Szakmailag szenzációsnak mondhatók-e a rudabányai ősmajom-leletek?
MúzeumCafé 7.
Prof. Kordos László geológus, a MÁFI igazgatója
Rudabányáról, a tízmillió évvel ezelőtti állatvilágot megőrző egykori mocsár szenes-agyagos üledékeiből a legutóbbi ásatások során újabb, rendkívüli jelentőségű ősmajom-maradványok kerültek elő: az Anapithecus hernyáki két egyedhez tartozó, csaknem teljes felső és alsó állkapcsa.
A világszerte tankönyvekben szereplő rudabányai leletek legelsőjére 1967-ben Hernyák Gábor, az akkor még működő rudabányai vasércbánya főgeológusa talált rá a vasércet fedő kőzetrétegek felszínén. A néhány centiméteres, mállásnak indult alsó állkapocsról Kretzoi Miklós őslénykutató professzor ismerte fel, hogy az egy eddig ismeretlen, kihalt emberszabású majomhoz tartozik, amelyet Rudapithecus hungaricusnak nevezett el. Az általa 1971 és 1978 között vezetett ásatások során további hetvenöt Rudapithecus és Anapithecus fogat és végtagcsontot fedeztek fel. Kretzoi a rudabányai Rudapithecus-leletek alapján merész, és az emberré-válásról alkotott korábbi nézeteket alaposan megbolygató véleményre jutott: úgy gondolta, hogy az emberré válás nem Afrikában, az australopithecusokon keresztül, hanem Eurázsiában következett be. A londoni Nature folyóiratban közölt cikkének hatására a kutatások ismét Ázsiára tevődtek át, és csakhamar megtalálták Pakisztánban egy Sivapithecus teljes arckoponyáját, amiről viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az elmélet tarthatatlan, mert a korábbi szegényes leletek alapján feltételezett ázsiai út az orángutánhoz vezet.
Az újabb fordulat 1985-ben következett be, amikor Rudabányán előkerült egy Rudapithecus koponyája. Az ásatásokat én vezettem, és megállapítottam, hogy a lelet olyan közös anatómiai jellegzetességeket visel, amelyekből egyaránt levezethető a ma élő afrikai emberszabásúakhoz és az emberhez vezető leszármazási vonal is. Az új lelet, a nemzetközi érdeklődés, és a rendszerváltás okozta hazai kutatási támogatás elmaradása miatt 1992-től napjainkig nemzetközi együttműködésben folytatott ásatások rendre új eredményeket produkáltak. 1999-ben előkerült a „Gabi”-nak elnevezett Rudapithecus koponyája, később a hozzá tartozó alsó állkapocs, a kétoldali medencecsont, és kiderült, hogy a már korábban felfedezett két combcsont is ennek a példánynak a része. Új hipotézis merült fel: a Rudapithecus egy korábban már Európából ismert csoporthoz, a Dryopithecusokhoz tartozik, így a zoológiai nevezéktan szabályai szerint a legelőször leírt névhez ragaszkodva a Rudapithecust ezután a szakirodalomban Dryopithecus brancoi néven emlegették. Több kutató, elsősorban a kanadai David R. Begun, úgy értékelte a rudabányai leleteket, hogy azokban továbbra is az afrikai nagy emberszabásúak és az ember ősét tisztelhetjük, és azok a 7-8 millió évvel ezelőtti globális klímaváltozás hatására, az életkörülményeiket meghatározó trópusi-szubtrópusi környezet délre tolódásával visszavándoroltak Afrikába, ahol továbbfejlődtek. Az elméletet a szakterület vezető kutatói elfogadható elgondolásnak tartják.
A 2008. évi ásatások során több mint kétszázharmincra gyarapodott rudabányai ősmajom-lelet között az Anapithecus továbbra is rejtélyes, elődök és utódok nélküli állatnak számít, amelynek a koponyájáról, táplálkozásáról, egyedfejlődéséről és mozgásáról árulkodó minden újabb lelet – a 2008-ban megtaláltak is ezek közé tartoznak – közelebb visz bennünket a rudabányai ősmajmok titkának megismeréséhez.
Dr. Gasparik Mihály paleontológus, Magyar Természettudományi Múzeum, Őslénytani és Földtani tár
Biztosan furcsán hangzik, ha erre a kérdésre azt a választ adom: igen is, nem is. Hogyan lehet valami nem szenzációs, ha egyszer már az? Inkább tehát így fogalmazok: nem annyira szenzációs, mint amennyire gondoltuk régebben, de azért mégis kuriózum.
Amikor az első, majd a további leletek előkerültek, a rudabányai ősmajmokat sokáig kulcsfontosságúaknak tartották az emberré válás története szempontjából. Valamiképpen ezt tükrözte az is, hogy a leletek leírója, Kretzoi Miklós professzor új nemzetség- és fajnevet vezetett be a szakirodalomba, Rudapithecus hungaricus-nak „keresztelve el” az egykor élt állatot. A rudabányai Hominoidea-maradványok alapján később további három új fajt írt le a lelőhelyről: a Bodvapithecus altipalatust, az Ataxopithecus serust és az Anapithecus hernyákit. Ez már első látásra is kissé soknak tűnik. Nem valószínű, hogy egy viszonylag kis területen, egy adott időben ennyiféle majom élt volna egymás mellett. A sok új fajnév felállítása inkább azt mutatja, hogy minden paleontológusnak maga felé hajlik a keze, azaz hajlamosak vagyunk „hungarikumokat” gyártani.
A későbbi kutatások azt mutatják, hogy valóban túlzó volt a négy faj elkülönítése, emellett – a Rudapithecus hungaricus esetében – indokolatlan volt az új nemzetség- és fajnév bevezetése, mert hasonló maradványokat más névvel már korábban is leírtak. Jelen tudásunk szerint (bár ezt a véleményt nem minden őslénykutató osztja) két ősmajom élt Rudabányán a felső-miocénben: a Dryopithecus brancoi és az Anapithecus hernyáki.
Az azonban, hogy nem négy, hanem csak két ősmajomtól származnak a csontmaradványok, semmit sem von le a lelőhely értékéből. Az sem kérdéses, hogy a rudabányai leletek rendkívül fontos adatokkal szolgálnak az emberfélék és az emberszabásúak evolúciójának megismeréséhez. Azt is joggal állíthatjuk, hogy Rudabánya világviszonylatban is a leggazdagabb felső-miocén lelőhelyek közé tartozik. Az első megközelítésben is körülbelül hetven ősgerinces faj több ezer maradványa olyan vizsgálatokat is lehetővé tett, amelyek más lelőhelyek esetében nem mindig voltak lehetségesek. Becsléseket lehetett tenni az egyes fajok populációinak egyedszámára, az állatok életmódjára, viselkedésére vonatkozóan. A főemlősöknél maradva, mind a Dryopithecusok, mind az Anapithecusok esetében jól megállapítható volt az ivari dimorfizmus, azaz a hím és nőstény egyedek testfelépítésében való jellegzetes eltérések. A mai emberszabású majmokhoz hasonlóan a rudabányai Dryopithecusoknál is a hímek voltak az erőteljesebb, robusztusabb testalkatúak. Ez a nemi kétalakúság, ha kisebb mértékben is, de az Anapithecusoknál is kimutatható volt.
Kordos László és David Begun azt is vizsgálta, milyen korú egyedektől származhatnak a csontok. A Dryopithecus-maradványok leginkább idős egyedektől származnak, az Anapithecus-maradványok között azonban sok a fiatal egyedtől származó csont. Ebből kiindulva lehetségesnek tűnik, hogy a nagyobb termetű (és valószínűleg intelligensebb) Dryopithecusok olykor-olykor vadásztak a kisebb Anapithecusokra. Ez egyáltalán nem lenne furcsa, hiszen a ma élő csimpánzok is szervezett hajtóvadászatokat szoktak indítani más majmok, sőt, sokszor saját fajtársaik ellen is. Mindez egy újabb fontos adat fajunk, a Homo sapiens történetének megismeréséhez.