A bor mint művészet, és művészek ihletője

Flying winemaker: a nemzetközi borvilág elismert figurái a „repülő borászok”, vagyis azok a szakértők, akiket a világ különböző pontjaira elhívnak egy-egy borászatba, hogy rövid, ám tartalmas útmutatásaikkal közelebb vigyék a céget a nagy borok megalkotásához. Magyarországon a bormúzeumok hálózata működik egy kicsit hasonló módon, hiszen szinte mindegyik kialakításában közreműködött Dr. Csoma Zsigmond, a Mezőgazdasági Múzeum muzeológusa. Részt vett a budai várban a közelmúltban megnyitott Királyi Borház és Pincemúzeum létrehozásában, de az ő nevéhez kapcsolható a somlói Tornai Pincészetben az egy éve kialakított komoly kiállítás is.

Az „igazi” bormúzeum tulajdonképpen az, ahol a régi borok pihennek. A legértékesebb készlet Tokaj-hegyalján található, olyan legendás évjáratok aszúival, mint az 1972-es, vagy az 1956-os. Az állami tulajdonban lévő készlet az 1956-osnál régebbi tételeket is tartalmaz.

Ha Magyarországon valamilyen bortörténettel, a szőlőművelés múltjával foglalkozó állandó kiállítást szemlélünk, többnyire Dr. Csoma Zsigmond muzeológus szelleme is ott „lebeg” a tőtikék, ódon hordók és metszőollók, továbbá a filoxéra-vészt, a magyar borászat Mohácsát bemutató drámai tablók között. Az ország bormúzeumainak jelentős részét ugyanis ő rendezte be, vagy ha éppen nem személyesen ő, akkor is nagy valószínűséggel felbukkan néhány olyan, a Mezőgazdasági Múzeumból kölcsönzött kiállítási tárgy, amely Csoma Zsigmond kezei között is megfordult az elmúlt 33 évben – ennyi ideje dolgozik ugyanis a szakember a múzeumban.

A kutató a Somlói Borvidék történetéből doktorált, s disszertációja annyira jól sikerült, hogy A nászéjszakák bora címen könyv-bestseller lett. Fő kutatási területe a bortörténet mellett a hazai kertészet múltja is. Múzeumi munkája mellett tanít a Károli Gáspár Református Egyetemen. Egyik fő műve a Mezőgazdasági Múzeum pincéjében található állandó kiállítás, amely A magyar szőlő és bor Európában címet viseli.

Az igen gazdag, és minden korosztálynak izgalmas szőlészeti-borászati állandó kiállítás 2003 őszén nyílt meg. A Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeumban a megnyitás óta, 1896-tól állandó szőlészeti-borászati kiállítás tájékoztatta a gazdákat és az érdeklődő közönséget az ágazat történetéről és jelenéről. Ezt a hagyományt folytatta a múzeum, amikor az európai csatlakozás küszöbén a korábbi kiállítás felújításáról, bővítéséről döntött. A tárlat felöleli a kárpát-medencei és a magyarországi szőlő- és borkultúra kialakulását napjainkig.

Szétfolyó tudás

Ha bormúzeumokról beszélünk, külön kell választanunk az állami múzeumokat, és azokat a civil kezdeményezések jóvoltából létrejövő szakgyűjteményeket, amelyek magánkézben vannak – mondta kérdésünkre Csoma Zsigmond. Nemritkán ezek is nagyon értékes anyaggal rendelkeznek – tette hozzá. Egy harmadik kategória, amikor „bormúzeumnak” nevezik azokat a pincészeteket is, ahol muzeális borokat is árulnak. Múzeumról természetesen csak abban az esetben lehet beszélni, ha ott tudományos munkatársak tevékenykednek, könyvtár is működik, gyűjtemények – fotó, érem, munkaeszköz, személyi relikvia – találhatók.

A Mezőgazdasági Múzeumnak több filiáléja van. A keszthelyi Georgikon Múzeum egy része is ilyen, az 1825-ben épült magtár pincéjében berendezett szőlészeti és borászati kiállítás, hivatalos nevén a Szőlőtermesztés és borászat a Balaton-Felvidéken is a Mezőgazdasági Múzeumhoz tartozik. A keszthelyi bortörténeti kiállítás 1972-ben jött létre, amikor 175 éves volt a keszthelyi Georgikon, Európa első felsőfokú agrár szakiskolája. Később, huszonöt év múlva felújítottuk ismét – mondja Csoma Zsigmond.

A másik filiálé Szőlőskislakon, Balatonboglár közelében található, azt Für Lajos vezetésével készítették, a térség korábban meghatározó borkombinátja, a Balatonboglári Borgazdaság megbízásából. Van Tolcsván is egy kiállítás, amelyet szintén a Mezőgazdasági Múzeum közreműködésével hozott létre a helyi önkormányzat. A település uniós pénzből felújított egy épületet, annak a pincéjébe került az anyag, amelyet tavaly Csoma Zsigmond állított össze.

Mindent a toroknak

A múzeumi közhely – mindent a szemnek, semmit a kéznek – a történelem süllyesztőjébe való, amikor bormúzeumról beszélünk. A jóféle nedűket persze nem fogdosni kell, bár azt is lehet, és a palackok formája, címkézése, kapszulája egy bornemissza muzeológus érdeklődését is felkelti. Ám a bor leginkább kóstolásra való, így gondolták ezt a Mezőgazdasági Múzeum alapításakor is. Az intézmény létrehozásától, 1896-tól kezdve hosszú időn keresztül bort is kóstoltatott. Az 1930-as évekig az ország borvidékeinek fontos megjelenési, bemutatkozási helye volt a fővárosban a Mezőgazdasági Múzeum, illetve a Városliget – tájékoztat a dicső múltról Csoma Zsigmond. Ahol most a sörsátor (!) található, ott volt a Millenniumi Sátor, ahol külön részt kapott a borkóstolás is.

Amikor 1907-re újra, immár állandó építőanyagból felépült a Vajdahunyad vár, és kialakult benne a Mezőgazdasági Múzeum helye, akkor a borkóstolási lehetőség is beköltözött az épületbe. Ahogy aztán kiépültek az Andrássy úti villák, úgy lett a Városligetnek, illetve az egész környéknek emblematikus épülete a Vajdahunyad vár, ahová a korabeli borszerető közönség szívesen ellátogatott, hiszen ott lehetőség volt sok finom bor kulturált kóstolására.

Ez a fontos szolgáltatás aztán elsorvadt, de az 1990-es években sikerült újraindítani: a Mezőgazdasági Múzeumban a közelmúltig volt egy történeti borház, ahol meg lehetett kóstolni bizonyos borokat. Sajnos ez a lehetőség megszűnt, holott egy palack bor ugyanannyira lehet muzeális tárgy, mint bármi más – vélekedik Csoma. Annyiban azért különbözik például egy kitömött szarvasbikától, hogy amennyiben a látogató kifizeti az árát, akkor megihatja. Voltak forgalmi, és kimondottan muzeális borok is, a borkóstolási lehetőség mintegy nyolc éven keresztül élt. Kár, hogy megszűnt, a borkedvelők egy rétege szívesen jött a múzeumba a kóstolási lehetőség miatt is – emlékezik a borkultúra muzeológusa.

A közelmúltban megnyitotta azonban kapuit a budai várban egy új intézmény, ahol a bortörténeti levegőhöz a kóstolások jellegzetes illata is hozzátartozik. Királyi Borház és Pincemúzeum (lásd képünk a 91. oldalon) – ezt a nevet kapta a Sándor Palotánál, a régi zsidó negyed helyén, illetve alatt létrehozott bor-kulturális intézmény. A Budavár Kht. mintegy kétmilliárd forintért újította fel az izgalmas pincerendszert, ahol a befektetők egy bormúzeumot is létrehoztak, amelyhez pálinka- és pezsgőszekció is tartozik, szigorúan kettős, tehát történelmi és kóstolási funkcióval.

Nem szükséges sokat gondolkodni, vajon kit bíztak meg a múzeum kialakításával. Csoma Zsigmond elmondta, a feladat különösen szép és összetett volt, hiszen a középkori Buda szőlőművelése, a reneszánsz és a budai zsidó borkereskedők tevékenysége is fontos szerepet kap a kiállítás anyagában. Ugyanez mondható a korabeli mesterségekre is, a kádárra, a cipósütőre, a lakatosra. A műhelyek mellett az is megtekinthető, milyen volt a középkorban egy budai kocsma.

Városi legendák

A 22 magyar borvidék mindenhol igyekszik a múltját bemutatni. Általában a helyi múzeum, vagy valamelyik nagy borászati vállalat vállalja fel a nemes feladatot. A hazai borvidékek egy vagy több központi település köré szerveződnek, és nem ritkán a nevük is innen származik: Tokaj-hegyalja, Eger, Hajós-Baja, Mór, Balatonboglár, Balatonfüred-Csopak, Sopron, Szekszárd, Pécs, Villány. Ide sorolhatjuk Badacsonyt is, hiszen a hegy falvait – Badacsonylábdihegy, Tördemic stb. – többnyire Badacsonyként emlegetik. A központi települések városi, vagy megyei múzeumai fontosnak tartják a bortörténetet, ilyen kiállításokkal is várják a látogatókat. Ebbe a körbe tartozik például a szekszárdi Wosinszky Mór és a soproni Liszt Ferenc Múzeum, vagy a tokaji Városi Múzeum. Külön „kategória” a legendás hajósi pincefalu, amely nem igazán múzeum, viszont kiemelkedő látványosság és kóstolóhely.

A Mátrai borvidék múltjáról összegyűjtött emlékeket Nagyrédén, a Szőlőskert Szövetkezet pincéjénél lehet megtekinteni – ezt a tárlatot is Csoma Zsigmond és munkatársai készítették. Somlón a Tornai Pincészet már említett bortörténeti kiállítása érdemel említést. Méretét tekintve ez az 52 hektáron gazdálkodó borászat országos viszonylatban nem számít óriásnak, ám somlói léptékben nagynak mondható. Mint Tornai Tamás tulajdonostól megtudtuk, a Somló múltját bemutató „házi-múzeum” egy 50 négyzetméteres teremben kapott helyet. Csoma Zsigmond mellett a létrehozásban közreműködött a veszprémi városi múzeum is. A viszonylagos helyszűkére való tekintettel a modern technika arzenálját is bevetették: interaktív képernyők bevonásával szörfözhetnek az információk tengerén a múlt iránt érdeklődő látogatók. A magánmúzeumok sorából kiemelkedik még a keszthelyi Bacchus Hotel hatalmas, egykor borkereskedői tárolóként szolgáló pincéjében kialakított igényes múzeum. A szálloda tulajdonosai kormányozzák a Németh-Bezerics Pincészetet is, nem meglepő tehát, hogy van affinitásuk, szakértelmük a borkultúra finomságaihoz.

Villányban a bormúzeum a Csányi Pincészethez tartozik. A Teleki Zsigmond egykori pincéjében kialakított kiállítás – mondani sem kell, ki rendezte be – felújításra szorulna, de a cégnél erre most nem jut pénz. A becslések szerint 3-5 millió forintból szépen helyre lehetne hozni. Csoma Zzsigmond szívesen emlékszik vissza a Bólyi Állami Gazdaság területén 1983-ban létrehozott magas színvonalú szakgyűjteményre is. Bábolna után a második legjelentősebb mezőgazdasági kombinát Békáspusztán alakított ki egy gyönyörű múzeumot. A Bólyi Kombinát területének termeléstörténeti kiállítása a környék – Dél-Baranya – német, szerb, magyar lakosságának, az általuk végzett munkának állít emléket. A kiállításon természetesen helyet kapott egy borászati rész is. (És külön, tájegységi bormúzeumot alakított ki a Szentedrei Skanzen is, jelezve, hogy a szőlő és bor az élet, a kultúra szerves része.)

A Mezőgazdasági Múzeum hatalmas gyűjteményéből kölcsönözhetnek szerény összeg ellenében a külső helyszínen létrehozott kiállítások szervezői. Korábban volt gyűjtés, jártuk az országot, ha valami tetszett, és szüksége volt rá a múzeumnak, akkor megvettem – nosztalgiázik Csoma Zsigmond. Ma nincs pénz erre, de nem akarok sírni, mert mi a borászati emlékekkel még viszonylag jól állunk. Vannak ingyenes felajánlások, így számon tartható egy kis gyarapodás.

A bortörténet morzsái

Az „igazi” bormúzeum az, ahol a régi borok pihennek. A legértékesebb készlet Tokaj-hegyalján található, olyan legendás évjáratok aszúival, mint az 1972-es, vagy az 1956-os. Az állami tulajdonban lévő készlet az 1956-osnál régebbi tételeket is tartalmaz. A muzeális aszú-kincsek korábban a kecskeméti borászati kutatóintézet fennhatósága alá tartozó tarcali kutatóállomáson voltak, ám a készlet felügyelete most a földművelésügyi tárcához tartozó Központi Élelmiszer-tudományi Kutató Intézet felelőssége. Azt beszélik Hegyalján, a készletet annyira őrzik, hogy még a nyáron bejelentés nélkül érkező földművelésügyi minisztert, Gráf Józsefet sem engedték a közelébe, hiába szerette volna látni a bortörténeti, borszakmai ritkaságokat A Tokaj Kereskedőház sátoraljaújhelyi központjában kóstolhatók muzeális tételek, miniszternek és nem miniszternek egyaránt áll a lehetőség. Régi finomságokért érdemes a tolcsvai Oremus pincészetbe is ellátogatni, ott is van néhány csoda. Az egri Egervin is komoly muzeális készletet mondhat magáénak, különlegességnek számítanak például az 1970-es évekből származó leánykák.

Bor a hálón

Nem lenne teljes a kép, ha a világhálón nem volna bormúzeum. De van, a vigbor.hu oldal jóvoltából. Víg úr kezdeményezése már „kinőtte” az Internetet, és Vácon megnyitotta az immár nem csak virtuálisan látogatható múzeumát. A fő csapásirány Tokaj, de sok más érdekesség és díjnyertes bor is megtalálható itt. Extra különlegesség a tulaj hamisított tokaji aszúkat felvonultató gyűjteménye, amelynek gyöngyszemei Ukrajnából, illetve a Szovjetunió egyéb, szintén borrajongó utódállamaiból kerültek a kollekcióba. De érdemes borügyben a Duna másik partjára is átugrani a szentendrei Nemzeti Bormúzeum és Étterem kedvéért.

Bor és művészet, avagy amitől az alkotás életre kel

A próféták és a művészek tudatosan használták a bort és a szőlőt, mint szimbólumot

„Feltárulkozott az ok, hogy miért vegyül kegyetlenség és gyilkosság a mítoszokba. Az élet szubsztanciájának megsemmisítése, a hús széttépése (a széttépett Dionüszosz). A rombolás a húsig hatol, Dionüszosz a keresztre feszített ellen. A feltámadásban találkozik a két mitikus jelenség. A keresztény isten egy finálét, egy megdicsőülést ismer. A bor, a tragédia, a túlcsorduló élet, a mámor, az építés és a rombolás istene ismeri az örök visszatérést. Csupán

a maga teljes intenzitásában megélt pillanatban talál feloldozást.” (Hermann Nitsch: Számvetés)

„Mikó Krisztus Urunkat fölfeszítették, mikó mögszúrták, a vére kifröccsent, a vére egy rác asszonynak az üngire ráfröccsent, azt ott elásták, oszt harmadnapra három tőke szőlő nyőtt. Azér mondják, hogy a bor Krisztus Urunk vére.” (Egy szegedi parasztember az 1800-as évek vége felé – Paraszt Biblia, Budapest, 1985)

Jézus pedig ezt mondta: Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára. Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, a mikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában. (Mt 26,28-29)

A szőlő sorsa, hogy megegyék. Amióta azonban az emberek rájöttek arra, hogy erjeszett leve különös hatással van a szervezetre, alig akad olyan ember, aki ne került volna valamilyen viszonyba, vagy éppen iszonyba a borral. Költők, írók, festők és szobrászok ezreit tette függővé, vagy éppen adott ihletet az alkotáshoz, s belefért még a Bibliába is a szőlő és a bor, mint a szimbólumok kimeríthetetlen forrása. Összeállításunkban megmutatjuk, hányféleképpen használható a szőlő és a bort – ha nem eszik, és nem is isszák

A kalász és a szőlő az oltáriszentség jelképe, az áldozásnál Krisztus a borban és a kenyérben van jelen. Egyes értelmezések szerint Krisztus családfájának gyökere, a Jessze-fa is valójában szőlőtőke, az ábrázolásokon Izaj (Jessze) oldalából fa – valamilyen stilizált gyümölcsfa, esetleg tényleg szőlő – nő ki, és az ágakon láthatók a királyok és próféták sora, a csúcson Mária ül a kisdeddel. Ilyen Jessze-fa látható a gyöngyöspatai templom 17. századi faragott barokk oltárán is.

Elmaradhatalan bortöltők

A szőlő már az Ószövetségben is nagy jelentéssel bír, nem tűnhetett hát soha alaptalannak a krisztusi gyökerek és a szőlő társítása. A férfiak, akiket Mózes küldött kikémlelni Kánaánt, egy óriási szőlőfürtöt vittek bizonyságul, hogy milyen gazdag az a föld. „Mikor pedig eljutának Eskol völgyéig, lemetszének ott egy szőlővesszőt egy szőlőfürttel, és ketten vivék azt rúdon; és a gránátalmákból és a figékből is szakasztának. (…) És menének, és jutának Mózeshez és Áronhoz, és Izráel fiainak egész gyülekezetéhez, Párán pusztájába, Kádesbe; és hírt vivének nékik és az egész gyülekezetnek, és megmutaták nékik a földnek gyümölcsét.” (4Móz 13,24-27) A kémek által cipelt, hosszú rúdon átvetett szőlőfürt sok középkori magyarázat szerint maga a keresztrefeszítés előképe, a két férfi az Ószövetség és az Újszövetség képviselője. A vízszintes boton csüngő szőlő és a megfeszített alakja közti hasonlóság megéreztetése érdemes művészi feladat lehetett. A 12. században élt Verduni Nikolaus egyik művén, a klosterneuburgi Ágoston-rendi kolostor templomának oltárán megpróbált biztosra menni, mert felirat is eligazítja a hívőket: „A botban, amelyen a szőlő függ, Krisztus keresztfáját lássátok”. Szent Ágoston is ehhez a fürthöz, az Ígéret földjéről származó szőlőfürthöz hasonlította Krisztust. És ekkor elérünk a misztikus szőlőprés képéhez, a középkorból ismert ábrázoláshoz: a töviskoronás Krisztus szőlőt tapos egy kádban, miközben őt magát is egy prés nyomja felülről, és a prés előtt gyakran egy tál látható, amely majd felfogja a vérét „… és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját”. (Jel 19,15) A szőlőprés, a Biblia más fejezeteiben Isten haragjának eszköze, ószövetségi példa: „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki, és megtapodtam őket búsulásomban, és széttapostam őket haragomban: így fecscsent vérök ruháimra, és egész öltözetemet bekevertem.” (Ézs 63,3)

Súlyos tétel tehát a Bibliában a szőlő és a bor, rengeteg példázattal, a szimbólumrendszerek, allegóriák iránt oly fogékony, a szimbólumok folyékony olvasásában és alkotásában élvezetet lelő középkori művészek nagy örömére. Aztán, hogy a bor mennyire van jelen a képekbe, szobrokba zsúfolt rendszerekben, az alaposabb utánagondolást igényel: az például, hogy Noé mitől lett részeg az özönvíz után, vagy hogy Juditnak le kellett itatnia Holofernészt, hogy le tudja vágni a fejét.

De van, amikor vastag, jól látható szerepet kap a bor. A legszebb téma itt a Kánai menyegző, amelyen Jézus borrá változtatja a vizet.„Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai.” (Jn 2,11) Mondhatnánk: nem véletlen, hogy Jézus pont a borral tette az első jelet. A képeken általában előtérbe kerülnek a boros – azazhogy vizes – edények, egy-két szereplő biztosan azzal foglalkozik, hogy egyikből a másikba önti a bort. A jelenet talán leghatalmasabb ábrázolása – méretben is, hiszen 666 × 990 centiméter a vászon – Veroneséé. A kép a korszellemnek, a 16. századi Velencének megfelelve voltaképpen egy szenzációs lakomát mutat be, a kortársak állítólag felismerték rajta I. Ferencet, V. Károlyt és magát Veronesét is, amint Tintorettóval és Tizianóval triót alkotva zenél. A bort azért természetesen a kép előterében öntik a szolgák, valamennyire mégis követni kellett az eredeti történetet, de a legalább száz alakból álló kompozícióban Krisztus, bár középen foglal helyet, csak a második nekifutásra vehető észre.

Hasonlóan gigantikus egy másik velencei, Tintoretto Kánai menyegzője is, csak kevésbé ünnepélyes, egy jó polgári összejövetel, az előtérben az elmaradhatatlan bortöltőkkel. A Kánai menyegzők alapműve, Giotto di Bondone alkotása, a padovai Scrovegni kápolna 14. századi freskója olyan, mint egy csendes álom: szigorú komolyak az alakok, és a korsók valóban kőkorsóknak néznek ki.

De még a Kánai menyegzőkön sem látható mindig a bor: Jan Cornelisz Vermeyen 1530 körül festett képe feltételezi a kontextus ismeretét, s ez abban a korban nem volt merész feltételezés. A szokatlan kompozíción, a meglepően mozgalmas festményen sok minden van, asztal, teríték, mosolygós arcok, beszélgető emberek és beszédes mozdulatok, de bor nincs. A kép szélén ülő, félig ki is lógó Krisztus éppen most változtathatja át a vizet, de a korsók nem látszanak, nagyjából a néző pozíciójába képzelhetők el, Mária hátra, azaz felénk fordul, miközben egy szolgálóval beszél, és látja a csodát.

Jó nagy albumot lehetne megtölteni csak a Kánai menyegzőkkel, ahogy az Utolsó vacsorákkal is. A kereszténység egyik legnagyszerűbb jelenete ez a vacsora, ekkor mondja Krisztus, hogy „ez az én vérem, az új szövetségnek vére”, ez a bor/vér, illetve a kenyér az eucharisztia két legfontosabb szimbóluma. „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves” (Jn 15,1). Az Utolsó vacsora ábrázolásai, a funkciónak is megfelelve, gyakran a kolostorok refektóriumának a falára kerültek, sokszor freskó formájában. A legősibb képek közé tartozik a rossanói katedrálisban lévő 6. századi Codex Purpureus ábrázolása, vagy a ravennai Sant Appolinare Nuovo mozaikja. Ezek nagyon hasonló kompozíciók, a tizenkét apostol és Krisztus mindkettőn, az antik szokásnak megfelelően, körbefekszi és nem körbeüli a félkör alakú asztalt, amelyen még nem bárány, hanem hal van. A jelenet klasszikus megformálása lényegében ennek a kiegyenesített változata, vagyis a szereplők egy hosszú, egyenes asztal egyik oldalán ülnek, a nézővel szemben, sorban, mint valami 19. század végi társas fotográfián. Ilyen a legismertebb, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája, vagy Andrea Del Castagno Leonardo születése előtt négy évvel, 1448-ban készített képe is. Leonardo vacsorája, akárcsak a Mona Lisa, a modern korban számtalan mutációban kapható: legókészletben, buddhista utánérzéssel és popzenészek fotómontázsaival egyaránt. Hja, híres képnek lenni sem mindig könnyű…

Az utolós vacsora kihívása

A 15. században élt holland Dirk Bouts úgy kerüli el a konferencián elnöklő igazgatótanács stílusú ültetési sort, hogy az asztalt félig felülnézetből mutatja, tehát nem kell frontálisan festenie, mert a nekünk háttal ülők nem takarják a velük szemben lévőket. A szoba ábrázolása pedig a holland festészet legszebb hagyományát követi, illetve alakítja. Veronese és Tintoretto is megfestette a maga Utolsó vacsoráját. A Veronese-kép valódi címe az, hogy Lakoma Lévi házánál, az inkvizíció ugyanis úgy találta, hogy a kompozíciónak köze sincs az utolsó vacsora témájához, és kifogásolta az oda nem illő alakok, például a német alabárdosok szerepeltetését. Veronese azt is beismerte, hogy Magdolnát egy kutyával cserélte fel, mert az jobban illett a kompozícióba. Az inkvizíció követelte a kép átfestését, Veronese azonban könnyebb és szellemesebb megoldást választott: más címet adott neki. Tintoretto ugyancsak jó nagy – huszonöt négyzetméteres – festménye is eredeti: átlósan mutatja az asztalt és a társaságot, vagyis senki sincs teljesen takarva, de ez valahogy nem is tűnne fontosnak, mert az asztal félig sötétben van, csak az elejét és a terem túlsó végét világítja fény.

Az utolsó vacsora képein (kisebb számban domborművein) a bor alig kap helyet – legfeljebb egy-két kisebb kupa látszik az asztalon –, de tudjuk, hogy ott van, és ez elég. Másrészt pedig eleve osztozik a figyelmen, mert szerepet kap a kenyér és az áruló Júdás is, és a festő elvileg az apostolokat sem kezelhette mellékszereplőkként. És ugyanígy tudjuk a figyelembe vehető ószövetségi ábrázolásokat értelmezve is, hogy valahol ott van, vagy volt a jelentben a bor: gondolhatunk itt Lót, vagy Noé részegségére. Amely eseteknek köszönhetően megtudjuk azt is, hogy a szakrális jelentéstartalom mellett a bornak más hatása is van: közönségesen be lehet rúgni tőle. Ahogyan ezt látjuk Michelangelo, vagy Bellini Noé részegsége című festményén, illetve a velencei dózse palota egyik sarkán lévő szoborcsoporton is.

Színek és illatok, kész filozófia

A Földközi-tenger civilizált vidékén mindig volt szőlőművelés is. Az ősatyák idejében is jól ismerték a bort – főképpen a vöröset –, Palesztínában az iszlám megjelenéséig itták, óegyiptomi falfestményeken látni szőlőtaposó munkásokat, asszíriai leleteken mulatozó társaságot, Dionüszosszal pedig rögtön a filozófia közepébe visz a bor. A görög, de még a római edényekről, vázákról, borkeverőkről, szobrokról és az itt-ott fennmaradt falfestményekről is a bornak, a szőlőnek, a mámornak, a vízióknak olyan végtelen gazdagsága tűnik elénk, amilyet falvédős, poszteres, tányéralátétes korunkban elképzelni sem tudnánk. Ezektől a kultúráktól jutottunk el Krisztus véréig. Fantasztikus út, a sörösök szerényen elhallgathatnak. Igaz, ők meg emlegethetnének skandináv történeteket, na de hol vannak azok a borhoz képest.

Krisztus vére után aztán a bor is engedékenyen beállt a fogyasztási cikkek közé. A középkori – és valamennyire a reneszánsz – csúcskorszakok után jöttek a polgári színpadok, életképek, mindennapok, kocsmák és csendéletek. (Persze a bibliai témák tömeges megfestése idején is voltak szőlőültetést, metszést, szüretet, ünneplést, mulatságot és borozást ábrázoló naptárak, hóráskönyvek.) A csendélet, ahogy a polgárság is, nagyjából egy időben alakul ki Olaszországban és a Németalföldön. Hajtóereje a tárgyak imádata, témája mindaz, amit fel tudunk halmozni az otthonunkban. És a bor, mert az üvegen, poháron, vagy magán a boron áttetsző/visszaverődő fény biztos siker egy festményen, a legkedveltebb témák egyike. Egyébként hasonló okok miatt – áttetsző, megcsillanó fény – a szőlő is. Ettől ugyan még nem egy csendélet szőlőfürtje kaphatott mondjuk a 17. századi Hollandiában, vagy Spanyolországban szimbolikus jelentést is, de már csak amolyan házi használatra.

A vörösbor jobban csillog, de nagyszerű fehérboros csendéleteket is találunk, például a hollandoknál. Willem Claesz Heda, vagy Pieter Claesz a 17. századból pohár borban tökéleteset alkotott. A hollandok erősek voltak az ivós jelenetekben is, a 16. században Hieronymus Bosch, vagy a Brueghelek alakjai mindenféle korsókat, kupákat emelgetnek; és a hagyomány később is folytatódott. Jan Steen Vidám társaság című képén az egyik figura rozét önt jó magasról egy pohárba, vagy Steen egy másik festményén, a budapesti Szépművészeti Múzeumban található Macskacsaládon az előtérben egy részeg férfi boroshordóra hasalva vedel.

Majd jött a polgárság megtagadása, kifordítása, a 19. és a 20. század, jöttek a bohémek és közhelyek a bohémekről, a képzőművészeti forradalmak, a szifilisz és az alkohol, utóbbi gyakran mint vörösbor. De a bor ettől még nem lett ismét szimbólummá, miért is lett volna, ez már nem a szimbólumok kora volt; még talán a szürrealistáknál, de ők meg bármivel képesek voltak bármire utalni (lásd például Dali Utolsó vacsoráját, vagy René Magritte Magyarázat című képét, amely egy borosüveg és egy sárgarépa egymásba olvadása). De ott van a borosüveg, vagy a borospohár Manet képein (A Folies-Bergere bárja, Lathuille apónál, Reggeli a műteremben), Renoirnál (Evezősök reggelije), Cézanne-nál (Kártyázók), és később is szinte minden festőnél Picassótól Miróig, aki kitette a lábát az utcára és festett valamennyire figuratív képeket (is), de általában csak mint kellék, csak mint hangulat.

Ihlető és szomjoltó alkotások

Van Gogh az alkoholizmusával is nagy küzdelmet vívott, halála előtt egy évvel írta bátyjának, Theónak: „Ha az alkohol az őrületem egyik fő oka, akkor bizony, amilyen lassan jött, olyan lassan múlik el, ha egyáltalán elmúlik”. De az alkohol az ő képein sem kap különösebb jelentést. Arles-ban megfestette a Vörös szőlőket, de a borral nem sokat foglalkozott, őt nem izgatta különösebben, hogy milyen szépen csillog, vagy tetszik át az üveg. Viszonylag súlyosabb képe a témában a Csendélet abszinttal, de hát az meg abszint, nem bor. Van Gogh 1890-ben halt meg; Hollósy Simon 1884-ben festette meg a népi ihletésű Jó bort, 1887-ben az Ivóban című képét, majd 1888-ban a Kocsmában mulatozókat. Így van ez.

Úgy tűnik, nekünk a továbbiakban is nagyobb volt az affinitásunk a borhoz; Rippl-Rónai József 1907-ben festett nagyszerű képén is tényleg három szereplő van: az apa, Piacsek bácsi és a vörösbor. Ha valaki szereti Krúdytól a Pókhálós palackokat, ezt a képet is szereti.

Lassan véget is ér a történet. Ma is van bor, a tízdolláros reprodukciókkal házaló internetes cégek kurrens cikke a boros csendélet, a tányéralátétekről nem is beszélve, de nemigen találja a helyét a bor ebben a közegben; vicces is lenne felfedezni benne Krisztus vérét, vagy a dionüszoszi mámort. Ehelyett, de ez már másik ügy, a popkultúrában próbált helyet keresni magának. Ahogy például Bob Dylan 1967-ben írta az azóta tízezerszer feldolgozott, nem slágerkönnyűségű, bibliai célzásokat is rejtő All Along The Watchtowerben: „There must be some way out of here, said the joker to the thief, There’s too much confusion, I can’t get no relief. Businessmen, they drink my wine, plowmen dig my earth, None will level on the line, Nobody of it is worth.”

Borleckék francia módra

A jó termés Istenen múlik, de a jó bor rajtunk – állítják a franciák, akik soha nem bízzák a véletlenre a gasztronómiai kérdéseket. Néhány lépésre a párizsi Trocadero tér zajos turistaforgatagától, egy eldugott kis közben bújik meg a Musée du vin, vagyis a Bormúzeum, amely a híres francia bor készítésének műhelytitkaiba nyújt betekintést. Eredetileg mészkőbányaként szolgált a pincehelyiség, amely ma a múzeumnak ad otthont, a 13. és a 18. században innét látták el az épülő fővárost a szükséges mészkővel; a 16-17. században pedig a Minimes rend kolostorának borait raktározták a vágatokban. A rendet 1472-ben alapította a remeteként élő François Martorille; a szerzetest XI. Lajos hívta meg Plessis-les-Tours kastélyának udvarába, és szőlőtőkék ültetésével bízta meg. A Minimes rendi szerzetesek 1475-ben kezdtek a Szajna teraszokkal szegélyezett területein halvány színű vörösbort termelni, amelyet XIII. Lajos is előszeretettel kortyolgatott boulogne-i vadászatai után. Az épület 1950 után rövid ideig a Tour Eiffel étterem pincéjeként szolgált, majd bormúzeummá alakították. Tulajdonjoga az 1954-ben létrejött Francia Pohárnokok Tanácsát illeti, amely a legjobb bortermelők védelmét és előléptetését tűzte ki missziójaként. A múzeum épülete két különböző funkciót tölt be: a kacskaringós pince egyik fele a kiállítótér, a többi étteremként és borkóstolóként működik. A jegy árában (7-8,90 euró) már benne foglaltatik egy pohár bor, aki viszont ennél komolyabban kedvet kap a kóstolgatásra, azoknak minden hónapban sommelier-tanfolyamot indítanak. A jó francia bor titka az úgynevezett „savoir-faire” (szó szerint „tudni csinálni”), vagyis a szakértelem, a hozzáértés; ennek a több évszázados borkultúrának a mindennapi életéből ad ízelítőt a múzeum anyaga. A franciaországi bortermelő vidékek – Elzász, Burgundia, Bordeaux, vagy a pezsgő otthona, Champagne – régióit színes térképek ábrázolják az ott honos fajtákkal. Az ábrák azt a közkedvelt tévhitet is szerteoszlatják, miszerint annál jobb egy bor, minél régebbi: az egyes régiók aktuális évi csapadék- és napsütésmennyisége mellett számtalan tényező befolyásolja, melyik számít majd jó fajtának adott területen. Éppen csak a borok miatt támad hiányérzete a látogatónak; mutatóba van ugyan néhány egészen kivételes fajta, akár az 1800-as évekből is, ám ha a különböző régiókból származó igazi borkülönlegességek kavalkádjára számít, úgy csalatkoznia kell. A dohos pincefolyosók járatait átjárják a konyhából kiszökő, csalogató illatok; a vizit végén egy sajttál-különlegesség, vagy egy kacsamáj kíséretében fogyaszthatjuk el, amit a kiállításról nélkülöznünk kellett. Talán egyszerűen csak túl komolyan veszik a franciák azt a mondásukat, miszerint „ha lefejted a bort, meg is kell innod”.

Musée du vin

5, square Charles Dickens, Párizs, 75016

www.museeduvinparis.com

Palackok kalapács alatt…

… persze – és szerencsére – csak képletesen, vagyis nem törés-zúzásról van szó, hanem olyan borokról, amelyek árveréseken cseréltek gazdát; nem is kis pénzért. Merthogy a bornak a világban jelentős aukciós piaca is van, és a gyűjtőknek gyakran igencsak mélyen kell a zsebükbe nyúlniuk, hogy egy-egy különleges palackot a magukénak mondhassanak. Minden idők legdrágább üveg vörösboráért 1985-ben a Christie’s árverésén 105 ezer fontot (akkori árfolyamon 163 ezer dollárt) fizetett Malcolm Forbes sajtómágnás: a csúcstartó egy 1787-es évjáratú bordói Chateau Lafitte. Ez az év nem akármilyen lehetett Franciaországban (borászati szempontból), ugyanis a fehérborok között is egy ugyanilyen évjáratú palack birtokolja a „legdrágább” címet: a szintén bordói Chateau d’Yquemet 2006 februárjában a világ legjelentősebb borárverező cége, a londoni Antique Wine Company aukcióján majdnem százezer fontért ütötték le egy amerikai gyűjtőnek. Stephen Williams, a vállalt ügyvezető igazgatója az eset után azt nyilatkozta: a kiemelkedő ár nem meglepő, hiszen rendkívül ritka borról van szó, ám a több mint kétszáz éves ital már alighanem csak „nosztalgikus élményt” okoz annak, aki megkóstolja. Persze a régi borokat általában nem is fogyasztásra vásárolják, sokkal inkább a gyűjtőszenvedély miatt. Tavaly januárban például, amikor ugyancsak a londoni Antique Wine Company a Chateau d’Yquem-i borászat több mint 150 évnyi termését átfogó teljes kollekcióját vitte kalapács alá, az egész anyagot egyetlen (ismeretlen) vásárló szerezte meg, több mint háromszáz millió forintnak megfelelő angol fontért. Legutóbb, idén áprilisban viszont a londoni cég mindössze 27 üveg különböző évjáratú, 1961 és 2003 között palackozott burgundi Romanée Conti vörösborért kasszírozott ötszázezer dollárt (csaknem nyolcvanmillió forintot); a vevő, állítólag Kínából érkezett… És hogy hogyan állnak ezen a piacon a hazai borok? Nos, 2000 novemberében a Sotheby’s londoni aukcióján egy 1912-es évjáratú hatputtonyos tokaji aszúesszenciáért 1050 fontot fizetett valaki. Ami pedig a hazai borárveréseket illeti (és nem számítva a gyakori jótékonysági aukciókat, hiszen ott az árakat nemcsak a valós kereslet, hanem a nemes cél is befolyásolja; ilyen árverést már élő tévéközvetítésben is figyelemmel kísérhettünk idehaza), a 2007 májusi tokaji muzeális borárverésen a legdrágább kikiáltási ár egy hat egyliteres palack ismeretlen fajtájú és évjáratú, Windischgraetz Lajos pincészetéből való, a hercegi pecséttel ellátott, eredeti pincetokban tárolt boré volt: ezért 900 ezer forintot kértek. Egyetlen palackért viszont 220 ezer forint volt a legmagasabb induló ár: (minimum) ennyire egy 1972-es hatputtonyos tokaji aszút áraztak az aukció szervezői.