A világ nagy képeskönyvei
Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház főigazgatója
MúzeumCafé 6.
Szabadideje nagy részét festmények társaságában tölti Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház frissen hivatalba lépett főigazgatója. A festészet iránti elkötelezettsége érhető tetten abban is, hogy a teátrum aulájában kortárs festők installációit állítja ki. Kedvenc alkotóit kérte fel a közös munkára, az ő képeik díszítik a lakását is. Alföldi Róbert ugyanis műgyűjtő. Szenvedélyes.
„A legtöbb múzeum ugyanazzal a problémával küzd, mint a Nemzeti Színház: ki kell őket nyitni, hogy ne legyenek ennyire karót nyelt helyek. Ne a szigorú terem-őrökkel kelljen törődni, lehessen akár hangosan is beszélni. Persze az a legjobb, ha az embernek eláll a lélegzete az évszázados szépségektől, ha a művészet-től csöndesedik el a látogató.”
Alföldi Róbert nem olyan, amilyennek az igazgatókat elképzeljük. Jól szabott öltönyt hord – de nyakkendő nélkül. Beszél a terveiről, de szavainak komolyságát nem a mögötte álló intézmény tekintélyes csöndje adja, inkább az alkotó ember koncentrációja. A sokadik interjún van túl, rendíthetetlen türelemmel mondja el újra és újra ugyanazt másképpen. Meg is lepődik, amikor ezúttal nem a Nemzeti Színház első bemutatójáról, a valószínűleg sokakat megdöbbentő darabról, a Mundruczó Kornél rendezte Jégről kérdezem, hanem arról, milyen kiállítóteret képzelt el a teátrum előcsarnokába.
„Az ötlet arról szól, amiről az egész pályázatom: minél többfajta esztétikumot felvállalni, minél több mindent megmutatni a világból” – mondja. Azt azonban nem tagadja, eleinte az ő legkedvesebb alkotói készítenek installációkat az aulába: többek között Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet, Bukta Imre, Gaál József. Alföldi Róbert ugyanis szenvedélyes műgyűjtő, tavaly egy klasszikus gyűjteményt váltott fel kortárs képzőművészek alkotásaira. „A lakásom olyan, mint egy múzeum. Néha ezen bosszankodom, mert tudod, a műgyűjtésnél durvább, leküzdhetetlenebb szenvedélyt nem ismerek. Állandóan azon jár az eszem, hogy kinél mit láttam, mit lehetne felajánlani egy régóta áhított képért cserébe.” Azt mondja, leginkább az fogta meg a műgyűjtésben, hogy állandóan új embereket ismerhet meg. „A műgyűjtés találkozásokat ad, új alkotókat hoz a lakásomba.” Ugyanis a legtöbb alkotó, akitől vásárol, a barátja is egyben, nem is tagadja, hogy a személyes ismeretség is fontos szerepet játszik a gyűjtemény kialakulásában. „Nem befektetői szemmel vásárolok. A lakásomban lévő képek között – mert mostanában már csak festményeket gyűjtök – az egyetlen kapcsolat én vagyok. Ettől egységes a gyűjtemény.”
Bár otthonát most már a kortárs művészet uralja, gyerekként inkább régi tárgyak vonzották. Öreg padlásokon kutatott, azt gyűjtötte, amit ott talált. „Mindig rajongtam a nagyon régi tárgyakért. Érdekes módon nem a fegyverek érdekeltek, hanem az agyagtárgyak, az edények, a szobrok. Nagyon sok időt töltöttem ezért a Nemzeti Múzeumban.”
Most már inkább a Műcsarnokot és a Ludwig Múzeumot említi első helyen a kedvenc hazai kortárs kiállítóterek közül, de – mint mondta – gyakran rácsodálkozik a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményére is. „Amikor Budapesten volt a Monet és barátai című, a leghíresebb impresszionistákat felvonultató kiállítás, átsétáltam a Szépművészeti korszakba vágó részébe. Az volt az érzésem, hogy legalább olyan szép alkotásokat láthatok itt is, mint a közönség által tömegesen látogatott vendégtárlaton.” Azt mondja, el is szégyellte magát. „Bárhova megyek a világon, az első dolgom, hogy felkeressem a múzeumokat. A saját fővárosomban pedig nem ismerem az állandó kiállításokat?”
Amikor arra bíztatom, mondjon egy kedvenc múzeumot a világból, kitér a válasz elől. Azt mondja, nincsen ilyen, viszont olyat tud mondani, ahová, mindig betér. „Ha New Yorkban járok, a The Museum of Modern Artba, azaz a MoMA-ba mindig elmegyek. Ugyanez a helyzet a Metropolitannel. Mindig találok olyan részt, amelyet érdemes újra megnézni.” Azt mondja, ő úgy tekint a múzeumokra, mintha azok képes albumok volnának, amelyeket bármikor levehet a polcról. Talán éppen ezért örül annak, hogy a múzeumok nyitnak a látogatók felé, próbálják levetkőzni szentélyszerűségüket. „A legtöbb múzeum ugyanazzal a problémával küzd, mint a Nemzeti Színház: ki kell őket nyitni, hogy ne legyenek ennyire karót nyelt helyek. Ebből a szempontból követendő példa a Szépművészeti Múzeum. Ne a szigorú teremőrökkel kelljen törődni, lehessen akár hangosan is beszélni. Persze az a legjobb, ha az embernek eláll a lélegzete az évszázados szépségektől, ha a művészettől csöndesedik el a látogató.”