Kiállítássá alakultak a Művészeti olimpiák
MúzeumCafé 6.
Amilyen féltékenyen vigyáz a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az olimpia szóra, valamint az ötkarikás logóra, azt gondolná az ember, hogy olimpiai múzeum is csak egyetlen egy van a világon, a Lausanne-i Olimpiai Múzeum. De nem. Van belőle jó sok. Az ok egyszerű: a logó és a szó őrzése elsősorban a nemzeti olimpiai bizottságok kezében van, és nekik – a jelek szerint – nincs kifogásuk a mozgalmi múzeumok ellen – „olimpiai mozgalom”, gyakori kifejezés ez szakberkekben –, már csak azért sem, mert ezeknek a bizottságoknak a feladatai közé nemcsak az őrzés, hanem az eszme népszerűsítése is beletartozik.
Ahol valaha olimpiát rendeztek, ott valószínűleg olimpiai múzeum is van. A barcelonai, vagy a helsinki a kifejezetten fontosak közé tartozik, de volt Szarajevóban is, csak elpusztult a háborúban. A múzeumoknak is megvan a maguk sorsa. Nem egyszer éppen az olimpiai bizottságok kezelésében vannak ezek az intézmények, szóval minden rendben, a világ kerek, a dolgok a helyükre kerültek.
Egyáltalán nem meglepő, hogy ennek a szinte tökéletes brandnek múzeuma van, de az már igen, hogy Pierre de Coubertin báró már 1915-ben akarta ezt a múzeumot. Hiszen az első olimpiák rendezését, az olimpiai mozgalom beindulását nemigen lehet sikertörténetnek nevezni. Az a szerencse, hogy az első újkori, az 1896-os athéni olimpia jó volt, mert ha az is olyan katasztrófa lett volna, mint a következő három, akkor talán nem folytatták volna. És már az, mármint az első athéni olimpia sem volt egyszerű ügy, mert a görög hivatalosságok nem akartak elég pénzt adni a szervezésre. Magyarország, vagyis Budapest kapott felkérést Coubertintől, hogy ugorjon be, de a magyar kormány sem volt konstruktívabb, mint a görög, tehát elszalasztottuk az esélyt, hogy miénk legyen az első olimpia – hogy egyáltalán legyen olimpiánk –, és most sóhajtozhatunk, hogy istenem, mi lehetett volna belőlünk, de nem is biztos, hogy az a felkérés olyan komoly volt, feltehetően inkább csak a görögök ösztökélésére, vagyis inkább zsarolására szolgált. Majd megjelent egy görög szponzor, Athénnak pedig olimpiája lett 1896-ban. Jó rendezvény volt, sok nézővel, már az elején százezren szurkoltak a klasszikus formát idéző stadionban és környékén, összesen pedig hétszázezer jegyet adtak el, igaz, áthatotta az egészet az esetlegesség, az első lépések bája, főképpen a mai nagyipari sport- és olimpiai üzlet felől tekintve. A diszkoszvetést például olyan valaki nyerte – az amerikai Robert Garrett –, aki ott fogott először a kezébe diszkoszt, a teniszpárosban pedig a német Friedrich Traun és az ír John Pius Boland lett az első; életükben ott találkoztak először, miután Traun kiesett a 800 méteres síkfutás előfutamaiban és vásárolni indult, Boland pedig éppen teniszütőt akart venni magának. A pultnál jöttek rá, hogy keresve se lehetne náluk jobb teniszpárost találni.
Az athéni olimpia tehát rendben volt, utána viszont sötét évek jöttek. 1900-ban a párizsi világkiállítás harmadosztályú betétprogramja lett az olimpia, Coubertint kitették a rendezők közül, öt hónapig tartottak a versenyek, de ez is csak utóbb derült ki, mert a helyszínen senki nem tudott semmit az olimpiáról. Volt, hogy a versenyzők eltévedtek, lemaradtak a rajtról – egy maratonista futás közben tévedt el, megkérdezett egy rendőrt, de az rossz irányt mutatott –, volt, aki úgy indult valamelyik számban, hogy azt sem tudta, olimpián van, sőt előfordult, hogy ez még az eredményhirdetéskor sem derült ki, mert az érmeket postán küldték ki évekkel később. Heroikus munka lehetett utólag megállapítani, hogy a világkiállítás forgatagában egy futó-, vagy birkózóverseny olimpiai szám volt-e, vagy csupán egy helyi hentes rendezett vetélkedőt a forgalom fellendítése céljából. A sporttörténészek évtizedekig eredménytelenül vitatkoztak azon, hogy mi volt olimpia és mi nem akkor Párizsban. Maga a világkiállítás egyébként óriási siker volt, 47 millióan látták, de az olimpiai versenyeket alig néhány ezren.
Ismételtek a görögök
Négy évvel később újabb botrány: St. Louisban ugyancsak világkiállítási alműsor lett az olimpia. Coubertin el sem ment, ahogy az európai versenyzők jó része sem, így a rendezvény jórészt az amerikaiak háziversenye lett. Még csak azt sem lehet mondani, hogy az amerikai sportolóké, mert a szervezők minél nagyobb felhajtást akartak, és gyakran a helyszínen toborozták a részvevőket. Az amerikaiak 390 számban avattak olimpiai bajnokot, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezek közül később csak nyolcvanötöt ismert el. Évekkel később, mert a rendcsinálás ebben az esetben is eltartott egy ideig. A görögök 1906-ban, a tizedik évfordulóra újabb olimpiát akartak rendezni, figyelmen kívül hagyva azt az alapszabályt, hogy a játékok négyévente követik egymást. Mindegy, jöttek az újabb athéni játékok, a nagy esemény a maga nemében nem is volt rossz, mindenképpen mellette szólt, hogy nem egy világkiállítás betétprogramjává silányították. De a NOB nem ismerte el soha olimpiának, maradt egyfajta évfordulós happening. Két évvel később rendes olimpia következett: Róma visszalépett, a beugró London pedig egy monstre tárlatba, az angol-francia kiállításba emelte be a játékokat, de már jobb ízléssel, nagyobb odafigyeléssel, és viszonylagos sikerrel. Az 1912-es olimpia, bár Stockholm szintén póthelyszín volt a visszalépő Berlin helyett, már legalább az volt, ami. Jó nagy sportverseny, a középpontban a sportolók álltak, a viadalok sikeresek voltak, szóval jó másfél évtized kanyargás után csak összejött egy igazi olimpia.
A kérdés tehát az, hogy mire akart Coubertin múzeumot alapítani? A mögötte álló másfél évtized kínos hercehurcáira? Az öt olimpiára, amelyből kettő vagy három botrányos gagyi volt? Ha nem is tagadja le az ember az ilyen kísérleteit, elgondolkozik azon, hogy jól van-e ez így, és valami másba kezd. De Coubertin eltökélt figura volt, és a kudarcok ellenére úgy érezte, hogy az újkori olimpiák eszméje kitörölhetetlenül benne van már a történelemben. Pedig 1915-ben, amikor a báró előállt a múzeum ötletével, azt sem lehetett tudni, lesz-e folytatás, csak az volt biztos, hogy az a háború, amiben éppen benne voltak, világháború, és egy ideig nem lesz vége.
Ahogy Szabó Lajos, a Magyar Testnevelési és Sportmúzeum igazgatója mondja, Coubertin érdekes, ellentmondásos ember volt. Az első világháború kitörése után átköltöztette az olimpiai mozgalmat Lausenne-ba – nehogy a németek rá tudják tenni a kezüket –, a szervezet vezetését rábízta egy rokonára, ő pedig elment harcolni a németek ellen. Miközben az olimpia elvileg egyet jelent a békével, a megértéssel – már ha olyan nagyon komolyan vesszük, és nem gondolunk bele, hogy a testnevelés és általában ez a spártai, sportolós, férfias, katonai stb. szellem a múlt század elején (is) mindenképpen a hadsereg utánpótlás-nevelését szolgálta. Ahogy maga az olimpiai eszme is részben azért született meg, mert a helyszínt, Olümpiát a németek – Ernst Curtius régész irányításával – tárták fel, tehát a franciáknak is tenniük kellett valamit válaszképpen, és ebből a vetélkedésből született maga a mozgalom, az olimpiai rendezvénysorozat.
Remek találmány a múzeum
Nekünk, magyaroknak is volt múzeumi megszállottunk: Szokoly Alajos már az első, az athéni olimpia után akart múzeumot. Szokolyra úgy emlékezünk, hogy vele kezdődött az újkori olimpizmus, hiszen Athénban az első versenyszámban, a 100 méteres síkfutásban, az első futamban, az egyes pályán indult, egyes rajtszámmal. Egyébként harmadik lett: magyar sprinter azóta sem szerepelt ilyen jól olimpián. Szokoly Coubertinnek szobrot akart állítani, de abból nem lett semmi, a múzeumból viszont igen: miután nyugdíjba ment – Hont vármegye főlevéltárosa volt – bernecei kastélyát sportmúzeummá alakította át. Persze Coubertin azért is sürgette az alapítást, hogy el ne vesszenek a háborús szünetben a legfontosabb dokumentumok, mert a múzeumon archívumot is értett. És talán pont a háborús időkben van leginkább szükség múzeum alapítására: csak nem vész el az, aminek már múzeuma van. Vagy amiről. Az archívum-múzeum még 1915-ben kapott egy szobát a lausanne-i Montbenon Casinóban, majd 1922-ben átköltözött a NOB székházába, a Villa Mon-Repos-ba.
Ekkor már volt állandó kiállítóterme is, hiszen Coubertin az olimpiai eszme népszerűsítésének médiumát látta a kegytárgyak kiállításában. Majd 1982-ben ideiglenes lett a gyűjtemény az avenue Ruchonnet-n, de csak azért, hogy 1993-ban beköltözhessen mai épületébe, a Quai d’Ouchyn, mintegy csúcsát képezve az olimpiai mozgalomnak és Juan Antonio Samaranch volt NOB-elnök életművének.
A coubertini örökségbe lépő Samaranch már régóta erősködött, hogy kellene egy tisztességes olimpiai múzeum, és az alapkőletételénél ezt mondta: azt szeretném, ha mindenki azt mondaná, ez a világ legszebb múzeuma. Sokáig egyeztettek a város vezetésével, hogy hol legyen az épület, de sikerült jól választani: pazar a kilátás a Genfi-tóra, letisztult formák, antik építészeti elemek – nem csoda, hogy ezt a múzeumot majdnem hússzor többen látogatják, mint elődjét, az ideiglenest. 1993. június 23-án avatták fel, azon a napon, amelyen a NOB 99. születésnapját ünnepelte, a századik NOB-közgyűlés záróeseményeként. A közgyűlésnek egyetlen témája volt: a sport és a kultúra, és a múzeum azóta is, az olimpiai szellemnek megfelelve, kiemelt helyen foglalkozik a sport és a kultúra kapcsolatával, amire – erre a kapcsolatápolásra – általában véve is büszke az olimpiai mozgalom. A múzeum épületéről is sokat vitáztak, Lausanne vezetői azt akarták, nem meglepő módon, hogy a múzeum simuljon bele a tájba, semmiképpen se uralkodjon a Genfi-tó fölött. A két építésznek, a mexikói Pedro Ramirez Vazqueznek és a lausenne-i Jean-Pierre Cahennek menet közben kellett módosítani a terveket, és amit létrehoztak, arra büszke a NOB, az épület 1995-ben meg is kapta az Európa Tanácstól az Év Európai Múzeuma címet.
) Négy szintből áll, de a park, azaz a tó felől érkező látogatók egyszerre csak egyet látnak. A park végében, a múzeum bejáratánál nyolc oszlop áll, az olümpiai Zeusz templom oszlopait hivatottak felidézni, a homlokzatot Thasszosz szigetéről hozott fehér márvánnyal borították, nem lehet eltévedni. A föld alatti szinten van a könyvtár, szabad belépéssel a látogatóknak is, a belépőjeggyel még két olimpiai filmet is meg lehet nézni. Az archívumban egyébként 430, egyenként 8-10 perces olimpiai témájú videofilm van, a régebbiek nem csak a kutatók kedvencei. A földszinten magába az olimpiai mozgalomba futunk bele, audiovizuális műsor, kiállítás a mozgalom történetéről Coubertintől napjainkig, aztán gyűjtemény az olimpiai fáklyákról, kandeláberekről és másféle ereklyékről, utána rövid vizit az ókori játékokon, ez a Greek Area, végül belépünk a shopba. Vehetünk kitűzőt, posztert, sapkát, pólót; miénk az egész olimpiai bazár. Az első emeleten bemutatják az egyes olimpiákat, magyarán ez a modernkori olimpiák története fejezetről fejezetre, illetve a leghíresebb sportolókat, ez a múzeum Hall of Fame-je, a másodikon pedig ott van minden áruházlátogató kedvence: az étterem és a terasz. Az időszaki kiállítások szabadabban szerveződnek, téma volt már a vitorlázás, az atlétika 125 éve, a fair play, a sportolók mentális felkészülése, de ugyanúgy a navajo indiánok története, vagy a Kükládokról származó márványtáblák több ezer éves versekkel és verstöredékekkel.
Ez hát röviden a múzeum, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság remek találmánya. Mert a NOB székháza már majdnem száz éve ott van Lausenne-ban, csak éppen nem jelentett semmit az embereknek, még ha egy sportőrült ment is oda, úgy érezhette magát, mint – már elnézést – hajdanában a Budapestre felutazó vidéki pártbizalmi, aki csak kívülről bámulhatta a Köztársaság téri pártházat, de nem mászkálhatott benne. Az Olimpiai Múzeumban lehet, és megfelel annak a célnak is, hogy népszerűsítse az olimpiákat. Hogy az olimpiai szellemet lehet-e népszerűsíteni, abba ne menjünk bele, de a rendezvénysorozatot, a felhajtást igen; nem véletlen, hogy a világ legnagyobb műsora az olimpiai játék. Az olimpiai múzeumoknak nincs szervezetük, de csak úgy nyüzsögnek a sport- és olimpiai gyűjtemények. Magyarországon is sok vidéki sportmúzeum van, igény van rájuk. Hálás téma, a tévében a sportközvetítés, mindenkinek van valamilyen élménye, mindenki találkozott a sporttal – vagy ha ő nem, a gyereke –, legalább az iskolában, benne van a mindennapjainkban, tehát egy sportmúzeum egyfajta skanzen.
Vagy különleges esetekben igazi, régészeti múzeum: Olümpiában külön múzeuma van az ókori játékoknak, a feltárt színhellyel, tárgyi emlékekkel. Olimpiai tárgyi emlékek amúgy a világ sok gyűjteményében találhatók. Az ókori olimpiákkal foglalkozó albumok fényképei is az olümpiai, athéni és delphi múzeum leletei mellett leginkább a Louvre, a British Museum, a müncheni Antikensammlungen, a firenzei Museo Archeologico, a berlini Staatliche Museen, a bécsi Kunsthistorisches Museum vagy éppen a New York-i Metro-politan Museum gyűjteményeiből mutatnak be. Az ókori olimpiákról virtuális múzeumok is vannak a neten, ilyen a http://minbar.cs.dartmouth.edu/greecom/olympics/ oldal is, de a Pennsylvania Egyetem múzeuma is foglalkozik ezzel a korszakkal; az olimpiai szabad terület, van, ahol egyetemi szakot is szentelnek neki – régebben Budapesten is. Most persze Kína a sláger, a pekingi szerevezők meg sem várják, hogy befejeződjön az olimpiájuk, sőt, azt sem, hogy elkezdődjön: máris nekiláttak a múzeumalapításnak. Ha a tempót nézzük, akár a londoniak is gondolkozhatnak már a múzeumukon, ők rendezik ugyanis a 2012-es játékokat.