Platónyi történelem
Magyar régészek a szudáni leletmentésben
MúzeumCafé 6.
Magyar régészek is részt vettek 2006–2007-ben abban a nemzetközi leletmentő-akcióban, amelyet szudáni kormány hirdetett meg: mivel az energiahiány miatt hatalmas víztározót építenek Alsó-Núbiban, így a Nílus negyedik zuhatagánál menteni kellene a menthetőt. A leletek restaurálása jelenleg Magyarországon folyik, de a feltárt kincsek ősszel visszakerülnek az afrikai országba.
„önellátó életet éltek: a helyi piacon szerezték be a tésztaféléket, a rizst, a zöldséget, zöldbabot, sárgaborsót, tojást, gyümölcsöt… Csak a víz volt luxus: csomagolt ivóvizet vet-tek, a fürdéshez a Nílusból hoztak vizet.”
Platónyi történelem. Ennyi jutott Magyarországnak azokból a szudáni leletekből, amelyeket magyar régészek ástak ki a Nílus ártéri területén, vagy a sivatagi homokból 2006-ban és 2007-ben, s amelyeket a núbiai kultúrák tárgyi emlékeiként tart számon a szakirodalom. Persze, ha nagyon pontosan akarunk fogalmazni, platónyi sincs, már ami a magyaroknál végül marad, Lassányi Gábor régész ugyanis a szavát adta, hogy a Budapestre szállított leleteket – anyagvizsgálásuk, restaurálásuk, rajzolásuk, elsődleges tudományos feldolgozásuk, publikációs előkészítésük után – hiánytalanul visszaszállítja az afrikai országba. S bár a Szudáni Régészeti Hivatal a leletek felét annak ígérte, aki előássa azokat, a felezési folyamat nem úgy történik, hogy egy ide, egy oda, hanem úgy: Szudán előbb mindent visszakap, majd a tárgyak fele utóbb a magyaroké lehet – talán.
E nagyvonalúság oka az energiahiány. Szudánnak ugyanis – ez még logikusnak is tűnik – szüksége van öntözővízre, de áramra, úgy tűnik, még inkább, s éppen ezért, számos példára hivatkozva, tározót épít a Níluson – az asszuáni gát építéséhez hasonlítható méretekben. Az energiahiánytól szenvedő afrikai ország komoly vízgyűjtőt remél a Merowe-gát építésétől. Hogy ez aztán milyen ökológiai egyensúlyvesztéssel jár, az egy másik történet, de tény, hogy falvak, évszázadok óta bejáratott életterek, a múlt nyomai tűnnek el egy csapásra a víz alatt. Ebben a civilizálódási folyamatban két módon kárpótolják a tájformálást elszenvedő törzsek lakóit: megismertetik velük az elektromosságot, a zsinórban állandóan futó villany csodáját, valamint nekik adják a betont, mint az építészet egykor forradalminak számító építőelemét, amely azért ezen a vidéken korántsem a minimalista stílus kibontakozását jelenti, mint inkább a különbözőségek egybeolvasztó erejét.
Szudánban ugyanis kevesebbet kérdeznek, mint amennyire szükség volna, inkább cselekszenek: 2007-ben például olyan sebességgel tűnt el a térképről Dar el Arab, a falu, ahol a magyar régészcsapat dolgozott, hogy jószerivel csak annyi ideje maradt az ott élőknek, hogy elcuccoljanak. Beköltözhettek villannyal ellátott betonházaikba, távol a Nílustól, és bár építettek nekik öntözőcsatornákat is, a jövőben nagy bátorság kellene ahhoz, hogy folyamvölgyi kultúrának nevezzük azt, amit cserébe civilizációként kaptak a törzsek: az évtizedek óta nevelt datolyapálmák hiánya azt erősíti Alsó-Núbia lakóiban, hogy valami végérvényesen megváltozott az életükben. Pedig Krisztus előtt hat évezreddel már éltek emberek ezen a területen. Ahogyan Lassányi Gábor fogalmaz: „A homok alól textildarabok is előkerültek a 4-5. századból, már amit persze a fehér hangyák meg nem rágtak, a Nílus árterében viszont, az allúviumban teljesen eltűntek a települések nyomai.”
No de mit kerestek ott magyar régészek? Egy olyan területen, ahol magyar szakember utoljára 1964-ben kutatott. Kákosy László és Castiglione László alsó-núbiai legendás régészeti túrája után 2006-ban áshattak a homok mélyére újra magyarok. Az ok egyszerű: 2002-ben tette közzé nemzetközi felhívását a szudáni kormány Kulturális Örökség- és Turizmusügyi Minisztériuma, hogy menteni kellene a menthetőt a Nílus negyedik kataraktájánál, azaz zuhatagánál, mert gátat építenek a folyón. Azt ma már csak találgatni lehet, hogy az 1960-as években kialakult Nasszer-tó mennyi történelmi emléket mosott, pontosabban lepett el, de nyilvánvaló volt, hasonló mértékben tehetetlen a világ ezúttal is. Mégis, egy ilyen lehetőség visszautasíthatatlan. Nincs olyan régész, aki ne azon törné a fejét azonnal, hány emberrel, hány hónapig vethetné be magát a homokbuckák közé. Az angolok, amerikaiak, németek, vagy a területet évtizedek óta terepgyakorlatra is használó lengyelek azonnal jelezték, hogy segítenének ebben a munkában, 2004-ben pedig a magyaroknak is felajánlottak egy 18 kilométeres szakaszt a Nílus bal partján. Húszmillió forint kellett volna ahhoz, hogy a Faragó Zsuzsanna történész, arabista és egyiptológus, valamint a Lassányi Gábor által vezetett régészcsapat megvalósítsa terveit – terepmunka, tudományos elemzés –, s bár lelkes támogató és szponzor akadt, mégis csak a fele pénz gyűlt össze. Mondhatnánk, jellegzetesen magyar történet ez, és demagóg módon kijelenthetnénk, hogy ennél még egy „enbékettes” focista is többet kap évente – de igazságtalanok lennénk… (A finanszírozás nehézségeiről lásd keretes írásunkat.)
Így sem kevés az a kétszer másfél hónap, amit a magyarok eltöltöttek Alsó-Núbiában; 2006-ban hatan, 2007-ben kilencen. 2006-ban két falu között, a 18 kilométeres zónában dolgoztak, és a vállalt munka negyven százalékát el is végezték. 2007-ben az egyik helyi – monaszír – törzs vezetői, hiányolva a megfelelő állami kárpótlást, nem engedték az ásatások folytatását, így a magyarok új területen folytatták a munkát, a Szudáni Régészeti Hivatal koncessziós területén.
Núbia kutatásában a meroitikus kultúra – a Kr. e. 3. évszázadtól a Kr. u. 4. évszázadig – jelenti az aranykort. A nemzetközi régészcsapatnak a terület öt-tíz százalékát sikerült feltárnia. Magát Meroé városát, a jellegzetes, piramis alakú királysírokat (képünkön jobbra) nem érinti a gátépítés, így azok megmaradnak az utókornak. A magyar kutatók – Rosta Szabolcs régész irányításával – a kijelölt területükön is csak a töredékét tudták feltárni az aranyfeldolgozás nyomait mutató, őrlőköveket rejtő, kereszténykori településnek. Megtalálták a templomok nyomát, feltártak egy épületet. A Király Attila régész csapata rengeteg neolitikumi leletet talált, sziklarajzok kerültek elő, edények a Kr. e. 2. évezredből, a Kerma kultúra sírjaiból, temetőket tártak fel a 3–6. századból.
Mindeközben a régészek önellátó életet éltek: a helyi piacon szerezték be a tésztaféléket, a rizst, a zöldséget, zöldbabot, sárgaborsót, tojást, gyümölcsöt; itthonról főleg konzervet, húst vittek magukkal. Csak a víz volt a luxus: csomagolt ivóvizet vettek, a fürdéshez a Nílusból hoztak vizet.
A sivatagi munkák megkezdéséhez befogadó nyilatkozatra volt szükségük a magyar régészeknek, amit a Szépművészeti Múzeum ki is állított – ám a Szudánból hazahozott tárgyakat egyelőre nem. A leletek restaurálása, anyagvizsgálása, rajzolása ugyanis jelenleg is folyik. Aztán a tárgyak ősszel visszakerülnek Szudánba, és csak azután dől el, mit tarthat meg belőlük Magyarország.
A núbiai ásatás háttere
A magyar régészek nem bánják, hogy csak a fele pénzt tudták összeszedni a núbiai ásatásokhoz, hiszen már ennyivel is lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák a magyar régészet jelenlétét a világban. A szükséges húszmillió forintnak csak a fele jött össze, így csak csökkentett létszámmal tudtak részt venni a nemzetközi leletmentő akcióban. Szponzorok és mecénások nélkül azonban még ennyire sem futotta volna. A régészeti projektre létrehoztak egy alapítványt (Magyar Meroé Alapítvány), amelyen keresztül az egész akció bonyolódott. Segítségükre volt az Inkal Security, a Nemzeti Kulturális Alap (3,6 millió forint), a Packard Humanities Institute, a Graphisoft, a Summa Artium, a Theam Communication, valamit sokat jelentett a magánszemélyek (Keresz-túri Gergely és Tóth István) néhány százezer forintos nagyságrendű támogatása. Volt olyan híres televíziós személyiség, aki média-megjelenést ígért; cserébe csak annyit kért, hogy az alapítvány utaztassa ki a teljes stábot, de a magyar régészek nem ilyen támogatásra vágytak. Ettől függetlenül mégis kapott az ásatás televíziós megjelenést, mert Frei Tamás, felismerve a leletmentés jelentőségét, saját költségen utazott Szudánba és forgatott filmet a tudományos küldetéséről. A pénzgyűjtő akció nehézségeit példázza az alábbi eset is: a program egyik önkéntese fogalmazta meg és küldte szét bankoknak, cégeknek, vállalkozásoknak, magánszemélyeknek azt a levelet, amelyben a régészeti program támogatását kérte. Nem sokkal később egy egyik pénzintézet munkatársa lett, ahol egyik első teendője a beérkező kérelmek elutasítása volt – közöttük a saját leveléé.