pénzügyileg mérhető hasznot hozó, de komoly és stabil vagyona az államnak a múzeumokban őrzött történelmi és művészeti értékek összessége. Ezek nem holt értékek, mert a csereértéküknél nagyobb hasznot hoz az, amikor az ország saját lakosságának színe előtt, vagy nemzetközi relációban történelmét, művészetét, szellemi teljesítményét, technikai kultúráját tudja dokumentálni ezekkel a múzeumokban őrzött tárgyakkal.
Sokfelől hallom, s magam is úgy vélem, „elfogyott” a műtárgypiac árukészlete. Ezért is merült fel, hogy piaci érdeklődés teremtődne a múzeumi tárgyak iránt. Azonban ez a lehetőség csalfa. Inkább arra kellene figyelni, hogy tudatos és szakmailag hiteles legyen a gyűjtőmunka. Nem kell minden jó műtárgynak a múzeumban lennie, de minden „fontos” műnek köztulajdonba kellene kerülnie, hogy dokumentálni lehessen a történelem folyamatát.
A múzeumnak az a dolga, hogy mint vevő legyen következetes, tisztakezű és szakmailag hiteles, és ne félreértett szerepben, mások feladatát elbitorolva akarjon tőkét kovácsolni magának. A régi művészet esetében, a művészeti múzeumoknál abból kell kiindulni, hogy Magyarország mindig „huzatos” hely volt: ritka kivételtől eltekintve inkább innen vitték, mint ide hozták a műtárgyakat. Nem hiszem, hogy a múzeumok korábbi idők értékeiből sok olyannal rendelkeznének, amelyek úgymond „fölöslegesek” lennének a gyűjteményben. Tehát a legfontosabb: tartsuk be a törvényt.
Petrányi Zsolt a Műcsarnok igazgatója
A múzeumi műtárgyeladás kérdései a műkereskedelem helyi adottságaihoz viszonyítandóak Magyarországon. De más megítélés alá esik egy klasszikus műveket gyűjtő intézmény, és mást kell gondolnunk egy kortárs művekkel foglalkozó intézményről. A klasszikus magyar és külföldi művekkel rendelkező múzeumok eladási kérdésfelvetésében a logika az, hogy új gyűjteményfejlesztési források jelenhetnek meg, amelyek minőségi új darabok vásárlására fordíthatóak. Ami elvész a kollekció „felszabadításával”, az a gyűjtemény történetiségének érintetlensége, az előttünk járó kollégák szándékának és pillanatnyi lehetőségeinek leltára az utókor számára.
De miért kellene egy gyűjteménynek ezt megőriznie? Sok esetről tudunk, amikor egy későbbi kor fedezett fel egy-egy alkotót. Ezeknek megóvására és „átörökítésére” szolgálhat, hogy egy múzeum ne adhasson el. A gyűjteményekkel foglalkozó kollégák persze tudják, hogy a kollekciók múltjában vannak olyan pontok, amikor nem művészettörténeti szándék miatt került a raktárakba egy-egy darab. Egy hagyaték esetében például sokszor jut hozzá olyan műalkotásokhoz is egy intézmény, amelyek a „műtárgycsomag” részeként nem tükrözik a gyűjtemény profilját. Ezek azok az esetek, amelyek felvethetik az eladás dilemmáját.
A klasszikus művekkel foglalkozó műkereskedelem, vagy egy gyűjtő számára nyilván dicsőség olyan művekhez hozzájutni, amelyek előéletében egy rangos intézmény szerepel tulajdonosként. A forrásteremtés vágyán túl persze kérdés, hogy jó-e az, ha a múzeum belekerül a kereskedelmi körforgásba és tárgyalópartnere lesz galeristáknak, magángyűjtőknek. Ez a helyzet csak akkor lenne védhető, ha az intézmények pontosan meg tudnák határozni, mit és hogyan bocsátanak áruba. Ez talán csak eladásra meghirdetett műtárgycsomagok esetében képzelhető el, és nem általános eladási lehetőségként.
Az élő művészettel foglalkozó intézmények helyzete más. A kortárs művészet esetében a non-profit és for-profit elképzelések eltérőek. A kortárs műtárgypiac Magyarországon bizonytalan. A non-profit intézmények – a Műcsarnok, vagy a Ludwig Múzeum – a maguk kiállítási programjával a művészek szakmai referenciáit növelik. A költségvetést olyan kiállításokra fordítják, amelyek művészettörténeti és nem piaci szempontok alapján nyílnak – ám vitathatatlan, hogy a nagy intézményekben rendezett kiállításokon szereplő művészek ázsiója növekszik.
Az eladás egy ilyen intézmény helyzetében azért vitatható, mert aláássa a piaci rendszert. Könnyű helyzetben lennénk, ha mint referenciateremtő és értéknövelő intézmény lépnénk a piacra, és a kiállításaink révén felértékelt művészek alkotását értékesítenénk. Ez veszélyeztetné a kisgalériák munkáját, mert a fejük fölött létrejönne egy hatalmi alapokon nyugvó eladási struktúra, ami keresztülhúzná a lassan épülő kortárs műtárgyeladási folyamatokat. A mai magyar művészetnek pedig egyébként is nagy problémája, hogy nem artikulálódik egységes „brand”-ként sem hazánkban, sem külföldön. A klasszikus gyűjtőkörrel rendelkező múzeumoknál tehát elképzelhetőnek tartom az eseti eladást, de a kortárs művészeti intézmények esetében ezt igen problematikusnak érzem.