Vitrinből a kifutóra
Kulcsár Viktória, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kapcsolattartó referense
MúzeumCafé 6.
A színházba járó közönség nagy része még nem fedezte fel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetet, sem a hozzá tartozó Bajor Gizi Színészmúzeumot. Kulcsár Viktóriának, az intézmény kapcsolattartó referensének köszönhetően viszont egyre többen ismerhetik meg a színházi jelmezeket – igaz, nem a vitrinekben, hanem a kifutón.
– Annak ellenére, hogy a Krisztina körúti épület homlokzatán lévő táblán az olvasható, hogy Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI), az ide belépő hiába keres itt kiállításokat.
Ebben az épültben csak a gyűjtemény található, valamint az itt őrzött tárgyak és dokumentumok tudományos feldolgozása folyik. Az állandó és az időszaki kiállítások a Bajor Gizi Színészmúzeumban láthatók. Magában az intézményben gyűjtjük mindazt, ami egy színházi előadás teljes körű dokumentációját jelenti – egy-egy előadás anyaga jellegétől függően a színlaptárba, az audio-vizuális gyűjteménybe, a bábgyűjteménybe, a táncarchívumba, vagy a fotótárba kerül –, ráadásul ma már nemcsak a magyarországi színházi események anyagát, hanem a határon túli magyar színjátszásra és a külföldön szereplő magyarországi előadásokra is figyelünk. A gyűjtemény gyarapítása azonban még mindig leginkább egy-egy színész, rendező hagyatékára támaszkodik. A múzeumban található képzőművészeti gyűjtemény is, színészekről, szerzőkről készült alkotásokat őrizzük, de az általuk létrehozott művek, például festmények is ide kerülnek.
– Egy átlagos múzeumhoz képest ez nagyon dinamikus gyűjtemény-gyarapítást jelent, hiszen a színházi repertoárok változásától függően akár hetente is érkezhetnek újabb darabok a múzeumba.
Az ideális az volna, ha egy esti előadás után már másnap reggel megérkeznének az anyagok a múzeumba, a valóságban azonban ez sokkal lassabban zajlik. Én például a kortárs színházakkal tartom a kapcsolatot. Az a feladatom, hogy minél gyorsabban bekerüljenek onnan az anyagok hozzánk. Azonban a színházakra inkább az a jellemző, hogy a jelenre és a jövőre figyelnek, ami már a múlté – adott esetben egy már bemutatott darab –, az kevésbé foglalkoztatja őket.
– Egy színháztörténttel foglalkozó múzeumnak nem lehet nehéz látogatókat toboroznia, hiszen csak Budapesten több mint másfélmillió színházjegyet adnak el évente. Ezek az emberek könnyen becsábíthatóak egy ilyen tematikájú intézménybe?
Mi azt tapasztaljuk, hogy a színházba járókat nemigen mozgatják meg a múzeumban látható kiállítások, valószínűleg azok statikussága miatt. A Bajor Gizi Színészmúzeum állandó tárlata már lassan tíz éve változatlan, az időszaki kiállítótér pedig kicsi ahhoz, hogy izgalmas kiállításokat lehessen benne szervezni. Ráadásul nyáron – a színházakhoz hasonlóan – ez az intézmény is zárva van. Talán az állandó tárlat átalakítása, modernebb formában történő bemutatás vonzóbbá tehetné az intézményt. A fiatal látogatókat érintő múzeumpedagógiai foglakozások azonban egyre sikeresebbek. Az utóbbi két évben ezzel kapcsolatban egyfajta szemléletváltás ment végbe: régebben inkább kézműves foglalkozások – jelmez-, maszkkészítés – voltak a fókuszban, most már inkább a színházi jelleg dominál, drámapedagógiai, beavatószínházi foglalkozások várják az esetenként akár hatvanfős csoportokat.
– Néhány éve a nagyobb múzeumokat figyelve észrevehető egy szemléletváltás: fontos lett a látogatószám, vonzóbb kiállításokat mutatnak be az intézmények, és a múzeumi kommunikáció is felpezsdült. Mennyire gyűrűzik be ez a fajta változás egy kisebb múzeum életébe?
Két éve dolgozom itt, azóta létrehoztunk egy egységes arculatot, van logója az intézménynek, molinók, prospektusok hirdetik a programjainkat, több kiadványt jelentetünk meg, tehát mi is megpróbálunk vonzóbbak lenni és nyitni a szélesebb közönség felé. Egy ilyen tematikájú intézménynek ez kötelessége is, ugyanis a színházak világa színes, élményközpontú világ, amelyet csak hasonló felfogásban lehet és érdemes bemutatni.
– A jelmezbemutató show-k viszont már most nagyon népszerűek. A múzeum számára ez követendő példa lehet, hiszen úgy mutat be gyűjteményi darabokat, hogy az különleges élményként jut el a nagyközönséghez.
Egy-egy ilyen bemutató olyan, mint egy kiállítás, csak nem annyira statikus. Ezek a show-k nem egy-egy színházi előadáshoz köthetők, hanem valamilyen szempontból kiválogatott jelmezeket, mint színháztörténeti jelenséget mutatunk be, gyakran színésznők, vagy modellek közreműködésével. Ennek a műfajnak a meghonosítása annak is köszönhető, hogy a kutatási területem a színházi jelmez, azon belül is a kortárs jelmez, úgyhogy itt az intézmény szcenikai gyűjteménye és az én érdeklődési területem „talált egymásra”. Emellett mindig azt vallottam, hogy a látvány az a területe a színházi világnak, amelyet felhasználva több embert érhet el az intézet. Ha pedig a kortárs színházi jelmez és a divat kapcsolatát vizsgáljuk, akkor már egy nagyon széles kör érdeklődésére számíthatunk.