Horváth László, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága igazgatója
MúzeumCafé 7.
„A megyei múzeumi szervezetek ma a hazai muzeológia talán leggyengébb láncszemei, mivel az őket fenntartó megyei önkormányzatok helyzete is enyhén szólva képlékeny” – mondja dr. Horváth László, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága igazgatója. Ettől függetlenül ő személy szerint számos, a túlélést és a mostani, nem túl rózsás helyzetből való kilábalást lehetővé tevő kitörési pontot is lát a vidéki múzeumok előtt. A legnagyobb nehézségnek a bizonytalanságot tartja, azt, hogy nem tudni, mit hoz a jövő; és hogy minden fillérért állandóan küzdeni kell.
– Katasztrófahelyzet van vidéken? Lehet, hogy a megyei múzeumi szervezetek fennmaradása is kétségessé válhat a jövőben?
A mai helyzetben számunkra a legnagyobb rosszat a bizonytalanság jelenti, főleg ha az a fenntartót is sújtja. Így ugyanis igen nehéz megválaszolni bármely, a jövőre vonatkozó kérdést. A mostani, gondokkal terhelt időből visszatekintve úgy tűnhet, mintha a hatvanas-hetvenes évek a vidéki múzeumok fénykorát jelentették volna, pedig akkor sem volt egyforma minden múzeumi szervezet helyzete. A mi múzeumi igazgatóságunkat például mindig valami „középutasság” jellemezte az intézmények és a dolgozók számát tekintve. Ez az akkor átlagos pozíció a mostani helyzet könnyebb kezelhetőségét tette lehetővé az akár politikai, akár egyéb okok miatt fölfújt megyei szervezetekhez képest. Azok közé tartozunk, akik sem különösebb kísérletezésnek, sem különösebb erőszakos leépítésnek nem voltak még eddig kitéve. Büszkén mondhatjuk, de ez legkevésbé sem a múzeumigazgató érdeme, hogy minden intézményünknek – ami nyolc múzeumot és több mint húsz ingatlant jelent – egyelőre sikerült átvészelnie a legnehezebb időket. Ez főleg az egyébként nem túl jó anyagi helyzetben levő megyei önkormányzat érdeme. A fenntartó hozzáállása, reméljük, a jövőben sem fog változni. Ha ebből a szempontból végignézünk az országon, azt látjuk, hogy a jelentősebb visszalépés a Dunántúlon történt. Szándékosan nem mondok neveket, de legalább négy-öt megyét lehetne itt felsorolni. Azok a megyék lennének a legrosszabb gazdasági helyzetben levő megyéink? Mégis ott kezdték először visszafogni a kultúrára szánt pénzeket, a megyei szervezetek redukálása árán is. Ehhez képest a mi hátrányos helyzetű területnek számító megyénk sokkal nagyobb öntudattal és áldozattal állt ki a kultúra ügye mellett. Könnyű nekünk, mondhatják, hisz a „nyakas kunok” és a „hideg hónaljú jászok” öntudatos és büszke népek, melyek szeretnék nemcsak a jövőjüket, hanem a jelenüket és múltjukat is megmutatni, felmutatni.
– Ezek szerint viszonylagos béke és nyugalom honol e tájon?
Egy múzeum soha nincs készen. Megmaradásunknak nagy megszorítás volt az ára, s én nem vagyok ezzel a helyzettel maradéktalanul elégedett. Ha valaki megkérdezné, hogy több pénzből többet tudtunk volna-e csinálni, mint amennyit sikerült, csak egyértelmű igennel felelhetnék. Arra mindenesetre a jelenlegi helyzetben is ügyeltünk, hogy ne csináljunk kétarcú politikát. Ne legyen az, hogy a megye egyik pontján mindenre jut, a másik helyen pedig még WC-papír sincs a látogatóknak kitéve. A fenntartó által biztosított költségvetésből minden múzeumnak megvan a havi működési kerete. Eddig egységes a kép, innen azután már szétválik a lehetőségek sávja. A mai világban egyre nagyobb hangsúlyt kap a külső pénzek megszerzése. Ez lehet akár pályázat, lehet akár a helyi önkormányzat támogatása. Ekkor pedig már nem a megyei múzeumigazgatón múlik, hogy a hozzá tartozó intézmények közül az egyik múzeum sikeres lesz, a másik pedig nem. Most újraosztják a szerepeket a muzeológiában, s abból, hogy egy intézményt mikor alapítottak, már nem lehet megélni. Lehet, hogy egy fiatal, új múzeum jobb marketinggel, modernebb menedzserszemlélettel meg fogja előzni a nagyobb hagyománnyal rendelkező, de lassabban mozduló intézményt, és több pénzt tud szerezni magának. Például a különböző turisztikai szervezetek programjaiba, rendezvényeibe való bekapcsolódással, az általunk nyújtott minőségi kulturális kínálattal a korábbinál sikeresebben tudjuk felhívni a közönség figyelmét magunkra. Például a turizmus és az idegenforgalom elvárásainak megfelelő „Jászkun kapitányok nyomában” pályázatunk is reményt ad számunkra a szakmai továbblépésre EU-s források igénybevételével. Nagyon fontosnak tartom a látogatók érdeklődését felkeltő kiadványok megjelentetését is, amelyekkel mintegy visszatérésre csábítóan viszik magukkal a múzeumban látottakat. Ide tartozik, hogy az NKA jóvoltából a mi megyei szervezetünk az összefogója a megyék és a BTM kiadvány-digitalizálási programjának.
– A megszorítások versenyhelyzetet szültek az Önök területén is?
Ma már versenyhelyzet van a kultúra egészében, aminek vannak jó oldalai is. Mi például nem állunk rosszul a saját térségünkben a szponzorok, külső pénzek biztosításában. Nem könnyű évek ezek a muzeológia számára sem, de egyúttal kétségtelenné teszik, hogy mindenképpen a saját lábunkra kell állnunk. Így sem tekinthetünk vissza rossz eredményekre. Ha sorra veszem a városokat: a tiszafüredi múzeumot teljesen felújították ebben az évtizedben, új helyre költözött a tiszaföldvári és a mezőtúri múzeum, és mindkét helyen minőségi ugrást is jelentett ez a változás. A kunszentmártoni múzeumot kétszer is árvíz sújtotta, de a kiállítás mindkétszer talpra állt. Túrkevén két épületben, teljesen új állandó kiállításokkal, kutatószobákkal működünk. És beszélhetünk arról is, hogy a jászberényi múzeumban milyen új beruházások, arculatváltások történtek; ott ugyanis jelenleg a raktári helyzet végleges megoldásán dolgozunk. Itt azért szeretném megemlíteni azt is, hogy Jászberényben történt az utóbbi évek egyik legnagyobb megyei régészeti szenzációja, a Nagytemplom kriptájának feltárása. Az innen előkerült, jó állapotban megmaradt, több száz éves öltözékek, közöttük számos, csak irodalomból ismert darab megóvása, restaurálása elképzelhetetlen lenne költségvetésen kívüli, pályázati pénzek felhasználása nélkül. Tovább menve: a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum most ünnepelte százéves fennállását, és ebből az alkalomból ott új kiállítások előkészítése, szervezése zajlik. Itt arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy vidéki múzeum viszonya a környezetéhez némileg más, mint egy nagy, országos hatáskörű intézményé. Példa erre a kunok és jászok már igen régi két intézménye, amelyeket ezeknek a közösségeknek az öntudata, önkifejezési vágya hozott létre annakidején, és ma is ez az éltető közegük. Szolnokot hagyom szándékosan a végére. Itt elkészült egy nagy raktári beruházás, és a Galéria felújítása, amelynek megnyitására készült el a 19 megyei múzeumi szervezet összefogásával A szecesszió vidéke – a vidék szecessziója című kiállítás. A Galéria esetében kihívást jelent, hogy ezt a reprezentatív épületet méltó kiállításokkal kell megtöltenünk. Ez idáig sikerült, gondoljunk csak a Szépművészeti Múzeumnak köszönhető Piranesi-kiállításra, vagy a Munkácsy-, illetve a Szőnyi-tárlatokra. Új raktárunknál ugyanakkor örömteli gondot jelent, hogy az elmúlt évek régészeti feltárásainak köszönhetően hamarosan kinőjük ezt a létesítményünket is. A felsoroltak mellett szeretnénk minél több érdeklődőt irányítani a tabáni Tájházba is, ami az ifjúság megnyerését szolgáló múzeumpedagógiai munkánknak a tiszaföldvári múzeum mellett fontos bázisa. A fentieket összegezve talán legfontosabb mondanivalóm, hogy mind a nyolc múzeumunkban történt valami előrelépés, és nem úgy lett sikeres az egyik múzeum, hogy a másik héttől mindenféle támogatást, státuszt, pénzt elvontunk.
– Az említettek mellett milyen emlékezetes kiállításokkal sikerült még megtölteni intézményeiket mostanában?
Nehéz kiemelni egyet is. A leglátogatottabb Munkácsy-tárlat mellett említhetném a szolnoki múzeum hetvenéves kiállítását, mert az magunkról szólt, jubileumot örökített meg. De hozzám ugyanolyan közel áll a jászberényi gombkiállítás, vagy az a mozitörténeti tárlat, ahol régi filmek is idézték a múltat a látogatóknak. Ugyanilyen kedves volt a túrkevei, nagykunsági családtörténeti kutatásokat összefoglaló kiállítás, és nagy érdeklődéssel szemlélem a megye készülő természettudományi állandó kiállítását is Tiszaföldváron. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy Mezőtúr a magyar fazekasok Mekkájává vált, amiben a túri fazék országos ismertsége mellett igen nagy szerepe van a helyi önkormányzat segítségével létrehozott új, méltó múzeumépületnek, a szép Bolváry-kúriának is. És hadd említsek egy érdekes dolgot. Lehet, hogy az új idők hozzák, és nem a mostani múzeumszervezés, de abszurd módon a nagy ínség idején lett lehetősége múzeumainknak külföldi megmérettetésre, kapcsolatokra, testvérvárosi összeköttetésekre. Elindítottuk ugyanis a valamennyi múzeumunk összefogásával épülő tárlatokat, a Kézművesség határok nélkül sorozatot a megye élő népművészetének bemutatására. Itt ugyanis más terület, város erős a kerámiában – Karcag, Tiszafüred, Mezőtúr, Kunszentmárton, ahol jelentősebb fazekas emlékek vannak –, és más mondjuk a textilben, például a jászberényi intézmény. Ennek a sorozatnak nagy nemzetközi sikere lett. Mi eredetileg csak gömöri és erdélyi bemutatóra gondoltunk, de végül ausztriai és franciaországi régiókba is meghívták ezt az anyagot. A sorozat második részének, a Tű, cérna, ollónak az anyagát most telepítjük át Burgenlandból Rozsnyóra, de Szolnokon már a harmadik témakört felölelő kiállításnak az előkészületei folynak.
– Ön szerint miben rejlenek az elért sikereik okai?
A fenntartó támogatása mellett munkatársaim személyében, az ő általuk hordozott tudásban, elkötelezettségben. Szerencsére, s ennek nyilvánvalóan történelmi okai vannak, 18-20 tudományos fokozattal rendelkező, kiváló szakember dolgozott itt a közelmúltig. Ma már sajnos nincsenek ennyien, az életkor mellett a megszorítások miatt is bekövetkező nyugdíjazások miatt, de a sikert a jelenleg is magas színvonalon dolgozó munkatársak teljesítménye mellett velük, s az általuk jól vezetett múzeumokkal lehetett elérni. Mert minden múzeum legfőbb ékessége a muzeológusgárda maga.
Dr. Horváth László történész, megyei múzeumigazgató Gyöngyösön született 1965-ben. A városban folytatott középiskolai tanulmányai után az ELTE Bölcsészettudományi karán végzett, ezt követően a Debreceni Tudományegyetemen szerzett PhD fokozatot vallástörténetből. Kutatási területe az újkor, ezen belül a paraszti migráció, kivándorlás témaköre. Múzeumi munkáját a gyöngyösi Mátra Múzeumban kezdte, majd 1993-tól a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatói állását töltötte be. 2002-től vezeti a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságát. Megyei múzeumigazgatói minőségében jelenleg második ciklusát tölti.
Damjanich János Múzeum
Szolnok, 5001 Kossuth tér 4.
Nyitva: 9-17 óráig, szünnap: hétfő
Telefon: +36-56-421-602
www.djm.hu