Állattan a Királyi Palotában – avagy a régészeti „CsontBrigád”
MúzeumCafé 7.
Visegrádon félévente találkoznak a régészeti állattan művelői. A szellemi műhelynek a Mátyás Király Múzeum ad otthont. Noha a 2001-ben egyetemi hallgatói kezdeményezésre indult munka oktatási célú volt, azóta valamennyi hazai archeozoológus rendszeresen jár közénk. Becenevünk, az „Állati Csontbrigád”, Rejtő Jenő ihlette önmeghatározás.
Mi a régészeti állattan, az archeozoológia? Az ember–állat kapcsolat több évezredes, ám a múltban sokkal nyilvánvalóbb volt. Az állat társ, táplálék, jelkép. Manapság – különösen városlakóként – már ritkábban fontolgatjuk, mi fűz bennünket az állatvilághoz. A szerencsésebbeket a kutyája, macskája emlékezteti az ősi kötődésre. Az már keveseknek dereng, hogy a húsvéti sonka, vagy a halászlé kidobott csontjai bármit is elárulhatnak a szokásairól. A táplálék tárgyi kultúra, az eleven háziállat is „kultúrtermék”: az ember jószágait mindig a tudása, szükséglete és a kor divatjai szerint tenyésztette. A csontművesség pedig „igazi” tárgyakat hozott létre, amelyek régészeti lelet volta nem csak a szakember számára nyilvánvaló. De a régészeti közegben lelt minden korabeli állatmaradvány az adott anyagi kultúrára jellemző régészeti lelet. Megtudhatjuk belőle, tellett-e valakinek elefántcsont dísztárgyakra, vagy éppen hemzsegtek-e a portáján a patkányok?
Munkánk akár az igazságügyi orvosszakértőé. „Ki” az áldozat? Mi az indíték? Így lepleződik le a tettes, az egykori ember, a régészeti kutatások központi alakja. Alapkövetelmény a gyakran igen töredékes állatmaradványok pontos, lehetőleg faj-pontosságú felismerése. Ez az az ABC, amely szavakká az egyed rekonstrukciójával (életkor, nem stb.), mondatokká pedig a régészeti közeg elemzésével áll össze. Sokszínű hivatásunkat régészetben jártas természettudósok és állattani képzettségű bölcsészek egyaránt művelik, akik az így összeálló „szöveget” olykor más-más dialektusban olvassák. Archeozoológus végzettség nincs: a tárggyal foglalkozók számos szakma diplomájával érkeznek sorainkba. Van közöttünk agrármérnök, állatorvos, biológiatanár, geológus, nyelvész, régész, történész, zoológus. Noha az ELTE régészképzésében a régészeti állattan több tantárgyban is megjelenik, a kevés specialista egyénileg, a műhely tagjaitól tanul. Ez nem egyszerűen a tanári irányítás meghosszabbítását jelenti: a tapasztalatok és információk áramlása mindenirányú, a legfiatalabbakat már az idősebb diákok is segítik. Sokan kutatóként járulnak az oktató munkához, de az eszmecserében maguk sem restellnek tanulni. A gyakorlati képzés legfontosabb színterei a múzeumok összehasonlító csontgyűjteményei. A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti állatleletei, a Mezőgazdasági Múzeum a mai háziállatok csonttára, a Természettudományi Múzeum pedig vad emlős- és madárcsont-kollekciója miatt fontos a szakmánkban. Kisebb tangyűjtemény van a legtöbb archeozoológust foglalkoztató BTM Aquincumi Múzeumában és az ELTE Régészettudományi Intézetében is. Az ősállatok közül csak a pleisztocén kor fajai esnek az ősrégészet kutatási körébe. Ezek maradványai a Természettudományi Múzeumban és a Magyar Állami Földtani Intézetben is tanulmányozhatók.
Ezt a sokféleséget fogja össze a visegrádi műhely. Eleinte az előadó egyetemi hallgatók otthonos környezetben, egymás előtt próbálkozhattak szakdolgozatuk nyilvános megmérettetésével. Azóta egyre többen csatlakoztak idősebb, tapasztalt kollégáink is. Az előadások között mindig vannak hangsúlyozottan nem archeozoológiai tárgyúak is. Régész szakemberek mellett szerepelt már a programban etológus, állatorvos, csontokkal dolgozó szobrász, néprajzzal és térinformatikával foglalkozó diák és kutató egyaránt. Első összejövetelünkön az íjas eszterga használatát szemléltette egy idős kézműves mester.
Vendégül látunk külföldi előadókat is a környező országokból, illetve a távolabb élő, átutazó, szakemberek közül. Ez nemcsak ablakot nyit a világra, de abban is segít, hogy a fiatalabbak szokják a nemzetközi légkört, az idegen nyelvű eszmecserét, ami a műhely eredeti, pedagógiai célját idézi. Emellett a szakmánk szűk voltából adódó belterjesség kockázatát is csak nemzetközi kitekintéssel lehet csökkenteni. Míg a régészeti kultúrák kutatása földrajzilag behatárolt, az állatcsontok ismerete földrésznyi léptékben „konvertibilis”. Jelzi ezt a visegrádi műhelyben szakemberré ért fiatal magyar archeozoológusok részvétele több külföldi régészeti projektben (Azerbajdzsán, Egyiptom, Franciaország, Írország, Olaszország, Szíria). Nem mellékes nemzetközi szempontból az sem, hogy idén tavasszal Visegrád, illetve a visegrádi műhely adott otthont a Közép-Európai Egyetem (CEU) által szervezett, állattani témájú nemzetközi interdiszciplináris konferenciának (Animals as Material Culture in the Middle Ages 4: Fauna and Medieval Urban Space). A rendezvényre 12 európai országból és a tengerentúlról mintegy hatvanan érkeztek az ember–állat kapcsolat múltját kutató középkori történészek, régészek, archeozoológusok, nyelvészek és művészettörténészek.
A hazai régészeti állattan sokszínűsége, éltető spontaneitása ugyanakkor nehézségek forrása is. Az amúgy sem jó anyagi helyzetben levő múzeumi hálózat, illetve a hazai régészet átszervezése nem kedvez szakembereink tartós álláshoz juttatásának. A meghatározatlan idejű szerződéssel alkalmazott archeozoológusok száma (három és fél státusz) ma pontosan annyi, mint amikor szakterületünk megalapítója, Bökönyi Sándor (1928–1994) nyugdíjba vonulásával 1993-ban eggyel csökkent! 1996 óta azonban csupán az ELTE Régészettudományi Intézetéből hét régészeti állattani képzettségű régész került ki, de a már említett többi tudományterületről is érkezett csaknem ugyanennyi felkészült, fiatal szakember. Tennivaló ugyan akad bőven, de a nagy tömegű – ma zömmel leletmentésből származó – állatcsontot ezekkel a kutatókkal csak alkalmi szerződések, pályázati pénzek kötik össze. Ezek is jórészt a személyes érdeklődést tanúsító, legalábbis gondolkodásmódjukban fiatal régész kollégák jóindulatának köszönhetők. A szorult helyzetet tünetileg enyhítő kisebb-nagyobb külföldi munkák, pályázatok elnyerésében segít a tapasztaltabbak többoldalú nyelvtudása és az állatmaradványok említett, széles földrajzi határok között is fennálló anatómiai hasonlósága. Az utóbbi nyolc-tíz évben végzett régészek körében örvendetesen nő a megértés és az abból fakadó kereslet munkánk iránt, de ők – életkoruknál fogva – még csak kevesen jutottak döntési helyzetbe.
Pedig a magyar régészek legnagyobbjai már a 19. században, az európai szellemi áramlatokba kapcsolódva felismerték az állatcsontleletek fontosságát. A rendszeres régészeti állattani munka azonban csak a második világháború után virágzott fel. Ennek első hazai képviselője a már említett Bökönyi Sándor, aki állatorvosi diplomával a Magyar Nemzeti Múzeum, majd az MTA Régészeti Intézet archeozoológusa, később az utóbbinak igazgatója lett. Nemzetközi munkássága világhírűvé tette. A 20. század másik jelentős magyar szakembere Matolcsi János (1923–1983), aki a Magyar Mezőgazdasági Múzeum igazgatójaként 1971-ben Bökönyi Sándorral Budapesten megszervezte a Nemzetközi Archaeozoológiai Tanács (angol rövidítése ICAZ) első ülését. A szervezet 1974 óta négyévente rendezi konferenciáit, öt földrész több száz résztvevőjével. A 2006-os mexikói és a 2010-es párizsi találkozó között az elnökség budapesti székhelyű, így a félidős előkészítő ülésszak színhelye 2008 augusztusában a visegrádi műhely volt. A nemzetközi ICAZ szervezet négy földrészről érkezett regionális képviselői tudományágunk interdiszciplináris és nemzetközi kapcsolatrendszereit tekintették át. Az ICAZ egyik fő célja a hátrányos helyzetű (munkanélküli, harmadik világbeli, fiatal, vagy éppen nyugdíjas) kutatók bevonása az összehangolt nemzetközi kommunikációba. Evvel a rendezvénnyel a diáktalálkozóként indult, kötetlen szellemű műhely elérte méltó szakmai nyilvánosságát: a történelmi jelentőségű nemzetközi találkozóiról híres Visegrád egy hosszú hétvégére a nagyközönség előtt jórészt ismeretlen régészeti állattan fővárosává vált; a mindössze 1700 lakosra jutó kéttucat archeozoológus jelenléte minden bizonnyal világrekord.
Bökönyi Sándor neve más szempontból is kapcsolódik a visegrádi múzeumhoz, amelynek régészeti archeozoológiai gyűjteménye zömmel az ő 1958 és 1978 között Visegrádon folytatott munkásságának eredménye. Ez a mintegy 44 ezer darabból álló, meghatározott, leltározott és különálló helyen tárolt kollekció a későbbiekben remélhetőleg egy összehasonlító állatcsont-gyűjtemény alapját képezheti. A folytonosság bíztató jele, hogy a részben általa is életre hívott ICAZ vezetősége augusztusban abba az intézménybe érkezett Visegrádra, amelyben maga Bökönyi is sokat tevékenykedett, és amely 2001 óta az „Állati Csontbrigád” műhelyének otthona.