Egy ókori temető feltárja titkait Pécs belvárosában
MúzeumCafé 7.
Pécs azon kevés városok közé tartozik Magyarországon, amelynek területén már a római korban is település állott, s az a későbbi századok alatt is megtartotta jelentőségét. A most bemutatandó, mintegy 30 × 100 méteres ásatási terület a későrómai Sopianae keleti városfala előtt, attól mintegy harminc méterre terül el; a középkori városnak a déli szélére esik, a Siklósi kaputól északkeletre. Az öt hónapos kutatómunka számos új ismerettel gazdagította tudásunkat a terület történetéről, múltjáról.
Sopianae eddig ismert későrómai temetője a várostól északra terül el, az Apáca utca – Hunyadi út – Aradi vértanuk útja – Klimó György utca által határolt, mintegy 300 × 450 méteres nagyságú területen. Pécs belvárosának ez a része foglalja magába a későrómai ókeresztény temetőt, amely a nagyszámú, jelentős emléknek köszönhetően 2000-ben a Világörökség része lett. A Kossuth tér nyugati részén talált újabb temető a keleti későrómai városfal előtt, attól mintegy ötven méter távolságban kezdődik: egy felhagyott korábbi településrész területén létesítették. A megismert 194 sír észak-dél irányban, egy harminc méter széles sávban található (követve a városfal vonalát), északi és déli határa a téren kívülre esik.
Habár a két temetőt egy időben (is) használták, a kettőt összevetve a kontraszt óriási. A város északi temetőjébe a 4. század utolsó harmadában már valószínűleg csak keresztények temetkeztek, az attól területileg elkülönülő keletiben viszont pogányok. Habár a temető erősen bolygatottnak tekinthető, korabeli rablás kevés esetben bizonyítható, a sírok többségét a középkori-modernkori objektumok roncsolták.
A sírok 61 százalékát kelet-nyugat irányban tájolták, 31 százalékát a „szokásos” nyugat-kelet irányban, bár az irányok változóak. Akadt néhány észak-dél (öt százalék), illetve dél-észak (három százalék) tájolású sír is. Az eltérő irányultságú sírok területileg nem különülnek el. Az ókeresztény temető sírjai, a századvégre jellemző módon, egységesen nyugat-kelet irányban tájoltak. A temető szerkezetét tekintve nagyrészt rendezett, soros rendszer vázolható fel, habár olyan egységes parcellarendszer, mint az ókeresztény temetőben, nem kimutatható.
A megtalált sírok mintegy 80 százaléka egyszerű földsír, a többi téglasír. A síroknak csak elenyésző részét ásták le az amúgy kemény, összefüggő, kavicsos altalajrétegig, a legtöbb alja valahol a római településrétegben jelentkezett. Így sírfolt is kevés látszódott, az áthumuszosodott földben a legtöbb esetben nem volt érzékelhető. Az ókeresztény temetőben a téglasír a „legszegényesebb” temetkezési forma. (Földsírok a legritkább esetben fordulnak elő.) Efölött állnak minőség tekintetében az épített, falazott sírok, szarkofágok és a sírkamrák. A téglasírok minősége is messze elmarad az északi temető sírjaitól.
Míg ott minimum a sírgödör oldalát körben kikenik habarccsal, a nyeregtető egész tetőcserepekből, falazótéglákból, s az esetek egy részében speciális füles sírtéglából épül, addig a Kossuth téren a téglasírok „csúcsát” a „téglaláda” sír képezi, alján és tetején vízszintes, oldalában függőlegesen elhelyezett egésztéglákból. A legtöbb esetben azonban az egyszerű, földbe ásott gödröt borítják törött tégladarabokból, vagy egész téglákból összeállított tetővel, amelynek formája a szokásos nyeregtető, ritkán vízszintes helyzetű, ami több felnőtt sírnál is megfigyelhető. Ezt egészíti ki néhány esetben az elhunyt teste alá helyezett téglasor. Mindez jelentős társadalmi különbségekre enged következtetni: vagyoni helyzetét tekintve mindenképp szegényebb népesség temetkezett a Kossuth tér területén, mint a várostól északra.
A sírok mintegy 90 százalékánál az elhunytat a korszak szokásainak megfelelően hátára fektetve, nyújtott helyzetben temették el. A Kossuth téren eltemetettek közel tíz százaléka zsugorított testhelyzetben került a sírba: a lábakat felhúzták, a test részben, vagy teljesen oldalra fordított, ritkán a gerinc is hajlított helyzetű. Az ilyen sírok kis számban előfordulnak más későrómai temetőkben is, főleg a 4. század második felében (katonailag) fontos helyeken, magas százalékos arányuk egyedinek mondható. Társadalmi helyzethez, vagy etnikumhoz kötni nem lehet egyértelműen.
Feltűnő az edénymellékletek (kerámia, üveg) teljes hiánya, s az éremmelléklet is ritka: néhány sírban egy-két érem, egy esetben állatmelléklet bizonyítható. A viseleti tárgyak a korszak szokásainak megfelelően vannak jelen. A nőknél a leggyakoribb a kígyófejes bronz karperec a jobb karon, a balon pedig a csont karperecek. A fülbevaló, gyűrű és nyaklánc ritka. A férfiaknál viseleti tárgy kevés sírból került elő: néhány hagymafejes fibula, egy-két csat és szíjveret, szíjvég, valamint egy vaskés.
Hét esetben csoportos temetkezést figyeltünk meg, ebből öt utólagos rátemetéssel alakult ki, két esetben viszont egy időben került a földbe az elhunyt szülő és gyermeke(i). A temetőben szembetűnően magas a gyereksírok aránya, de az elhunyt felnőttek többsége is – az ép fogazat alapján – fiatalon került a sírba. Az elhunytak egy része valamilyen járványban halálozott el. Ezt erősítheti a temető legegyedibb sírja is: egy szokásos, téglával fedett sírban a halottat habarcsos masszával öntötték le, s a massza felszínét vízszintesre simították; a fertőzött halottat így „semlegesíthették”.
Az eltemetettek etnikai hovatartozását illetően óvatosnak kell lennünk, de a vegyes tájolás, a zsugorított sírok magas aránya, egy-két barbár lakossághoz köthető tárgy (polyederes fülbevaló) azt engedi sejtetni, hogy a város szegény provinciális lakossága mellett idegen etnikumú, barbár lakosság halottai nyugodtak a Kossuth tér területén.
A temető időhatárainak meghúzása hozzávetőleges: az egyik elhunytat olyan épület padlófűtő csatornájába temették bele részlegesen, amelynek alapozása alatt Licinius-érmet találtunk, az előkerült fibulák egy része a 4. század közepétől terjed el. Hunkorinak tartható tárgyak már nem jelentkeztek, valószínűleg legkésőbb a római uralom megszűnésekor a temetkezéssel is felhagytak.