A százötvennegyedik ház Pista bácsi gyűjteménye Szögligeten
MúzeumCafé 6.
Áll egy ház Szögligeten. Pontosabban: több ház is áll Szögligeten. Ez a ház azonban Pista bácsi tájháza. Itt született Duber István, a magyar bányászat megbecsült sofőrje, hetvenegy évvel ezelőtt. Az épület a 19. század második felében a falu 154. háza volt, ám amióta nevet is kapott az utca – most például Petőfi Sándorét viseli –, sorszám szerint a 11. lett. Példamutatásban azonban alighanem az első. Falai között ugyanis ott rejtőzik a történelem – és nem csak Szögligeté és Pista bácsié, az egész országé.
„A múlt emlékeit örökké őrizzük” – ez a mottója Szögligeten Pista bácsi tájházának. A gond csak ott van, hogy bár már a mondás is öröknek tűnik, értsük ezalatt jótékonyan azt, hogy ősi, közkeletű mondásról van szó, a valóság azonban egészen más. A múlt emlékeit ugyanis mindig valaki őrzi. Így helyesebb volna talán azt mondani, hogy Szögligeten Duber István őrzi a múlt emlékeit. Ne kérdezzék, hogy mi lesz akkor, ha Pista bácsi már nem őrzi a múlt emlékeit, mert maga is része lesz annak, de ahogyan ott jártamkor láttam, még az unokája is segített a kenyérsütésben. És ha már az unokák is tudják azt, amit a nagyszüleik, a múlt aligha tűnik el, lesz majd, aki viszi tovább a tudást, és felnő egy újabb generáció a feladathoz, hogy őrizze a múlt emlékeit.
Már a házhoz vezető út is tanulságos. Egy biciklijét toló helybéli igazított el a ház felé, s amikor kérdeztem, hogy érdemes-e megnézni a tájházat, előbb megmarkolta járgányának kormányát, elszámolt háromig, miközben alaposan végigmért, majd így szólt: – Ez az ország legszebb tájháza.
Hittem neki, mert úgy mondta, olyan büszkeséggel, hogy hinni kellett, és nemcsak azért, mert a fehérek voltak az ujjai a markolástól, hanem mert olyan nyugodtan mondta, mintha csak levegőt venne. Ez a mondat része volt az életének, hitének, mindennapjainak.
– De menjen csak, meglátja majd, Pista bácsi úgyis elmondja, miért a legszebb, ha nem látná annak.
Éppen a kenyérsütés végére értem oda. Gyolcslepel alatt pihentek a veknik, illatuk kikúszott a kertbe, melegük bent maradt a házban. Ezek még kenyerek, nem kell megenni egyiket sem két nap alatt. Két hétre sütötték őket, de alighanem elfogy egy héten belül, mert vigasság lesz a faluban, és a vendég, aki erre jár, hadd tudja meg, mivel etetik őt a városi pékek, és hadd ízlelje meg a valódi lisztből gyúrt, valódi, fatüzelésű kemencében sült falusi kenyér belsejét és héját. Pista bácsi a főnök, ez elsőre látszik. Ő az úr a házban, még akkor is, ha egy 83 éves asszony mutatta a kenyérsütés titkát. Láttam én is a tudás eredményét: a szép, hatalmas, lapos hátú kenyerek úgy pihentek a lócán és az asztalon, mint teknősök a tengerparton. Összebújva, megriadva, mintha csak tudták volna, egy idegen nézi, vizsgálja őket.
A ház takaros. Láttam már szebb házat a múltból, legutóbb éppen a Káli-medencében, Kékkúton, Gizi néni házát, de ennél szebb és persze szomorúbb történetű tájházban még sosem jártam. Merthogy a kora szép, 1859-ben épült, és még az ágyat is láttam, ahol megszületett hetvenegy évvel ezelőtt Duber István, de hogy ekkora szíve és lelke legyen valakinek, mint Pista bácsinak, kevés helyen és emberben tapasztaltam. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezt a házat nem a jelennek, vagy a jövőnek tartja fenn és fejleszti, szépítgeti Pista bácsi, hanem az édesapjának.
– Ha augusztus 8-án, hatvanhat év után hazajönne, megtalálna mindent, amit itt hagyott. – Elcsuklik az öreg hangja, mutatja a karját, hogy fut rajta a libabőr. Idősebb Duber István huszonhat éves korában halt meg a Don kanyarnál. A halál oka: lövés. Mutatja is Pista bácsi a könyvet, amely őrzi az áldozatok nevét, haláluk idejét és okát. Az ő apja lövéstől halt meg, de nem azonnal, megüzente még a kórházból az otthoniaknak, hogy életének útja nem a szögligeti dombok között ér véget. Pista bácsi pedig még ma is emlékszik apja kezének melegére, amint együtt mentek végig az utcán, emlékszik a cukor ízére, amit az apja vett neki utoljára. Attól a naptól kedve emlékezik mindenre, élesen, vagy ahogyan hozzátette történeteinek a végére: „nézze el nekem, ha majdnem úgy volt minden, ahogyan mondtam”. Kacsintott is mellé, mintha azt várná, útitársa leszek a múltidézésben, és nem is bántam, egyetlen perce sem, hogy elkísértem egészen 1711-ig, a Duber család történetének első ismert időpontjáig. Ekkor világosodott meg előttem, hogy mindaz, amit Szögligeten, a Petőfi Sándor utca 11-ben látok, az nem más, mint a Duber család története, rajta keresztül a falu története, azon túl pedig az országé. Mert pontosan és hitelesen, emlékeiben és tárgyaiban őrzi a múlt legfontosabb stációjának pillanatait, s bár főként a 20. század elejétől mutatja meg magát, és elsősorban tárgyi kultúrájában, Pista bácsi történeteivel elevenedik meg igazán.
Etnográfusok aranybányája lehetne a három osztatú parasztház, a bútorok, az üvegek, az eszközök, a ruhák, de ezen messze túlmutat, és példaértékű az a tudatosság, ahogyan édesanyja halála, 1999 óta Pista bácsi gondozza, fejleszti a házat – a nyugdíjából. Pedig nem sok az, éppen annyi, amennyi jár a bányaipar egykori hivatásos sofőrjének: nincs kilencvenezer forint havonta. Mégis milliomosnak mondja magát Pista bácsi, hiszem kétmillió kilométert vezetett balesetmentesen, és ezeket a milliókat el nem veheti tőle senki. Ez az ő életének befektetése, a nyugdíj pedig a kiadása. Adományokból egészíti ki a költségvetést, no meg pályázatokból, mert kitanulta, hogy manapság abból lehet a legtöbb pénzhez jutni. A tetőt is felújította a közelmúltban, az ára éppen 360 ezer forint volt – a pályázattal 99 ezret nyert, így máris csak 270 ezret kellett összekalapoznia. Még hitelt is vett fel, bár ezt már ebben a korban nem nagyon ajánlották neki, sem azt, hogy kölcsönkérjen festékre, gerendára, meg cserépre, de az nem lehet, hogy eltűnjön mindaz, amit összegyűjtött a házban. És nemcsak azért, mert a Duber család története az, és rajta keresztül a falué, azon túl meg az egész országé.